– Nem tudom, Sam.

– De hát, mivel magyarázod, hogy...

– Tényleg nem tudom, mi oka lehetett rá, de Sirius Black sosem volt normális. Jobb, ha nem keresel magyarázatot.

– Te nem is akarod megtudni az igazat?

Remus Lupin homlokán elmélyültek a barázdák. Samantha megszokta, hogy a vérfarkaskór viszontagságai rádobtak pár évtizedet a kinézetére, de még soha nem látta ennyire öregnek. Keresztapja mintha a következő mondatával is csak ezt akarta volna alátámasztani.

– Az igazat? Te még fiatal vagy, Sam. Nem éltél meg annyi mindent...

– „Te még fiatal vagy, Sam, nem éltél meg annyi mindent!" – utánozta Samantha eltorzított hangon, pofát vágva. – Kit rabolt el egy őrült illuzionista? Kinek kellett hulatáncot lejtenie Hagrid háromfejű kutyája előtt? Ki robbantotta fel a pókkirálynőt? Ja, várjunk, az Fred volt. Én elájultam. De kire gyújtotta rá Ebshont a nagytermet? Jó, mindenkire. Oké, de ki hajkurászott miniszörnyeket a Roxfortban? Ki vécészörfözött ki Hisztis Myrtle mosdójából? Ki haragított magára egy dementort tűzijátékkal, ha? Ja, azok is az ikrek meg Lee voltak... De akkor se mondhatod, hogy nem éltem meg annyi mindent! – dacoskodott. – Néhány hónapja tudtam meg, hogy Kicseszett Tömeggyilkos Sirius Black az apám! Hazugságban éltem.

– Nagyon sajnálom, Sam – Remus tekintete mélységes szomorúságot tükrözött –, de attól tartok, ezzel bizonyos mértékig mind így vagyunk. Ez... ilyen az élet. – Nagy sóhaj kíséretében beletúrt a hajába. – Gyerek vagy még, de ahhoz már elég idős, hogy ezt kapiskálni kezdd. A világ nem igazságos. Ahol gyökeret is ver az igazság, az emberek gondoskodnak róla, hogy eltapossák. Erre édesanyád a legjobb példa. Szerinted hol igazságos, amit vele tett az élet?

A lány némán bámulta a bakancsa orrát.

– Nem, Sam. Sosem az igazság a lényeg, hanem a következmények. Az emberek nem igazságot akarnak, hanem pénzt, hatalmat...

– Illúziókat – szólt közbe csendesen Samantha.

– Pontosan. A többség éppúgy fél az igazságtól, mint a haláltól.

– Te is félsz, Remus? – emelte fel a fejét a lány, és kíváncsian szemlélte keresztapja arcát.

Remus szóra nyitotta a száját, majd becsukta. Kisvártatva megborzongott.

– Nincs a világon, amitől jobban félnék, mint az igazság.

A férfi ösztönös mozdulattal az egyik sebhelyéhez nyúlt.

– Ó... ó, persze – értette meg Samantha. – Sajnálom, Remus.

– Az igazság veszélyes szörnyeteg lehet – zengte csüggedten. – Nem biztos, hogy tudni akarod.

Becsöngettek. A sötét varázslatok kivédése terembe szállingózni kezdtek az ötödévesek. Sokaknak nehezen indult a kedd reggel – Alicia kis híján megbotlott a küszöbben, amikor belépett, Daphne egy hatalmas ásítást nyomott el, Lee menet közben fejezte be a pirítósát, a Weasley ikrek pedig egy-egy kávésbögrével masíroztak be, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Samantha gyorsan helyet foglalt egy padban, azt a látszatot keltve, hogy csak nemrég érkezett. Osztálytársai felének továbbra sem volt sejtése az őt és Remust összefűző már-már rokoni kötelékről, és ez így volt rendjén. Az osztály másik felét a Bajos Bagázs tette ki.

Remus aznap reggel gyakran pillantgatott az ajtó felé, amit Samantha nem tudott mire vélni. Pár perccel becsengetés után végül teljes figyelemmel a griffendélesek felé fordult, és megköszörülte a torkát.

– Szervusztok. Mindenki kipihente a meccs fáradalmait? Na, meg Sirius Blacket.

A diákokon halk kuncogáshullám futott végig. Remus egy utolsó oldalpillantást vetett az ajtó felé.

– Nos, rendben – csapta össze a kezét. – Akkor a mai órán...

Az ajtó nagy csattanással kirobbant. Szitkozódás kíséretében egy hupilila hajú, kipirult arcú fiatal boszorkány tápászkodott fel a padlóról.

– Halihó! – lengette meg a kezét izgatottan.

– Tonks! – kiáltotta kórusban Samantha, Fred és George.

– Mi újság, srácok? – villantott rájuk egy széles mosolyt.

Alicia nem vele foglalkozott. Sutba dobva minden órai szabályt, az ajtóhoz rohant, és szoros ölelésbe vonta a Tonks mögött belépő lányt. Leticia Spinnet, aki addig a társnőjén nevetett, kis híján maga is a padlón kötött ki húga lelkesedésétől.

– Meglepetés!

Remus mosolyogva nézte a jelenetet.

– Nos, valóban meglepetés volt a terv. Bemutatom nektek Leticia Spinnet és Nymphadora Tonks aurorgyakornoko...

– Tudjuk, kicsodák! – vágták rá kórusban a Weasley ikrek.

– Felettünk jártak a Roxfortban, mind ismerjük őket régebbről.

– Kivéve Alicia.

– Igen, Alicia, ismerkedj meg szépen Leticiával.

Mindenki jót mosolygott, beleértve Remust is.

– Ne haragudjatok, nem voltam biztos benne. De így már értem, miért jelentkeztek önként – sandított a két aurorgyakornokra. – Leticia és Nymphadora a minisztériumból érkeztek...

– Tonks.

– Tessék? – Remus értetlenül pislogott az őt félbeszakító boszorkányra.

– Semmi Nymphadora – köszörülte a torkát. – Tonks vagyok.

– Elnézést – biccentett a férfi. – Szóval – vette fel a fonalat, sokadjára – Leticia és Tonks azért vannak itt, mert lassan végzett aurorok lesznek, így már belekóstolhattak ebbe a pályába, de még az aurorképző emléke is frissen él bennük. Beszélni fognak nektek kicsit a saját tapasztalataikról, illetve, ha vannak kérdéseitek hozzájuk, szívesen válaszolnak. McGalagony professzortól már unásig hallhattátok, hogy idén tavasszal pályaválasztási tanácsadáson kell részt vennetek nála. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szorgosan böngészi a prospektusokat – Remus elfojtott egy vigyort –, de hogy ne csak a nyomtatványokra kelljen hagyatkoznotok, arra gondoltam, szervezek nektek egy kis élőbemutatót. A sötét varázslatok kivédéséhez kapcsolódó szakmák közül a legklasszikusabb az auror, és Dumbledore professzor engedélyt adott, hogy meghívjak nektek kettőt.

A griffendélesek minden idegszálukkal figyeltek. Ez még a szokásosnál is izgalmasabb órának ígérkezett!

Leticia és Tonks beszéltek nekik az RBF és RAVASZ vizsgákról, a felvételi eljárásról az aurorképzőbe, a három év elméleti és gyakorlati anyagáról, a vizsgákról és egyéb kötelezettségekről, amik a gyakornokokra vártak. Aurornak lenni kemény dió, ez mindenki számára világossá vált. Leticia és Tonks azt is elmondták, hogy bár menő munkának tűnik, nemcsak izgalmas terepi bevetésekkel, hanem csomó papírmunkával és jogi macerával is jár a mindennapokban – az osztály erre egyöntetűen fintorgott. A két boszorkány bemutatója viszont nagyon tetszett nekik. Megmutattak nekik pár alapvető kéz- és pálcamozdulatot, amikkel bevetés közben kommunikálnak, szimuláltak egy támadást – amihez Tonks rosszfiúvá maszkírozta magát a metamorfmágiájával – és bemutattak néhány gyakran használt átkot egy gyakorlóbábun. A diákok örömmel fedezték fel, hogy ezek közül többet ők is tanultak a tanév során, és még nagyobb volt az örömük, amikor a fiatal aurorok megengedték, hogy ők is kipróbálhassák a tudásukat a gyakorlóbábun.

– Szép volt, Kenneth! – harsant Remus dicsérete a fiú pazar tarolóátka után. – Látom, ez a varázslat nagyon megy neked.

Az osztály körbeállta a bábut, és tapsolt, hujjogott a soron következő társuk alakítása után – vagy éppen csalódottan „óóó"-zott, ha valami nem úgy sikerült.

– Ez az, csináld ki, Angelina!

– Ne már, Sam, megy ez neked jobban is...

– Húha, Daphne, ez nagyon odaba... odaballadázott, bocsánat, professzor. – A beszélő, Fred módosította eredeti mondatát Remus sokatmondó pillantása után.

Mindenki jót nevetett. Az aznapi duplaóra azon ritka alkalmak egyike volt, amikor az osztály sajnálta, hogy kicsöngettek. Még percekig faggatták az aurorgyakornokokat, és a cuccaikat összeszedve, ebédre indulva is ez volt a téma.

– Menjetek csak, majd találkozunk – intett Samantha a küszöbről visszanéző barátainak, és Remus felé biccentett a fejével. A fiúk visszabiccentéssel jelezték, hogy megértették, és eltűntek az ajtóban.

Samantha azonban hiába próbálta folytatni a beszélgetést keresztapjával – az minden jel szerint lezártnak tekintette a témát.

– Bocsáss meg, Samantha, de rohannom kell ebédelni – közölte hivatalos hangnemben, mint tanár a diáknak. – Utána a harmadévesekkel lesz órám, és még elő kell ásnom a vámpírfogsort, amit körbe akartam adni bemutatásra – csak tudnám, hová lett...

A lány szívesen megmondta volna neki, hogy talán, ha nem egy őskáoszban élne, könnyebben megtalálná a cuccait – de egyrészt rá kellett döbbennie, hogy ő maga sem különb, így nem lenne valami hiteles tanácsadó, másrészt ott álltak mellettük az aurorgyakornokok.

– Nagyon köszönöm a demonstrációt – hálálkodott nekik Remus, már a táskája csatjával babrálva. – Ha gondoljátok, csatlakozzatok az ebédhez a nagyteremben. De ha inkább a faluba mennétek enni, Rosmerta báránysültje a legjobb – ajánlotta, amikor már a termen kívül álltak, és bezárta maguk után az ajtót. – Tényleg elnézést, de muszáj sietnem... – eresztett meg egy bocsánatkérő mosolyt, és elviharzott.

Samantha a folyosón maradt a két boszorkánnyal.

– Fasza – mormogta. – Csak így faképnél hagy minket...

– Nem baj – nevetett Leticia. – Úgyis nekünk is dolgunk van – vetett lapos oldalpillantást Tonksra.

– Én éhen halok. – Szavait nyomatékosítva, a boszorkány gyomra nagyot kordult. – Harapjunk előbb valamit, üres gyomorral képtelen vagyok dolgozni.

– Nem kell kétszer mondanod. Nagyterem? – kérdezte bizonytalanul Leticia.

– De melyik asztalhoz ülnénk? Nem is ugyanaz a ház vagyunk... voltunk.

– Nem tudom, esetleg a profokhoz?

– Brr, nekem semmi kedvem Piton oldalán bájologni... vagy Bimba keresztkérdéseire válaszolni – grimaszolt Tonks.

– Bocs, de neked nem a házvezetőd volt? – szólt közbe Samantha.

– Az, persze, és csíptem is – vallotta be Tonks. – Csak kicsit túl lelkes tud lenni, ha találkozik a volt diákjaival. És mindig felhozza, hogy „mi van a fiúkkal"...

Samantha így már értette. Ő a nagymamájától kapott időnként hasonló kérdéseket, amiket szívből utált.

– Amúgy a nagyteremben biztos sokan vannak most – tördelte a kezét Leticia. A gesztus Aliciára emlékeztette Samanthát. – Nem fog mindenki minket bámulni, ha csak úgy besétálunk?

– Na, jó, igazad van, ez mindenhogy felejtős – értett egyet Tonks. – Irány a konyha.

Leticiából megkönnyebbült sóhaj szakadt ki. Samantha a két boszorkány mellett maradt, elvégre egy irányba haladtak. A bejárati csarnokba érve kis híján felborította őket a szembe suhanó Remus – minden jel szerint már visszafelé igyekezett.

– Hát, ez tényleg villámebéd volt... – Samantha rosszallóan csóválta a fejét. Aztán újfent rájött, hogy ő sem példamutatóbb, tekintve, hogy az aznap reggeli étkezést is kihagyta, hogy hamarabb odaérjen az SVK-teremhez és beszélhessenek.

Tonks követte a pillantásával a férfit.

– Mázlitok van. Tavaly Gilderoy Lockhart, most meg ezt a Remus Lupint kaptátok SVK-tanárnak... – sóhajtott. – Bezzeg, amikor mi jártunk ide, nem voltak helyes profok.

– Szerinted helyees?

Leticia és Samantha egyszerre rökönyödtek meg. Tonks ugyanolyan meglepetten pislogott vissza rájuk.

– Mi... izé, mármint, Lupin? Miért, szerintetek nem az?

– Fúj! – Samantha öklendezést tettetett. Leticia nevetett.

– Jó, én azért nem hányom el magam. De nem egy sármőr, az tény. Lockharttal semmiképp sem egy kategória.

– De ő meg hiába néz ki jól, kiderült róla, hogy egy csaló, aki nem ért semmihez – tárta szét a karját Tonks. – Ráadásul most a Mungó zárt osztályán van, mert azt is elfelejtette, kicsoda.

– De legalább jól nézett ki – érvelt Samantha.

Ezzel senki nem tudott vitatkozni.

– Nem tudom, mi bajotok van Lupinnal, szerintem ő is jól né... jaj, ne már, Sam, mit vágsz ilyen undorodó pofákat, mi van?

Tonks sértetten karba fonta a kezét.

– Bocs, bocs... na, jó, az van – vallott színt Samantha –, hogy a keresztapám. És az a baj, ha beszélsz róla, akaratlanul is elképzelem romantikus helyzetben, és bleh, nehehee...

Leticia kitűnően szórakozott a kamaszlány alakításán.

– Ó... ó, jaj, ezt nem tudtam – szabadkozott Tonks. – Nem raktam össze, hogy rokonok vagytok. Ne haragudj.

– Nem vér szerint, de végül is, igen, azok vagyunk. Pisiskorom óta ismerem, a szüleim egyik legközelebbi barátja volt... van... izé – kavarodott bele. Miért kellett Sirius Blackre is gondolnia? Mindent csak bonyolított. – A lényeg, hogy családi barátunk. De ezt ne mondjátok meg a roxfortosoknak.

– Pedig épp most terveztem visszaszaladni a nagyterem elé, és bekiabálni mindenkinek – ironizált Leticia.

A konyha előtt jártak – Samantha úgy határozott, ott ebédel velük. Megcsiklandozta a gyümölcstálas festményen a körtét, és a sürgölődő házimanókkal teli helyiség feltárult előttük. Nosztalgikus érzés tört rá – elsőskorában pont Tonks mutatta meg neki a konyhát. Miután lélegzetvételhez jutottak a manók szó- és kajaáradatától, és nyugodtan le tudtak ülni, ki is faggatta Tonkst, hogy vannak a volt évfolyamtársai, akik a „nagyok" voltak, amikor ő kicsi.

Jó kis évfolyam volt az... Samantha élénken emlékezett Penny Haywoodra, aki Tonksszal együtt megvédte őt meg az ikreket Merula Snyde-éktól, és Charlie Weasley-re, aki aktívan menedzselte a kviddicscsapatot, na, meg az öccsei testi épségét. Samantha azt szerette a legjobban ezekben az emberekben, hogy sosem éreztették a náluk fiatalabbakkal, hogy „kis pisisek" lennének. Fölényeskedés helyett megértően viselkedtek, és egyengették az útjukat. Roxfortos kisdiákként végtelenül jó érzés volt, hogy akadtak felsőbb évesek, akik nem úgy viszonyultak hozzá, mint Percy, hanem megtalálták vele a közös hangot, és ha baj érte őt, bármikor számíthatott a támogatásukra. Még ha nem is fűzte őket össze különösebben mély barátság, mindig szívesen meghallgatták, és ha megkérdezték, mi a helyzet vele, nem azért tették, hogy üres csevegéssel töltsék ki a társalgást – hanem, mert őszintén érdekelte őket a válasz.

Tonks elmesélte, hogy Penny csúszott egy évet a gyógyítóképzésen, így a következő évben fog végezni. Most épp a zárt osztályon gyakorlatozik, tőle hallott Lockhart állapotáról is.

– Charlie-ról, ha jól sejtem, többet tudsz, mint én – mosolygott –, de talán ki tudjuk egészíteni egymás információit.

Samantha a Weasley ikrek miatt valóban elég tájékozott volt. Tudta, hogy Charlie Erdélyben dolgozik, így ritkán tud hazalátogatni. Tonksszal mindketten azt hallották, remekül megvan a sárkányokkal. Samantha nem tudta, hogy pár hónapja csúnyán megvágta a karját egy hebridai feketesárkány tüskéje, Tonks pedig arról maradt le, hogy nemrégiben alápörkölt egy ukrán vashasú, és felgyulladt a hátsója – így Leticiával nagyot nevettek a sztorit hallva. A történetmesélés hatására egy kis irigység lobbant Samanthában. Ő is ott akart lenni és kivenni a részét a tüzes kalandokból!

Meglehet, azóta más tervei voltak a jövőjét illetően, mint Charlie-nak, de a szíve mélyén még mindig vonzotta a sárkányos karrier. Meg kellett acéloznia magát a döntését illetően, miszerint az az álom igenis kuka. Valamit valamiért. Ha a kedvenc varázslényei felé indulna, valószínűleg soha az életben nem kereszteznék egymást az útjaik Jon Bon Jovival. Akkor meg hogyan tudná elérni, hogy a világsztár feleségül kérje?

Ebéd után a két aurorgyakornok sűrű bocsánatkérések közepette búcsúzni kezdett Samanthától. A tölgyfaajtó előtt álltak.

– Meg kell látogatnunk Hagridot – szabadkozott Tonks. – De jó volt találkozni, Sam, nagyon örültem – eresztett meg egy mosolyt.

– Elkísérhetlek titeket – lovallta bele magát Samantha. – Nincs már órám ma délután – hazudta.

Szívesen beszélgetett volna még, és úgy ítélte meg, nem dől össze a világ, ha a mágiatörténet nélküle telik. Binns professzornak fel sem tűnik, ha nincs ott egy diák, a többiek meg úgyis átalusszák, senki nem fogja hiányolni.

– Bocs, Sam, de ez munka miatt van – húzta el a száját Leticia. – Hivatalos ügy.

– Milyen hivatalo...

– Nocsak – szakította félbe egy nyekergő hang. – Megérkeztek a hatóságok.

Draco Malfoy jelent meg a bejárati csarnokban – minden jel szerint csatlósaival igyekezett órára. Crakkal és Monstróval. Samantha amúgy is hadilábon állt az alsóbb évesek neveivel, pláne, ha más házból valók voltak, így sohasem tudta megjegyezni, melyik fiú melyik. Igaz, nem is erőlködött különösebben. Gorilla, gorilla, szerinte egyre ment.

– Vicces – élcelődött Malfoy –, hogy Sirius Black szombaton tört be, az Auror Parancsnokság pedig csak ma küld ide nyomozókat. Akkor is két zöldfülű boszorkányt – mérte végig becsmérlőn Leticiát és Tonksot. Az utóbbinak az arca és a haja is paradicsompirosra váltott. – Bár nem is vártunk mást, igaz, fiúk?

Crak és Monstro engedelmesen heherészett.

– Menjünk – ragadta karon Leticia Tonksot, és már fordultak volna kifelé, de Malfoy szavaira megtorpantak.

– Az viszont meglepő – zengte vontatottan –, hogy három Black-sarj is összegyűlt ebben a nemes csarnokban. Micsoda véletlen... nem félünk, hogy a dementorok ránk ugranak?

Samantha közbe akart kotyogni, merthogy legjobb tudása szerint a dementoroknak nem is volt lábuk, így az ugrást sem nézte ki belőlük – de Malfoy egy levegővételnyi szünetet sem hagyott a sértő monológban.

– Ja, várjunk csak, ebből ketten véráruló söpredékek sárvérrel hígított fattyai... akkor nincs miért aggódni.

Félő volt, hogy Tonks felrobban, de mielőtt pálcát ránthatott volna, Leticia kivonszolta a parkba – így csak a fiúnak címzett mocskos szitokszavai szűrődhettek be. Malfoy elégedett vigyorral masírozott fel a márványlépcsőn – Crak és Monstro testőrökként a nyomában.

Samantha agyáig addigra eljutott a három Black-sarj említésének ténye is, amely jégcsapként dermesztette a padlóhoz. Már rég eltűnt szem elől mindenki, mire ráeszmélt, hogy valaki után kellene szaladni, ha bővebb információra kíváncsi. Rövid hezitálás után Tonksékat vette célba – róluk legalább tudta, hová tartanak.

A park közepén érte utol a két idősebb lányt – kabát nélkül, benti cipőben ugrált a hóba mélyedt bakancsnyomukban.

– Várjatok! Várja... – kéretlen szavak hagyták el a száját, miután elhasalt a hóban.

Leticia kedvesen felsegítette. Tonks mellette még mindig fortyogott a dühtől.

– Nem, én ezt nem! Nem vagyok hajlandó eltűrni egy kis taknyostól, egy mini-Malfoytól, hogy...

– Ti is Black-rokonok vagytok? – bukott ki Samanthából.

Tonks becsukta a száját, és zavart pillantást váltott Leticiával.

– A Spinnetek csak nagyon távolról – gyűrögette a talárját az utóbbi. – Ahogy az aranyvérű családok általában. Tonks meg...

Az említett akkorát sóhajtott, hogy a megfagyó lehelete fedte el az arcát, mielőtt a tenyerébe temethette volna.

– Lety – pillantott ki végül az ujjai közül kolléganőjére – megtennéd, hogy elkezded a kérdezősködést Hagridnál, amíg váltok néhány szót Sammel? Nem több pár percnél, ígérem. Amúgy is idefagy szegénykém... – nézett szánakozva a didergő lányra.

Leticia biccentett, és folytatta az útját a vadőrlak felé. Hogy megkönnyítse a dolgát, varázspálcájával vájt magának utat a hóban. Tonks Samantha nyaka köré tekerte a saját sálját, hogy kevésbé fázzon.

– Tessék, így jó lesz – igazgatta el gondosan. – Te jó ég, akkorára nőttél már... – sopánkodott, amikor realizálta, hogy Samantha magasabb nála. A kislány, akivel annak idején fánkokat dobált az óriáspolip csápjaira, már sehol sem volt.

Komoly tekintettel nézett Samantha arcába, és nagy levegőt vett.

– Annyit mostanra tuti, hogy tudsz már: Sirius Black az apád.

Samantha bólintott.

– Ezt a roxforti tanárok és több más felnőtt varázsló is tudja a minisztériumban – folytatta Tonks. – Az anyám, Andromeda azonban nem ilyen híres személy.

Samantha értetlenül nézett rá.

– Jó, oké, te ismered – biccentett aprót Tonks. – Azt viszont még te sem tudod, hogy a lánykori neve Andromeda Black.

– Tessék?

– Nem szokott vele büszkélkedni, gondolhatod. – Tonks hangja keserű volt. – Fiatalon kitagadták, amiért beleszeretett és hozzáment egy mugli születésű varázslóhoz. Ted Tonkshoz, az apámhoz. A házassággal el is dobta a Black nevet.

– De ő... anyád milyen Black volt? Kinek a kije? Kik... kik vagyunk mi egymásnak, Tonks?

Samantha fejében teljes volt a köd.

– Semmi baj, a Black-családfát elég bonyolult kiismerni – nyugtatta Tonks. – Anyám és a te apád, Sirius Black unokatestvérek voltak. Szóval másodunokatestvérek vagyunk – eresztett meg Samantha felé egy ideges kis mosolyt. – Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam el.

– Mióta tudod? – krákogta Samantha, de nem csak a hideg marta a torkát. Csalódott volt.

– Emlékszel, amikor te másodikos voltál, én meg hetedikes? Karácsony előtt a pályaudvaron egymásba futottunk az anyáinkkal... utána mondta el nekem az enyém. De megtiltotta, hogy megmondjam neked is, mert akkor még nem tudhattad, hogy Sirius Black az apád – és ez egyébként is elég kényes téma neki.

– Akkor csak ezért voltál mellettem? Hogy megvédj, mint Blacket? – Samantha hátrált két lépést. – Te jó ég, talán most is Sirius Blacknek akarsz segíteni? Beépülve a minisztériumba?

– Gondolkodj, Sam – tette össze a tenyerét Tonks. – Mondom, hogy anyámat kitagadták a Blackek.

– Apámat is! – Samantha azon kapta magát, hogy beszéd közben emelkedik a hangja. – Tudom ám.

– Szimpatizáltak egymással, igen, anyám azt mondta, valaha a legkedvesebb rokonok voltak, de...

– A rohadt életbe, simán összejátszhatnak még most is...

– Ne merd ilyesmivel vádolni az anyámat! – Tonks hangja olyan határozottan csendült, hogy Samantha fejében elvágódott az összeesküvéselmélet, és hirtelen nem tudott mást tenni, mint csendben rá figyelni. – Gondolod, hogy a minisztérium nem tette meg ugyanúgy, mint édesanyáddal? – fakadt ki. – A szüleim háza folyamatos megfigyelés alatt áll, akárcsak a tiétek. Sirius Black azkabani szökése után nekem külön vizsgálaton kellett átmennem a minisztériumban, hogy folytathassam az aurorképzőt. Mindezt Lucius Malfoy „kedves" közbenjárása miatt... Egy hajszálon múlt, hogy maradhattam, és a főnökeimen, akik kiálltak mellettem. Na, és ezek után mit gondolsz, mi van Malfoy feleségével? Vígan jakuzzizik a kúriájukban a pávákkal, mindenféle zaklatás nélkül, csak mert a férje, aki amúgy ex-halálfaló, ki van tömve pénzzel... pedig Narcissa is Black, anyám húga. Minta-aranyvérű élettel, aki közel ült a tűzhöz a háború alatt is. És Bellatrix, a nővérük... ő ül sitten, mégis anyámra nyomnak bélyeget, mintha bármi rosszat csinált volna. Hát, nem nonszensz?

– De. – Samantha nem tudott mást mondani. Kezdte érteni, miért gondolja Remus, hogy nincs igazság.

Tonks kifakadása még nem ért véget.

– Legalább nekünk, akik még többé-kevésbé normálisak vagyunk, nem kellene egymás torkának ugranunk. Én nem akarom, hogy azt gondold rólam, Sam, hogy bármiben is segítem Sirius Blacket, mert gyűlölöm az összes aranyvérmániás kígyót, akik olyanok, mint... mint az a Malfoy gyerek, az is akkora nagyképű, hogy egymaga kitakarna egy mozivásznat! Nem véletlenül álltam édesanyád mellé ebben az ügyben is. Nektek szeretnék segíteni.

Samantha még a mozivásznas hasonlaton mulatott, így fáziskéséssel jutott el az agyáig az édesanyját érintő rész.

– Ezt hogy érted? Miben álltál anyám mellé?

Tonks megütközve nézett rá.

– Nem mesélte, hogy találkoztunk a minisztériumban?

Samantha szemei nagyra kerekedtek. Az ő anyja a minisztériumban? A kezdeti meglepetést hamar felváltotta benne a harag. Igaz, hogy ő mondta Carának, hogy azt csinál, amit akar, de így veszélybe sodorni magát? Mégis mi ütött belé?

Megkeményítette az arcvonásait.

– Nem. Nem mesélte. – A hangja hűvösebben csengett, mint tervezte. – Mikor volt ez?

– Ja, igaz, csak kábé egy hete – legyintett Tonks. – Lehet, még nem volt ideje megírni. Vagy nem akarta levélben... hiszen kockázatos volt rá és rám nézve is. De eléggé kiakadt amiatt, hogy a minisztérium engedélyezte a dementorcsók végrehajtását Sirius Blacken, így lépni szeretett volna.

– És sikerrel járt? – vonta fel a szemöldökét Samantha. Nem sok reményt fűzött a válaszhoz.

– Hát... nem teljesen. – Tonks a bakancsával körözött maga előtt a hóban. – Azt hiszem, igen, bár nem tudom pontosan, mit csinált. Küldött nekünk egy baglyot egy köszönömmel. Merthogy egy kollégámmal fedeztük őt. Mi sem tartjuk korrektnek a dolgot. Az egész Black-üggyel bűzlik valami... De kérlek, ezt ne mondd el senki másnak. A kollégám és én az állásunkat kockáztatjuk ezzel az egésszel. Anyád pedig talán még többet.

Samantha komoran bólintott. Felfogta, hogy ennek már a fele sem tréfa. Mindenesetre némi elégtétellel tölötte el a tudat, hogy nem csak neki nem áll össze a kép – másoknak is vannak fenntartásaik a Black-ügyet illetően.

– Azt hiszem, még anyád tud a legtöbbet. Nem tudósított a fejleményekről, de ha jól gondolom, eredményesen zajlott a minisztériumi látogatása, és megtalálta Lucius Malfoyt.

– Lucius Malfoyt kerestee? – Samantha hangja egy oktávval magasabbra ugrott. – Mi dolga volt vele?

– Nem kötötte az orrunkra se előtte, se utána – tárta szét a kezét Tonks. – De engem is érdekelne a válasz.

Samantha homlokára sötét felhők ereszkedtek. Miért keresi az anyja ilyen kétes emberek társaságát? És pont Lucius Malfoyét? Mégis mi értelme ennek?

Tonks sűrű bocsánatkérések között kijelentette, hogy ideje Leticia után mennie. Elbúcsúzott, és Samantha lelkére kötötte, hogy uzsgyi vissza a kastélyba melegedni. A lány visszaadta a sálat, megköszönt mindent, és úgy tett, mintha visszafutna az épületbe. A fal egy beugró mélyedésénél azonban megállt, megvetette a hátát a hideg kőkockákon, és lehunyta a szemét. Másodpercekkel később Samantha Jacksonnak már nyoma sem volt – vadászsólyomként kapott szárnyra a levegőben, és meg sem állt Hagrid házáig. A hátsó ajtó és a küszöb sarkánál talált egy nagyobb repedést, amelyen be tudta préselni madártestét. Óvatosan tett pár lépést, és szemügyre vette a kunyhó belsejét. Ebből a szemszögből még óriásibbnak tűnt minden.

A szemközti sarokban kiszúrta Hagrid Csikócsőr nevű hippogriffjét. Az állat szerencsére el volt foglalva egy adag döglött patkánnyal, így ő maga óvatosan az asztal alá totyogott, és meghúzta magát Hagrid lábának árnyékában. Agyar a lábtörlőn húzta a lóbőrt.

Leticia és Tonks egy vadászkésről érdeklődtek – Samantha számára kiderült, hogy Sirius Black az óriástól lopott fegyvert a kastélyba való betöréshez.

– Aznap kint felejtettem a sufni mögött, gondolom, akkor lovasíthatta meg a nyavalyás – mesélte Hagrid. – A legjobb késem volt, fél percre tettem le, erre... hogy a ménkű csapna belé! – Samantha nagyot ugrott a deszkapadlón, amikor az óriás az öklével az asztalra csapott. – No, mindegy, kisebb gondom is nagyobb most ennél – szipogott.

– Nem láttál semmi furcsát a környéken? – kérdezte Leticia. – Tényleg, semmit, ami nyomra vezethetne?

– Mondtam már! – mormogta rosszkedvűen az óriás. – Semmit a világon. Ha nincs más, szeretnék kicsit egyedül lenni és gyakorolni a szövegem. Csikócsőr tá-tárgyalására. – Az óriás szavai nyüszítő sírásba torkollottak. Korsó koppant az asztalon, és a hangokból ítélve Hagrid teljes felsőtestével az asztalra bukott. – De hát, olyan ártatlan, nézzetek rá! Nem árt ő a légynek se... a légynek se!

A két boszorkány igyekezett csitítani a vadőrt – több-kevesebb sikerrel. Türelmesen meghallgatták, hogy „az a tetű Draco Malfoy meg a tenyérbemászó apja, Lucius" felfújták egy baleset ügyét. Év elején a fiút a saját hibájából megkarmolta a hippogriff, ami miatt most bitófára szánják az állatot.

– Nagyon sajnálom, Hagrid. Bárcsak tudnánk segíteni. De ilyen ügyekre sajnos nem terjed ki a hatáskörünk. Ha Lucius Malfoy keze van a dologban...

Tonks hangja remegett az idegességtől. Hogy lelket öntsön Hagridba, Leticia felajánlotta, hogy főz egy újabb teát. Samantha ezt már nem várta meg. Csikócsőr addigra végzett a patkányokkal, és kiszúrta az asztal alatt kuksoló sólymot – éppen őt mustrálta borostyánsárga szemeivel. Samantha nem tudta eldönteni, Csikócsőr barátkozni akarna-e egy kisebb madárral, vagy levadászni őt, és volt egy olyan benyomása, hogy a hippogriff sem – ez volt a szerencséje. Mielőtt a lómadár dönthetett volna, kislisszolt a hátsó ajtó alatti résen.

Repülnie kellett pár kört a szállingózó hóban, hogy kiszellőztesse a fejét. Még nem kristályosodott ki benne, mit kellene tennie mindezek után. Egy dolog vált előtte biztossá, amikor a fagyott talárjában, kipirult arccal és szélfútta hajjal bemászott a negyedik emelet egyik nyitott ablakán: Draco Malfoyra nehéz időszak vár. Szinte sajnálta a mardekárost, amiért egy sor tréfa célpontjává fog válni – de ha belegondolt, mi mindent tudott meg a fiúról az utóbbi időben, úgy gondolta, megérdemli. Ha már rokonok – mindkettőjük balszerencséjére –, itt az ideje, hogy ő is megtanulja a rokoni leckét, amit Samantha rendszerint a mugli nagyapjától hallott: annak a bizonyos ló-testrésznek is van ám vége!