Sóhajtva vágtam le magam Ryan és Heather közé. Az osztály legrosszabb helyén ülünk, pont a terem közepén a hosszú, hatszemélyes padsor középső részén. Már mindenki bent volt a teremben, amikor én beléptem.

- Megdobna valaki egy tollal? – néztem segítségkérően barátaimra.

Heather a szemét forgatva rángatta szét táskája cipzárját, majd egy füzetből kitépett lappal együtt elém dobta az íróeszközt. Miután megköszöntem, lehajtottam a karomra a fejem és óra végéig úgy is maradtam. Szünetben Ryan megkérdezte, miért van ilyen rossz kedvem, mire neki és Heather-nek is elmeséltem a reggel történtetek. Homlokráncolva emésztették meg a hallottakat.

- Ez nagyon fura – vakargatta meg Ryan az állát.

- Miről van szó? – pattant mellénk Aiden, aki abban a pillanatban esett be a terembe.

- Hát te meg hol voltál? – vonta fel a szemöldökét Heather. – Lemaradtál az első óráról!

- Elfelejtettem, hogy suli van – válaszolta Aiden szemrebbenés nélkül és kihúzva a széket letelepedett Heather mellé, majd izgatottan közelebb hajolt.

- Miről maradtam le? Meséljetek!

Nagy vonalakban neki is felvázoltam, hogy mi történt és az ő reakciója sem különbözött a többiekétől. Senki nem értette Noel viselkedését.

- Napról napra furcsább – mondtam töprengve. – Az anyja se tudja, mi van vele.

Aiden felsóhajtott.

- Lassan már csak négyen maradunk.

- Négyen? – nézett értetlenül Ryan, de egy pillanattal később leesett neki és elsötétült az arca. Ujjaival idegesen dobolni kezdett az asztalon.

Az egész nap így telt. Az agyunk egyik fele Noellel foglalkozott, a másik fele Rich-csel volt tele. Ennél fogva a tanórák szinte elrepültek. Csak bambultam ki az ablakon és arra gondoltam, hogy Rich most is fájdalomtól vonaglik az ágyán. Annyival szívesebben lettem volna vele, mint ezen a tetves helyen! Noel meg... ő meg ki tudja, hol van. Elszomorodtam. Tönkre ment a barátságunk. Hogy lehet az, hogy születésünktől fogva ismerjük egymást, aztán szűk egy hét alatt, ez a sok év, a rengeteg közös emlék csak úgy felszívódik, mint hajnalban a köd?

Hazafelé a két fiúval sétáltam, Heather-nek bent kellett még maradnia a suliban. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett. A szél belekapott a hajamba.

- Srácok – szólaltam meg. – Remélem, veletek nem történik semmi furcsaság.

- Még csak az kéne! – hőköltek hátra és rémülten néztek rám.

- Flo – emelte fel a mutatóujját Aiden – Ha valami hasonló szarság lesz velem, mint Noellel, téged bízlak meg azzal, hogy keverj le nekem egy hatalmasat.

- Örömmel – bólintottam, de alig sikerült kierőlködnöm egy kis mosolyt. Klassz dolog, hogy a fiúk viccet csinálnak a dologból, de igazából egyáltalán nem vicces. Hanem szomorú. Nagyon szomorú.

***

Kopp. Kopp. Kopp. Monoton hang. Görnyedve ültem az íróasztalomnál és üveges szemmel meredtem az előttem tornyosuló leckére. A tollamat kopogtattam a fehér papíron, a margónál már egész sok apró pont keletkezett. De hiába. Nem jutott eszembe egyik jellemzője sem az erdő növényeinek. Tovább játszottam a tollal, aztán kínomban leírtam az első szót, ami eszembe jut egy növényről: zöld. Két másodperc múlva fintorogva húztam át, de olyan erővel, hogy még a papír is kiszakadt. Ez így nem lesz jó. Számat rágva gondolkoztam tovább. Ha így haladok még a kettes sem lesz meg. További tíz perc kínlódás után, gondoltam, megkísérlem a lehetetlent. Segítséget kérek Jasmine-től.

- Jasmine? – dugtam be a fejem a szobája ajtaján.

- Mit akarsz?

Ó, milyen kedves. Beljebb léptem.

- Tudsz segíteni a házimban?

- Nem – válaszolta és már el is fordult.

Vállat vontam. Végül is pont erre számítottam. Már indultam volna kifele, amikor nagyot sóhajtott és utánam szólt:

- Mutasd!

Kikerekedett szemmel fordultam meg. Ez most komoly?! Ám még mielőtt bármit is mondhattam volna, egyetlen gyilkos pillantással elhallgattatott. Odavittem neki a feladatot, mire kiröhögött, hogy ezt még egy palánta is tudja. A cikizésem körülbelül tíz percig tartott, aztán leültetett maga mellé és mutogatva magyarázni kezdett. Sokkal többet és érdekesebb dolgokat mondott, mint a suliban a tanár és azt vettem észre, hogy tátott szájjal csüngök minden szaván és ami a legfontosabb, hogy érdekelt, sőt meg is jegyeztem!

Amikor befejezte, ámulva szólaltam meg:

- Bakker! Te miért nem tanárnak mentél?

De nem válaszolt, csak összeráncolta a homlokát, aztán rám üvöltött, hogy írjam meg a beadandót. Egy kis ijedségen és némi halláskárosodáson kívül nem lett semmi bajom.

Egy bő óra alatt pedig meglett a beadandó is. Igaz, hogy kétszer is átíratta velem és a stílusától a hideg futkosott a hátamon, de kész lett és ráadásul még jó is lett. Ritka alkalmak egyike, meg kell hagyjam.

Kifele menet a szobájából, visszafordultam.

- Köszönöm – néztem rá, mire csak legyintett.

- Kifelé – mondta. Oké, tehát van, ami nem változott. De mivel ma viszonylag normális volt velem, gondoltam, megkérdezem a térképről.

- Jasmine?

Idegesen felém fordult.

- Mi van már?!

Kihalásztam a zsebemből a gyűrött lapot.

- Ez...?

Szemében felismerés villant és abban a pillanatban megváltozott a tekintete.

- Szükséged lesz rá.

- De miben? Mikor?

Megrázta a fejét.

- Szükséged lesz rá – ismételte.

- Jasmine! Mit tudsz? – kiáltottam rá idegesen. Nem igaz, hogy nem hajlandó elárulni!

- Flo! Miért kiabálsz már megint? – jelent meg a hátam mögött anya. Ehhez ért! A lehető legrosszabb, legváratlanabb pillanatban tud felbukkanni.

- Semmiért – erőltettem mosolyt a fejemre, aztán szúrós pillantást lövelltem a nővérem felé, majd anyám tekintetétől kísérve elhagytam a szobát.

Anyám azonban követett és megragadva felkarom, maga felé fordított.

- Muszáj folyton acsarkodnotok?

Kirántottam magam a szorításából.

- Semmi nem történt.

- Persze – bólogatott idegesen.

Csendben meredtünk egymásra, végül sóhajtott.

- Ne haragudj. Csak fáradt vagyok és aggódom. Újabbakat támadott meg a betegség.

A szám elé kaptam a kezem.

- Mi lesz itt? – túrt a hajába. – Nem tudjuk megállítani. Mindenki meg fog halni.

Hatalmasat nyeltem. Érzetem, amint a vér egyre hangosabban dobol a fülemben. Levegő. Arra van most szükségem.

Szó nélkül sarkon fordultam és elhagytam a házat. Sajnáltam anyát. Neki kell a kolónia összes problémájára megoldást találni, mindenki tőle várja a megnyugtatást és a jó tanácsot. Persze, vannak megoldhatatlan problémák is. Ezeket még az én mindig jól szervezett és magabiztos anyám sem tudja kiküszöbölni.

Elindultam az ösvényen, az erdő felé. Más levegőre volt szükségem. Kintire. Városira. Olyan helyre akartam menni, ahol legalább egy órára megfeledkezhetek mindenről. Amikor az erdő széléhez értem, futásnak eredtem. Hihetetlenül jól esett átszáguldani a nedves földön a bokrok, fák között. Mezítelen talpam puhán dobbant a laza földön, göndör hajam csak úgy repkedett az arcom mellett. Észbe sem kaptam, már a város határán voltam. Ismét a szökőkutas tér felé indultam és nagy lendülettel vágtam le magam egy padra. Hátradőltem és hangos sóhajjal fújtam ki a levegőt. Lehunytam a szemem, a Nap megnyugtatóan simított végig az arcomon, azt ígérve, hogy minden rendben lesz. És abban a pillanatban hittem neki. Aztán egy felhő eltakarta, én pedig kinyitottam a szemem. Megszűnt a varázs. Keresztbe tettem a lábam és egy pár percig a tér közepén álló hatalmas szökőkutat néztem. Odamentem hozzá és a vízbe merítettem a kezem. Hihetetlen energia járt át. Vízre volt szükségem, rájöttem, hogy egész nap nem is ittam semmit. Aztán mivel a kútból mégsem ihattam, elindultam egy utcán, hátha találok valahol egy ivó kutat.

Az emberek furcsán néztek rám és először nem is értettem, hogy miért, aztán lepillantottam meztelen lábfejemre. Nem viseltem cipőt. Vállat vontam. Amikor a többiekkel voltam, fel se tűnt, hogy megbámulnak. Bizonyára mert nem arra figyeltem.

Épp lekanyarodtam egy kis utcába, amikor valaki utánam szólt. Megfordultam és hunyorogva próbáltam kivenni, hogy ki az.

- Tündérlány? – hallottam döbbent hangját, mire elmosolyodtam. A „pékgyerek" volt az, legalábbis Heather elnevezése szerint.

- Hát te? – jött közelebb. Megállt előttem és olyan nagyon furcsa volt barna haját és szemét nézni!

- Csak sétálok – vonogattam a vállam.

Bólintott, aztán kicsit összeráncolta a szemöldökét.

- Egyedül?

Zavartan biccentettem.

- Igen.

- Hogy ízlett a fánk? – tudakolta, mire kissé elhúztam a számat.

- Öh... sajnos nem ehettem belőle.

Mosolygós arca egy árnyalatnyit csalódottá vált.

- Miért?

- Hát, mert... izé...

- Ha csak azért mondtad, mert nem ízlett, nyugodtan mond meg! – nevette el magát kínosan.

- Nem! – tiltakoztam. – Tényleg nem ehettem belőle. Bocsi.

Zavartan nézett rám.

- Rendben.

Tovább ácsorogtunk, nekem meg már kapart a torkom a szomjúságtól és viszketett a bőröm.

- Figyelj csak. Nem tudnál adni nekem egy pohár vizet? – néztem rá félve.

Lelkesen bólintott.

- Dehogynem! Gyere csak!

Követtem a boltig, ami az utca tetején volt. Egy hajtásra megittam a vizet. Máris jobban voltam.

- Köszi – néztem rá hálásan.

Csak bólintott, jelezve, hogy nem gond.

- Szóval – törtem meg a csendet – ez a te boltod?

- Ó, nem! Apámé. De majd valamikor az enyém lesz – mosolygott, aztán odalépett az egyik polchoz és rakosgatni kezdte az épp akkor kisült ételeket. Bár tudnám a nevüket! Bezzeg ilyeneket nem tanítanak az iskolában!

- Értem. – Tovább nézelődtem a helyiségben, aztán észre vettem, hogy összeráncolt szemöldökkel a lábamat nézi.

- Nincs rajtad cipő – jegyezte meg zavartan, mire csak vállat vontam.

- Jó megfigyelés.

- Miért nincs? – támaszkodott a pultnak és abba hagyta a pakolást.

- Mert nincs. – Kezdtem zavarba jönni. Miért akadnak ki ezen az emberek ennyire?

- Miért, rajtad miért van? – vágtam vissza, szerintem egész frappánsan. Csak leesett állal bámult rám.

- Mi van? – Nagyon zavart a tekintete. – Úgy nézel rám, mintha nem lennék normális.

Garry megköszörülte a torkán és félre nézett.

- Szóval szerinted nem vagyok normális – húztam össze a szemem és egyre idegesebb lettem.

- Nem, nem arról van szó. Egyszerűen csak fura.

Aha. Hát ez mindjárt jobb. A fura ugyanis köztudottan egy enyhe, burkolt negatív jelző. Klassz.

- Most inkább megyek – indultam kifelé, mire felkapta a fejét.

- Várj! Ne haragudj. Nem úgy értettem. Felőlem aztán lehetsz mezítláb, nem zavar.

Értetlenül néztem rá. Végképp nem tudtam rajta kiigazodni. Végül csak diplomatikusan biccentettem, majd újból megkíséreltem elhagyni az üzletet, de most már utánam kapott.

- Megadod a telefonszámodat? – nézett rám félve.

Na, és itt jött az a pont, hogy égés. Iszonyú nagy égés. Ugyanis alig tudtam valamit a telefonról. Megköszörültem a torkom, majd határozottnak szánt hangon ezt mondtam:

- Nincs telefonom.

Erre döbbenet suhant át az arcán.

- Hogyhogy? Ez a 21. század!

- Jó, hát nekem nincs. – Éreztem, amint kezd elvörösödni a fejem.

Garry hitetlenül elnevette magát, aztán a szemembe nézett.

- Látlak még?

- Valószínűleg – ködösítettem, aztán mivel elengedett, végre kiléptem az utcára. Az ajtóból még egy pillanatra visszanéztem.

- Tele vagy rejtéllyel – mondta és egyenesen a szemembe nézett.