Fred, George és Lee alig hittek a fülüknek. Miután sikerült feldolgozniuk az információt, a legkülönfélébb reakciókat adták. Lee perceken keresztül trappolt fel-alá a kupéban, azt hajtogatva, hogy „Úristen-úristen-úristen!" – úgy festett, mintha egy átok következtében valami mugli vallási fanatikus beakadt imakazettájává változott volna. George ellenben egy értelmes szót sem tudott kinyögni, hamuszürke arccal bámult maga elé.

Kétségkívül Fred kezelte a legjobban a szituációt. Az idősebb Weasley iker némi homlokráncolás után megrántotta a vállát, és így szólt:

– Hát, Sasha, erre mondják, hogy szar ügy. De ha engem kérdezel, még mindig jobb, mint Piton vagy Voldemort.

Samanthának pír kúszott az arcára. Még mindig szégyellte magát korábbi teóriáiért.

– Jó, annak örülök is, hogy nem ők! – kalimpált a kezeivel. – De mégis mit kezdjek ezzel?

– Semmit. Semmit nem tudsz vele csinálni úgysem. Hozzászoksz és kész. Ha akarod, törődsz vele, ha akarod, leszarod.

– Könnyű azt mondani, de egy kicsit nehéz nem törődni vele, amikor a csapból is ő folyik! Sirius Black az azkabani szökevény, a tömeggyilkos, akit a fél ország keres, bassza meg! Erre kiderül, hogy közöm van hozzá, ráadásul így? Én ezt nem... – túrt a hajába a lány. – Hiába mondta anya, hogy régen milyen jó ember volt, meg így meg úgy. Nem az számít, ami akkor volt, hanem az, ami most.

A kezdeti gát leomlása után csak úgy ömlöttek belőle a szavak. Lehúzta a vonatablakot, és egy cigaretta elszívása mellett beszámolt barátainak mindenről, ami a szívét nyomta. Hogy a keresztapja és Black barátok voltak, és a társaságuk alkotta a Tekergőket – ezt hallva a fiúk egy emberként hördültek fel –, hogy ő adta Voldemort kezére Potteréket, és hogy mindennek ellenére mégis küldött nekik gitárt karácsonyra.

– Gondolhatjátok, anya hogy kikészült! – füstölgött. – Totál káosz mostanában. Aggódom is miatta, nehogy valami hülyeséget csináljon – sötétült el az arca. – Hogy van pofája Blacknek így megzavarni őt? Minket. Hagyjon csak békén, ha már úgy döntött, hogy a békés családi élet helyett emberek gyilkolászását választja!

– Azannya' – nyögte Lee. – Ez tényleg nagyon durva.

Ebben a helyzetben még a Weasley ikreknek sem volt kedvük poénkodni. Nem igazán tudták, hogyan támogathatnák Samanthát egy ilyen helyzetben azonkívül, hogy figyelmesen hallgatják. Biztosították róla, hogy ha nem is tudják teljesen átérezni, szerintük is jogos a dühe. Hasonló helyzetben bizonyára ők is így forrongtak volna.

A lelkizés következtében elfogytak a szavak, de Samantha nem bánta. Az út hátralévő részében csendre és befelé fordulásra volt szüksége. A barátai részéről bőven elég volt számára, hogy érzi a jelenlétüket. Eszükben sem volt elhúzódni tőle, még egy ilyen súlyos tény tudatában sem, hanem teljes vállszélességgel feszítettek mellette. A tudat melegséget varázsolt a szívébe.

A hideg ablaknak döntötte a fejét, és elnyomta az álom. Még a hangosbemondóra sem ébredt fel, Lee keltette nem sokkal azelőtt, hogy Roxmortsba értek. Kapkodva magára húzta a talárját, és tessék-lássék módra megkötötte iskolai nyakkendőjét. McGalagony majd úgyis megigazítja varázslattal, ha észreveszi – ha meg nem tűnik fel neki, akkor pláne kit érdekel?

– Na – szakadt ki belőle egy sóhaj, ahogy a vonatlépcsőn állva megpillantotta a hófödte peront –, gyere rám, Roxfort.

A fiúk becsületére legyen mondva, minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jobb kedvre derítsék Samanthát. Lee minden reggel felolvasta neki az aktuális kviddicshíreket, hogy még ezzel se kelljen fáradoznia – nem mellesleg pedig elterelje a figyelmét a címlapon virító arcról –, George hülyébbnél hülyébb faviccekkel szórakoztatta – némelyiket még a néhai Stamos professzor is megirigyelte volna –, Fred pedig jó néhány átok célpontja lett, amiért félhangosan fikázta neki a mardekárosokat.

– Nézd, ott sétál Montague, mekkora már az orra! Az otthoni kerti törpéinknek szebb a pofája.

Trollkodásával a tanárokat sem kímélte. Amelyik órán csak tudott, Samantha mellé ült, és ilyeneket súgott neki:

– Te, Bimba orrszőre már mintha megint nőtt volna, nem? Szerintem lassan olyan hosszú, hogy be lehetne fonni. Nem tudsz rá valami jó kis bűbájt? A te lovadnak van sörénye.

Sajnos a nevetéstől pukkadozó Samantha egy idő után elég feltűnő jelenségnek számított, így alaposan megcsappantották a Griffendél pontjait, Fred pedig nem egy büntetőmunkát bezsebelt. Legalább levonhatták a következtetést, hogy ha a professzorok orrszőre nem is, a hallásuk még mindig a régi.

Minden figyelmességük ellenére a barátai mégsem tudtak teljes egészében Samanthára koncentrálni. Kezdetét vette a tanítás, a második félév örömére pedig a tanárok minden eddiginél keményebb tempóra kapcsoltak a tananyaggal. Másról sem szóltak az órák, mint RBF, RBF... és a változatosság kedvéért még egy kis RBF. Kenneth Towler, aki év eleje óta külön füzetben vezette, hányszor mondják oktatóik a bűvös szót, lehangoltan közölte, hogy ezerháromszázhuszonhét strigulánál járnak, és ebből McGalagony vezet száznyolcvanhattal. Sinistra halad szorosan mögötte százharminchárommal, a bronzérmes, Piton pedig szintén nem sokkal marad le utána a maga száztizenegyével.

Fredet, George-ot és Lee-t távolról sem lehetett mintadiáknak nevezni, mostanában azonban még ők is tanulgattak. A közelgő kviddicsmeccs is erősen foglalkoztatta mindhármukat. Rögtön január második hetére tűzték ki a Mardekár-Hollóhát mérkőzést. A griffendélesek ugyan nem játszottak, de lerágták miatta mind a tíz körmüket. Az ő csapatuk esélyei szempontjából is döntő szereppel bírt a meccs kimenetele. Mindaz már csak hab volt a tortán, hogy elérkezett az ideje: a Weasley ikrek törlesszenek a fogadásét, amit elveszítettek.

Ez utóbbiról Samantha teljesen meg is feledkezett. Csak akkor eszmélt rá, mi következik, amikor Katie Bell felsikkantott mellette a lelátón. Alig kezdődött el a meccs, a kék és zöld talárba öltözött játékosok feje felett két vörös-rózsaszín folt lőtt ki a szurkolótribün tetejéről. Tisztes magasságra a pályán zajló eseményektől lefékeztek, és furcsa seprűpiruettbe kezdtek.

– Odass, srácok, kiket fújt ide nekünk a szél! – hallatszott Lee füttyentése a kommentátori emelvényről. – Hölgyeim és uraim, mélyen tisztelt publikum, nagy tapsot kérek a Weasley & Weasley társulat különszámának! – mennydörögte a megafonba. – Na, mi lesz? Szóljon az a tapsvihar!

– Ezt nem hiszem el! – Daphne visítva nevetett az ikreken. – Oltáriak! Ha nem lennének, ki kéne találni őket.

Felugrott a helyéről, és a levegőbe öklözve, teli torokból biztatta a duót.

– Hajrá, srácok, nyomjátok!

Az egyébként is emelkedett hangulat a hirtelen fordulatot követően a tetőfokára hágott. A közönség soraiból sokan osztották Daphne lelkesedését, McGalagony professzor azonban (érthető okokból) nem ebbe a táborba tartozott.

– Weasley, Weasley, felszólítom mindkettőjüket, hogy haladéktalanul hagyják el a pályát! – kapta ki Lee kezéből a megafont. – Ismétlem tisztán és tagoltan: M-O-S-T! Ez parancs!

Samantha az alapján, amennyire a nézőtérről látta a kommentátori emelvényt, úgy ítélte meg, a tanárnő feje felvette az élénkpiros megafon színét. A felfordulásban azonban senki nem törődött vele – a legkevésbé Fred és George.

– Jól látom, hogy rózsaszín tüllszoknya van rajtuk? – húzta össze a szemét Angelina.

– Ez, kérlek, hamisíthatatlan Barbie-rózsaszín – vihogott Daphne. – Kitettek magukért!

– Nem fagy le a seggük ebben a hidegben?

– Szerintem de. És fiúk, szóval nem csak a seggük. – A szőke hajú lány képtelen volt abbahagyni a vihorászást. – Hacsak nem használtak valami melegen tartó bűbájt. Mindenesetre nem irigylem őket.

Kenneth a műsor kezdete óta csak tátogott, mint egy buta ponty. Fred és George a kviddicspálya felett lebegve mindenféle akrobatamutatványt mutattak be, de olyan kecsesen, hogy az bármelyik balett-táncosnak a becsületére vált volna. A játékosok közül akadtak, akik megfeledkeztek a dolgukról, és a seprűjükön lebegve, tátott szájjal bámulták a parádét.

Daphne a szája elé kapta a kezét, amikor Fred egy lábon állva pipiskedett a Jólsep-R 5-ösén, és felszökkenve háromszázhatvan fokos fordulatot tett. Egy vérfagyasztó pillanatig úgy tűnt, leesik a seprűjéről, de végül megkapaszkodott a nyelében, és vissza tudott mászni. A közönség őrjöngése elnyomta McGalagony szakadatlan ordibálását. Ha Samantha kitartóan fülelt, mintha egy licitnek lett volna tanúja („KÉTHAVI BÜNTETŐMUNKA, HA NEM JÖNNEK LE ONNAN AZONNAL! HÁROMHAVI! NÉGYHAVI!").

Alicia más hangforrásra volt kiélezve.

– Jól hallom, hogy Csajkovszkij szól a háttérben? A Diótörő.

– Tényleg! – csapott a homlokára Katie. – Már percek óta gondolkodom, hogy mi ez a zene! Köszi, Alicia. Tudtam, hogy ismerem, csak nem ugrott be, honnan. Vajon hogy indították be, megbűvölt hangfalakkal?

– Az a gyanúm, hogy összebeszéltek Lee-vel – mutatott az emelvény felé Samantha, ahol az igazgatóhelyettes asszony éppen a kommentátorral veszekedett. A fiú esküdözött, hogy nem tudja, hogyan kerültek oda hangfalak, és kikapcsolni sem képes őket.

– Semmi közöm az egészhez, tanárnő! Becsszó! Így görbüljek meg! Hát, mikor hazudtam én magának?

Mire McGalagonynak sikerült elnémítania a zenét, nagyjából véget is ért az ikrek párperces produkciója. Orkánerejű ováció kísérte őket, ahogyan elegánsan landoltak a füvön és meghajoltak a közönség előtt. Madam Hooch szünetet rendelt el, és kivezette a balettos duót a pályáról, hogy az őrjöngő McGalagony kezére adja őket. Samantha sólyomként sem tudott volna gyorsabban lejutni a kommentátori emelvényről, amilyen sebességgel a tanárnő érkezett. Mindenki legnagyobb csalódottságára grabancon ragadta a két bajkeverőt, hogy a kastélyban tartson nekik fejmosást.

– Még egyszer nagy tapsot a Weasley & Weasley társulat produkciójának! – harsogta Lee. – Gyerünk, hölgyeim és uraim, hogy még a Roxfort falain belül is hallják!

Samantha hunyorított, és esküdni mert volna rá, hogy Dumbledore professzor – aki McGalagony helyét vette át a kommentátor mellett mint tanári felügyelet –, szolidan összeütögeti a tenyerét.

– Ezek után már nem is olyan izgalmas a meccs, mi? Azért lássuk, hogy állunk. Flint nyomul előre a kvaffal, Fawcett szerelni próbálja, de félrelöki és a dobózónába ér... gólt szerzett a Mardekár – jelentette be csalódottan. – Hogy rohadna le a kezed, Flint!

– Jordan úrfi – hallatszott a megafonból Dumbledore diszkrét köhintése –, kérem, fékezze indulatait, és fogalmazzon konszolidáltabban, amennyiben lehetséges.

– Elnézést, professzor úr. – Samantha barátja hangjából hallotta, hogy vigyorog.

Lee a meccs hátralévő részében csak olyan szitokszavakat használt, mint „A macska rúgja meg!", „A teremburáját!" vagy – Samantha kedvencét – „Azt a leborult szivarvégit!". Lelátón ülő osztálytársai jót mulattak rajta, jókedvük azonban megcsappant, amikor a Mardekár terelői kiütötték az ellenséges csapat fogóját, Cho Changet. Samantha nem látta pontosan, hogyan sérült meg, de nem volt túl jó bőrben, amikor a sápadt Flitwick professzor hordágyra varázsolta, hogy elszállítsa a gyengélkedőre.

– Nőjön be az orrlyukuk! – mérgelődött Lee. – Ezt a szabálytalanságot! Maga szerint szabályos volt, Dumbledore professzor? Na, ugye, hogy nem. Szándékosan rontottak rá, ráadásul ketten! Hol voltak a Hollóhát terelői?

Az említett ház csapatkapitányának, Roger Daviesnek is ez lehetett a kérdése, ugyanis épp széles gesztusokkal magyarázott valamit a két megszeppent játékosnak, akik a kezükben lógatták az ütőiket. Mivel nem tudtak tartalék fogót beállítani, maga Davies állt be a posztra, így eggyel kevesebb hajtóval játszottak.

– Ez minden, csak nem fair! – fakadt ki könnyes szemmel Alicia. – Szegény Cho, remélem, nem esett nagy baja.

Hiába küzdöttek hősiesen a hollóhátasok, innentől kezdve a Mardekár győzelme szinte borítékolható volt.

– Hát, legalább nem sok ponttal kaptak ki – értékelte az eredményt Katie keserű szájízzel. Egyből kalkulálni kezdett. – Hé, ha mi is megverjük a Hollóhátat, még lehet esélyünk a kviddicskupára!

Vele ellentétben Lee meg sem próbált optimista lenni.

– Hogy a Roxfort Expressz szabja rájuk a talárt! – fejezte ki a véleményét a Mardekárosokról. – Hogy a vacogós fogú ló kényeztesse őket!

Kész, Samanthából kibuggyant a kacagás. Bár már nem volt közvetlenül érdekelt a kviddicsben, cseppet sem bánta, hogy lejött a meccsre. Ha csak egy időre is, de feledni tudta a gondjait. Mint sok más alkalommal, ezúttal is jól jött neki barátai hülyesége.

McGalagony harminc-harminc pontot volt le Fredtől és George-tól, valamint a tanév végéig tartó büntetőmunkára ítélte őket. Amikor a meccs másnapján Samantha leballagott szobatársaival reggelizni, már a bejárati csarnokba futó márványlépcsőről hallotta Mrs. Weasley orkánerejű hangját („TÜLLSZOKNYÁBAN MUTOGATNI AZ ERÉNYEITEKET, MINT VALAMI ÚTSZÉLI CAFKÁK? NEM SZÉGYELLITEK MAGATOKAT?!"). A Griffendél nagytermi asztalához érve rá sem kellett pillantania a vérvörös borítékra, hogy tudja: barátai rivallót kaptak.

Lehuppant az ikrek mellé, akik békésen falatozták a pirítósukat, várva, hogy vége legyen a műsornak. Szemlátomást cseppet sem hatotta meg őket.

– Figyelj, még van... – tartotta fel a mutatóujját George, amikor egy lélegzetvételnyi szünet következett.

– Na, most – biccentett Fred, amikor a levél végre porrá égett. – Jó hosszú volt. Anyánk ezúttal tényleg kitett magáért.

A fiúk felemelkedtek a helyükről, és meghajoltak a nagyterem népe előtt. Többektől füttyögést és tapsot kaptak, aztán mindenki napirendre tért a dolog felett. Csak Percy csóválta a fejét rosszallóan.

– Nem helyénvaló, hogy dicsőséget csináltok ebből, fiúk – igazította meg szarukeretes szemüvegét. – Annál is inkább, mert...

Az asztaltársaságot Penelope Clearwater, Percy barátnője mentette meg, aki azért érkezett az asztalhoz, hogy átcsábítsa a fiút a hollóhátasokhoz.

– Hogy van Cho? – tartóztatta a prefektuslányt Samantha.

– Voltam nála ma reggel – ingatta a fejét Penelope. – Még nincs eszméleténél szegénykém.

– Oh – horgasztotta le az orrát Samantha. – Hát, kösz az infót.

Tekintetével megkereste a Hollóhát asztalánál Marietta Edgecombe-ot. A lány néhány másik osztálytársa körében ücsörgött, de valahogy olyan elveszettnek tűnt legjobb barátnője nélkül.

– Reméljük, jó sok időbe telik, míg felépül – vajazott meg egy újabb pirítóst teljes lelki békével Fred. – Chang jó fogó, növelné az esélyeinket, ha nem játszana.

George és Lee olyan arccal bólogattak, hogy a Wizengamot politikai ülésezésén is megállták volna a helyüket.

– Ti még ilyenkor is csak a kviddicsre tudtok gondolni? – háborodott fel Daphne. – Csoda, hogy nem törte ki a nyakát.

– Igazad van. – Angelina komoly arccal megszorította a villáját. – Cho kedves lány. Én is remélem, hogy hamar jobban lesz, és tud jönni a meccsre. Jobb szeretek sportszerűen játszani. A mardekárosok pedig nagyon nem voltak azok.

– Mardekárosok – kopogtatta meg a homlokát Samantha. – Mit várunk tőlük? Simán átnevezhetnénk a házat „Csalók"-nak, csak nem lenne tökük nyíltan felvállalni az igazi arcukat.

– Hát, meg bénábban hangozna, mint a Mardekár – jegyezte meg Fred. – Nem olyan nagy, veszélyes, garrr... – acsargott az ujjait nyújtogatva.

– Mondjuk a Csalók Csapata már jobb – tűnődött George.

– Na, nem, még az hiányzik, hogy a Bajos Bagázsra hasonlítsanak! – méltatlankodott Samantha. – Nehogy már még a csapatnevünket is lenyúlják ezek a suttyók!

– Elég szélsőséges a véleményetek, srácok. Szerintem azért nem minden mardekáros rossz – jegyezte meg félénken Alicia.

Lee félrenyelte a falatot, így a vizeskancsóért kellett nyúlnia, hogy csillapítsa köhögését.

– Azt ne mondd, hogy szerelmes vagy egybe!

Alicia arca lángba borult.

– Nem, te hülye! De ha ezt gondoljátok, mivel vagytok jobbak azoknál, akik szerint minden Griffendéles rossz?

– Egy meccset mondj, amikor tisztán játszottak – csámcsogta Samantha.

Alicia szóra nyitotta a száját. Pár pillanatnyi gondolkodás után becsukta, és megvonta a vállát. A háttérben zümmögő Fred-George duót („Alicia szerelmes egy mardisba, Alicia szerelmes egy mardisbaaa, ujjujjujjujjuuuj!") mind figyelmen kívül hagyták.

Később úgyis megkapták a magukét. A Griffendél csapatkapitánya, Oliver Wood heti ötre emelte az edzések számát. A fiúk megszállottként hivatkoztak rá, míg Samantha cifra véleménye szerint a szadista és mazochista skizofrén keverékéből adódó megveszekedett bolond volt. Őszintén örült, amiért a másodéve után kiszállt a kviddicscsapatból, és nem kellett elviselnie a jelenlegi kapitány hülyeségeit. Annak idején Charlie Weasley-t sokkal jobban szerette. Ő lényegesen humánusabban állt hozzájuk, és sohasem felejtette el, miért is érdemes valójában kviddicsezni: a játék öröméért.

Sajnos a tengernyi edzésben fuldokoló ikreket Samantha mostanság nagyjából annyiszor láthatta, mint Billt meg Charlie-t. Angelina meg Alicia Katie-vel karöltve ugyancsak kiestek a társaságból, így a lány Lee-vel, Kenneth-tel és Daphnéval töltötte együtt a legtöbb időt, illetve a Patvati-Lavender társasághoz csapódott. Gyógynövénytanon a hugrabugos fiúkkal, Tamsin Applebee-vel és Cedric Diggoryval is jól elvolt, amikor pedig január végén Cho kiszabadult a gyengélkedőről, nagyot beszélgetett vele és Mariettával.

Ám hiába vették körül emberek, Samantha talán még soha életében nem érezte magát ennyire magányosnak. Nem tudta, kivel oszthatná meg a terhét, ki érthetné meg őt igazán. Dehogynem tudod, duruzsolta a lelkiismerete, ő azonban makacsul figyelmen kívül hagyta.

Január óta nem volt hajlandó beszélni a keresztapjával. A sötét varázslatok kivédése órákon konokul keresztülnézett rajta, és csak akkor szólt hozzá, ha Remus felszólította. Ilyenkor is kínosan hivatalos szóhasználatot vett fel, és nem mulasztotta el minden egyes mondata végére odabiggyeszteni a „professzor úr" titulust. Egyébiránt kerülte őt, mint Piton a sampont.

Kezdetben Remus igyekezett beszédbe elegyedni vele, marasztalni óra után, de az erős falakkal szembesülve, amelyeket Samantha maga köré húzott, végül nehéz szívvel feladta a próbálkozást. A harag okát illetően szemernyi kétsége sem volt – igaz, Cara nem erőltette meg magát a teljeskörű tájékoztatást illetően. Újévkor Remus mindössze egy cetlit kapott tőle, amelyen ez állt: „Tudja."

A részleteket meg találjam ki én legilimenciával, mi? – füstölgött magában. Nem is értette Carát. Próbált megértően fordulni felé, de nem tudta elnyomni magában a harag szikráját. Igazán írhatott volna pár nyamvadt sort!

Samanthát mindenesetre nem okolta semmiért, ő tehetett a legkevésbé a dolgok alakulásáról – az indulatait pedig joga volt megélni. Remus sajnos pontosan tudta, milyen cudar érzés, ha becsapják, elárulják. Szörnyen is érezte magát, amiért évekig titkolóztak a keresztlánya előtt, és ebben ő maga is bűnrészes volt. Ugyanazt tettük vele, mint Sirius velünk, futott át az agyán a keserű gondolat. Mégis mivel vagyunk jobbak?

Jobb híján kétségbeesett magányban várta, hátha egyszer lecsillapodik Samantha, és leülhetnek beszélni. Mert Remus nagyon szerette volna elmondani neki az álláspontját. Talán nyerne vele némi feloldozást. Egy egészen kicsit – már azzal is beérte volna.

Szerencsére a Harrynek tartott dementorellenes különórák némileg lekötötték a figyelmét, és mágikus nyugtatófőzetként hatottak rá. Hatalmas szüksége volt most erre. A fiú meglepte, amikor a Griffendél-Hugrabug meccs után azzal állított oda hozzá, hogy szeretné megtanulni a patrónusbűbájt – de végtére is, nem bánta. Hogyan is tagadhatta volna meg a kérését, amikor James és Lily annyi mindent tettek érte? Harryvel tölteni a szabadidejét kicsit olyan volt számára, mint ha csak egy-egy lopott órára is, de visszakapna valamit a barátaiból.

Szánalmas alaknak érezte magát ezért, a bűntudata azonban különóráról-különórára halványult, és a helyét lassanként büszkeség vette át. Harry egyre szebb és szebb eredményeket produkált a mentorálása alatt, amely világosan jelezte, hogy igenis van értelme tanítani.

A negyedik csütörtök alkalmával Remus úgy döntött, megérdemli, hogy meglepje egy kis vajsörrel. McGalagony professzortól értesült róla, hogy a nagybátyjáék nem engedélyezték számára a roxmortsi látogatásokat. Sajnálta Harryt, de egyetértett a Griffendél házvezetőjével abban, hogy biztonságosabb ez így számára idén. Ennek ellenére nem szerette volna, ha kimarad minden élményből.

Hamis dudorászással nyomta le a dolgozószobája kilincsét. Az elé táruló jelenettől kis híján elejtette a két vajsörös palackot, amellyel a másik kezében egyensúlyozott. Azonnal becsapta az ajtót, és előrántotta a varázspálcáját.

A szoba közepén Samantha kuporgott, és nem kisebb személy magasodott fölé, mint Sirius Black. Ahogyan azonban Remus jobban felmérte a helyzetet, megállapította, hogy valami nem stimmel. Bár úgy nézett ki, mint a körözési plakátokon, termetre jóval magasabb volt, mint amilyenre Remus emlékezett. Szemei vörösen parázslottak, s jobb karjában ugyanolyan fénnyel izzó... lézerkardot tartott?

Remus erősödő gyanakvással oldalra sandított, és megpillantotta a ládát, amelyben a mumust tartotta a Harryvel való dementoros gyakorlásra. Nagyon úgy festett, hogy megtámadta Samanthát, és Siriusnak ezt a furcsa, eltorzított alakját vette fel a lány előtt.

A férfinak hatalmas kő esett le a szívéről. Nem biztos, hogy készen állt volna szembenézni a húsvér Sirius Blackkel. Igaz, a mumus-verzió sem volt kevésbé abszurd jelenség.

– Én vagyok az apád – hörögte Samanthának mély, szörcsögő hangon. – Állj át a sötét oldalra.

– Nem! – visította hisztérikusan a lány, és könnyáztatta arca elé kapta a kezét.

A mumus-Sirius gonoszul vigyorgott.

– Én vagyok az apád. Mellettem a helyed, drága lányom. Naa, jól megleszel apucival, állj át a sötét oldalra – duruzsolta. – Ugyan, kérlek, nézz magadba: szörnyeteg vagy, akárcsak én. Még édesanyád is azt mondja, kísértetiesen hasonlítunk.

– Neem!

Remus eleget látott. Megrázta magát, és a mumus elé lépett, mire az teliholddá változott. A varázsló néhány pálcaintéssel visszaparancsolta a ládájába. Lerakta a vajsörös palackokat, és a szipogó Samantha mellé guggolt.

– Tessék – halászott elő a talárzsebéből egy gyűrött zsebkendőt.

A lány kifújta az orrát.

– Csak egy mumus volt. Nem árthat neked.

– Mégis teleraktam tőle a gatyámat – törölte meg a szemét Samantha. – Olyan igazinak tűnt. Én ugye még sohasem találkoztam vele. Vagyis hát, kicsiként igen, csak már nem emlékszem rá. Meg azóta rondább is lett Azkabanban. Amikor előugrott a ládából, hirtelen totál elhittem, hogy szövetkezel vele és itt bújtatod... – vallotta be szégyenlősen. – Ne haragudj, hogy ilyet feltételeztem rólad, Remus. Utólag tiszta hülyeség, de nagyon megijedtem.

– Rám is a frászt hozta a mumusod, amikor megláttam – ismerte el Remus –, de aztán sikerült tiszta fejjel gondolkodnom, és átlátnom a szitán. Tudom, hogy a griffendélesek sokszor elfelejtik, de félni emberi dolog, Sam. Az nem létezik, hogy valaki semmitől ne tartson. Ha mégis, az az ember nem bátor, hanem bolond.

– De nekem olyan hülyeség a mumusom! – A lány arcát a szégyen mellett immár a fokozódó düh pírja színezte egyre vörösebbre. – Blacknek tuti nincs is lézerkardja! Az ikrek meg Lee betegre röhögnék magukat rajtam... ugye, nem mondod el nekik? – nézett esdeklően a keresztapjára.

– Dehogy mondom.

– Huh, kösz – meredt maga elé Samantha. Úgy tűnt, a válasz némileg megnyugtatja. – Sohasem találkoztam még igazi mumussal – csóválta a fejét. – Mindig azt hittem, a pókoktól meg a vízbe fúlástól félek a legjobban, aztán amikor kinyitottam a ládádat, és... és kimászott belőle...

– Sokan nem ismerik a legnagyobb félelmüket, amíg nem szembesülnek vele – jegyezte meg bölcsen a keresztapja. – Ez teljesen normális. Ami pedig a rettegés tárgyát illeti, senki félelmét nem szabad lebecsülni. Mindenkinek a saját démonjai a legnagyobbak. Láthattad, hogy az enyém a telihold. Másnak ártalmatlan égitest, nekem viszont... – megborzongott. – El sem hinnéd, milyen egyedi mumusokat láttam már. Habár meg kell vallanom – szája sarka halvány mosolyra húzódott –, a tiéd viszi a prímet.

– Hurrá – dörmögte a lány.

– Tudom, mi kell neked – Remus felegyenesedett, az íróasztalához lépett, és egy tábla csokoládét húzott elő a felső fiókból. – Egyél – tört belőle egy darabot, és a kuporgó lánynak nyújtotta. – Jobban leszel tőle.

Samantha hagyta, hogy felsegítse a földről, és lehuppant az íróasztallal szemben lévő székre.

– Soha többé nem kotorászom a cuccaid között – fogadkozott. – Soha.

Remus elkomolyodott.

– Miért tetted?

Samantha lesütötte a szemét. Attól, ahogyan a keresztapja ránézett, egyből elfogta a bűntudat.

– Kíváncsiságból. Ne haragudj.

Remus biccentett.

– Fátylat rá. Azt hiszem, megtanultad a leckét. Azon már meg sem lepődök, hogy betörtél.

– Nem betörés volt, én... na, jó, technikailag tényleg betörés, de igazából csak meg akartalak látogatni. Mivel nem volt nyitva az ajtó, úgy döntöttem, megvárlak. Csak hát, unatkoztam, és felkeltette a figyelmemet a láda.

– Akarjam tudni, hogy jutottál be? – vonta fel a szemöldökét Remus.

Samantha kis fekete hajtűt vett elő a zsebéből.

– Ha ajtózárról van szó, a mágusok kilencvenkilenc százaléka megfeledkezik a mugli módszerek elleni védelemről.

Remus halk nevetést eresztett meg.

– Zseniális. De ezt nem tőlem hallottad – tette hozzá.

– Igenis, tanár úr.

A vérfarkas ismét elkomolyodott.

– Nézd, Sam. Bármi is vezetett ide, értékelem, hogy eljöttél. Én...

– Láttad a reggeli híreket a prófétában? – Samantha a másik zsebéből gyűrött, tépett újságpapírt halászott elő.

– Azt hittem, a kviddics kivételével nem olvasol híreket.

– Én nem is. George hívta fel rá a figyelmem. Tisztában van vele, hogy nem szeretem olvasni az „apaszerű izém"-ről szóló híreket, de úgy gondolta, ezt tudnom kell. Én pedig úgy gondoltam, neked is. Itt van – terítette ki a lapot keresztapja előtt Samantha, és végigfuttatta az ujját a szalagcímen. – „Sirius Black megkaphatja a dementorcsókot."

Remus arca a szokásosnál is fehérebb lett.

– Nem... nem láttam... még nem volt időm elolvasni az újságot... Köszönöm, hogy szóltál.

Meg kellett támasztania a homlokát, hogy ne roskadjon össze, mint egy rongybábu.

– Ez borzalmas.

– Ugye? Hát, szerintem is! – fortyogott Samantha. – Hogy képzelik, hogy csak úgy kiszippanthatják a lelkét, mielőtt bármiért felelősségre vonhatom? Ez nem fair!

– Mi? Te felelősségre akarod vonni? – fürkészte az arcát Remus.

– Hát, persze! Te talán nem? Sőt, lefogadom, hogy anyának is lenne hozzá egy-két szava. Jár nekünk az elégtétel! Ez mégis miféle igazságszolgáltatás a minisztériumtól?

Remus arcán azt a fajta elnéző szánakozást lehetett látni, amellyel rendszerint az idősebb, sokat átélt személyek tekintettek a jóhiszemű fiatalokra.

– A hatalom és a valódi igazságszolgáltatás sajnos ritkán metszi egymást. Ahogyan egyre többet tapasztalsz a világból, idővel te is megtanulod majd.

– De ez akkor is mi már? – forrongott a lány. – Ha a bebörtönzésekor nem rendeztek neki tárgyalást, legalább utólag megmagyarázhatna egy-két dolgot! Senki le sem szarja például, hogy sikerült megszöknie Azkabanból? Mert engem érdekelne.

Remus kínosan feszengett.

– Hát, igen. Igazad van. Ráadásul a dementorcsók drasztikussága... Sohasem értettem egyet ezzel a fajta büntetéssel. Úgy vélem, még a halálnál is rosszabb.

– Tőlem azt csinálnak vele, amit akarnak! – heveskedett a lány – De csak miután jól beolvastam neki. Előtte legalább varrják el a szálakat az ügyével kapcsolatban, ne küldjék rá ész nélkül a dementorokat! Parókás virsli... – morogta az orra elé.

– Parancsolsz? – hökkent meg a keresztapja.

– Cornelius Caramel. Egy parókás virsli. – Samantha karba fonta a kezét, és felhúzta az orrát. – Millicent Bagnold, a korábbi miniszter mondta róla. Totál igaza volt.

Remusnak nagy erőfeszítésébe telt megreguláznia arcizmait.

– Nos – köszörülte meg a torkát –, véleményem szerint Caramel retteg. A pánik elködösíti az elmét – ezt te is tapasztalhattad az előbb a mumussal kapcsolatban.

Samantha összerándult. Köd. Lelki szemei elé egy emlékfoszlány tülekedett elsőéves korából. Köd. Sűrű köd. Ingram professzor...

Azóta is kellemetlenül érezte magát bármilyen ködben. Pechére Nagy-Britanniában élt, ahol ez nem számított ritka éghajlati jelenségnek. Mégis, akárhányszor keresztül kellett sétálnia egyen, a keze ügyében tartotta a pálcáját, és nyugtalanul nézelődött, mintha a tejfehérségből bármikor rátámadhatna az illuzionista, hogy magával vigye a Gringottsba.

Megrázta magát. Nem akart erre gondolni. Szerencsére ott volt Remus, hogy tovább terelje a figyelmét. Keresztapja még mindig Cornelius Caramelről beszélt.

– ...és ha egy rettegő ember gyakorolja a hatalmat, az bizony meggondolatlan lépések sorozatához vezethet. Akkor pedig nem kell hozzá sok, hogy összeomoljon a kártyavár.

– Az igen – mondta Samantha, nem minden gúnyt nélkülözve. – Ezt szebben mondtad, mint Trelawney professzor szokta.

Remusnak ezúttal nem sikerült elfojtani egy mosolyt.

– Nem is jársz jóslástanra.

– Az nem számít – legyintett a lány. – Parvati eleget idézi ahhoz, hogy betéve tudjam a szövegeit. Odavan a nőért.

– Tanárnőért – javította ki rutinból a keresztapja. – Mindenesetre örülök, hogy hasonlóan vélekedünk, ami édesapádat és a dementorcsókot illeti.

Samantha összerándult az „édesapád" szóra. Remus olvasott az arcáról.

– Nézd – sóhajtott –, tudom, hogy dühös vagy miatta. Nem csak rá, hanem anyádra és rám is. Mégpedig okkal. Megértem az indulataid, és meg is érdemlem. Hamarabb beszélnünk kellett volna neked róla, ebben teljes mértékig hibás vagyok. Kereshetnék kifogásokat, de nem fogok. Úgyis csak üres szavak lennének.

Samantha pár másodpercig szótlanul méregette az arcát.

– Anya kért rá, hogy ne beszélj nekem róla, mi?

Remus meghökkent.

– Igen. De nem akarom Carára hárítani az egészet. Én is lehettem volna határozottabb, meg...

– Most mondtad, hogy nem fogsz kifogásokat keresni – emlékeztette Samantha. – Egyébként az az igazság, hogy én is ludas vagyok – sütötte le a szemét. – Amikor anya már el akarta volna mondani, én zárkóztam el, és hallani sem akartam róla. Ne haragudj, Remus – nézett a keresztapjára őszinte megbánással. – Január óta szóba sem álltam veled, pedig te igazán nem tehetsz semmiről. Mégis rajtad vezettem le a feszültséget. Holott az egész ellentét anya és köztem keletkezett. Te csak úgy... belefolytál, aztán kaptad az ívet. Nincs igazad. – Acélkék tekintetét mélyen a vérfarkas szemeibe fúrta. – Kicsit sem érdemelted meg.

Remus zavartan pislogott. Ritkán szokott a keresztlányától efféle nyílt és átgondolt vallomáshoz. Kezd felnőni, állapította meg félig büszkén, félig keserűen. Hová lett a kislány, aki nemes egyszerűséggel hülyeségnek titulálta a sakk szabályait, amiért a ló nem tud benne akármerre lépni?

A beszélgetés innentől oldottabb hangulatban telt. Samantha pótolta Cara hanyagságát, és beszámolt róla, mi minden történt a szünet alatt. Remus is ecsetelni kezdte, mennyit jelentett neki a Tekergők barátsága, ám sajnos nem sok idejük maradt.

– Szívesen maradnék még, Sam, de ilyenkor adok különórát Harrynek. Nem szeretném cserben hagyni ma sem.

Felnyalábolta a két palack vajsört, és a táskájába süllyesztette.

– Harry Potternek? – hökkent meg a lány. – Mire tanítod őt?

– Patrónusbűbájra, a dementorok ellen.

– De hát, az veszettül nehéz – meredt rá a lány. – Anya sem tudja. Tanítják egyáltalán az iskolában?

– Nem. De Harry ragaszkodik hozzá. Én pedig ígéretet tettem neki.

– Ő tudja – vonogatta a vállát a lány. – Ha nincs jobb dolga, mint magasfokú bűbájokat magolni...

– Igazán tehetséges.

– Jó neki.

Remus a vállára vette a táskáját, megkerülte az asztalt, a hóna alá kapta a mumusos ládát, és várakozóan nézett keresztlányára.

– Jól van, megyek már – morogta amaz. – Szép vagy, hogy csak úgy kiraksz, mint macskát...

Már a folyosón álltak, és Remus az ajtót zárta, amikor Samantha kibökte:

– Ha már szóba került anya... miatta is aggódom.

– Ne félj, anyád megáll a lábán.

Samantha nem tudta mire vélni a hangjából kiérződő nemtörődöm felhangot.

– De mi van, ha valami hülyeségbe hajszolja magát? – hadonászott teljes karból. – Olyan labilis mostanában, kitelik tőle, hogy... hát, bármi, végül is.

– Ugyan már. – Keresztapja, aki gondolatban már a különóráján járt, egy utolsó legyintéssel magára hagyta a folyosón. – Cara tudja, mit csinál.

Ha csak sejtette volna, mire készül kedvenc kertészük abban a pillanatban, nem lett volna ilyen higgadt.