Lélegzetünket visszafojtva lapultunk a bokrok mögött és a lépteik neszét hallgattuk. Heather óvatosan áthelyezte a testsúlyát, mire megzörrent az avar. Mozdulatlanná dermedtünk. Az aeviák egyre közelebb értek kis rejtekhelyünkhez. Már azt is lehetett hallani, mit mondanak egymásnak. A hangjuk alapján egy nő és egy férfi volt.

- Nem szabad átlépnünk a területük határát – mondta épp a nő, de olyan halkan, hogy alig értettem.

- Kit érdekel? – A fölényes hang a pasashoz tartozott. Összeszorult az öklöm. Mit képzel ez magáról? Óvatosan kilestem a levelek között. Muszáj látnom, kik ezek.

A nőnek rövid, tüsis haja az ég felé meredezett, erős, izmos testalkata volt, legalábbis olyan, akivel nem szívesen kerülnék konfliktusba. A férfi előtt ment, vállait hátra húzta, lába magabiztosan, keményen dobbant a földön. Megborzongtam. Ha ez elkap minket, biztosan kicsinál. A másik alak sem volt kevésbé félelmetes.

Izmai kidagadtak a pólója alól, vállán átvetve egy íj volt, és ha jól láttam, egy elég csúnya forradás éktelenkedett a halántékán.

Tanácstalanul meredtem a többiekre; a saját félelmemet láttam tükröződni az arcukon. Ryan és Aiden meg sem mertek moccanni, Noel már szinte hasalt, Richard egy fa mögött guggolt, Heather pedig teljesen bebújt egy fa gyökerei közé. Szemét lehunyva kucorgott ott magzati pózban, lábait átölelve, mintha már mindenre felkészült volna.

Hirtelen valami megbökte a lábam. Odafordultam és Noel tátogta felém hangtalanul:

- Mit csináljunk?

Vállat vontam és közelebb kúsztam hozzá, olyan halkan, ahogy csak tudtam.

- Megvárjuk, amíg elmennek. Mást nem tudunk tenni.

Hunyorogva olvasta a számról, aztán, amikor megértette, tehetetlenül biccentett. Felnézett és láttam, ahogyan megfeszülnek az izmok az állkapcsán.

- Na, ide figyelj! – A nő hangja sokkal közelebbről hallatszott és ez arra késztetett, hogy még jobban összehúzzam magam. – Fogd be azt a nagy szád! Most csak felderítésen vagyunk.

- De ennek is mi értelme van? Most őszintén. – A pasi hangja elégedetlenségről és unalomról árulkodott.

Csattanást hallottam, amit egy másodperccel később fájdalmas ordítás követett.

- Nagyon sok értelme van, te eszement! Kifigyeljük őket, meglessük a gyengepontjukat. Ahol a legkönnyebb őket megbetegíteni... - Nem fejezte be a mondatot. Nem láttam az arcát, de kihallottam, hogy vigyorog.

Jesszus! Ezek őrültek. Halál biztos, hogy nem normálisak. Mi az, hogy megbetegíteni? Sem mi, sem ők nem lehetünk betegek. Egyszerűen ilyen a szervezetünk. Ellenállunk minden fajta vírusnak, fertőzésnek.

Hirtelen elfojtott nyögést hallottam. Heather tágra nyílt szemmel, a kezét a szájára szorítva feküdt a gyökerek között. Zihálva vette a levegőt. Jáde zöld szemében ott csillogott a rettegés. Próbáltam csupán a tekintetemmel üzenni neki, hogy nyugodjon meg, különben ránk lelnek, de nem sokat használt.

- Állj! Mi volt ez?

Mind két felderítő megtorpant és fülelt. Na, most nekünk annyi. Alig öt méterre álltak tőlünk. Ha most bárki, bármilyen hangot kiad, akár csak ha máshogy veszi a levegőt, lebukunk.

A férfi türelmetlenül toporgott.

- Ugyan már Nicole. Csak egy állat volt.

- Miért vagy ilyen biztos ebben?

Nicole közelebb lépett.

- Lehet, hogy épp itt vannak valahol és figyelnek. Hallgatóznak.

- Ezt hívják úgy, hogy paranoia. Gyerünk már tovább!

A nő azonban még jó pár pillanatig nem mozdult. A karom már remegett az erőfeszítéstől, de tartottam magam.

Végül csettintett az ujjával és intett a nagydarab társának.

- Jól van. Nyugat felé megyünk! Átfésüljük az erdő azon részét.

Megvártam, amíg a lépteik eltávolodnak tőlünk, aztán azon nyomban lehanyatlottam a földre. Noel a hátamra tette a kezét.

- Gyere Flo. El kell húznunk innen. Most!

Feltápászkodtam.

- Mindenki jól van? – pillantottam körbe, de választ persze nem kaptam, csak remegő lélegzetvételeket.

- Heather!

A barátnőmhöz ugrottam, aki még mindig a gyökerek ölelésében feküdt. Megfogtam a karját.

- Elmentek Heather. Gyere, sietnünk kell!

Nem mozdult.

- Heather! Megértem, hogy megijedtél, de most indulnunk kell! Visszajöhetnek.

Kinyitotta a szemét és csak bámult rám. Megrántottam a karját. Nem reagált. Nagyon megviselhette a dolog.

- Fiúk, segítenetek kell!

Rich és Ryan rögtön odaléptek és egy határozott mozdulattal kiemelték a lányt a kis kuckóból. Bólintottam. Az, hogy Heather két fiú karjában van, mintha hatott volna rá és azonnal kapálózni kezdett, hogy tegyék le. Amikor a lábán állt, rám nézett.

- Ilyet soha többé!

Majdnem felnevettem, de aztán végül csak viszonoztam a pillantását és sietős léptekkel elindultunk haza.

Csak pár méter után voltunk képesek megszólalni.

- Basszus – kezdte Ryan. – Ez meg mi a szar volt?!

- Valami betegségről beszéltek – töprengett Rich. – Hogy valahol könnyű minket megbetegíteni, vagy ilyesmi.

- De ez abszurdum! – tiltakoztam. – Mindenki tudja, hogy nem tudunk megbetegedni.

- Lehet, hogy átvitt értelemben gondolták.

- Mégis hogy? Ezt nem hiszem, hogy lehetne máshogy értelmezni.

- Akármire gondoltak is, az biztos, hogy nem jó – szögezte le Heather, mire bólintottam.

- Nekem zavaros ez az egész. Miért leskelődnek utánunk? Nem csinálunk semmi érdekeset. – Aiden értetlenül ráncolta a homlokát.

- Na, ott a pont. Én úgy tudtam, csak az emberek ellen készülődnek. Mióta akarnak minket is kiiktatni?

- Régóta – szólalt meg Noel most először, amióta elindultunk. Felé fordultam.

- Az oké – legyintettem. – De ilyen nyilvánosan még egyszer sem.

Erre nem válaszolt, még csak rám sem nézett.

- Minden rendben? – sandítottam rá.

- Persze – válaszolta könnyedén.

Megcsóváltam a fejem.

- Noel. Elfelejtettél valamit.

- Mit? – Érződött a kíváncsiság a hangjában.

- Azt, te barom, hogy kakis korod óta ismerlek. Szóval tudom, mikor hazudsz. Megtennéd, hogy elmondod, mi a baj?

Kelletlenül felnevetett.

- Csak megviselt ez az egész. Ennyi.

Felvontam a szemöldököm és zavarodott pillantást váltottam a többiekkel.

- Megviselt. Téged. Haver, mi van veled? – Aiden furcsálkodva nézett a fiúra, aki azonban továbbra is kerülte a szemkontaktust. Nem tudtam hova tenni a dolgot, de volt most ennél fontosabb dolgom is. Kiértünk az erdőből és a kolónia felé vettük az irányt.

- Mit gondoltok – kérdeztem – elmondjuk anyámnak?

- Flo! Én ezen el sem gondolkodnék! Mindenképpen! – Heather hitetlen pillantást küldött felém.

Megadóan feltettem a kezem.

- Jó, nyugi srácok. Csak megkérdeztem.

Én viszont már előre félek ettől a beszélgetéstől.

- De azt ugye tudjátok, hogy a városba be se tettük a lábunkat?

- Persze! – Hevesen bólogattak. – Nem vagyunk hülyék!

Az utcákon sürögtek-forogtak a lakosok, mindenki csinált valamit. A házunk már csak pár sarokra volt. Csoszogni kezdtem és össze-vissza rugdostam a port magam körül.

- Flo, te meg mit művelsz? – nézett rám Heather, kábé úgy, mintha hülye lennék.

- Csak ideges vagyok.

- Anyád miatt? Nyugi. Biztos, hogy minden oké lesz. Csak az erdőben sétáltunk, amikor megláttuk őket.

- Oké.

Elértük a házat.

- Hahó, valaki! – kiáltottam, amikor beléptünk a bejárati ajtón.

- Nahát, haza hoztad az ütődött haverjaidat is. Nagyszerű – fintorgott a nővérem és újra az asztalon heverő papírokba temetkezett. Nagy levegő, bíztattam magam. Nem szabad visszabeszélni neki, mert csak még jobban felbaszná az agyam ez a csirke.

- Anya itthon van? – kérdeztem inkább. Pedig mennyi mindent akartam helyette mondani!

Jasmine már nyitotta a száját, gondolom, hogy valami gorombát válaszoljon, amikor, mintha csak odateleportált volna, megjelent az anyám az irodája ajtajában.

- Szia, Flo, mi újság? Itt vagyok, mond csak. – Azzal visszasietett az íróasztalához.

Követtük a dolgozó szobájába.

- Figyelj, anya. Ez elég fontos.

- Aha, figyelek, mond csak. – De közben máris egy fiókban kutakodott és láthatólag nagyon keresett valamit. Mellé álltam.

- Szóval, ma sétáltunk egyet az erdőben a többiekkel és...

- Bocsánat drágám, megfognád ezeket? Semmit sem találok ebben a kupiban. – Egy csomó papírt és jegyzetet nyomott a kezembe. Megköszörültem a torkom.

- Jó. Szóval, ahogy ott sétáltunk, hirtelen lépéseket hallottunk és először azt gondoltuk, hogy...

- Igen, ez mind nagyon érdekes. Kicsim, nem láttad véletlenül a folyó térképét? Itt kell lennie valahol.

Ekkor az asztalra csaptam, mindent, amit eddig a kezembe pakolt.

- Flo, mégis mit...?

- Anya, hát nem fogod fel, hogy valami fontos dolgot, akarok mondani? Figyelj már ide! – Aztán mivel ezt kicsit túl nyersnek találtam, hozzá tettem, hogy légyszíves.

Felvonta a szemöldökét és miután hátra simította rövid szőke haját, nekitámaszkodott az asztalának.

- Rendben van. Mi az a fontos dolog?

Segítség kérően Noelékre pillantottam, de a kis gyávák fel sem mertek nézni. Megráztam a fejem és elmeséltem anyának mindent, amit hallottunk és az aevia felderítők külsejét is, hátha ismeri őket. Amikor befejeztem, hosszú ideig csak nézett rám, kifürkészhetetlen pillantással. Ez volt az a nézése, amelynek hatására gyerekkoromban mindig kirobbant belőlem az igazság, ha hazudtam. Most nem hazudtam, de szinte úgy éreztem, hogy kiolvassa az agyamból a szökőkút és a pékgyerek esetét is. Szerencsére pár pillanat múlva sóhajtott és félre nézett.

- Ez tényleg fontos. Köszönöm, hogy elmondtad. – Ez a két mondat volt az összes reakciója. Na, ezt nem hagyhattam annyiban.

- Anya, mi ez az egész? Kik ezek és mit akarnak?

- Neked nem kell erről tudnod.

Ha azt hitte, majd ezzel a mondattal lerendezi az egészet, akkor nagyon rossz úton jár.

- De kell. Nem vagyok már kislány.

- De még mindig úgy viselkedsz – hallottam meg Jasmine mormogását a szomszéd szobából.

- Te csak fogd be, te...

Anyám felemelte a kezét.

- Most fejezzétek be. Tudjátok, hogy nem szeretem, amikor veszekedtek.

Összeszorított fogakkal mutattam a nővérem irányába.

- De amikor ő az, aki folyton provokál!

Anyám vállat vont.

- Emelkedj felül ezeken a gyermeteg vitákon, Flo. Ugyan már. Azt hittem ennél érettebb vagy.

Na, itt éreztem azt, hogy olyan szívesen megvernék valakit. Talán Jasmine-t. Vagy anyámat. De visszafogtam magam és erőltetetten anyára mosolyogtam.

- Oké, igazad van. Már itthon sem vagyunk. Asszem, mindenkinek jobb, ha lelépünk innen, főleg nekem.

Fejemmel intettem a többieknek, akik próbáltak úgy követni, mintha itt se volnának.

Mielőtt kiléptünk az ajtón, Jasmine még megeresztett felénk egy lenéző vigyort és nagyon – ismétlem: NAGYON – nehezen sikerült csak megállnom, hogy ne pancsoljak be neki egy hatalmasat.

Egyébként nagyon sokat gondolkodtam a nővéremen, hogy miért ilyen undok mindenkivel. Pedig egész szép arca van, és hosszú, egyenes haja, nem úgy, mint nekem. Talán ha kevésbé lenne ilyen elviselhetetlen, még jóban is lennénk, és talán találna végre magának egy pasit is.

Kint a többiek próbáltak kevés sikerrel lenyugtatni. Heather átkarolta a vállam, úgy győzködött, hogy ne foglalkozzak velük. Lefejtettem magamról.

- Hagyjuk. Csak menjünk, oké?

Láttam, amint Aiden és Rich aggodalmas pillantást váltottak, aztán inkább lehajtottam a fejem és újra a port kezdtem rugdosni.

Ekkor hirtelen valaki az oldalamba bökött. Összerándultam és azonnal felnéztem.

Noel vigyorgott rám.

- Hagyd abba! Most nagyon nincs hangulatom ehhez.

Elsétáltáltam a közeléből, de követett és megint megbökött. Ekkor nem reagáltam rá, abban bízva, hogy akkor majd úgy leáll. De amikor már tíz perce csesztetett folyamatosan, elegem lett.

- Noel Walker!

- Ajaj, a teljes neveden szólít! – rémült meg Ryan. – Haver, azt ajánlom, fuss!

- Nem is olyan hülyeség, amit mond – indultam meg felé, mire tényleg futni kezdett.

- Úgysem kapsz el! – nevetett csúfondárosan a szemembe, én pedig utána iramodtam. Rajtam nem fogsz ki aranyom!

Már a mezőn jártunk, szóval volt előttünk tér. És hiába gyorsabb legalább ötször nálam, valami miatt – talán a bennem lévő harag volt az oka – sikerült utolérnem és azonnal rávetettem magam, mire mindketten elestünk. Egymásba kapaszkodva hömpölyögtünk le a domboldalon és egyikünk sem bírta abba hagyni a nevetést. Amikor végre megálltunk, kissé szédelegve hátra dobtam a hajamat, hogy ne zavarjon, majd győzedelmesen az alattam fekvő Noelre vigyorogtam.

- Ismerd be: én győztem.

- Tiszta fű vagy! – nevetett és felnyúlva kiszedett egy szálat a hajamból.

- Te is. Mit szívtál?

Meglökött a könyökével, mire legördültem róla.

- Haha, nagyon vicces.

Felállt és kirázta a hajából a fűszálakat. A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen és én is talpra kecmeregtem.

- Húúú, a gerlepár együtt hempereg a koszban! Milyen romantikus! – ért mellénk Aiden és vigyorogva átkarolta a barátja nyakát, aki a fejét rázva taszította el magától.

- Hagyjátok már abba! – sóhajtottam fáradtan. Nem telik el úgy nap, hogy ne szivatnának minket ezzel. Ryan rosszallóan csóválta meg a fejét és már nem is próbáltam megvédeni magunkat, úgysem hinne nekünk.

- Emberek, mire volt ez jó? – állt meg mellettünk Heather és karba tett kézzel nézett Noelre. A fiú vállat vont, aztán a szemebe nézve ennyit mondott:

- Nem akartam, hogy felrobbanjon az idegtől. Gondoltam, ez segít.

Barátnőm nem válaszolt, nekem azonban megállt a kezem, mialatt leporoltam magam.

- Azért csináltad, hogy jobb kedvem legyen?

Lazán biccentett, aztán odafordult Aidenhez, hogy összeröhögjenek valamin. Én meg csak álltam ott egyhelyben és fura melegséget éreztem a mellkasomban. Néztem, amint egymást lökdösve eltűnnek a lejtőnél. Olyan dinkának éreztem magam.

Heather mellém állt és együtt néztük a srácokat.

- Na, mi van? – szólalt meg unott hangon. – Csak nem beleestél?

- Nem – ráztam meg a fejem, de a hangom olyan bizonytalanul csengett, még a saját fülemnek is. – Csak elámultam. Ritkán ilyen... gondoskodó.

Heather a vállamra támaszkodott.

- Jaj, te lány, nehogy az én sorsomra juss!

Lesodortam a karját és a szememet forgatva néztem rá. Aztán elbizonytalaodtam.

- Ilyen érzés? – kérdeztem nyugtalan hangon.

Vállat vont. A földre rogytam és a tenyerembe temettem az arcom.

- Nem akarok beleszeretni a legjobb barátomba! – motyogtam kétségbeesetten.

- Hát ezt nem te döntöd el. – Heather letelepedett mellém és füvet kezdte tépdesni.

- Tudod – mondta – a szerelem olyan, mint egy nagy, sötét verem.

Felnéztem.

- Tessék?

- Beleesel, aztán nem tudsz kimászni onnan, míg végül kínok kínjai közt megdöglessz – fejezte be egykedvűen.

Döbbenten néztem rá. Aztán leesett. Megsimítottam a karját.

- Heather. Az a srác egy seggfej volt. Azt hittem már rég nem foglalkoztat.

- Egy kicsit azért mégis. – Lehunyta a szemét. – Vigyázz Flo. Én tapasztalatból beszélek.