- Mi a terved mára? – pillantott rám a szeme sarkából.

- Kerítsük elő a többieket, aztán mondom.

- Na, mi ez a nagy titkolózás?

Vállat vontam.

- Nem titkolózok, csak utálok egy dolgot kétszer elismételni.

Noel lemondóan csóválta meg a fejét.

Végigsétáltunk az ösvényeken és éreztem, ahogyan a föld energiával táplál. Ez a legjobb az egészben: mintha folyton töltőn lennél, állandóan kapcsolatban a természettel. Elmondhatatlan érzés. A levelek, a víz, a szél, a víz... mintha megállás nélkül suttognának nekem: Gyere, használd az erőd! Erre születtél! Nagyon nehéz ellenállnom csábító hangjuknak és bevallom, nem is mindig sikerül.

Hirtelen valaki utánunk kiáltott:

- Hé! Ugye nem terveztek valami izgiset nélkülem? Flo, kinyírlak, ha igen!

Nevetve fordultam meg és intettem Ryan-nek, aki már igyekezett is felénk.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – mutatott kettőnkre, amikor nagy lendülettel lefékezett előttünk.

- Nem, ne aggódj – ráztam meg a fejem határozottan.

Igen, Ryan retteg attól, hogy mi Noellel egyszer összejövünk. De most komolyan. Azt hiszi, hogy akkor már semmi nem lesz a régi és elhanyagoljuk őt. Ezerszer megnyugtattuk már, hogy a kapcsolatunk nem több barátságnál, de ő nem hisz az ilyesmikben. Aggódásának tárgyát mondjuk megértem, na, nem azt, hogy Noellel járok, hanem, hogy attól fél, elhanyagoljuk. Rajtunk kívül ugyanis nincs más barátja. Ennek az az oka, hogy amikor megszületett, felemás szempárral jött világra, amivel nem is lenne semmi baj, csakhogy a jobb szeme sárga, pont, mint az aeviák tagjainak, akikkel, hogy finoman fogalmazzak, nem szimpatizál a mi csoportunk.

Nagyon valószínű tehát, hogy Ryan felmenői közül az egyik egy aevia és ezért soha nem tudott rendesen beilleszkedni. Nekem anyám mondta, hogy barátkozzak vele és Noellel azonnal be is fogadtuk őt, így duzzadt kis csoportunk három főre.

Ryan mellénk szegődött és még mielőtt megkérdezhette volna, hogy mit csinálunk ma, már közbe is vágtam:

- Előbb összegyűjtjük a többieket.

A „többiek" már csak három főt jelentett: Aident, Richardot és Heathert. Utóbbi az egyetlen lány barátom az egész kolóniában. Hiába: javarészt Noellel nőttem fel, így azt hiszem érthető, hogy a fiúkkal könnyebben haverkodom össze, mint a lányokkal.

Amíg odaértünk Aidenék házához, Ryan történetét hallgattuk. Elmesélte, hogy hallot egy olyan találmányról, amit ha a szemére tesz, akár mindkettőt zölddé varázsolhatja.

- A nevére pontosan nem emlékszem, valami lencse, az biztos. Mindenféle színűt lehet kapni, szóval, ha akarom, nem is muszáj zöldnek lenni! Lehet, mondjuk kék! Vagy barna! – magyarázta felhevülten, de Noel közbe szólt:

- Miért nem fogadod el magad úgy, ahogy vagy?

Ryan megdöbbent a kérdés hallatán és egy darabig nem válaszolt. Aztán inkább ezt kérdezte:

- Nem lenne sokkal jobb?

Megráztam a fejem.

- Nem. Mi úgy szeretünk téged, ahogy vagy és különben is. Attól még, hogy a szemed színét megváltoztatod, ugyanúgy aevia lesz az egyik ősöd.

A fiú lebiggyesztette a száját.

- Pedig már úgy örültem. Ti folyton tönkre teszitek az örömöm – bökött vádlón felénk.

Noel tehetetlenül tárta szét a karját.

- Ez van.

Odaérve a házhoz, én már majdnem becsöngettem, amikor Ryan hirtelen megbökött és oldalra mutatott.

- Fotoszintetizál – suttogta vihogva, én pedig nevetve égnek emeltem a tekintetem.

Halkan odalopózott Aidenhez és leguggolt mellé. Hozzám hasonlóan ő is imádja tönkre tenni legjobb haverja alvását. Ám Aiden felkészült volt. Ágaira éles, szúrós tüskéket növesztett. Figyeltem, ahogy Ryan tenyérrel rámarkolt az egyikre és szinte azonnal el is kapta onnan a kezét. Olyan szitokáradat hagyta el a száját, hogy még én is behúztam a nyakam. Noel a hasát fogta a nevetéstől. Ekkor a növény felkavarva maga körül a port, sebesen forogni kezdett a tengelye körül és egy pár pillanattal később ott állt előttünk Aiden és tele szájjal röhögött. Csupa kosz volt, de ezt elintézte annyival, hogy kettőt csapott a karjára.

- Micsoda egy barom vagy! – lökte meg Ryant, aki továbbra se hagyta abba a káromkodást.

- Te vagy barom! – vágott vissza sértetten. – Töviseket növeszteni? Komolyan? Ez övön aluli volt!

Noel röhögve karolta át.

- Azért örülj, hogy igaziból nem.

Ekkor már mindenki a földön fetrengett a röhögéstől.

- Ezen már meg sem lepődöm – hallottam meg a gúnyos hangot mögülem. Felemelve a fejem, hátranéztem, és Heathert pillantottam meg. Oldalán Rich álldogált és bizonytalanul nézett le ránk.

- Minden oké?

A röhögéstől dülöngélve, mint a részegek, feltápászkodtunk.

- Heather! – vetettem magam a nyakába. Kicsit meglepődött viharos üdvözlésemen, de viszonozta az ölelésem.

- És én? – méltatlankodott Rich, mire nevetve őt is megszorongattam.

- Gyertek! – intettem aztán a többieknek, és elindultunk.

Ryan előre sasszézott mellém.

- Hova megyünk? – kérdezte.

- Át az erdőn – mutattam előre.

- De... - gondolkodott – az erdő túl oldalán van a város.

Finoman megpaskoltam a feje búbját.

- Okos vagy! Megyünk egy kicsit mókázni! – rákacsintottam. Úgy csillant fel a szeme, mint egy kisgyereknek, amikor megkapja a kedvenc játékát.

- Hú, komolyan? Azt már nagyon régen csináltunk! Biztos, Flo?

Magabiztosan bólintottam, mire még jobban kivirult.

- Miről van szó? – csatlakoztak a többiek is, amikor meghallották Ryant. Elmondtam nekik is a tervet és egytől egyig, mindenki megörült.

Letértünk az ösvényről és az erdő felé vettük az irányt. Noel mellém szegődött.

- De hát anyukád megtiltotta. Bele is írta az új rendeletek közé.

Megrándítottam a vállam.

- Nem tud érdekelni. Eddig egyszer se láttak meg, most se fognak. Különben is: a rend olyan unalmas!

- Ebben igazad van – átkarolt. – Kell egy kis izgalom, amivel feldobjuk ezt a helyet.

Az előttünk ökörködő barátink felé intett.

- Főleg ezeknek a hülyéknek. Azt hiszem nekik lételemük a káosz.

A tenyerembe kuncogtam.

- Meghiszem azt!

Noel szeme vágyakozva csillant fel.

- Olyan rég használtam az erőmet. Nem is tudom, emlékszem-e még rá, hogy hogyan kell.

Kínosan nevetett.

- Nyugi! Ha ezeknek megy – biccentettem Aidenék felé - , akkor neked piskóta kell, hogy legyen.

Noel elmosolyodott, de azért még mindig látszott a szemében a bizonytalanság.

Az erdőbe beérve mindannyian elhallgattunk. Nem akartuk megzavarni az állatokat és élveztük a természet finom zajait. Ahogyan a madarak csiripelnek, néhány kisebb testű állat lépésének súlya az avaron. Beszívtam a friss levegőt, bár tudtam, hogy én ilyenkor szén-dioxidot lélegzek be és oxigént fújok ki. Éjjel pedig fordítva.

Ahogyan az ösvényen lépdeltem mezítláb, hirtelen megcsúsztam egy sáros levélen és, ha Noel nem kapott volna el, bizonyára hanyatt estem volna. A többiek hangtalanul röhögtek ki, én pedig szem forgatva néztem rájuk.

Kezemmel végigsimogattam a leveleken megülő, csillogó harmatcseppeket. Úgy ragyogtak rám, mint egy-egy gyémánt.

Gyere, használd az erőd!, suttogták és inkább elkaptam az ujjaimat.

Mindjárt, intettem őket türelemre. Ekkor vettem észre, hogy Noel nincs mellettem. Hátrafordultam.

A fiú csak állt. Behunyt szemmel élvezte a fák levelei között átszűrődő napfényt, amely aranycsíkokat festett szőke hajába. Lábujjaival a sötét erdőtalajba markolt és szinte láttam, amint pulzál benne az energia. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, és tudtam, hogy a természet ugyanúgy beszél hozzá is.

Hagytam a többieket, had menjenek csak előre, én pedig visszasétáltam Noelhez. Egy pár pillanatig néztem, hogy szállnak az apró porszemecskék a fényben, aztán óvatosan megfogtam a kezét. A szeme azonnal kinyílt és rám nézett. Felsóhajtott.

- Ne haragudj. De annyira jó.

Elmosolyodtam.

- Tudom, semmi baj. Gyere.

A kezét most szorosabban kulcsolta az enyémre és ettől furcsa szívdobogásom támadt. Nem értettem. Megráztam a fejem és kéz a kézben indultunk a többiek után.