- Noel... - A torkomra forrt a szó, és fagyosan meredtem rá. A fiú zavarodottan kapkodta a fejét ide-oda, aztán a tőle megszokott öles léptekkel odamasírozott a földön heverő lámpához, és felemelte.

- Ki hozta ezt?

- Fogalmam sincs – rántottam meg a vállam. – Minek jöttél vissza?

Rám pillantott, majd mintha a lámpa már nem is érdekelné, félre tette, és közelebb lépett hozzám.

- Neked volt igazad Flo – suttogta elgyötörten.

Karba fontam a kezem. Engem nem lehet olyan könnyen megvezetni!

- Na, mi ez a hirtelen véleményváltozás?

- Eszembe jutott egy emlék.

Ennél többet nem mondott, hanem csak a szemembe nézett. Azt várta, hogy rákérdezek. Nem akartam bele menni a játékába, de furdalta az oldalamat a kíváncsiság.

- Milyen emlék? – kérdeztem végül óvatosan.

- Kint maradtunk a folyónál, és bámultuk a csillagokat. – Alig észrevehető mosoly sejlett fel az arcán, amikor látta, hogy én is emlékszem.

- Egész éjszaka. Tudom, utána életem legnagyobb leszidását kaptam – feleltem nyersen.

Noel elkomorult.

- Nem ez a lényeg.

- Na ember! Esküszöm, ha nem lenne itt ez a kurva ketrec, kitekerném a nyakad a helyéről! – kiáltotta idegesen Aiden, aztán hallottam, amint teljes erőből neki feszül a rácsnak.

- Velem együtt! – társult be Ryan és Heather is. Jasmine nem szólalt meg, én pedig tökéletesen megértettem barátaim kifakadását.

- Öltél, haver! – üvöltötte Aiden teljesen kikelve magából. – És van bőr a pofádon, úgy tenni, mintha semmi nem történt volna?! Egy kibaszott emlékről hadoválni Flonak, hátha megbocsát? Tudod mit? Menj a francba. Nem viccelek. Komolyan!

Noel rám nézett, szemében különös fény csillogott.

- Flo, ugye hiszel nekem? Szeretlek! – mondta ki hirtelen, mire bennem szorult a levegő.

- Mi? – kérdeztem bambán, de csak könyörgő, égő szemmel meredt rám továbbra is.

- Én... - Hátráltam egy lépést. – Nem bízom benned.

Pedig egy kis részem üvöltve tiltakozott, azonnal a karjába akarta vetni magát, megcsókolni, és elfeledni mindent, amit tett. Aztán úgy tűnt, minél tovább nézek Noel szemébe, annál hamarabb szabadul fel az a kis rész, majd lassanként átveszi a hatalmat a testem többi része felett. Közelebb léptem.

- Flo – sziszegte Jasmine mellőlem, de nem is hallottam a hangját.

Noel továbbra is tartotta a szemkontaktust, és amikor látta, hogy megváltozik az arckifejezésem, finom mosoly jelent meg az ajkán. Elvesztem biztonságot sugalló zöld szemében.

Már közvetlenül a cella kapuja előtt álltam, éreztem az arcomon a fémből áradó, csontig hatoló hideget. Nyeltem egyet.

- Vigyél ki innen – motyogtam rekedten, ő pedig bólintott. Kattant a zár, megfogta a kezem, és magához vont. Szorosan a karjába simultam, beszívva a bőre illatát.

- Sajnálom – suttogta. – Soha többé nem hagyom, hogy ezt tegyék veled.

- Flo, mit csinálsz? – kérdezte emelt hangon Heather, de nem feleltem neki.

- Flo! – Szinte már sikított.

Noel felvette a fölön heverő lámpát, és maga elé tartva vezetni kezdett a sötétben. Ahogy elhaladtunk a többi cella előtt, oldalra fordítottam a fejem, és a barátaimra néztem.

A fény végig suhant az arcukon, megvilágítva a kétségbeesést és a félelmet, ami rajtuk ült.

- Flo – nyögte Heather és úgy markolta a rácsot, hogy az ujjpercei is belefehéredtek. – Mit művelsz? Ne hagyj itt minket!

- Velük mi lesz? – torpantam meg, és ujjammal Heather-ék felé böktem.

- Ők is szabadok lesznek, meglásd. Segítek nektek kijutni innen.

- Látjátok? – Éreztem, amint bárgyú mosoly kúszik a képemre. – Nincs mitől félni. Noel segít nekünk.

- Flo! Ne...! – kiáltotta Aiden, de a folytatást már nem hallottam, mert Noel kihúzott maga után az ajtón.

Nagyon hosszú lépcsősoron vezetett végig, aztán egy csomó egymásba nyíló folyosó következett, amelyet derengő fénnyel világítottak meg a falakon végig futó, pislákoló neoncsövek. Ez egy másik útvonal lehetett, mint amin miket vezettek ki a kertbe, mert még mindig nem értünk fel a felszínre.

Épp azon gondolkodtam, hogy milyen mélyen lehetünk a föld alatt, amikor a föld a talpam alatt emelkedni kezdett, és a folyosó végén fény tűnt fel. Néhány perccel később ragyogó fehérség vakított el, és egy pillanatra le kellett hunynom a szemem.

Egy fényes neoncsövekkel világított mellékfolyosón álltunk. Mivel a lámpára már nem volt szükség, ezért Noel letette a sarokba. Végig pillantottam rajta, és megállapítottam, hogy ebben a megvilágításban, még jobban néz ki.

Kézen fogott, és elindultunk. A következő folyosó már szimpatikusabb volt.

Hatalmas ablakok voltak a falon, és itt már nyoma sem volt a mesterséges világításnak. Bőröm minden pólusa élvezte a meleget és a napfényt.

- Hol vagyunk? – kérdeztem ide-oda forgatva a fejem.

- Biztonságos helyen. – Megszorította kezem, nekem pedig melegség költözött a mellkasomba.

Sok sárga szemű jött velem szembe, de az arcukon nem láttam meglepettséget, amiért ott vagyok Noel oldalán. Mindenki egyszerű, a barna különböző árnyalatiból álló szövetruhát viselt, és úgy tűnt mindig sietnek valahová.

- Hová megyünk? – tettem fel a kérdést a sokadik kanyargó folyosó után.

Noel nem felelt, csak húzott tovább maga után. Hirtelen egy hatalmas üvegajtó elé értünk, amin kilépve egy gyönyörű parkban találtam magam. Ámulva néztem körbe. Csodaszép kikövezett utacskán mentünk végig, mellettünk a fű egészségesen csillogott, és ezernyi színben pompázó virág bólogatott felém. A levegőben hintázott a temérdek különböző illat, ami a virágok kelyhéből áradt.

- Ez... Erre nem találok szavakat – nyögtem, mire Noel finoman elmosolyodott, de nem nézett rám.

- Ugye milyen szép? – kérdezte egészen halkan, búgó hangja betöltötte a fülemet.

- Az nem kifejezés! – sóhajtottam.

Letért az útról, és a fűre lépett.

- Flo – állt meg hirtelen. – Szeretném, ha fotoszintetizálnál velem. – Kezem a kezébe vette, és mélyen a szemembe nézett.

- Tessék...?

- Benne vagy? – Hangja sürgetően csengett, mintha nem lenne időnk.

- Én... persze. Oké – feleltem bizonytalanul, de rá mosolyogtam.

Noel arcán megkönnyebbültség jelent meg, vonásai kisimultak.

- Hölgyeké az elsőbbség. – Elengedte a kezem, és a fű felé intett. Vettem egy mély lélegzetet, és amint megéreztem az ismerős nyúlást, bizsergést, mérhetetlen boldogság töltött el.

A földben voltam. Mohón nyújtóztam az ég felé, minden egyes energiaszemcsét el akartam csípni.

Noel itt van velem, segít nekünk, és szeret engem. Szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Nevetni támadt kedvem, olyan boldog voltam. Vígan hajladoztam a széllel, és annyira elmerültem a rózsaszín gondolataim között, hogy csak néhány perccel később tűnt fel, hogy bár már én egy ideje a földben vagyok, Noel jelenlétét nem érzékelem. Zavarodottság kerített hatalmába. Azt persze éreztem, hogy mellettem áll, de nem követett a földbe. De... mi? Miért? Ő kérte, hogy fotoszintezitáljak vele! Már épp fel akartam jönni a felszínre, amikor hirtelen minden nagyon gyorsan történt.

Éreztem, hogy Noel hirtelen távolabb került tőlem, viszont más aeviák vették át a helyét. Még épp sikerült felküzdenem magam a földből, amikor a karomba szúrt valami borzalmasan éles. Felállni már nem tudtam. Nem tudtam, mit fecskendeztek belém, de megbénította a tagjaimat. Csak feküdni tudtam, és a szemem járt kétségbeesetten ide-oda. Mi történt most? Két sárga szemű, kemény tekintetű fiú állt felettem, olyan arckifejezéssel, mint a vadász, aki sikeresen elejtette a vadat. Kezükben megvillant az injekciós tű, amint betették az ingjük zsebébe.

- Noel... - leltem rá az arcára, és máris forogni kezdett velem a világ. Ő csak közönyösen a szemebe nézett, aztán elfordította a fejét.

- Ne... - suttogtam. – Noel! – kiáltottam, amennyire az erőmből kitellett. Ám ő ahelyett, hogy válaszolt volna, megnyugtatott volna, hogy ez csak egy lidérces álom, és mindjárt vége lesz, sarkon fordult, és öles léptekkel elhagyta a kertet. Görcsösen nyeltem egyet.

Addig figyeltem távolodó alakját, amíg el nem nyelt a semmi.

***

Amikor felébredtem, nem nyitottam ki rögtön a szemem. Zúgott a fülem, kavargott a fejem, és úgy éreztem nem kapok levegőt. Néhány perc elteltével az agyam kitisztult annyira, hogy felfogjam az értelmét a beszélgetésnek, ami felébresztett.

- Így kellett történnie. Most miért vagy bosszús?

- Nem vagyok bosszús. Remekül megoldottad, bár még mindig nem értem, miért kellett ekkora ügyet csinálni belőle. Simán kivihetted volna a cellából, aztán ott elintézed. Én nem vittem volna a kertbe romantikus sétára.

- Muszáj volt, hogy bízzon bennem. Csak így tudtam a felszínre hozni. Előbb meg kellett... lágyítanom. – Noel finoman és puhán ejtette ki az utolsó szót, de nekem felkavarodott a gyomrom. Csalódottság marta a szívem, és megint levegő után kellett kapkodnom. A zihálásomra azonban felfigyelt Noel és a beszélgetőpartnere, akinek a hangját még életemben nem hallottam.

- Azt hiszem magához tért – mondta az ismeretlen hang.

- Épp ideje volt.

Hallottam, amint megindultak felém, és azonnal dübörögni kezdett a szívem. Felpattant a szemem, reflexből ugrottam volna, de le voltam kötözve. Még inkább pánikba estem, és vergődni kezdtem, aminek jól tudtam, hogy semmi haszna, de nem tudtam kontrolálni az ösztöneimet.

Aztán Noel arcát pillantottam meg, amint fölém hajol. Két tenyerét, arcom két oldalára szorította, és a szemebe nézett.

- Nyugodj meg Flo – kérte szelíd hangon.

- Tűnj a picsába! – sikítottam, és kirántottam a fejem a keze közül. – Alávaló seggfejek! – üvöltöttem torkom szakadtából, és nem érdekelt, hányan hallják meg. Minél többen, annál jobb.

Noel hátrébb lépett. A fiú, akivel beszélgetett, szintén megtorpant mellette.

Aztán csak néztek. Nézték, ahogyan vergődöm, sikítva dobálom magam, és ezer meg ezer szitokszót vágok a fejükhöz. Nem szóltak egy szót sem, nem próbáltak leállítani, csak érzelemmentes arccal néztek.

Lassan kifáradtam. A dühöm elpárolgott, nem bírtam mozdulni és lihegve vettem a levegőt.

- Utállak – csuklott el a hangom, és Noel szemébe nézve megeredtek a könnyeim.

A fiú biccentett, majdhogynem elégedetten, mint, aki pont erre számított.

- Jó. Most már kioldozhatunk – mondta, aztán odalépett hozzám, és kibogozta a köteleket a csuklómon és a bokámon. Felültem, ő pedig lesegített az asztalról, amin feküdtem. Undorodtam tőle. Úgy viselkedett, mint egy úriember, mint aki kinyitja a hintó ajtaját a lánynak.

- Ne érj hozzám – löktem el a kezét, aztán összefontam a karom a mellkasom előtt és megálltam tőle két méterre.

- Ne hisztizz – mondta olyan hangsúllyal, mint régen, amikor gyerekek voltunk. – Gyere, velem kell jönnöd.

- Nem kell nekem sehova se veled mennem! – kiáltottam az arcába.

- Igazad van, nem kényszeríthetlek, azonban, ha engem hívatna az aeviák kolóniájának vezetője, én önként és dalolva járulnék a színe elé. De persze, ha vágyod a halált, akkor akár maradhatsz is. Komolyan.

Összehúztam a szemöldököm, és éreztem, amint végigfut rajtam a remegés, hiába próbáltam kontrolálni.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem remegő hangon.

- Csak sejtem – felelte Noel.

- Minek ez a dráma? – vesztette el a türelmét a másik fiú. – Jaj, mit akar tőlem? Jaj, hol vagyok? Ne bántsatok! – Elvékonyította a hangját és miközben engem utánzott, a szemét forgatta.

- Kapd már össze magad kislány! Ide nem valók a beszari, rózsaszín agyú, álmodozó tündérkék. – Megvetően végigpillantott kusza hajamon, zöld trikómon és két árnyalattal zöldebb vászonnadrágomon.

- Mi van zöldike? – vigyorgott rám, amikor torkomra forrt a szó, és nem feleltem neki azonnal. Ekkor megráztam a fejem, határozott léptekkel odamasíroztam hozzá, és akkora pofont kevertem le neki, hogy utána sokáig még az én tenyerem is lüktetett.

- Mi a...? – kapott az arca után döbbenten a srác.

- Nem tudom, hogy rózsaszín agyú tündérke vagyok-e, abban viszont holtbiztos vagyok, hogy te egy fasz vagy. Méghozzá jó kicsi.

- Anyám – tátogott a fiú, aztán kezet nyújtott. – Roy vagyok. Nem akarsz járni velem?

Elkerekedett a szemem. És még van pofája...?! Durr! A kezem ismét az arcán csattant, keményebben, mint előzőleg.

- Bazd meg! – Az ajka felrepedt és azonnal kiserkent a vére. – Visszavonom. Folyton vernél. – Felém intett. – Vidd innen, oké?

Noel visszafolytott mosollyal az arcán bólintott, de én nem találtam viccesnek. Nem engedtem, hogy a kezét a derekamra téve irányítson, amikor elhagytuk a termet.

Néma csendben mentünk végig a folyosókon, és elképzelni nem tudtam, hogy jutottunk idáig. A gondolataimba merülve követtem Noelt, aztán egyszer csak megálltunk egy ajtó előtt. Hát elérkezett a pillanat. Noel ökölbe szorított kezével finoman megkocogtatta az ajtót.

- Szabad! – hallatszott odabentről egy kellemes, női hang. Döbbenten pislogtam, egyáltalán nem erre számítottam, sokkal inkább valami idősebb, mogorva férfihangra.

Aztán Noel belökte az ajtót, és követve őt, beléptem a terembe.