Nekem csak pár pillanatnak tűnt a földben töltött idő, máris kirángattak onnan. Mehettünk vissza a sötét lyukba.

A visszafelé vezető úton nyaktörő mutatványokat végrehajtva próbáltam minél felületesebben körülnézni, megtudni egyet s mást az aeviákról, de sajnos nem igazán jártam sikerrel, mert a karomat szorító őr észrevette, miben mesterkedem, és megragadta a tarkómat. Na onnantól kezdve inkább nem forgattam a fejem. Egy száz kilós, két méteres, csupaizom aevia azért kellő motiváció volt, hogy nyugton maradjak. Hatalmas kezével, úgy éreztem, bármelyik pillanatban összeroppanthatná a nyakam – ha úgy akarná.

Lefele a lépcsőn újfent Sean hangját hallottam, de csak elfordítottam a fejem, és mentem tovább. Nem érdekelt a bocsánatkérése. Hagyta, hogy elkapjanak az aeviák. Valószínűleg végig nézte, ahogyan elkeseredetten küzdök, végül engem is elhurcolnak.

És nem tett semmit.

Belöktek a cellámba, a rács csattanása visszhangot vert a falak közt. A hűvös falnak dőlve hallgattam, amint fogva tartóink lépései egyre halkabban koppannak a kövön. Mit akarnak tőlünk? Miért tartanak minket itt? Ha valamit tudni akarnak, miért nem vallatnak minket is, ahogyan Jasmine-t? Vagy miért nem ölnek meg bennünket, ha azt akarják? Mert az tény, hogy a börtön még a halálnál is rosszabb. Elzárva minden energiától, a napfénytől, a széltől maga volt a kínszenvedés. Mélyet sóhajtottam, aztán Jasmine-hez fordultam.

- Mi volt otthon miután eljöttünk? – kérdeztem halkan, előre félve a választól.

- Ne tudd meg – jött a felelet. – Anya iszonyat dühös volt. Bár gyanítom, most még inkább az. A szökésetek utáni reggelen, amikor felfedezte, hogy nem vagy sehol, először nekem esett, hogy mit tudok rólad, hova mentél, mert nekem biztos elmondtad. „Nekem aztán nem szólt egy büdös szót sem!" feleltem, mire erősen megrázta a vállam, és az arcomba üvöltött. Na utána már befogtam a szám. Tűvé tette érted a kolóniát, aztán amikor később kiderült, hogy Ryan, Aiden és Heather is felszívódott, anyánk szépen lassan összerakta a darabkákat, és amikor leesett neki, hogy hová indultatok... Na olyan ordítozást te soha életedben nem akarsz hallani.

- És másnap pedig te is leléptél... - folytattam behúzott nyakkal, mire felnevetett, de semmi vidámság nem volt a hangjában.

- Nem egészen. Pár napig még maradtam. Anyánk egyik este azt mondta nekem, beszélnünk kell, és előre féltem. Azt mondta, másnap be fogja jelenteni az egész kolónia előtt, hogy Noel volt az áruló, ő mérgezte a faei-ket, és most megszökött, hogy csatlakozzon az aeviákhoz, ti pedig követtétek. Aznap éjjel rémálmom volt, de olyan valóságos, hogy éreztem, nem maradhatok. Még napkelte előtt elindultam utánatok.

- Csak így egyszerűen? – hüledeztem, ugyanis Jasmine-re nagyon nem volt jellemző a spontaneitás.

- Nem – felelte. – Én hagytam neki egy üzenetet.

- Oh, értem.

- De hát végül is csak összefutottunk mind, nem? – szólalt meg Ryan, próbálva optimistán hozzáállni a törtétekhez.

Vártam Jasmine-től valamiféle reakciót, de a mellettem lévő cellában némaság honolt. Szomorkásan sóhajtottam egyet, igazán élveztem vele beszélgetni, úgy normálisan, mindenfajta csipkelődés, bunkóság nélkül.

Leültem a betonra, és a többiekkel beszélgettem. Megosztottuk az egymással történteket, valamint a kétségeket, hogy mit keresünk itt.

- Flo, te fontos lehetsz nekik – jegyezte meg Heather, mire felvontam a szemöldököm, bár tudtam, hogy úgysem látja.

- Mégis miért?

- Hát nem vetted észre? Egyesével raboltak el minket, ezzel elérve, hogy rettegésben legyünk egész utunk során, hogy vajon ki lesz a következő. A végén pedig már csak te maradtál, Flo, ezek egész végig hülyét csináltak belőlünk, remekül szórakoztak a félelmeinken, és hogy nem tudjuk, mi fog történni. Izgalmas kis játék voltunk a számukra, semmi több. És te innen akarod Noelt elmozdítani? Ebből a kőkemény, kegyetlen szervezetből?

- Heather... - próbáltam közbevágni, de nem hagyta magát, tovább beszélt:

- Ne, Flo, ne szakíts félbe. Egy utolsó, önző emberért akartad feláldozni az életed, és nem hibáztatlak, mert én is ezt tettem. És nézd mi lett a következménye! Itt ülünk a világ végén, egy fekete lyukban, elzárva az élettől, arra várva, hogy vajon megölnek-e már minket. Noel nem tenné meg ezt érted. Egyikünkért sem. És tudod...

- Heather! – kiáltottam olyan hangosan, hogy egy pillanatra minden csendbe borult. Mély levegő vettem, mielőtt folytattam volna.

- Köszönöm, hogy felvilágosítasz arról, mennyire elbasztam mindent. De elárulok neked valamit, ami lehet, hogy meglepetésként fog érni: Az, hogy elmondod nekem itt a szent beszédet, kurvára nem változtat semmin.

Ha lehetséges, még nagyobb csend keletkezett. Folytattam:

- Nem volt kényszer, hogy velem jöjj, bár mint utóbb megtudtam, nem is miattam egyeztél bele, hanem Garett miatt. És ez több, mint bántó, ha belegondolok, hogy én végig azt hittem, te nekem akarsz segíteni, holott csak a saját önző céljaid vezéreltek. – Keserű mosolyra húztam a szám. – Na mindegy. Tudom, hogy amit csak lehetett, elcsesztem, és az, hogy itt vagyunk, egyedül az én hibám. Remélem, most már örülsz. – A falnak döntöttem a fejem, és lehunytam a szemem. Mivel még mindig nem érkezett válasz, hozzátettem:

- Noelt pedig hagyd ki ebből.

- Miből is?

Azonnal a torkomba ugrott a szívem a hang hallatán, és annyira leblokkoltam, hogy mozdulni sem tudtam. Ez Noel hangja. Vajon mennyit hallott a beszélgetésünkből? Hülye!, korholtam magam. Ne ezen aggódj, hanem hogy mit fogsz neki mondani! Ugyanis még egyáltalán nem voltam felkészülve a találkozásra.

Lépteiből hallottam, amint közelebb jött. A többiek halkan fészkelődni kezdtek a helyükön, és én is féltem. Mi lesz most? Nem számítottam rá, hogy le fog jönni ide. Sercenést hallottam, és a következő pillanatban gyertya lángja lobbant a kezében. Ebben a megvilágításban az arca valahogy ijesztőbbnek, fenyegetőbbnek tűnt. Csak nyomokban ismertem rá a régi Noelre. Magasra emelte a gyertyát, mire remegő fény folyt szét a falakon.

Aztán Noel egyenesen hozzám sétált, a többiekre alig vetett egy pillantást. Felugrottam, és egészen a falhoz simultam, mintha abban reménykednék, hogy képes vagyok beleolvadni. Annyira közel jött a cellámhoz, amennyire a rácsok engedték, aztán körülbelül fejmagasságig engedte a gyertyát, én pedig ámulattal figyeltem, hogyan táncol a fény az arcán.

- Szia – mondta, azután elmosolyodott. Nem feleltem. Még csak nem is közelítettem. Ez a Noel más, ez nem az, akit én ismertem. Hatalmas vörös betűkkel villogott az agyamba: MEGÖLTE RICH-T.

Noel arcáról szinte semmit nem lehetett leolvasni, talán csak csalódott volt egy kicsit, amiért távolságtartó maradtam.

- Szép vagy – mért végig felvont szemöldökkel, és hiába tudtam, hogy nem szabadna, az érzéseimnek mégsem tudtam parancsolni, és az arcom vörösbe borult.

De még mindig nem szólaltam meg. Ekkor felsóhajtott, és letette a gyertyát a földre, így alig láttam valamit az alakjából.

- Azért jöttem le, hogy beszélgessünk. Így nehéz lesz, ha meg sem szólalsz.

Úgy láttam kezdi türelmét veszteni, és bár féltem, közelebb léptem hozzá.

- Mit akarsz? – Úgy döntöttem a tárgyra térek.

Hitetlenül felnevetett, és megcsóválta a fejét.

- Soha nem voltál túl modoros, de azért legalább minimális tisztelet lehetne benned.

- Tisztelet? – vontam fel a szemöldököm. – Mégis ki iránt? Irántad?

- Bingó.

- Hah! – kiáltottam fel. – Majd, ha sikerül betonban fotoszintetizálnom! Mégis miért kéne tisztelnem téged? – sziszegtem, és egészen közel hajoltam az arcához. Ő is közelebb jött, és a szemembe nézve elvigyorodott.

- Mert rajtam áll, hogy életben maradtok-e.

Megtántorodtam.

- Mi?

- Jól hallottad – biccentett. – A főnök jobbkeze vagyok. Neki nincs kedve ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni, úgyhogy rám lettetek bízva, a döntés történetesen az én kezemben van.

- Képes lennél megöletni minket? – meredtem rá hosszú hallgatás után.

- Azt hiszem.

Megráztam a fejem, a csalódottság csak úgy roncsolt belülről.

- Noel! A szemed még mindig zöld! Nem emlékszel, milyen volt... régen? – kérdeztem kétségbeesetten.

- De – A szeme szinte izzott. – És mindennél jobban el akarom felejteni.

- Hogy mondhatsz ilyet? – borzadtam el, és éreztem, hogy szorít a torkom, de erőt vettem magamon, mert nem sírhatok előtte. Akkor csak megerősíteném abban, amit amúgy is annyira hisz: Hogy ő van a nyeregben.

- Könnyen. Flo, azt mondom neked, amit érzek, akár hiszed, akár nem. Miért jöttetek el egyáltalán otthonról?

- Hát – nyeltem nagyot – igazából miattad.

- Mármint? – nézett értetlenül.

- Hogy megkérjünk, gyere haza.

Egy pillanatnyi csend után olyan harsány nevetésben tört ki, hogy le kellett sütnöm a szemem. Ilyen borzasztóan még életemben nem éreztem magam.

- Nyugodtan maradhattatok volna a seggeteken – törölgette a szemét.

- Kegyetlen vagy – suttogtam, és úgy éreztem, széthasadok belül.

- Mert? – röhögött gonoszul, nekem pedig felszökött a vérnyomásom. Az utolsó esélyét is eljátszotta nálam. Kinyúltam a rácson, és megragadtam a mellkasán feszülő szövetet. Rántottam rajta egyet, mire kicsit felszisszent, de továbbra sem hagyta abba a vigyorgást.

- Te áruló senki! – üvöltöttem az arcába. – Képes voltál meggyilkolni a barátodat, megmérgezni a kolóniát, aztán szó nélkül lelépni! Ott hagytad anyádat, ott hagytál minket! Engem! – Még közelebb húztam magamhoz, és olyan erősen fogtam, hogy már kezdett begörcsölni a kezem. Nem törődtem vele.

- Hogy tehetted?! Mire volt ez jó neked? – Erősen megráztam. Már nem mosolygott, de nem tudtam leolvasni az arcáról, mit gondol.

- Szerettelek te seggfej – sziszegtem, és mivel nekem már minden mindegy volt, utat engedtem feltörni készülő könnyeimnek. – De most már nem érzek mást, csak színtiszta gyűlöletet feléd.

Elengedtem, mire kissé megtántorodott, és úgy nézett rám, mintha szellemet látna.

- Flo... - nyitotta szólásra a száját, de nem hagytam, hogy befejezze.

- Tudod, nem minden ember szörnyeteg, ahogyan hiszed! És tudod mit? Nyugodt szívvel öless meg minket! – kiabáltam, mire Heather felszisszent.

- A legnagyobb faszságot már úgyis elkövetted az életben: csatlakoztál az aeviákhoz. Ehhez képest még négy faei-t legyilkolni semmiség.

Azt hittem, nekem esik majd, de hosszú percekig még csak meg sem szólalt. Átfogtam a hideg rácsot, és lehajtottam a fejem. Borzasztóan üresnek éreztem magam.

Noel továbbra is hallgatott, csak nézett rám kifejezéstelen pillantással. Egy idő után megelégeltem a hülyeségét, és leguggolva elfújtam a gyertyát. A sötétség olyan hirtelen borított be bennünket, mint ahogyan én az előbb rázúdítottam mindent.

Pár pillanattal később meghallottam a lépteit, ahogy egyre távolodnak, végül teljesen elhalkulnak.

- Büszke vagyok rád – suttogta Jasmine a sötétben, és hosszú idő óta először képes voltam teljes szívemből örülni valaminek. Átnyúltam a rácson és megszorítottam nővérem jéghideg kezét.

- Minden rendben lesz – sóhajtottam, miközben tudtam, hogy magamnak is hazudok.

Csak hát jó érzés volt ezzel a könnyed gondolattal álltatni magam.

Egy idő után Jasmine elengedte a kezem, én pedig az egyik sarokba húzódtam. Átöleltem a térdemet, és lehunytam a szemem. Furcsa nyugalom szállt meg. Elérkeztem arra a pontra, ahol már nem voltam hajlandó idegeskedni. Beletörődtem.

Ekkor csukott szemhéjam mögött halvány derengést érzékeltem. Kinyitottam a szemem, és a szívem heves vágtába kezdett, amint erős fény vakított el.

- Minden rendben lesz – mondta egy magabiztos, kellemesen zengő hang.

Felálltam és hunyorogva próbáltam kivenni a vonásait, de a kezében a fény pont úgy vibrált, hogy nem láthattam ki az. Ugyanazt mondta, amivel nem sokkal ezelőtt még én nyugtattam Jasmine-t.

- Ki vagy? – kérdezte Ryan, de az idegen nem válaszolt.

- Minden rendben lesz – ismételte meg, én pedig enyhén félrebiccentettem a fejem. Annyira ismerős volt valahonnan a hangja, de fogalmam sem volt honnan, és ez megőrjített.

Kulcs zörrent a kezében, nekem pedig gombóc keletkezett a torkomban. Mit akar? Már illesztette volna be a kulcsot a zárba, amikor hirtelen lábdobogás hangja hasított a fülembe.

- Flo! – Egy hang is tartozott hozzá. Méghozzá Noelé. Az idegen összerezzent, és a hang irányába kapta a fejét.

Azután eltűnt.

Az erős fényű lámpa csörömpölve esett a betonra, mi pedig lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy mi fog történni. A következő pillanatban valaki kilökte a hatalmas szárnyú kapukat, és Noel esett be a helyiségbe.

- Flo! – kiáltotta. – Igazad van, én... sajnálom, és tudom, hogy ez nem elég, nem teszi jóvá azt a sok szörnyűséget, amit elkövettem, de kérlek bocsáss meg!

Megtorpant és észrevette a lámpát közvetlenül az én cellám előtt. Zavartan ráncolta össze a homlokát, aztán rám nézett.

- Mi történt itt?