Így hát tovább indultunk. Újra energiával, életerővel telve.

- A térkép szerint már csak pár napi járásra vagyunk az aeviák kolóniájától – nézegettem a térképet.

Heather rám nézett.

- És mit is fogunk pontosan csinálni, amikor odaérünk?

- Jó kérdés – biccentettem és végig futott a hátamon a hideg. – Sosem jártam még ott, nem tudom, mi hol van, vagy, hogy hogy lehetne úgy behatolni, hogy ne vegyenek észre.

Ryan megvakarta az állát. Már kezdett borostásodni.

- Rohadtul felkészültek vagyunk, amint látom.

Kínosan vonogattam a vállam.

- Jó, most te mit csinálnál a helyemben?

- Nem indultam volna el otthonról amiatt a seggfej miatt. Pontosan azt.

Lesütöttem a szemem és egy hosszú, kínkeserves pillanatig teljesen átjárt az érzés, hogy mindent elszúrtam és az egész egy nagy hiba, úgy ahogy van. De aztán megéreztem Heather kezét a vállamon, amint magához szorított.

- Tudom, miért tetted – súgta a fülembe úgy, hogy Ryan ne hallja. – És hát tudod... megértem. Sok értelemét én sem látom – von vállat –, de megértem.

Felnéztem, mire szomorkásan elmosolyodott.

- Én is ugyanezt tettem volna a helyedben. Még ha a fiú teljesen szívéből gyűlöl is. Utána mennék. Igazából, akár most is – nevetett és kicsordult egy könnycsepp a szeméből.

Megálltunk és magamhoz szorítottam.

- Tudod – tolt el magától –, egy igazi pöcs volt!

Tudtam, hogy most ki fog bukni belőle a régi sérelem minden egyes részlete.

- Ki volt pöcs? – fordult hátra Ryan.

Heather kapva kapott az alkalmon, hogy van valaki, aki még nem hallotta a teljes történetet. Igaz, hogy Noelékkel később elverték a gyereket, de nekik ehhez nem kellett tudni, hogy miért és hogy őszinte legyek, számukra nem is ez volt a lényeg, csak a bunyó.

- Szerettük egymást. Olyanok voltunk egymásnak, mint napfény a növénynek. Ugyanúgy kezdődött, mint a tiéd Flo! – nézett rám könnyes szemmel, én pedig összeráncoltam a homlokom.

- Tessék?

Nehézkesen nyelt egyet és a pólója ujját kezdte el babrálni, hogy ne kelljen rám néznie.

- Mint Noellel. Ő is megváltozott. Rideg és barátságtalanná vált velem szemben. Hiába próbáltam én is kideríteni, mi a baj. Aztán egyik napról a másikra eltűnt. Ahogyan Noel.

A szám elé kaptam a kezem. Ezt nekem sose mondta. Sose. Mondta.

- Heather...

- Mond, nem tűnt fel, hogy nem látod a kolóniában?

Bizonytalanul megráztam a fejem.

- De hiszen még jó, hogy nem látom! Mindig úgy próbáltunk közlekedni, hogy még véletlenül se fussunk össze vele.

- Az felesleges volt – szipogott Heather. – Már évek óta nem is él ott.

Döbbenten ráztam a fejem és lázasan kutattam az emlékeim között, hátha találok valami arra utaló jelet, hogy a srác lelépett, csak akkor nem figyeltem rá. Aztán valami szöget ütött a fejembe.

- Anyám nekem erről miért nem szólt?

Ryan is érdeklődve pislogott, főleg, amikor barátnőm szégyenkezve lesütötte a szemét.

- Én kértem meg rá, hogy ne tudd meg.

- Hogy mi? – Na, most már teljesen padlót fogtam. Kellett volna valami, amibe megkapaszkodhatok. – De miért?

- Mert tudtam mi lenne a reakciód! – emelte fel védekezően a kezét Heather. – Ugyanaz, mint most. És tudtam, hogy nem lehetett volna leállítani, ahogyan most sem. Nem akartam. – Keresztbe fonta a karját és elfordult.

- Heather... - Megragadtam a karját és magam felé fordítottam. Ugyanis kezdett összeállni a kép. – Szóval azért egyeztél bele, hogy velem jössz, mert úgy gondolod, ő is az aeviákhoz ment.

Bólintott, aztán valami keménység villant a szemében.

- Nyugodtan nevezd nevén azt a szemetet, Flo.

- Már lehet? – érdeklődött Ryan. – Megtiltottad, miután szakítottatok.

-Tudom, de nem érdekel. Az a faszkalap Garrett! – kiáltotta és hangja nyomán felrebbent néhány madár.

- Nyugi – simítottam meg a karját.

- Esküszöm Flo – nézett rám eltökélten. – Ha megtalálom... megkapja a magáét.

Összeszorítottam a fogam és néztem Heathert, amint a karját dörzsölgeti és zavarában a hajával babrál. Ryan kissé félve pillantott rá, talán attól tartott, hogy Heather ismét kitör. Szerencsére ez nem következett be. Barátnőm egész egyszerűen csak vett egy mély lélegzetet, arcán fáradt mosoly jelent meg, aztán így szólt:

- Induljunk tovább. Már délután van, és nem járunk messze, érzem.

- Biztos?

Határozottan bólintott.

Tehát folytattuk utunkat. Hiába próbáltam nem figyelni rá, újra és újra eszembe jutott Aiden, hogy mi történhetett vele és legnagyobb örömömre, átkarolta a vállamat régi jó barátom, a lelkiismeretfurdalás is, azt suttogva a fülembe, hogy tovább kellett volna keresnünk és, hogy az én hibám, hogy eltűnt. Aztán meg ez, amit Heather mesélt... Komolyan a hideg futkosott a hátamon tőle. És bár egy kicsit bántott, hogy nem mondta el anno, megértettem.

Azt hiszem és is hasonlóképpen cselekedtem volna, ha a szerelmem elhagy.

***

Estefelé egy kisebb falu keresztezte utunkat és mivel hosszú napok óta nem találkoztunk emberi lénnyel, gondoltuk megszállunk a határában és majd reggel indulunk tovább, át a falun. Az éj puha, sötét takaróval borította be a Földet, de felnézve az égre, milliónyi csillagot láthattunk, mintha a természet meg akarna nyugtatni, hogy nem veszi el örökre a fényt. Pár kilométerrel a kis településtől kerestünk magunknak alvóhelyet. A közelben lévő bokrok és cserjék takarásába rejtőztünk. A hátizsákot a fejem alá téve alváshoz készülődtem, amikor Ryan hirtelen mellettem termett. A sötétben nehézkesen felhunyorogtam rá, hogy ki tudjam venni a vonásait.

- Valami baj van? – kérdeztem.

- Semmi – legyintett és letelepedett mellém. Felültem, mert láttam, hogy mégis nyomasztja valami.

- Ryan, mond nyugodtan.

Ryan a tőlünk pár méterre fekvő Heather-re pillantott, mintha ellenőrizné, hogy nem hall minket. Újra visszafordult felém és láttam, amint felemás szeme aggódva szűkül össze.

- Féltem Heathert – mondta.

- Erős lány. Kibír mindent.

- Van, ami még neki is sok lehet – vont vállat Ryan. Néhány pillanatnyi csend után megszólalt:

- Szerinted Garrett ott van az aeviáknál? Tudom, hogy csak azért indult el erre az útra, hogy megtalálja.

Elhúztam a szám.

- Nem tudom, tényleg. Elég sanszos, hogy odament. De Garrett-tel történhetett bármi. Noel esete... más. Teljesen más. – Megráztam a fejem. – Tényleg csak a fiú miatt jött velem?

- Látsz más magyarázatot? – tárta szét a kezét Ryan.

Na, ezen egy kicsit fennakadtam.

- Hogyne! Mondjuk segíteni szeretett volna nekem!

Ryan hátra dőlt a fűben és a tenyerére támaszkodva, kissé félrebillentett fejjel nézett rám. Hosszú percekig nem szólalt meg.

- Nem tudom. – Nagyot sóhajtott és elnyúlt a földön. Mellé feküdtem és együtt bámultuk a csillagokat. A szél összeborzolta a hajunkat és a Hold könnyed csókot dobott felénk.

Imádom a természetet.

A kezemet a fejem alá tettem és eltöprengtem, mi lehet otthon. Miután e kérdésemet hangosan fel is tettem, Ryan hümmögött.

- Hogy őszinte legyek, nem is igazán akarok bele gondolni.

- Miért? – Felkönyököltem.

Félig felém fordította a fejét így csak sárga szemét láttam a fényben.

- Gondolj bele! Elszöktünk az éjszaka közepén és nem szóltunk senkinek. Se a te anyukád, se a mi szüleink nem tudják, hol vagyunk, mi történt velünk. Szerintem, ha nem haltak még bele az aggódásba, meg fognak minket ölni, ha haza jutunk.

- Nem ha, hanem amikor – javítottam ki, mire rám mosolygott.

- Komolyan Flo, hihetetlen az optimizmusod. De tényleg.

- Mi lehet a betegséggel? – kérdeztem és összeszorult a torkom.

- Hát... azt, ha igaz, amit anyukád mondott, Noel terjesztette. És ő már nincs ott, szóval valószínűleg megállt. Nem?

- Nagyon remélem – sóhajtottam és éreztem, amint az aggodalom, mint valami nehéz jégtömb, lehúzza a gyomrom.

- Remélem, mindenki jól van otthon – mondta Ryan már félig lehunyt szemmel.

Megsimítottam a karját.

- Ne aggódj.

Ám ezt már nem hallotta, mert elnyomta az álom.

***

- Flo! Segíts!

Felpattant a szemem és azonnal a hang forrását kerestem. Tekintetem a mellettem lévő helyre ugrott, ahol tegnap este Ryan feküdt. Most azonban nem volt ott senki.

- Segítség!

Felpattanttam.

- Ryan! – kiabáltam és erre már Heather is felriadt.

- Mi történt? – nézett körbe és szemében rettegés villant fel.

- Ryan eltűnt! Hallottam a kiáltását! Siessünk!

A hátamra kaptam a táskámat és újra a fiú nevét kiáltottam, ám most nem érkezett válasz.

- Ryan! – próbálkozott Heather is és könnyek lepték el az arcát.

Néma csendben álltunk, míg nem meg nem hallottunk egy nyöszörgésnél is halkabb hangot. Azonnal futásnak eredtünk.

- Ryan!

Bevetettük magunkat a bokrok és a magas fű közé, de nem találtuk sehol. Már nagyon közel jártunk a faluhoz, amikor úgy hallottuk, mintha pont onnan szólna a hangja. Nem törődve az utcákon járkáló emberekkel, futásnak eredtünk a nevét kiabálva. Már nem válaszolt. A reggeli csendet csupán a falusiak zaja törte meg. Az arcom a tenyerembe temettem, hullámokban áramlott át rajtam a kétségbeesés és a tehetetlenség. Megint elvesztettünk valakit. Előbb Aiden és most Ryan. Mi történik itt?

- Elnézést, jól érzi magát?

Felnéztem. Egy magas férfi állt velem szemben, fekete kalapja karimája alól nézett le rám. Úgy nézett ki, mint aki aggódik, de volt valami a tekintetében, amitől a hideg is kirázott. Hátráltam néhány lépést.

- Igen. Minden rendben. Köszönöm.

El akartam fordítani a fejem, de nem engedett el a pillantása.

- Biztos nincs szüksége segítségre? – Végig pásztázta könnyben úszó arcom.

- Biztos, köszönöm.

Vékony ajkát hátborzongató mosolyra húzta.

- Rendben van akkor. – Megemelte a kalapját és rám kacsintott. Levegő után kaptam és majdnem elesetem. Ugyanis a szeme egy villanás erejéig sárgának hatott. Mellettem Heather remegő sóhajt hallatott és utána bámultunk a különös férfinak.

- Láttad a szemét? – kérdeztem suttogva, mire csak bólintott.

- Ez egy aevia volt, de álcázta a szemét valamivel. Ezért csak akkor láttuk, hogy sárga, amikor a fény rásütött.

- Valószínűleg ezért viselt kalapot is.

Egész testemben megremegtem.

- Gondolod, hogy van összefüggés Ryan eltűnése és e között a férfi között? – kérdezte Heather és elindultunk az utcán.

- Biztos vagyok benne. És szerintem Aiden is...

- Flo – szakított félbe. – Az aeviák tudják, hogy jövünk.

Rá meredtem, a szó a torkomra forrt.

- De hát... honnan...?

- Nem tudom! De szerintem egyenként elrabolnak bennünket, mialatt alszunk.

- Ne.

Ott ahol voltam, lehuppantam a földre. Sírni akartam. Zokogni, úgy, hogy a mellkasom is kiszakad. De egy könnycsepp nem sok, annyi se telt tőlem. Heather a karjaiba zárt és simogatni kezdte a hátam, meg akart nyugtatni.

- Flo, semmi baj. Majd kitalálunk valamit. Hidd el. Légy pozitív!

- Most nem tudok. Sajnálom.

Az aeviák számítanak ránk. De honnan? Kitől tudják? Az biztos, hogy már nem járhatunk messze.

Heather felhúzott a földről.

- Gyere Flo. Itt nem biztonságos, muszáj tovább mennünk.

Elindultunk át a falun és csak egy gondolat járt a fejemben: Hogy már csak ketten maradtunk és minden erőmmel azon leszek, hogy Heathert megóvjam. Nem eshet meg vele ugyanaz, mint Aidennel és Ryan-nel.

- Segítsek?

Kerekre tágult a szemem a hang hallatán. Ide-oda kapkodtam a fejem, de a hozzá tartozó testet most sem láttam. Még is válaszoltam:

- Kérlek.

Könnyed nevetés volt a válasz.