Senki sem állíthatta, hogy ne lenne élmény a Kóbor Grimbuszon utazni – az már más kérdés, hogy a kedves utasok pozitív vagy negatív kicsengésűnek festették volna le azt a bizonyos élményt. Samantha Jackson az utóbbi kategóriába tartozott. Nem elég, hogy jó pár lila folttal lett gazdagabb, és egy puklit is kapott a fejére, még az újdonsült fiatal kalauzt, Stan Shunpike-ot is el kellett viselnie, aki kutya kötelességének érezte, hogy mindenkit szóval tartson.

– Aszongya... olyat mesélek, leesik az állatok! Nem hiszitek el, ki utazott velünk úgy két hete! Neville Longbottom. Persze nem akarta nagydobra verni, hogy ő Harry Potter, de én tudtam az elejétől fogva – hencegett. – Oszt képzeljétek, ki meri mondani T'odki nevét! Hát, én aszittem, szívrohamot kapok...

És ez így folytatódott egy örökkévalóságnak tűnő ideig, míg végül azok az utasok, akik nem vesztették el a fonalat (és a testi épségüket) útközben, már mind kívülről fújták a sztorit. Samantha mérhetetlenül hálás volt, amikor Stan végre az úticélját rikkantotta (,,A Roxfort következik!"), és letámolyoghatott a kétemeletes járműről. Az egy szempillantással később már suhanó piros csíkként tűnt tova.

Samantha megigazította a vállán ütött-kopott hátitáskáját, lesimította gyűrött talárját, és rosszkedvűen a kovácsoltvas kapuhoz caplatott. Ott Frics úr fogadta. A gondnok molyrágta cipője mellett nyervogott elmaradhatatlan macskája, Mrs. Norris is.

– Megérkezett a lustaságunk, cicuskám – búgta oda neki kajánul Frics, majd Samanthához fordult. – Ide a táskát.

– Miért? – kérdezte gyanakodva Samantha.

– Ellenőrzés, Jackson – duruzsolta elégedetten a gondnok. – Más világ lesz itt mostantól. Black szökése sok mindent megváltoztat, úgy bizony... Nem fogtok többé bűzgránátokat és fogas frizbiket csempészni a kastélyba a mihaszna barátaiddal. Szeptembertől pedig, ha a dementorok is szolgálatba állnak...

– Dementorok? – Samantha olyannyira meghökkent, hogy zokszó nélkül hagyta, hogy Frics kipakolja a táskáját.

Még a hideg is kirázta. Csak hallomásból ismerte a rettegett varázslényeket, de abban biztos volt, hogy Dumbledore sohasem engedne dementorokat az iskolába. Ennek hangot is adott, mire Frics savanyú képet vágott.

– Csak a bejáratokat védik, a kapukon belülre nem mehetnek. Pedig megérdemelnétek, hogy ellenőrzés alatt tartsanak titeket, komisz, szemtelen kölykök... az lenne csak a szép, ha büntetésből megregulázhatnának benneteket! Nem lennétek utána ilyen nagyszájúak.

Samantha már nyitotta volna a szóban forgó túlméretezett szervét, hogy megmondja: ,,maga nem normális" – ekkor azonban Frics apró tárgyat emelt ki a táskájából.

– Nocsak. Ez meg micsoda, Jackson?

Samantha homlokát leverte a víz, de igyekezett közömbös arcot vágni.

– Egy sámli.

Frics gyanakodva forgatta májfoltos kezei között a miniatűr bútordarabot. Azt míves faragványok és színes, festett motívumok díszítették.

– Te át akarsz verni, kölyök. Miért hoznád magaddal a kastélyba ezt a különös tárgyat? Ez még mifelénk sem hétköznapi. Felismerem én a trükkös holmikat, de még mennyire! Turpisság szagát érzem a levegőben...

Samantha csak a Fricsből áradó rothadtkáposzta-szagot, valamint Mrs. Norris tömény pézsmaillatát érezte, de úgy gondolta, jelen helyzetben ezt nemigen lenne bölcs dolog megemlítenie. Azt pedig ugyancsak megtanulta az évek alatt, hogy a magyarázkodás legtöbbször csak ront a helyzeten, így szemrebbenés nélkül megismételte:

– Ez egy sámli.

Frics összehúzott szemmel vizslatta az arcát.

– Nem hiszek neked. De majd meglátjuk, mi az igazság, ha odaadom a professzornak átvizsgálásra. Ő egy perc alatt kideríti, úgy ám.

Samantha most már képtelen volt elrejteni verejtékezését, de azért nem szakította el a tekintetét Fricsétől – amely egyébként egy gülüszemű galambéra emlékeztette.

– Csak nyugodtan – blöffölt.

– Na, lódulj – mordult rá a gondnok.

Samantha kelletlenül megindult az oldalán a kastély felé. Útját a hátitáskáján fityegő kitűzők és kulcstartók csörömpölése kísérte.

Az hiányzott még, hogy a sámli ügyén is aggódhasson! Bárhol szívesebben lett volna most, mint az iskolában. Menet közben még utoljára felidézte, hány uncia tatuepe szükséges az elmeerősítő elixírhez, illetve memorizálta az ellenméregkészítés alapelveit, hogy biztosan megmaradjon az emlékezetében.

A Roxfort falain belül szokatlan csend fogadta. A bejárati csarnok patyolattisztán ragyogott, a nagyterem üresen ásított, s benne a házak asztalai a falhoz tolva pihentek. Még a falakon lógó festmények is kevesebb életet mutattak most, hogy nem koptatták diákcipők az ezeréves folyosók, lépcsők köveit. Még a fáklyatartókból pattogó tűz hangját is hallani lehetett, amelyet máskor elnyelt az általános zsibongás.

A sötét, hideg és barátságtalan alagsor még a szokásosnál is nyomasztóbbnak hatott. Nemkülönben Perselus Piton személye, aki a bájitaltanteremben várta Fricset és Samanthát. A gondnok úgy vezette elé a lányt, mintha kivégzésre adná át a hóhérnak.

– Meghoztam a pótvizsgázót, professzor úr.

Piton, aki a tanári asztalnál ült egy halom papírral, megeresztett egy undok-fölényes mosolyt, és aprót biccentett.

– Köszönöm, Argus.

– Van itt még valami. – A gondnok mohó izgalommal mutatta be az apró sámlit, mintha azt remélné, kiderül, hogy karácsonyi mézeskalácsból van. – Ezt a gyanús tárgyat Jacksonnál találtam.

– Csakugyan? – emelte meg a szemöldökét Piton. Sötét tekintetében kíváncsiság csillant.

– Ez csak egy kabala – sietett közölni Samantha az útközben kiagyalt hazugságot.

Piton azonban átlátott a szitán.

– Megható. – Hangja csöpögött a cinizmustól. – Mindazonáltal a maga... előéletét figyelembe véve, Jackson kisasszony, joggal feltételezhetjük, hogy hazudik. Továbbá annak sem zárhatjuk ki a valószínűségét, hogy esetleg sámli képében próbál becsempészni a kastélyba valamit. Vagy akár – fűzte tovább a szót, némi hatásszünet beiktatásával – valakit.

Samanthának kifutott az arcából a vér. Ahogy a tanár farkasszemet nézett vele, nem először és nem utoljára az a hátborzongató érzése támadt, hogy Piton mindenről tud, ami a fejében zajlik.

– Kellemetlen volna – folytatta vontatott hangon a professzor –, ha azzal kellene szembesülnünk, hogy ezekben a vészterhes időkben valaki... a biztonsági intézkedéseket kijátszva be akarná juttatni a kastélyba Sirius Blacket. Akár iskolánk tanulói közül – célozgatott.

– Maga teljesen megőrült?! – szaladt ki Samantha száján. Arca lángolt a felháborodástól. – Mi közöm nekem Blackhez? Egyáltalán, hogy jut eszébe, hogy becsempésznék egy tömeggyilkost az iskolába?

Piton sejtelmesen susogott.

– Sosem lehet tudni... A rossz vér könnyedén kiütközik. Egyébiránt fékezze a nyelvét, Jackson. Elvárom, hogy udvarias hangnemet üssön meg, ha velem beszél, máskülönben már most készülhet az évismétlésre.

Samantha legszívesebben Pitont ütötte volna meg, de sajnos nem tehette. A belőle kikívánkozó csípős riposztot is le kellett nyelnie, ha nem akarta újrajárni a negyedévét – márpedig nem akarta. Pedig megnézte volna Piton arcát, amint megismétli neki a kérdését ,,Maga teljesen megőrült, tanár úr?" formátumban.

Hiába, be kellett érnie azzal, hogy villámló tekintettel nézzen rá. Majd otthon elhordja mindennek – ahogyan tette azt a nyár alatt napi rendszerességgel. Amíg legjobb barátai, a Weasley ikrek Egyiptomban sütkéreztek a családjukkal, Lee pedig az Adriai-tengerben búvárkodott, Samantha csak az elmúlt négy év bájitaltananyagában merülhetett el, és elkeseredetten próbált a fejébe passzírozni lehetőség szerint mindent.

Naná, hogy csak Piton lehetett annyira utálatos, hogy megbuktassa egy vizsga nélküli év végén. Miután ugyanis Harry Potter legyőzte Mardekár utódját és annak szörnyét a Titkok Kamrájában, az iskola ajándékaképpen elmaradt az összes vizsga. Ez először jól hangzott, Samantha is örült neki – igen ám, csakhogy jegyeket azért mégis kapniuk kellett valamire. Így aztán az éves teljesítményük átlaga alapján adtak osztályzatot a tanárok – ez pedig az ő esetében egyet jelentett az elégtelennel. Piton professzor egészen pontosan úgy fogalmazott: ,,Szerencséje, hogy nem létezik mínusz egyes osztályzat, különben azt érdemelné, Jackson."

Samantha úgy érezte, ennél jobban már nem utálhatja tanárát, amikor azonban Piton az ujjai közé vette a miniatűr sámlit, amit a kaján képű Frics nyújtott át neki, ökölbe szorult a keze, és realizálta: igenis tudja még fokozni az iránta táplált ellenszenvét.

– Mit csinál? – Szíve kihagyott egy ütemet, amikor Piton letette a sámlit az asztalra, és rászegezte a varázspálcáját.

– Bizonyára nem bánja, ha elvégzek rajta néhány... rutinvizsgálatot. – Piton tekintete gonoszul csillogott.

– NE! – Samantha önkéntelenül is kinyújtotta a kezét. Szapora pulzussal járatta a tekintetét Piton arca, a pálca és a sámli között. – Hagyja békén! – kiáltott rá parancsolónak szánt, ám hisztérikusra sikeredett hangon. – Tanár úr – tette hozzá gyorsan.

– Lám, lám – susogta vészjóslóan Piton, és felemelkedett a székéből.

Rusnya fekete fellegként tornyosult az asztal fölé. Még úgy is magasabb volt Samanthánál, hogy a lány sokat nőtt az évek alatt – ám e fizikai tényezőnél sokkal erősebb volt a mentális hatás, amit kiváltott. Samantha lélekben úgy érezte magát, mintha Flitwick-termetűvé törpült volna.

– Épp, ahogy sejtettem – morogta megvetően a bájitaltantanár. – Egyetlen perce van rá, hogy visszaváltoztassa, Jackson kisasszony, különben én teszem meg, de abban nem lesz köszönet.

Samantha mukkanás nélkül odalépett az asztalhoz a sámliért. Letette a terem közepére, hátrébb állt, és rászegezte a varázspálcáját. Nagyon koncentrálnia kellett, hogy ne remegjen a keze, miközben a bonyolult mozdulatsort végezte a hozzá tartozó igék mormolása kíséretében.

A sámli először növekedni kezdett, majd – Piton és Frics őszinte megrökönyödésére – pördült párat a tengelye körül, és szemkápráztató fehér-sárga szikraeső kíséretében pej csődörré transzformálódott. Az állat homlokán hófehér sáv futott végig.

Samantha odaszaladt a vadul toporgó, prüszkölő állathoz, és elkapta a kötőfékét.

– Sss, sss, itt vagyok, Paripa – paskolta a ló horpaszát, és szeretetteljesen megsimogatta az orrát. – Minden rendben, nyugodj meg.

Kijelentéséről ugyan cseppet sem volt meggyőződve, de legalább szegény lovat szerette volna megnyugtatni, ha már ő maga nem volt higgadt. Látva, mennyire megviseli Paripát, hogy nem tudja, mi történik körülötte, elszégyellte magát. Nem lehet kellemes heteket tölteni sámliként, majd visszaváltozni egy teljesen ismeretlen helyen, szomjasan és korgó gyomorral. Bárki meg lenne zavarodva ilyen szituációban.

– Ne haragudj, nem volt szép dolog sámlivá változtatnom téged – rimánkodott. – Szerettem volna, ha velem lehetsz a Roxfortban, de nem volt jó ötlet. Többet nem csinálok ilyet, ígérem.

– Arra mérget vehet – ráncolta horgas orrát a bájitaltantanár. Nem meglepő módon a legkevésbé sem volt elragadtatva attól, hogy egy négylábú, koszos lény szabadult be az ő katonásan rendezett termébe. – Argus – fordult Frics felé –, hívja ide Minervát.

Szavai súlyos ítéletként pattantak. Samantha gyomra összeszűkült. Igaz, hogy Pitontól eltérően McGalagony professzort legalább igazságosnak és emberségesnek ismerte, szigorért azonban a tanárnőnek sem kellett a szomszédba mennie.

Frics hajbókolva kisietett a teremből, és pár percen belül vissza is tért, nyomában a Griffendél házvezetőjével. McGalagonynak meg kellett igazítania szögletes keretű szemüvegét, amikor belépett az ajtón, egy pillanatig ugyanis azt hitte, rosszul lát. Amikor azonban eljutott a tudatáig, hogy a bájitaltanterem közepén álldogáló ló a mellette strázsáló Samantha Jacksonnal nem délibáb, pengevékonyra préselte ajkait.

– Üdv, tanárnő! – intett félszegen a lány, mintegy elkeseredett próbálkozásként, hogy mentse a menthetetlent.

McGalagonynak mozgott a szája, de másodpercekig nem hagyta el beszéd az ajkait. Amikor sikerült megtalálnia a hangját, kifakadt.

– Mégis mire véljem ezt a cirkuszt, Perselus? Frics úrból nem tudtam kiszedni értelmes magyarázatot, úgyhogy magához fordulok. Kérem tisztelettel, indokolja, miért adott engedélyt Jackson kisasszonynak, hogy behozza ezt a... jószágot a kastélyba – hadonászott a ló felé. – Merem remélni, hogy nyomós ok vezérelte.

– Természetesen nem adtam rá engedélyt! – csattant fel Piton. – Vagy talán úgy ismer, mint aki eltűri az efféle fertőt? Jackson kisasszony újfent bizonyította, hogy fütyül bármiféle szabályra – tenyerelt az asztalra, és előrébb hajolt, mintha demonstrálni akarná hatalmát. – Felteszem, ez nem okoz magának meglepetést, Minerva. Azonban – váltott riasztóan negédes hangnemre – módomban állt feltételezni, hogy talán érdekelné, mire használják egyesek a maga óráján rájuk rakódott átváltoztatástan-szaktudományt.

McGalagony pillantása egy frissen fent machete élességét idézte – kis híján felszelte vele Samanthát, akár egy liánszárat.

– Vagy úgy. Magyarázatot várok.

Mit volt mit tenni, Samantha előadta a professzor asszonynak, miként sikerült sámlivá változtatnia a lovát, és lekicsinyítenie a bútordarabot, hogy az könnyen hordozhatóvá váljon.

McGalagony alig akart hinni a fülének, a művelet ugyanis felért egy RAVASZ-szintű varázslattal – ennélfogva egyáltalán nem tanultak ilyesmit egyik tanórán sem. Nem hunyhatott szemet a lány tehetsége felett, de azért alaposan lehordta, amiért az felügyelet nélkül, puszta próbálkozásból varázsolt az eddig tanultak alapján (,,Van róla fogalma, milyen veszélyes vállalkozásba vágta a fejszéjét?!"), ráadásul lekicsinyítette a tárgyat, amivé az állat vált (,,Fel nem foghatom, hogy jutott eszébe efféle badarság! Hányszor szajkózom maguknak az óráimon, hogy az átváltoztatás nem játék... És ha az állat maradandó sérülést szenvedett volna?"). Mire a monológ végére ért, Samantha úgy érezte magát, mint aki elérte a teljes megsemmisülés, a nirvána állapotát.

– ...és természetesen büntetőmunkát kap – fejezte be McGalagony nagyot szusszanva. Minden levegőjét beleadta a kioktatásba.

Samantha felkapta a fejét.

– Komolyan?

– A történtek után ez a minimum. – A tanárnő orrcimpái rugózó táncot lejtettek. – Elismerem, nem utolsó átváltoztatást vitt véghez, de örüljön, hogy ennyivel megúszta, a hátasával egyetemben. Hőn remélem, hogy nem mindjárt az Átváltoztatás Ma folyóirat Legígéretesebb Új Tehetség díjára számított a magánakciójáért – horkantott.

Samantha arca felderült. McGalagony nem vont le pontot a Griffendéltől – igaz, nem is tudott volna, hiszen még el sem kezdődött a tanév –, és burkoltan megdicsérte az átváltoztatását. A büntetőmunka meg ugyan, mit számít? Fred, George és Lee még meg is fogják dicsérni, amiért sikerült már az évnyitó előtt bezsebelnie egyet. Mi több, sárgulni fognak az irigységtől. Milyen szórakoztató lesz nézni a képüket, ha megtudják!

– A büntetőmunka jellegét az első héten szabom ki – zárta le az ügyet McGalagony.

Dehogy fog ő a nyári szünetben ilyesmiket intézni! Épp elég dolga akadt ezen felül is, emellett szerette volna még kicsit kipihenni magát, mielőtt egy újabb tanévnyi triatlonon túráztatják az idegeit az olyan diákok, mint Samantha Jackson. A lány már így is belerondított a jól megérdemelt szabadság időszakába, nem szeretett volna többet foglalkozni vele.

– Frics úr, kérem, vezesse ki a teremből ezt az állatot – tapsolt kettőt.

Frics olyan arcot vágott, mintha McGalagony azt közölte volna vele az imént, hogy tanítsa meg dupla szaltózni Mrs. Norrist az óriáspolip hátáról.

– Ha szabad kérdeznem, igazgatóhelyettes asszony... mégis hová vigyem?

– Hagridhoz – felelte kurtán McGalagony. – Ő majd gondját viseli. Jackson kisasszony a pótvizsgája után visszakapja tőle. A Roxfortban természetesen nem maradhat. Nyomatékosan kérem, hogy figyelmeztesse Hagridot: kizárólag lóval együtt kísérje ki az iskolakapun. Nem unikornissal, nem hippogriffel, ezzel a lóval itt. Innestől ő felel érte.

Frics mormogott valamit az orra alatt. Samantha alig bírta visszatartani a nevetését, miközben elnézte, ahogyan Paripával bajlódik a padsorok között. A gondnok ló iránti bizalma leginkább az eltűnő lépcsőfokok energiaszintjén rezgett.

– Eh, na... eredj már, te gebe! – rángatta a kötőfékét.

McGalagony még nem tágított a helyszínről. Tevékeny orr-ráncolás kíséretében figyelmeztette Samanthát, hogy a melírozott hajat és a lepattogzott körömlakkot – meg egyáltalán, a fekete színű, valamint élénk körömlakkokat – sürgősen felejtse el szeptember elsejétől, az ízléstelen kiegészítőkről nem is beszélve. Tekintete elidőzött a lány katonai bakancsán is, és emlékeztette, hogy tanítási időben az egyencipőjét lesz köteles viselni.

A szentbeszéd végére Frics már rég kibukdácsolt a teremből a lóval – szapora szitkozódása is elhalt (alig fértek át az ajtón, Samantha őszinte kárörömére pedig Paripa rálépett Mrs. Norris farkára).

– Elnézést kérek, Perselus, nem is tartom fel magukat tovább – kapott észbe McGalagony. – Folytathatják a pótvizsgát.

– Még el sem kezdtük – dünnyögte Piton, de McGalagony addigra már becsapta maga után az ajtót.

A bájitaltantanár finoman szólva sem repesett a helyzet alakulásától.

– Leülni, Jackson! – förmedt rá a lányra.

Samantha egy mukkanás nélkül helyet foglalt az első padban, és várta a tesztlapot az elméleti kérdésekkel. Piton alaposan megizzasztotta. Ahogy előre ígérte, mind a négy év anyagából visszakérdezett, ráadásul két esszéfeladatot is belefoglalt, mindezt pedig időre kellett megoldania. Nem sikerült teljesen a végére érnie, és átnézni sem volt ideje, de az addigiak nagy részére tudta a választ, így azzal az érzéssel adta le a feladatsort, hogy ezt az akadályt – ha nem is kiugró sikerrel, de – vette.

Tudott ő, ha akart, csak ott siklott ki a dolog eredetileg, hogy a bájitaltan tudománya fikarcnyit sem érdekelte, így általában nem erőltette meg magát. A szükséghelyzet azonban ezúttal lelkiismeretes tanulást követelt, még tőle is.

Piton ott helyben, az orra előtt ellenőrizte a tesztet – csak hogy emelje a hangulatot egy kis ,,stresszmentes" várakozási idővel –, és ha rossz szájízzel is, de kihirdette, hogy Samantha ezen a vizsgarészen átment. Na, persze nem mulasztotta el alaposan kivesézni a munkáját, és belekötni minden ponton, ahol csak tudott.

– Nem hiszem el, hogy helytelenül írta az Artemisia absinthium nevét... ez pofonegyszerű, még egy elsőévesnek is tudnia kellene. Jegyezze meg, hogy a dudordagasztó szirupot az óramutató járásával ellentétes irányban keverjük. A fecsegésfőzethez pedig nem teliholdkor kell szedni a juharfafátyolkát, hanem újhold idején.

Samantha feltűnésmentesen próbált fintorogni az orra alatt, miközben hallgatta.

– ...és vésse az eszébe, hogy ha nem fér ki az írása, ne a margóra zsúfolja a közlendőjét fektetve és csillagozva, hanem kérjen új tisztázati lapot. A külalakja is csapnivaló. Hálás lehet, hogy egyáltalán hajlandó voltam elolvasni a dolgozatát.

A kötelező ekézés letudása után végre rátérhettek a gyakorlatra. Piton a Paracelsus-féle fájdalomcsillapító főzet elkészítését szabta ki feladatul. Samantha egészen megkönnyebbült, mivel ezt gyakorolta nyáron, a helyzetet azonban nehezítette, hogy Piton zavaró módon leste minden rezdülését. Végül azért csak sikerült kiviteleznie valahogy, és bár az előírtnál hígabb állagú lett a löttye, azúrkék helyett pedig akvamarinkék árnyalatban rikított, de a körülményekhez képest elégedett volt vele.

Piton ezt is jólesőn ócsárolta egy darabig, majd közölte, hogy Samantha sikeresen teljesítette a pótvizsgát, és közepes osztályzattal ötödévbe léphet. A lánnyal madarat lehetett volna fogatni örömében.

Sietve elmosta az eszközeit a csapnál – aztán még egyszer újramosta, mivel Piton nem találta elég tisztának –, és már száguldott is le Hagrid kunyhójához, hogy elújságolja az örömhírt vadőr barátjának. Kicsattanó örömmel üdvözölte Paripát, aki a ház oldalához kötve nyammogott egy köteg szénát, majd bekopogott az ajtón.

Hagrid hideg sütőtöklével várta, és akkorát csapott a lapockájára, hogy a lány úgy érezte, az átugrott a mellkasüregébe.

– Tudtam én, hogy nem bukhatsz meg! Micsoda dolog lett volna...

Samantha mohón belekortyolt a serlegébe. Még az sem érdekelte, hogy lefagynak tőle a fogai – mindennél jobban esett most neki az ízes folyadék.

– Azért nem sokon múlt.

– Csodálkoztam volna, ha nem enged át – csóválta a fejét Hagrid. – Ő maga is célzott rá, amikor beszéltem vele a minap... hogy is mondta, neki is személyes érdekében áll átrugdosni téged valahogyan?

Samanthát egyik meglepetés a másik után érte.

– Te beszéltél vele a pótvizsgámról?

– Aggódtam, na – vallotta be a vadőr. – Puhatolóztam kicsit az érdekedben. Mondtam neki, hogy rendes gyerek vagy te, még ha kicsit rosszcsont is.

Samantha megítélése szerint a kijelentés több sebből vérzett – mindenesetre megmelengette a szívét a próbálkozás.

– De rendes vagy, Hagrid! Bár nem hiszem, hogy Pitont meghatotta volna. Különben meg hogy érted, hogy jó oka volt átengedni engem? Szerintem ő lett volna a legboldogabb, ha karót adhat. Láttad volna, milyen csalódott képet vágott, hogy végül még a közepest is elértem! – húzta ki magát. – Majd' megpukkadt mérgében.

Élete eddigi legkeményebb vizsgáján esett át, és ahhoz képest igazán büszke volt a teljesítményére.

– Nem komáljátok egymást túlzottan, igaz-e? – Hagrid széttárta lapáttenyerét.

– Dehogynem, világi cimborák vagyunk – zengte gunyorosan Samantha. – Már foglaltunk is közös időpontot orrplasztikára. Úgy szeretjük egymást, mint Frics és Hóborc.

Hagrid jóízűen felkacagott.

– No, látod. Én bizony, akit nem szívelek, azzal igyekszem minél kevesebb időt tölteni.

– Aha. És? – Samantha várakozóan pislogott rá.

– Ha túl vagy az RBF-en, búcsút vehettek egymástól, már nem fog tanítani. Vagy talán nem akarod leadni a bájitaltant hatodévre?

Samanthának végre leesett a tantusz.

– Ó, hogy az a...

Számtalan keresetlen jelző jutott eszébe, amivel Pitont illethetné, ám mivel Hagrid társaságában volt, moderálnia kellett magát. Ez nem volt könnyű feladat indulatai hevében.

A gonosz húzás annyira jellemző volt Pitonra! Keresni egy jó ürügyet, és megbuktatni őt az RBF-éve előtt – kihasználva az utolsó alkalmat, hogy szenvedtetheti a nyári tanulással és pótvizsgával –, majd átengedni, hiszen úgysem akarja plusz egy évig bámulni a képét... igen, ez határozottan Pitonra vallott. Samantha csak azt sajnálta, hogy korábban nem jutott eszébe a gondolatmenet, mert akkor kevesebb izgulással és tanulással teltek volna számára a vakáció napjai.

– Szóval csak jól meg akart szívatni az a rosszindulatú... ördöghurokgyökér! – csapott az asztalra.

Hagrid meghökkenve pislogott rá.

– Ördöghurokgyökér?

– Ne kérdezd, anyától hallottam – vonogatta a vállát Samantha.

– Tényleg, hogy van Cara? – Hagrid hangjába a szokásos érdeklődésen kívül aggodalom vegyült. – Hogy viseli most, hogy Sirius... Black... hogy ilyen nehéz időket élünk?

Hosszan kifújta a levegőt, és megtörölte homlokát egy nagy, pettyes zsebkendővel. Samantha nem tulajdonított különösebb jelentőséget a viselkedésének, hiszen mindenki rettegett az azkabani fogolytól és titokzatos terveitől.

– Megvan, bár az üzletnek nem tesz jót, hogy Black megszökött. Az emberek félnek kimenni az utcára, így a kertészetbe is kevesebben jönnek. Még a mugli látogatók száma is megcsappant, ki tudja, miért...

– Bemondták az ő híradójukban is – brummogta Hagrid. – Sokan bírálták is Caramelt, amiért elmondta a mugli miniszterelnöknek. Nem olvastad a híreket?

– Nem – ráncolta a homlokát Samantha. – De így azért sok minden értelmet nyer.

A lány rendszerint csak a kviddicsrovatot nézte meg a Reggeli Prófétában, a többi újságcikket unalmas, érdektelen híreknek bélyegezte, és nemes egyszerűséggel átugrotta őket. Egyik-másik alkalommal talán jól jöttek volna az ott olvasható információk, ő azonban úgy logikázott, hogy ha valami eget rengetően fontos történik, akkor úgyis megtudja, mert mindenki arról fog beszélni – ilyen volt például Sirius Black szökése –, ha meg valami kevésbé lényegesről lemarad, annyi baj legyen, majd megtudja mástól – ahogyan most Hagridtól.

– A muglik persze nem tudják, hogy Black varázsló – magyarázta az óriás. – Azt mesélték be nekik, lőfegyver van nála.

– Tényleg, pálcája nincsen? – ráncolta a homlokát Samantha.

– Nem tudhatjuk – rázta a fejét Hagrid. – Ha a minisztérium Azkabanba küld valakit, elveszik a varázspálcáját. Mostanra talán lopott magának egyet. Másként nehéz lenne rejtőzködnie.

– Hogy szökhetett meg Azkabanból pálca nélkül? – Samantha töprengve meredt maga elé.

– Azt mondják, fekete mágiával. – Hagridot szemlátomást feszélyezte a téma. – Tudjukkitől tanulhatott egyet s mást. Mindenesetre csak kijátszotta a dementorokat tizenkét év után. Ha engem kérdezel, az az igazi rejtély, hogy hogyan sikerült neki egyáltalán. Ő volt az egyik legszigorúbban őrzött rab, és Azkabanból soha egy lélek sem szökött még meg. Amikor tavaly ott jártam – borzongott meg –, iszonyatos volt. El sem tudod képzelni, mennyire. A dementorok... visszataszító szörnyetegek, kiszívnak minden jót az emberből. Csoda, hogy Black nem őrült bele a jelenlétükbe.

– Talán annyira romlott, hogy már nem volt mit kiszívni belőle – vonta meg a vállát Samantha.

Hagrid kényelmetlenül fészkelődött a székén.

– Igen... igen, lehetséges.

– Azért durva, hogy dementorokat küldenek ide szeptembertől. Frics mondta – magyarázta Samantha, a vadőr meglepett arcát látva –, de gondolom, te is tudsz róla. Mondjuk nem értem, minek küldik őket, mert ha én szöknék meg Azkabanból, tuti messze elkerülném ezt a helyet. Talán még az országot is. Beállnék csempésznek Stamos professzor mellé, vagy ilyesmi.

– Ki tudja, Black hogy gondolkodik? – Hagrid kerülte Samantha pillantását. – Azt beszélik, megőrült.

– Az előbb azt mondtad, nem őrült meg – meredt rá Samantha. – Ha van egy kis sütnivalója – és lennie kell, mivel most is szabadlábon kószál –, akkor a környékére sem jön a kastélynak. Tök logikátlan lenne. Először is, itt van Dumbledore. Másodszor pedig, milyen béna lenne már? – grimaszolt. – Sirius Black, a hírhedt tömeggyilkos, aki tizenhárom embert ölt meg egyetlen átokkal, majd pont azért szökik meg, hogy aztán egy iskolába törjön be? A bűnöző cimbijei tuti halálra röhögnék magukat, hogy mekkora egy cikis stréber. Na, mindegy, legalább Frics örül, hogy a nyakunkra hozza a dementorokat – sóhajtott. – Szerinte terrorizálhatnának kicsit minket, diákokat.

– Még csak az kéne! – csattant fel Hagrid. – Amíg Dumbledore az iskola igazgatója, ezeken a kapukon belülre be nem dugja a képét egyik oszló példány sem.

– Én is ezt mondtam Fricsnek. De hiába, ő folyton csak álmodozik. Igazából csodálom az örök optimizmusát. – Samantha kajánul elvigyorodott. – Évtizedek óta kitartóan reménykedik, hogy egyszer talán használhatja a kínzóeszközeit, meg hogy kipenderítik Hóborcot a kastélyból. A helyében én már rég feladtam volna.

– Eh, ugyan, elmebajos az az ember, csak rá kell nézni – legyintett Hagrid.

A lány belekuncogott a töklevébe. A továbbiakban másra terelődött a szó, és Hagriddal olyan jól elbeszélgettek, hogy észre sem vették: időközben leszállt az este. Csak akkor eszméltek fel, amikor kopogtattak a kunyhó ajtaján. Ez is csak másodjára tűnt fel nekik, mivel első alkalommal nem volt elég erélyes az illető.

Hagrid feltápászkodott, hogy ajtót nyisson. Kölcsönös örömkiáltás hallatszott, majd a vadőr csontropogtató ölelésben részesítette újdonsült vendégét. Amikor félreállt, hogy beengedje, a lemenő nap fénye megsimogatta a rozoga padlódeszkákat, és selymes narancsfénybe vonta a küszöbön álló nő sziluettjét. Cara Jackson volt az.