November első hetében Samantha igazán elemében érezte magát a Roxfortban. Bármerre járt, a folyosók ódon kőfalairól Sirius Black neve visszhangzott, izgalmasabbnál izgalmasabb összeesküvés-elméletekkel tűzdelve. Samantha lelkesen állt be a sorba, ha elrugaszkodott ötletek gyártásáról volt szó, és napokig győzködte osztálytársait, hogy Black óriástöknek álcázva osont be a kastélyba, a birtokra pedig egy tundrabugyis troll bőrébe bújva jött be, mert azok olyan ocsmányak és büdösek, hogy még a dementorok sem támadnak rájuk.

Hogy Samantha honnan tud bármit a tundrabugyis trollok viselt dolgairól, illetve léteznek-e egyáltalán, az rejtély volt mindenki számára. Mindenesetre, ha mások nem is, Fred, George és Lee odavoltak az elméletéért. Jóllehet, Samantha hülyeségeinél sokkalta jobban lekötötte a figyelmüket a kviddics.

– Mondom, Angelina olyan csavart gólt lőtt, hogy Oliver majdnem összepisilte magát örömében – mesélte a vacsoraasztalnál Fred. Az aznapi edzésük után bokáig sárosan jelentek meg a nagyteremben. – Felkötheti a gatyát a Mardekár, mert szétrúgjuk a seggüket a meccsen.

A csapattagok – Wood és Harry kivételével – mind körülöttük ültek, kipirult arcukra rávetült az elvarázsolt gyertyák narancsfénye. Végtelenül megkönnyebbültnek tűntek, hogy végre a kellemes melegben lazíthatnak. Az égboltot tükröző mennyezeten viharfelhők cikáztak, és még odabentről is érezni lehetett a falakat ostromló széllökéseket a dörömbölő esőzuhataggal.

– Tényleg szép lövés volt, Angelina. – George púposra pakolta a tányérját fűszeres héjában sült krumplival. – Idén lesz pályaválasztási tanácsadásunk. Gondolkodtál már rajta, hogy a suli után jelentkezz profi játékosnak?

– Igen, jó lenne – sóhajtotta a lány. – De félek, hogy nem vagyok elég ahhoz a szinthez.

– Ne mondd már, te vagy a legügyesebb hajtónk! – Katie villája táncot járt a kezében széles gesztusaitól.

Aliciára sandított, hogy nem gyalogolt-e az önérzetébe, de aggodalma felesleges volt: a lány egyetértően bólogatott. Kár is lett volna tagadnia, a lelke mélyén tudta ő és Katie is.

– Ez nem igaz – tiltakozott Angelina. – Ne becsüljétek alá magatokat, mindketten bomba játékosok vagytok. A Roxfort után bármelyikőtök bekerülhetne egy profi csapatba.

Katie letette a villáját.

– Nézd – mondta komoly arccal –, tudjuk, hogy van bennünk tehetség Aliciával, különben nem lennénk a csapatban. De más az iskolai kviddicsben remekelni, mint profi játékosként. Nekünk ez csak a hobbink, neked már-már hivatás. És itt a legfőbb különbség. Lehet, hogy ha elég energiát áldoznánk rá, mi is bejuthatnánk a profik közé, de nem valószínű, hogy így lesz, mert egyikünk sem gyakorol annyit, mint te. A tehetség szép és jó, de önmagában nem lehet megváltani vele a világot.

– Oliver büszke lenne rád – közölte George. – Rég hallottam ilyen magasröptű szónoklatot.

Katie félrebillentett fejjel nézett rá. A jelenlévők tartottak a reakciójától, ám a lány sértődés helyett visszadobta a labdát.

– Miért, szerinted Angelina nem érdemli meg a biztatást?

Talált. George arca felvette a haja színét.

– Nem úgy gondoltam – motyogta.

– Akkor szerinted is ő a legjobb hajtó?

Katie mellett Alicia és Angelina is kíváncsian várták a válaszát.

– Meg ne szólalj – súgta az ikre fülébe Fred. – Csőbe akar húzni. Minden, amit mondasz, felhasználható ellened.

– Szerintem ebből már sehogy sem jössz ki jól – vihogott Samantha.

Meg sem próbálta titkolni, mennyire élvezi a helyzetet, szemben asztalszomszédjával, Daphnéval. A szőkeség legalább diszkréten a markába kuncogott.

– Nem lennék az ügyvéded helyében.

– Ugyan, lányok – szólt békítően Lee, ezerwattos mosolyt varázsolva az arcára. – Szerintünk mind jó csajok vagytok. Még Ken is azt mondja. Igaz? – pillantott a vele átellenben ülő fiúra.

Kenneth szokás szerint nem sok vizet zavart. Nevére felkapta a fejét a csendes pitefalatozásból, és amikor konstatálta, hogy minden szempár őt vizslatja, elpirult. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát, de pechére ő volt a legmagasabb az asztalnál.

– Öhm – köszörülte meg a torkát –, én... azt hiszem, ja. Persze. Jók.

– Na, látjátok – tárta szét a karját Lee, nyakon csapva ezzel a mellette ülő Samanthát.

– Úgy van, üssél le! – morgolódott a lány.

– Sam, Sam, ne légy ilyen morcos – karolta át Lee. – Még rád is azt mondom, oké vagy. Sosem járnék veled, de nem nézel ki rosszul.

Samantha kibújt a karja alól.

– Mintha én valaha is járnék bármelyikőtökkel – mérte végig borzadva Lee-t, Fredet és George-ot. – Fúj!

A fiúk egyetértően bólogattak. Már a Samanthával való romantikus kapcsolat gondolatától úgy érezték, mintha vérfertőzést követnének el.

– Ámen – zengték kórusban. – Soha.

– A tetejében ti még rondák is vagytok.

Fred, George és Lee ösztönösen folytatták a bólogatást, ám amikor leesett nekik a sértés, kórusban felkiáltottak.

– Hé!

Samantha kiröhögte őket, de rövid úton menekülőre kellett fognia, mert Fred és George katapultot készítettek a kanalukból, hogy megsorozzák héjában sült krumplival, Lee pedig a nyomába eredt, és fenyegetően nyújtogatta felé az ujjait, készen arra, hogy megcsikizze.

A lány kirohant a nagyteremből, és szerencsére a többiek nem követték a bejárati csarnokba. Minden bizonnyal túl lusták és éhesek voltak hozzá, így eldöntötték, hogy később állnak bosszút.

Kifújta magát, és széles vigyorral megcélozta a szemközti folyosót. Épp azon gondolkodott, a házimanók zokon vennék-e, ha rágyújtana egy szál cigire, amikor Cedric Diggoryba futott.

– Szia, Sam! – A fiút szemlátomást meglepte a találkozás, de egyből mosolyra húzta a száját. Samantha jól ismerte ezt a tipikus cedrices mosolyt. – Mi járatban erre?

– Csak a konyhába megyek – mutatott a tervezett irányba. – Hosszú sztori, de ott szeretném befejezni a vacsim. Hát, te meg miért mész edzeni ilyen szar időben? – mérte végig a kviddicstalárba bújt fiút.

Az seprűt tartott a kezében, és filigrán termetével vagy egy fejjel fölé magasodott – pedig Samantha sem volt kerti törpe.

– Nem volt más időpont. A másik három ház csapata mindig megelőz minket a pályafoglalással – sóhajtott. – Na, mindegy, ez van. A többiek már biztos az öltözőben várnak – pillantott a karórájára.

– Hát, akkor kitartást – veregette meg a vállát Samantha. – Nem irigyellek.

– Nem hiányzik néha a kviddics? – pásztázta Cedric. – Hogy kilépj a szurkolótábor elé, hogy megmérettesd magad egy éles versenyen... – sorolta lelkesen csillogó szemmel.

Samantha halkan elnevette magát.

– Lószart. Bőven elég volt nekem az az egy év a csapatban. Nem vagyok alkalmas versenyekre meg komoly posztokra – rázta a fejét –, de a szabadidőmben továbbra is szeretek kviddicsezni. Csak úgy, kötöttségek nélkül.

– Végül is, a játék öröme a legfontosabb – bólogatott egyetértőn Cedric. Bocsánatkérő pillantást vetett rá. – Ne haragudj, Sam, igazán remek társaság vagy, de tényleg mennem kell. Nem szeretném megváratni a többieket.

– Egye fene, elengedlek – adta ki az útját Samantha színpadias legyintéssel. Játékosan hunyorgott a hugrabugosra. – De csak mert remek társaságnak neveztél. Aztán ügyes legyél!

A félhományban nem vette észre, hogy Cedric arcát enyhe pír színezi.

– Esetleg lenne kedved...?

Ám mire a fiú feleszmélt, egyedül maradt a folyosón. Elhúzta a száját, és apró sóhajjal konstatálta, hogy elszalasztotta a lehetőségét. Megemberelte magát, és átszelte a bejárati csarnokot, hogy a kétszárnyú ajtón át kilépjen a novemberi latyakba.

– Ne már! Nem lesztek balerinák? – Samantha padlót fogott.

– Még nem – helyesbített George. – Várnunk kell a következő meccsig, amelyiken a Mardekár játszik. Így szólt a fogadás.

Barátai a meccs előtti utolsó edzésről visszatérve közölték, hogy műsorváltozás történt, a Hugrabuggal mérkőznek meg. Lesújtottságuk semmi volt Samantha csalódottságához képest.

– De a Mardekár csak januárban játszik legközelebb – biggyesztette le az ajkait – a Hollóhát ellen. Addig még két hónap.

Pedig már úgy beleélte magát, hogy tütüben láthatja táncikálni barátait!

– Nézd a jó oldalát. – Lee vigasztalóan megveregette a vállát. – Amilyen fosnak ígérkezik az idő a mostani meccsen, nem látnánk semmit a produkciójukból.

– Minden más lenne, ha a mardekárosok nem akarnának keresztbe tenni nekünk. – Fred vulkánként fortyogott. – De nem, nekik tartaniuk kell magukat a kígyószokásokhoz!

– Draco Malfoy az oka – morogta sötéten George. – Tudjátok, a harmadikosoknak volt az a malőrjük év elején Hagrid hippogriffjével. Malfoy karja megsérült, és azzal az ürüggyel halasztják a meccset, hogy még mindig fáj neki.

– Nevetséges – csóválta a fejét Lee. – Ez még szeptemberben történt, azóta eltelt két hónap. Nem hiszem el, hogy a tanárok bekajálják. Vagy akár Madam Pomfrey. Ő is tudja, hogy rég helyrejött Malfoy karja.

– Nyilván – tárta szét a karját George. – De Oliver azt mondta, az a baj, hogy ezt nem lehet ellenőrizni. Jó kifogást találtak, hogy ne kelljen ítéletidőben játszaniuk.

– Na, majd én repülök és belemarok még párszor Malfoy karjába, hogy legyen mit fájlalnia! – fújtatott Samantha. – Hogy képzeli, hogy szabotálja a balerinaakciót?!

Lee nagyokat pislogott.

– Azt felfogtad, mit jelent, hogy a Hugrabug ellen játszunk? Most, hogy Beatrice Haywood elballagott, Cedric Diggory lett az új csapatkapitány. Láttam őket edzeni. Idén nagyon megtolják a mezőnyt. Ráadásul teljesen más stílus, mint a Mardekár.

– Kit érdekel a kviddicsmeccs? – kalimpált a kezeivel Samantha. – Kit érdekel Cedric meg a Hugrabug? Fredék balerinatáncát akarom!

A három fiú vérig sértődött, hogy le merte fokozni a küszöbön álló meccs jelentőségét. A fejéhez vágták, hogy önző, hisztis liba – meg még sok más keresetlen jelzőt –, Samantha pedig ugyancsak elhatározta, hogy bedurcul. Az eredmény az lett, hogy szóba sem álltak egymással, és a mérkőzés reggelén a lány végül le sem ment drukkolni.

Igazság szerint azt tervezte, hogy dáma módjára kivonul, és látványosan duzzog a lelátón, ám amikor felkelt és kinézett az ablakon, az időjárás eltántorította szándékától.

– Én oda ki nem...

Hitetlenkedve bámulta az ablakot ostromló özönvizet. Dörgött, villámlott, és a szél erejéről Samanthának az a képtelen gondolata támadt, hogy a Fúriafüzet is kicsavarja. Más sem hiányzott neki, mint hogy bőrig ázzon, ráadásul tudta: ha lemenne, sem látna semmit a meccsből a borult égbolt miatt.

Daphnét és Kennethet sem kellett sokáig győzködni, hogy ne másszanak le a viharban szurkolni, úgyhogy mindhárman a klubhelyiségben maradtak, és jobb híján varázslósakkoztak.

Ketten játszottak Samantha ellen, mert erős játékosnak ismerték. Való igaz, sokat fejlődött az évek alatt. Iskolai szünetekben Remusszal játszott, aki kiváló tanítómester és kemény ellenfél volt, tanítási időben pedig Charlie helyett immár Ron ellen állt ki néha. A fiú legalább olyan ügyesnek bizonyult, mint a bátyja.

Daphnénak és Kennethnek végül közös erővel sikerült győzelmet aratniuk Samantha felett. Hibáihoz hozzájárulhatott a dekoncentráltsága, ugyanis aznapra esett a telihold, és szüntelenül Remus járt a fejében. Latolgatta, elindult-e már a Szellemszállásra ebben az időben, vagy van rá esély, hogy megtalálja a gyengélkedőn, és esetleg magánál is van.

Úgy döntött, próba-szerencse. A sakkvereség után kimentette magát a társaságból azzal a – meglehetősen gyenge – ürüggyel, hogy utána kell néznie valaminek a könyvtárban, és lesprintelt a kórterembe.

– Elkéstél, drágám – jelentette fojtott hangon a javasasszony. – Már nincs itt.

Sajnálkozó arca egy újabb ajtónyikordulást követően riadt-döbbentre váltott. Samantha megpördült a tengelye körül, és követte a pillantását.

Ernyedt-ázott test lebegett be a kétszárnyú ajtón. A varázspálca, amely kormányozta, Albus Dumbledore-hoz tartozott. Samantha hátrahőkölt. Roxforti évei alatt számtalanszor látott az igazgató arcán higgadt derűt, szórakozott bölcsességet, de soha olyan színtiszta, elemi haragot, amely abban a pillanatban sütött róla. A hatókörében töpörtyűméretűvé zsugorodott, úgy érezte, elsöpri és ledönti a lábáról. Ösztönei azt diktálták, meneküljön, azonnal változzon sólyommá, és repüljön a gyengélkedőről minél távolabb, olyan iramban, ahogyan csak a szárnyai bírják.

– Jóságos ég, Albus, mi történt? – kapott a szívéhez Madam Pomfrey.

Samantha őszintén hálás volt, amiért feltette helyette a kérdést, neki ugyanis még mindig nem sikerült megtalálnia a hangját. Dumbledore egy közeli ágyra lebegtette a fiú viharvert testét – a lány Harry Pottert ismerte fel benne.

– Megtámadták a dementorok.

Az igazgató olyan hangsúllyal ejtette a szavakat, amelytől a Hagrid-kaliberű férfiaknak is inába szállt volna a bátorsága.

– A kviddicspályán? – hüledezett Madam Pomfrey. – De hát, Albus... hogy lehetséges ez?

Dumbledore ráncokkal barázdált bőre maszkként merevedett a húsára. Samantára ebben a pillanatban zúdult a felismerés, hogy valójában mennyire öreg. Fiatalos lendülete és gondolkodása miatt mindig az a kép élt róla a fejében, hogy állandó része a világnak, aki így született, és az idők kezdete óta örökké fenn is marad. Kortalan jelenség, aki csak azért visel hosszú ezüstös szakállat, mert ez a védjegye. Mint az édesanyjának a napszemüveg.

Hiába tudta, hogy Dumbledore idős, ezt amolyan járulékos információként raktározta fejében, mint hogy ,,Nagy-Britannia esős". Hozzá tartozott, de nem tette múlandóvá. Most kezdett csak repedezni szilárd hite, miszerint a Roxfort igazgatója örökéletű.

Amikor Dumbledore megszólalt, hangja vibrált az indulattól.

– A dementorok engedély nélkül léptek az iskola területére.

– Nincs is lábuk – szaladt ki Samantha száján.

Azonnal megbánta. Dumbledore és Madam Pomfrey, akiknek addig elsiklott felette a figyelme, egyszerre mintha vezényszóra pillantottak volna rá. Kellemetlen bizsergés öntötte el, a kislábujjaitól a feje búbjáig égett a teste.

– Mármint – szabadkozott –, nem láttam még dementorlábat, úgyhogy igazából nem tudom, van-e nekik. És nem is vagyok rá kíváncsi – borzongott meg. – Csak abból gondoltam, hogy lábatlanok, mert lebegnek. Bocsánat.

Azt kívánta, bár megnyílna alatta a föld és elsüllyedne. Jó, valószínűleg csak a gyengélkedő alatti emeletre pottyanna, nem a Fekete-tóba – jött rá, ahogy átgondolta –, de jelenleg még ez sem zavarta.

Dumbledore arca árnyalatnyit simult, és most először alig észrevehető mosolyféle cikázott át rajta.

– Mea culpa, Jackson kisasszony – biccentette a lány felé. – A legragyogóbb elmék is tévedés áldozataivá válhatnak. Nos tehát, helyesen szólva: a dementorok meghívó nélkül tették tiszteletüket a Griffendél-Hugrabug kviddicsmeccsen. Miután megtámadták Harryt és lezuhant a seprűjéről, elébe mentem ama kellemetlenségnek, hogy darabokban kelljen begyűjtenünk a kviddicspályáról, és meggátoltam a talajjal való ütközését. Ezt követően kellő nyomatékossággal a dementorok tudtára adtam, hogy nemkívánatos vendégek, és a megfelelő eszközökkel kiebrudaltam őket a birtokról.

Madam Pomfrey nem volt se élő, se holt. Azonnal nekiállt Harry ellátásának, s miközben a fiú ruháit szárítgatta pálcájával (Samanthának akkor tűnt csak fel, hogy Dumbledore nem vizes), így sopánkodott:

– Szörnyűséges, egyszerűen felfoghatatlan! Vérlázító, ahogyan azok a szörnyetegek viselkednek. De hát, miért? Mégis hogy volt merszük szembeszegülni magával, amikor világosan kitiltotta őket a Roxfort területéről?

– Bizonyára csábította őket a stadiont elöntő rengeteg érzelem – felelte Dumbledore. – Mindazonáltal van egy olyan sanda gyanúm, hogy valamely okból bosszúra szomjaztak.

Félhold alakú szemüvege mögül metsző pillantást vetett Samanthára, aki ösztönösen behúzta a nyakát. Tudja, gondolta megsemmisülten. Tudja, hogy megtréfáltuk a dementorokat. Hogy is képzelhette, hogy Dumbledore nem szerez róla tudomást?

Mardosta a bűntudat, és nem csak az igazgató vádló tekintetétől. Ott feküdt előtte szegény Harry, minden mágus reménysége, úgy, hogy a világáról sem tudott. Ki tudja, hány métert zuhant a viharban? Ki tudja, nem lett-e baja? Ki tudja, mikor ébred fel?

Ő, Samantha tehetett erről, még ha közvetve is. Ő, meg a barátai: a Bajos Bagázs. Talán nem véletlenül mondják, hogy a név kötelez, gondolta keserűen.

– Mi okuk lett volna bosszúra? – Madam Pomfrey nyilvánvalóan nem sejtett semmit. A közjáték felett is elsiklott a figyelme.

– Ó, végeláthatatlan a dolgok listája, amelyek nincsenek ínyükre – felelte könnyedén az igazgató. – Kezdve azzal, hogy a kapuknál kell strázsálniuk, és nem szipolyozhatják kedvükre az embereket, ahogyan azt Azkabanban megszokták. A közelmúltban történtek minden bizonnyal az utolsókat csepegtették abba a bizonyos képzeletbeli poharukba. Annyi azonban bizonyos – szilárdult meg a hangja –, hogy ha még egyszer hasonló történik, magam gondoskodom róla, hogy az legyen az utolsó húzásuk.

Halkan beszélt, mégis, a szavakat felvértező éltől Samantha majd' összepisilte magát. Fogalma sem volt, hogy lehetséges-e megölni dementorokat, és nem volt biztos benne, hogy Dumbledore egyáltalán erre célzott – mindenesetre róla még ezt is elhitte volna.

Madam Pomfrey seperc alatt elvégezte Harryn a rutinvizsgálatokat. Samantha szótlanul nézte, ahogyan pizsamát bűvöl rá, majd elsiet a gyengélkedőből nyíló szobába orvosságot keverni. Akkor eszmélt csak rá, hogy kettesben maradt Dumbledore-ral, amikor a varázsló megszólította.

– Nem érdemes sokáig emésztened magad, Samantha. A tetteink mindig következményekkel járnak, és a bűntudat hasznos érzelem, hosszútávon azonban felőröl.

A lány összerezzent, és halálra vált arccal az igazgató felé kapta a fejét.

– Kérlek, fáradj át velem az irodámba – intett a professzor. – Beszélni szeretnék veled.

Samantha úgy kullogott a nyomában, mintha a kivégzésére menetelne. Jóformán fel sem fogta, hogy az egyik folyosón a kviddicscsapat loholt el mellettük, ellentétes irányba. Pedig Wood kivételével ott voltak mind, sőt, Ron Weasley és Hermione Granger is képviseltették magukat a delegációban.

Kitartóan Dumbledore csizmasarkára szegezte a tekintetét, és legközelebb akkor nézett fel, amikor a kőszörnyhöz érve a professzor kimondta a jelszót.

– Mentolos fogselyemcukor.

A csigalépcső azonnal mozgásba lendült. Samantha annak szentelte a figyelmét, hogy ne bucskázzon le, de az időleges kizökkenés nem tartott sokáig. Amikor Dumbledore íróasztala mögött ücsörgött egy csésze jázminteával, és citromport majszolt hozzá, ismét rátört a letargia.

– Az én ötletem volt, hogy vicceljük meg a dementorokat – vallotta be színtelen hangon. – Mindig csak... – felfelé kellett pislognia a könnycsatornáit maró undok cseppektől. A kis mocskok minden áron utat szerettek volna vájni a bőrébe. – Mindig csak a baj van velem. Miért kell ilyennek lennem? Ilyen... ilyen elfuseráltnak? – Dühösen megtörölte a szemét. – Semmire sem vagyok jó. Egyébként nem sírok – szögezte le dacosan. – Csak megégettem a nyelvem a teával.

Dumbledore az asztalra helyezte kellemesen langyos csészéjét, és udvariasan biccentett.

– Jómagam is rendszeresen áldozatává esek a különféle folyadékoknak. Hovatovább, a citromport is félre szoktam nyelni. Az ételek és italok meglehetősen kreatív módokon okozhatnak kárt az emberi testben.

Samantha hosszan kifújta a levegőt.

– Tudja, az zavar, hogy úgy érzem, mások sokkal előrébb vannak az életükben, mint én. Az összes barátom csinál valami értékeset. Angelina, Alicia és Katie szuper hajtók. Alicia ráadásul született zenei tehetség, Katie meg ügyesen horgol. Daphne kiváló asztronómiából, ő Sinistra professzor kedvence. Persze a tanárnő nem veri nagydobra, de mindenki tudja. Egyedül Daphne jár hozzá csillagászati szakkörre. Aztán ott van Kenneth, aki verhetetlen köpkőbajnok, és milyen menő már, hogy tud ősi rúnákat fejteni! És ne is beszéljünk Fredről meg George-ról, akik kibaszott jó... akarom mondani, utánozhatatlan terelők, és mindenféle bájitallal meg bűbájjal kísérleteznek. Titokban csinálják, de maga is biztosan észrevette. Lee pedig az évszázad kommentátora, mindenki imádja a dumáját. Emellett... jó, hát, Lee nem nagyon tud felmutatni mást – ismerte el. – De még ez is több, mint amit én elmondhatok magamról. Egy nagy nulla vagyok.

Csak úgy ömlöttek belőle a keserű szavak. Dumbledore türelmesen megvárta, míg befejezi a kifakadást. Összetámasztotta maga előtt az ujjait, és fürkész tekintettel nézett rá.

– McGalagony professzortól úgy hallottam, egészen tehetséges vagy átváltoztatástanból.

Samanthának eszébe jutott az animágia. Szívesen közölte volna Dumbledore-ral, hogy még az sem sikerült volna neki a mugli unokatestvére segítsége nélkül, de fékezte a nyelvét, és inkább hálát adott, hogy sem ő, sem McGalagony nem tud a képességéről. Illetve – futott át az agyán a rémisztő gondolat –, mi van, ha Dumbledore tud róla?

Gyanakodva nézett az igazgatóra, ám semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Totál kizárt, nyugtatta magát. Mindent még ő sem tudhat. Ezt tuti nem.

Hanyagul vállat rántott, és megtörölte az orrát.

– Az átváltoztatástan tényleg megy. Meg a legendás lények gondozása. De kábé ennyi. A többiből nem vagyok különösebben jó.

– Abban a hitben éltem, hogy a Fred és George Weasley urakkal töltött idő megtanított arra, hogy nem az iskolai érdemjegyeink határozzák meg az értékünket.

– Persze, ez... hát, igen, tényleg így van. Tudom én is. – Samanthának be kellett látnia, hogy Dumbledore-nak igaza van. – A fa... izé, a Falmouth-i Feketesólymok szentségit! Látja, nekem még az sem jön össze, hogy legalább egy kicsit sajnáltatni tudjam magam.

Dumbledore szája sarka megrándult.

– Bizony, rendkívül közkedvelt és könnyű út az önsajnálatba süppedés. Értéktelen ember azonban nem létezik.

Samantha arcán halvány grimasz jelent meg. Lett volna pár mardekáros névötlete.

– Mindenkiben ott rejlenek a lehetőségek – jelentette ki Dumbledore. – Igen gyakran jóval több, mint amit az illető el mer képzelni magáról. Sokak számára azonban ijesztő gondolat igazán megismerni saját magukat, és véghezvinni mindazt, amire képesek lehetnek. – Szomorkás mosolyra húzta a száját. – Félnek, és bizony nem alaptalanul. Minél fényesebben ragyog valakinek a csillaga, annál nagyobbat zuhanhat. Feljutni az égbe pedig nehéz út, tele kudarccal. Sokkal nehezebb, mint el sem indulni.

Samantha a szájába tömött egy adag citromport, és próbált úgy tenni, mint aki nem unja szét a fejét a hajlott korú mágus filozofálását hallgatva. Hadd mondja a magáét. Ő készséggel elhisz neki mindent, biztos úgy van. Ha nem szól közbe, legalább hamarabb vége lesz. Az öreg észre sem veszi, milyen jól eldiskurál magában.

– Tökéletes ember nem létezik.

Samantha köhécseléssel palástolta kitörő horkantását. Épp a mindenható mágus, Dumbledore mondja ezt!

– Legfeljebb látszólag – folytatta zavartalanul az igazgató. – Ám mindnyájunknak vannak gyengeségei. Ez tesz minket emberré. A tökéletlenségeinkkel együtt vagyunk azok, akik. Hovatovább, olykor a hibáinkból okulhatunk, fejlődhetünk a legtöbbet. A kudarc fájdalmas, ám hasznos nyílhegy, amely lángra lobbant, vagy így, vagy úgy. A kérdés az – sandított az ülőrúdján terpeszkedő Fawkes felé –, hogy van-e elég erőnk újjászületve szárnyalni.

Samantha félrenyelte a citromport, amikor Dumbledore réveteg pillantása találkozott az övével, és hirtelen áthatóra váltott. Mintha nem is a tekintetébe, hanem egyenest a lelkébe fúródott volna. Egy gyomorszorító gondolat erejéig biztos volt benne, hogy az igazgató mindent tud a viselt dolgairól, ám újfent meggyőzte magát, hogy ez képtelenség.

– Miről szeretett volna beszélni velem? – dobta fel a kérdést, hogy terelje a figyelmet.

– Ah, igen – biccentett Dumbledore, mintha csak most jutna eszébe. – Ami azt illeti, mai csevegésünk legfőbb célja, hogy figyelmeztesselek.

– Nem bőszítjük fel többet a dementorokat, esküszöm – sütötte le a szemét a lány. – Szörnyen sajnálom, ami Harryvel történt.

– Az ifjú Harry Potter biztonsága sem utolsó tényező. A mágiaügyi minisztérium álláspontja szerint Sirius Black azért szökött meg Azkabanból, hogy végezzen vele. – Dumbledore figyelmen kívül hagyta, hogy szavaira Samantha kis híján leesett a székről. – Természetesen a dementorok is az ő védelme érdekében állomásoznak a Roxfort körül, azonban nem erről szerettelek volna tájékoztatni. Harryt, amikor csak tehetik, szemmel tartják. Akárcsak téged.

– Engem? – visszhangozta Samantha. Hangja hisztérikusan csengett.

– Téged, édesanyádat és a keresztapádat, Remus Lupint – sorolta Dumbledore. – Megítélésem szerint nincs ebben semmi szokatlan. Édesanyád minden bizonnyal említette neked, hogy az otthonotokat nyár óta figyelik – közölte csevegő hangon. – Nincs ez másként a keresztapád rezidenciájával sem. Az ürügy természetesen a védelmetek, de nem foglak tévhitekbe ringatni; társadalmunk vezetőit vajmi kevéssé foglalkoztatja egy gyilkos családjának épsége. Feltételezem, úgy gondolják, Black alkalomadtán megpróbálhat kapcsolatba lépni veletek, vagy éppenséggel fordítva.

– Szóval nem bíznak bennünk – suttogta száraz torokkal Samantha.

Derengett neki, hogy az anyja valóban beszélt róla Hagriddal a pótvizsgája után, hogy megfigyelik őket, a jelentőségét azonban csak ekkor értette meg. Szorongatta a mellkasát a felismerés, hogy puszta csaliként tekintenek rájuk. Egy kísérlet eszközei, melynek szemlélői kíváncsian várják, hogy a jelenlétükkel esetleg horogra tudják-e akasztani Blacket. És ami még rosszabb: elég egyetlen rossz lépést tenniük, hogy maguk is a süllyesztőben végezzék.

Gyomra úgy ficánkolt, mintha vattacukrozás után felült volna a „Halálkanyar" fantázianévre hallgató hullámvasútra abban a vidámparkban, ahol Daniel nagybátyja dolgozott. Egyúttal elöntötte a harag az égbekiáltó igazságtalanság miatt. Franc akarja segíteni Blacket! Miért nem tudnak a hatóságok leszállni róluk?

Lehet, hogy Black Voldemort első embere volt, de nekik igazán semmi közük hozzá. Igen, az anyja meg Remus hibáztak, amiért szerették a sötét nagyurat, de hát, az már régen volt, a fekete mágus pedig eltűnt. Nem kizárt, hogy az őrült Black azt reméli, Harry megölésével visszahozhatja valahogy, de miért kérné hozzá a támogatásukat? Honnan veszi a kormány, hogy felmerül bennük egyáltalán a segítő szándék, amikor a háború alatt az anyja meg a keresztapja a jó oldalon harcoltak, ő, Samantha pedig totyogókorban volt?

Ha valaki, ő biztos nem akarná megölni Harryt. Pedig most majdnem sikerült, szólalt meg a fejében egy kaján kis hang. Megrázta magát.

– Esküszöm, hogy sosem ártanék Harrynek szándékosan! – bizonygatta kétségbeesetten az igazgatónak.

– Tisztában vagyok vele – csitította Dumbledore. – Alkalomadtán bizonyíthatod is, hogy Harry mellett állsz, ám a nagy tetteknek még nem most van itt az ideje. Mindazonáltal a minisztériummal több ízben közöltem, hogy teljes mértékig bízom benned, édesanyádban és Remus Lupinban.

– Úgy van! – öklözött a levegőbe Samantha. – Akarom mondani – kapott észbe –, bocsánat, atom rendes magától, hogy megmondta nekik a tutit. Köszönöm.

Dumbledore aprót biccentett.

– Mindettől függetlenül arra intenélek, hogy légy óvatos. Ha gyanúba keveredsz, nem garantálom, hogy meg tudlak óvni. Emlékezz csak, amikor tavaly a miniszter Azkabanba vitette Hagridot.

Samantha arcából kifutott a vér. Nem sokat lehetett kihúzni a vadőrből a börtönben való tartózkodásáról, de annyi biztos volt, hogy szörnyű dolgokat élt át. Vajon megcsinálnák vele is? Bedugnák egy cellába az apja miatt, csak mert azt gondolják, segít egy bűnözőt?

Igaz, az illegális animágia is a rovásán volt. Még csak az kéne, hogy kiderüljön!

Dumbledore nem beszélt hülyeségeket, résen kellett lennie. Talán Remus is ezért kérte, hogy húzza meg magát és ne balhézzon. Keresztapjára gondolva összefacsarodott a szíve. Biztosan egyedül kuksol a Szellemszállás poros deszkavermében. Lelki szemeivel látta maga előtt, amint összehúzza vékony, agyonvarrt köpönyegét, fogai kocognak a repedéseken befúvó csontfagyasztó széltől, és a tetejében még az eső is bever hozzá a lyukacsos plafonon.

Szegény Remus! Igen, ő kétségkívül tud a minisztérium velük kapcsolatos aggályairól, ahogyan az édesanyja is. Carával azonban még mindig nem sikerült találkoznia, hogy tisztázni tudják az apjával kapcsolatos témákat, és ha valóban szemmel tartják őket, ötlete sem volt, hol tudnának őszintén társalogni, anélkül, hogy lefülelnék őket.

Lehet, hogy az édesanyja is ezen a problémán töpreng, és valójában emiatt húzódik hónapok óta az a bizonyos Nagy Beszélgetés? Logikus lenne, elvégre, korábban mindig megoldotta, hogy szakítson időt a lányára. Most meg hirtelen olyan kifogásokkal mondja le a találkozót, mint a beszállítási munkálatok? Furcsa volt tőle, de Samantha most már kezdte kapiskálni a miértjét.

Volt min pörögnie a Dumbledore-ral való beszélgetés után, az biztos. Az igazgató valamiért folyton kavargó gondolatokat hagyott a fejében.

Harry a hét hátralévő részében is a gyengélkedőn feküdt. Samantha meglátogatta barátaival, akikkel a meccs után kibékültek. Próbálták felvidítani a seprűje miatt búsongó fiút – mint Samantha megtudta, a Nimbusz Kétezres nekicsapódott a fúriafűznek és totálkárosra tört –, ám ez nem bizonyult könnyű feladatnak.

– Fel a fejjel, Harry – vigasztalta Samantha. – Decemberben tuti lesz újra roxmortsi hétvége, majd veszel egyet a faluban. Még jobbat is, mint ez volt. Azóta kijött pár új modell.

– Roxmortsban nincs is seprűbolt – meredt rá Lee. – Hol élsz te?

– Tényleg nincsen? – pislogott a lány. – Az meg hogy lehet?

– Láttál te ott seprűboltot bármikor is? Azért jártunk már párszor Roxmortsban, icipicit ismerjük a terepet. – A fiú hangja csöpögött a cinizmustól.

– Jó, hát, látni nem láttam – húzta fel az orrát Samantha. – De az csak egy dolog. Attól még lehet.

Lee horkantva mulatott rajta.

– Nem számít – mondta csüggedten Harry. – Akár van seprűbolt, akár nincs, én úgysem mehetek le a faluba. Majd... – vett mély levegőt – majd rendelek valahonnan. Egyszer.

Megtört tekintete az ágy végébe vándorolt, ahol egy viseletes zacskóból kandikáltak ki a Nimbusz maradványai.

– Hogy érted azt, hogy nem mehetsz le Roxmortsba? – Samantha nem tudta mire vélni az újkeletű információt.

– A nagybátyámék nem írták alá az engedélyem, és McGalagony sem hagyta jóvá – hangzott a rezignált felelet. – Félt Sirius Blacktől.

– Na nehogy már! Egy kis szórakozást azért mindenki megérdemel – puffogott a lány. – Mi az, hogy pont a híres Harry Pottertől tagadják meg?

Észre sem vette a fiú arcára kiülő fintort a ,,híres" szó hallatán. Még akkor is a Harryt ért igazságtalanságon füstölgött, amikor a Bajos Bagázzsal már a Griffendél-torony felé sétáltak.

– Nem létezik, hogy nincs erre valami megoldás. Mi már pisiskorunkban is bejártuk Roxmortsot. Nevetséges, hogy valakinek harmadévesen ne engedjék meg.

– Nekünk sem engedték – emlékeztette George. – Csak a térképnek köszönhetően jutottunk ki.

Samantha megtorpant a folyosó közepén. Cseppet sem zavarta Fred szitkozódása, aki nem számított rá, és nekiment.

– Ez az! – Behúzta a fiúkat a legközelebbi falikárpit mögé, és lehalkította a hangját. – Ez lesz a megoldás! Ráadásul két legyet ütünk egy csapásra, mert lelkifurdalás nélkül mondhatom Remusnak, hogy betartom, amit ígértem neki – hadarta.

– Elmondanád, mi a fészkes fene jár a fejedben? – vakargatta sajgó orrát Fred.

Samantha az izgalomtól kipirult arccal nézett végig barátain.

– Srácok – közölte ünnepélyesen –, azt hiszem, eljött az ideje, hogy átadjuk a stafétát.

Lee bárgyún vakarta a tarkóját. George eltátotta a száját, Fred szemében pedig felismerés csillant.

– Arra gondolsz, amire gondolok, hogy gondolsz?

– Mi már úgyis tudjuk fejből, nem? – tárta szét a karját Samantha. – Harrynek nagyobb szüksége lehet rá. Ennyivel csak támogathatjuk a kis túlélőt, aki legyőzte Voldemortot.

Nem törődött vele, hogy a fiúk összerezzennek a névre.

– Végül is – sandított Fred Geogre-ra.

– Ha átgondoljuk...

– Nem hülyeség.

– Kicsit unalmas is már, hogy mindig minden olyan simán megy, nem? Nagyobb az izgalom, ha fennáll a lebukás veszélye.

– Szinte már el is felejtettem, milyen nem tudni, merre jár Frics...

– Bizony, az elmúlt években kevesebbet voltunk büntetőmunkán.

– Kétszázezer helyett csak százezerszer.

– Még a végén csorba esik a hírnevünkön.

– Azt pedig nem hagyhatjuk!

– Ideje változtatnunk a dolgon.

Samantha mosolyra húzta a száját. Kicsit tartott tőle, hogyan fogadják a barátai az ötletét, de az ikrek szemlátomást már megegyeztek és döntöttek. Innentől nyert ügye volt.

Lee csak kapkodta a fejét a Fred-George duó között.

– Valaki megmagyarázná nekem, mi folyik itt? Mert én még mindig nem értem.

– Jaj, Lee! – Samantha megragadta a karját, és maga felé fordította, hogy a szemébe tudjon nézni. – Na, figyuzz, mert csak egyszer mondom el. Az van, hogy nehéz szívvel bár, de meg kell válunk a Tekergők Térképétől.

– Mi? Miért? Ja, várj – rakta össze a képet. – Azt akarod mondani, hogy...?

Samantha elégedett vigyorral fonta össze maga előtt a karjait, s vállával a legközelebbi falnak támaszkodott.

– Pontosan. Átadjuk Harrynek.