– Elárulnád végre, hová megyünk?

Samantha karba tett kézzel ült az anyósülésen. Cara úgy dobolt a kormányon, mintha soha nem izgult volna így életében. A piros lámpa, aminél vesztegeltek, zöldre váltott, ő pedig a gázpedálra taposott. Észre sem vette, hogy a megengedett sebességnél gyorsabban robogott végig a kisvárosi utakon.

Londont rég a hátuk mögött hagyták. Szilveszter napján Samantha végre hajlandó volt kidugni nemesi orrát a Királynő utca 36/B vendégszobájából, és szóba állni az édesanyjával meg a nagyapjával. Bár mindenki bocsánatot kért mindenkitől, az ügy ezzel korántsem zárult le, és a lány nem kapott érdemi magyarázatot az apjával kapcsolatban.

Újév reggelén Cara beültette a kocsiba, és közölte, hogy okvetlenül tenniük kell egy kitérőt, de hogy hová, az Samantha számára másfél óra múltán sem lett világosabb a dementorok csuklyájánál. Rettenetesen, kibírhatatlanul, pusztítóan unatkozott. A rádióból nagy szerelme, Jon Bon Jovi énekelt, mégsem volt kedve vele dalolni egyiküknek sem.

– Mikor mondasz már valamit? Most lenne csomó időnk. És végre meghallgatlak.

Oly sok éven át sóvárgott az igazságra, majd élt teljes tagadásban, és hallani sem akart az apjáról. A nyáron is lepattintotta az anyját, aki nagyjából heti rendszerességgel leültette, hogy fontos lenne beszélniük róla. Fogalma sem volt, mi ez a hirtelen érdeklődés a részéről, amikor megígérte, hogy csak akkor fog beszélni róla, ha ő is úgy akarja.

A tények tudatában már annyira logikusnak tűnt! Cara fel akarta készíteni őt a következményekre, amelyek Sirius Black szökésével járhatnak. Bezzeg amikor oda jutottak a kilenc és háromnegyedik vágányon, hogy Samantha is nyitott a téma felé, elbeszéltek egymás mellett, aztán a vonat indulása szakította félbe a társalgást.

Cara hosszan meredt az előttük futó útra, mintha a látkép olyasmit rejtene, amit csak ő észlel. Nagy levegőt vett.

– Ne haragudj.

– Ezt már mondtad mamáéknál, vagy egymilliószor.

– Nem így akartam a tudtodra adni. Nem ilyen körülmények között. Pláne nem az ünnepeket elrontani vele.

– Ez van, most már mindegy. Egyáltalán, el lehet ezt mondani bárhogy? Normálisan nem hinném. Legalábbis nehezen tudnám elképzelni.

– Igazad lehet – mélázott Cara. – És azt hiszem, elkezdeni a legnehezebb.

– Akkor kezdd ott, ahol eszedbe jut – kalimpált Samantha. Ujjairól lepattogzott az ünnep alkalmából felkent fekete körömlakk. – Ne aggódj, nekem sem menne. Főleg, ha olyan kiállhatatlan lányom lenne, mint én.

Cara csodák csodájára lehelethalvány mosolyra húzta az ajkát.

– Hát, jó. Tudod, mennyire szeretünk mamáékkal, kiscsillag.

– Nem vagyok kiscsillag.

– Bocsánat. Szóval, ezt tudod. Azt viszont nem, miért ijedtünk meg annyira, amikor elszöktél karácsonykor.

– Mert kabát és csizma nélkül, egyedül flangáltam Londonban, és elrabolhatott volna egy szervkereskedő, rám ronthatott volna egy késsel vagdalkozó csöves, vagy megerőszakolhattak volna egy sikátorban, és még varázspálca sem volt nálam, amivel vészhelyzet esetén megvédhettem volna magam?

Carának szüksége volt néhány másodpercre, hogy feldolgozza az egy szuszra elhadart maszlagot.

– Igen, ezek is benne voltak a pakliban – hagyta meg. – De az a helyzet, hogy apád alig egy évvel volt idősebb, mint te, amikor csúnyán összeveszett az anyjával, és megszökött otthonról. Soha többé nem ment vissza.

Ezek szerint ő tovább jutott a sarki templomnál, futott át Samantha agyán.

– A legjobb barátjához ment lakni – folytatta Cara –, és az a család örömmel fogadta.

– Hú – motyogta elhűlve Samantha. – De hát, mi lehetett olyan durva, hogy otthagyja a családját? Azért mégiscsak szerették egymást, nem?

Cara napszemüvege sarkán át az elsuhanó útjelző táblára sandított (,,Suffolk 23 mérföld").

– Mi ketten hálát adhatunk, Sammy, amiért boldog gyermekkorunk volt. Apádnak azonban egészen más környezetben kellett nevelkednie. Az úgynevezett „nemes és nagymúltú" Black család egyenes ági örökösének született. Az egyik legősibb, legbüszkébb aranyvérű család sarjának. Megrögzött hagyománytisztelőként a szülei irreálisan magas elvárásokat támasztottak vele szemben. Kifogástalan etikett-tudás, zene, tánc, hangszer, festészet, bálok, elit összejövetelek... Mindez távol esik a mi világunktól, így nehéz lehet elképzelned.

– Ezek szerint a felmenőim egy része aranyvérmániás sznob volt. Fasza – grimaszolt Samantha.

– Nem én mondtam ki.

Más sem hiányzott a nyakába, mint egy ilyen puccos családi kötelék. Sokat hallott az ősi varázslócsaládok elveiről és életstílusáról, akik egész más szellemben nevelték a gyerekeiket, mint ahogy az egészséges lett volna. Roxforti évei alatt akadt jó párszor nézeteltérése Merula Snyde-dal és a hozzá hasonlókkal. Beleborzongott, ha arra gondolt, hogy ő is Black. Minden ízével tiltakozott, hogy egy legyen közülük.

– Apád állta a sarat, egészen tizenhat éves koráig. Akkor összecsaptak a hullámok, és szégyellem is magam, amiért az én cseppem adta az utolsó löketet. Azon az estén, amikor megszökött, az anyja kitagadta őt. Ezzel megszűnt létezni a családja szemében. Ha visszamehetnék, mégsem változtatnék semmin. Bár én robbantottam ki az ominózus perpatvart, nem konkrétan miattam tagadták ki. Hosszú ideje érett a dolog.

Samantha kicsit jobb kedvre derült. Ezek szerint ő hivatalosan mégsem lehet Black!

– Figyelj, Sammy – mondta nyomatékos komolysággal Cara –, nem akarom ekézni apád családját, mert generációk berögzött mintája ivódott beléjük, amiről voltaképpen nem tehettek. A „tisztaság" megőrzése érdekében vérfertőzés is előfordult a köreikben, akárcsak a mugli királyi családoknál, és ennek a mágusok esetében is gyakran degenerált utódok lettek a gyümölcsei. A nagyanyád, Walburga, és a nagyapád, Orion is első unokatestvérek voltak. Mintha te meg Tim házasodnátok össze.

– Fúúj! – Samanthának már a puszta gondolattól öklendeznie kellett. – Ne is mondj ilyet, ez undorító! Blehh, blehh, soha. Inkább a halál!

– Természetesen az én világnézetem sem fért össze velük – húzta el a száját Cara. – A kitagadása körülményeiből is sejtheted, hogy sohasem lehettünk jóban. Gondolhatod, hogy lenéztek engem mint mugli születésűt. Ráadásul hugrabugos voltam, szóval a házamat sem tartották semmire. De természetesen a Blackek között is akadtak különcök, akik kilógtak a családból. Mint apád. A hagyomány szerint a családban mindenki a Mardekárba került, ő mégis griffendéles lett, és ezzel...

– Várj, várj! – vágott közbe Samantha. – Komolyan Griffendéles volt, mint én? De hát, az hogy lehet? Le mertem volna fogadni, hogy a suttyó Mardekárban volt!

Cara finoman megrázta a fejét.

– Bármit is hiszel, nem minden mardekáros gonosz. Még akkor sem, ha sokan közülük sötét varázslók lettek. Akkoriban voltak, akik már diákkorukban Voldemort kegyeit keresték, és arra készültek, hogy ha kijárják a Roxfortot, halálfalók lesznek, a serege teljes értékű tagjai. Apád sohasem tartozott ezek közé a tanulók közé. Sőt, ha hiszed, ha nem, pont az ellentábort erősítette a Griffendélben. Gyűlölte a fekete mágiát, küzdött ellene, és kiállt a mugli születésűek mellett. A mardekárosokat pedig gyakran megtréfálta. Tudod, nagy csínytevő volt. – Egy pillanatra Samantha felé fordította a fejét. – Ebben hasonlítasz rá.

– Mi? Nem! – fakadt ki a lány. Ez több volt a soknál. – Az nem lehet, hogy griffendéles is volt, meg csínytevő is, ez így nem fair! Nem akarok hasonlítani rá, én nem leszek tömeggyilkos! Remus mesélt arról a Peter Pettigrew-ról, akiből csak egy ujj maradt. Én nem fogom kinyírni a barátaimat!

Hullámzó mellkassal dőlt hátra az ülésén. Cara halkan szipogott, és fél kézzel elengedte a kormányt, hogy felhajtsa a napszemüvegét a feje tetejére, és kitöröljön a szeméből egy könnycseppet.

– Persze, hogy nem, kiscsillag.

– Nem – vagyok – kiscsillag! – húzta fel az orrát a lány.

– Kérlek, könyörgöm, csillapodj és hallgass végig.

Samantha nagyot szusszant. A rimánkodás megtette hatását, és kicsit el is szégyellte magát, amiért kiabált. Jólesett volna neki egy szál cigaretta.

– Hidd el nekem, apád igenis szerethető volt fiatalon – folytatta Cara. – Amellett, hogy titokzatos, zárkózott. Nem véletlenül volt közkedvelt. A legtöbben csak annyit láttak belőle, hogy humoros, tehetséges, nemes lelkű, és persze jóképű. De ennél sokkal több lapult a felszín alatt – révedt a távolba. – Rengeteget szorongott, rágódott, meg kellett küzdenie a démonjaival. Nem különösebben érdekelte a rivaldafény, és a legjobb barátain kívül keveseket engedett közel magához. A családi háttere miatt nehezen boldogult közösségben. Ezért fordult magába. Talán örökre benne is ragadt volna a Blackek mérgező mocsarában, ha nincsenek a barátai a Griffendélben, hogy segítsenek rajta és pozitív hatást gyakoroljanak rá – mondta Cara. – De szerencsére ott voltak mindhárman: James, Peter, és persze Remus.

– Remus? – meresztett nagy szemeket Samantha.

Tudta, hogy a keresztapja nem csak Carával ápolt jó viszonyt, hanem az apjával is, de eddig valamiért nem rakta össze a képet, hogy ilyen közeli barátok voltak. Pedig tűpontosan emlékezett a pillanatra, amikor Remus ünnepélyesen átadta neki a Tekergők Térképét, és akkor még mesélte is, milyen hálás, amiért volt három barátja.

– Na, álljon meg a fáklyás menet! – esett le az álla, amikor bevillant neki a felismerés. – Ők négyen voltak a Tekergők?

Amikor tudatosult benne, mi szaladt ki a száján, nagyot csapott rá. Már épp azon volt, hogy rögtönözzön egy félig-meddig hihető mesét, mégis honnan ismeri a Tekergőket, de a kormánynál ülő édesanyja leintette.

– Felesleges szabadkoznod, tudok róla, hogy elsős korotok óta használjátok a srácokkal a Tekergők Térképét. Igen, tudok a térképről. Azt is tudom, hogy működik – tette hozzá Samantha döbbent arcára sandítva.

– Azt a sunyi mindenségedet, Remus! – rázta az ujját a lány a kocsitető felé. – Arról volt szó, hogy nem árulsz el!

– Ne okold őt, a körülmények tették számomra világossá – békítette Cara. – Az első tanévetek végén, amikor összetűzésbe keveredtetek az illuzionistával, és Dumbledore levelet írt nekem a történtekről.

Samanthát kirázta a hideg. Nem akart Ingram professzorra gondolni. Elég volt felidéznie minden alkalommal, amikor a közelébe került egy dementor.

– Inkább beszélj a Tekergőkről.

Cara megadóan bólintott.

– Valóban így nevezték magukat egymás között. Meg még néhányan a közelebbi barátaik közül. A többség viszont csak apádra és Jamesre figyelt – a balhék nagy részét is ők vitték el. Remust meg Petert kevesebben vették észre, hiába voltak ugyanúgy a csapat oszlopos tagjai.

– Ha ennyire jóban voltak, pláne felfoghatatlan, hogy ölhette meg szegény Petert! – fakadt ki Samantha. – Ez brutális. Hogy lehet valaki ilyen lelketlen?

Fredre, George-ra és Lee-re gondolt. Ártalmatlan tréfákat leszámítva képtelen lett volna komolyan bántani bármelyiküket is.

– Szívesen megkérdeztem volna apádat erről, de tárgyalás nélkül zárták börtönbe – felelte sötéten Cara. – Bár tudnám a miérteket! Ez a legidegölőbb az egészben. Nem szoktam félreismerni az embereket, és semmi változást nem vettem észre a viselkedésében a letartóztatása előtti időszakban, ugyanolyan volt, mint máskor. Sötét Jegyet sem tetováltak a karjára, mint a halálfalóknak. Pedig kémkednie kellett Voldemortnak, és ez teljesen ellenkezik a természetével annak a Sirius Blacknek, akit én ismertem. Az a Sirius Black a világ leghűségesebb embere volt, és szemen köpte volna magát, ha csak a gondolat felmerül benne, hogy Voldemorthoz pártoljon. Hősiesen harcolt a Főnix Rendje oldalán, vállalva, hogy a rokonaival is szembe kell kerülnie, akik közül sajnos nem egy halálfaló volt.

Még faszább, gondolta magában Samantha. Ki tudja, hány vérrokona került hűvösre? Lehet, hogy Azkaban tele van további Blackekkel.

– Sohasem látogattad meg a börtönben?

– Oda nem lehet csak úgy besétálni – rázta a fejét Cara. – Jobbára magas rangú minisztériumi tisztviselők tehetik meg, vagy akik külön megbízást teljesítenek.

Szegény pórul járt Arthur Weasley jutott eszébe.

– Akkor aki nem a minisztérium munkatársa, azt be sem engedik egyáltalán?

– Legfeljebb szigorú miniszteri engedélyhez kötve – rázta a fejét Cara. – Át kell menni egy rakat ellenőrzésen, megfelelni csomó kritériumnak... rengeteg papírmunkát igényel, így a folyamat általában el sem jut a miniszterig. Nem akarnak vesződni vele a dolgozók, inkább már az első köröknél elutasítanak valamilyen ürüggyel. Én is átéltem – zengte keserűen. – Hiába reklamáltam, hiába könyörögtem a titkárságon annak a rózsaszín varangynak...

Samantha azon kapta magát, hogy el kell nyomnia kitörő kacaját. Prüszkölés és horkantás furcsa egyvelegét produkálta.

– Rózsaszín varangy?

– Úgy nézett ki az a nő – vonta meg a vállát Cara. – A nevére nem emlékszem, de ez megmaradt. A lényeg, hogy Azkaban nem átjáróház. Hacsak nincs háború – és szerencsére nincs –, ritkán jár ott bárki az aurorokon kívül. A miniszternek is csak évente egyszer kell mennie hivatalos ellenőrzésre.

Samantha hallgatott. Aztán szöget ütött a fejébe az anyja egy korábbi megjegyzése.

– Miért fosztották meg a tárgyalás jogától?

– Sajnos nem volt ez példa nélküli eset akkoriban. Más idők jártak. Próbáltam kiharcolni a tárgyalást apádnak, de minden bizonyíték ellene szólt, és Barty Kupor vasakarata szemernyit sem hajlott – sóhajtott Cara. – Miért is vettek volna komolyan? Tekintélyt parancsolónak soha életemben nem lehetett nevezni. És hát, ki voltam én? Egy huszonegy éves fruska a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjével szemben.

A lányban most tudatosult csak, milyen fiatalon is történt az édesanyjával a tragédia. Gondolhattak bármit a minisztériumi fejesek, akkor már rég nem lehetett gyereknek titulálni. Mögötte állt egy háború, segített a Főnix Rendjének, vállalkozást indított a kertészettel, és az anyaság terhe is nyomta a vállát. Samanthát felháborította, hogy ennek ellenére alig akadt, aki tanúsított volna iránta egy kis tiszteletet. Hogy azt érezhesse, emberként bánnak vele, nem úgy, mint a házimanótakonnyal.

Cara gombóccal a torkában mesélt a lányának az első varázslóháború alatt bevezetett rögtönítélő bíróságról, a Kupor-Bagnold ellentétről és a sötét napokról, hetekről, hónapokról. Samantha el sem tudta képzelni, milyen lehetett, hiszen a borzalmakat csak az értheti igazán, aki a saját bőrén tapasztalta. Mindenesetre a maga tizenöt évével sikerült felfognia belőle, amit kellett.

Egy falu főterére kanyarodtak, és leparkoltak a templom mellett. A kocsiból kiszállva Samantha kandikamera-üzemmódba kapcsolt, ide-oda forgatta a fejét. Kiszúrt a tér közepén egy oszlopszerű emlékművet, de az anyja nem sok időt hagyott a bámészkodásra. Belekarolt, és határozott léptekkel a temető felé vezette.

– Mondd már meg, hol vagyunk! – A lány lehelete fehér páraként csapódott le a levegőben. Szednie kellett a lábát, ha nem akarta, hogy Cara maga után húzza. – Mi ez a hely, anya? És miért jöttünk ide?

A boszorkány fojtott hangon válaszolt.

– Godric's Hollow. A hely, ahol minden összetört.

A sírok között lavírozva Dumbledore elsuttogott tanácsa csengett a fülében: ,,Vigye el Godric's Hollowba." Szaporábban vette a levegőt.

– Azért jöttünk ide, mert meg kell látogatnunk két barátomat a múltból. Tartozom nekik annyival, hogy időnként lerójam a kegyeletem.

„Vigye el Godric's Hollowba. Nem fogja megbánni, higgye el." A szavak olyan intenzitással kísértették Carát, mintha a Roxfort igazgatója közvetlenül mellőle beszélt volna.

– Kiket, anya? Kik olyan fontosak, akik itt vannak eltemetve?

Cara ajkai megremegtek, és amikor Samantha azt hitte, már nem is válaszol, megtorpant egy fehér márványkőből készült sír előtt.

– Azok a szegények, akiket apád elárult.

Fittyet hányt a csípős hidegre, illetve arra, hogy havas-sáros lesz a kockás pamutharisnyája. Térdre rogyott a hant mellett, és zokogásban tört ki. Hiába jártak ki Remusszal rendben tartani a sírt, hiába ismerte a látványát, ezredjére sem lett könnyebb megbirkóznia vele.

Samantha megkövülten meredt a márványtáblára. A két név, amit rávéstek, beakadt kazettaként ismétlődött a fejében. James Potter. Lily Potter. Lily és James Potter.

– Ők... na, ne... – nyögte. Képtelen volt szóhoz jutni.

„James" tehát, akit az anyja olyan szeretettel emlegetett, nem csupán egy sima, mezei James volt, hanem maga James Potter. A híres háborús hős. Harry Potter édesapja. A Tekergők hangadója. Sirius Black legjobb barátja.

Cara megtámaszkodott a sír peremén, és rendezte a sorait annyira, hogy álló helyzetbe tornázza magát. Szövetkabátja ujjába törölte könnyáztatta arcát, és egy pálcaintéssel letakarította a sarat harisnyájáról. Amikor megszólalt, mintha a lánya kimondatlan gondolataira válaszolt volna.

– Apád és James testvérként szerették egymást. Minden bolondságot együtt csináltak.

Samantha fejében a némileg átmaszkírozott Fred és George párosa jelent meg. James Pottert Harryhez hasonlónak gondolta, Sirius Black helyébe viszont hiába próbált jóképű fiatal fiút képzelni, az agyának csak a körözési plakátokon látott arcot sikerült tizenhat éves testre illesztenie.

– Együtt éltek át jót és rosszat, a barátságuk minden próbát kiállt. Amikor apádat kitagadták, James szülei fogadták be. Mr. és Mrs. Potter addigra gyakorlatilag fiukként tekintettek rá. Jamesék esküvőjén apád tanúskodott neki, és Harry születésekor nem is volt kérdés, hogy mi leszünk a keresztszülei. A te keresztapádnak is csak azért nem Jamest választottuk, mert Remus...

– Na, álljunk meg egy szóra! – Samantha sokkos állapotban bámult Carára. – Azt akarod mondani, hogy te vagy Harry Potter keresztanyja?

Cara lehajtotta a fejét.

– Nem mondhatnám, hogy kiérdemeltem a ,,tündérkeresztanya" címet. Megígértük Lilynek és Jamesnek, hogy ha történik velük valami, felneveljük Harryt, és ez szándékomban is állt, de... apád bebörtönzése miatt nem engedte a minisztérium. Hozzá sem férhetek Harryhez. Ha megpróbálnék kapcsolatba lépni vele, rögtön szabotálnának.

– Az Abszol úton, amikor találkoztunk vele – ugrott be Samanthának –, hát, ezért voltál úgy leakadva?

Cara halkan szipogott.

– Együtt kellett volna nevelkednetek, de kudarcot vallottam. Úgy sajnálom. Könyörögtem Dumbledore-nak, de ő sem tudott... – akadt el a szava. Hirtelen mintha kitisztult volna a tekintete. A halántékához emelte a kezét, és megrázta a fejét. – Azt mondta, nem tehet semmit.

– Akkor Harry nem is tudja? Fogalma sincs arról, hogy te vagy a keresztanyja, és...? – Samantha nem tudta, mit mondjon. Az „apa" és a „Sirius Black" bármely verzióját furának érezte volna. – Fogalma sincs arról, kik a keresztszülei? – korrigált.

Hosszan kifújta a levegőt. Ez így nem lesz könnyű, állapította meg.

– Kétlem, hogy elmesélte neki bárki – felelte keserűen Cara. – Az csak fájdalmat szülne. Tizenhárom éves szegény, annyi idős, mint Timothy, és máris kétszer kellett szembenéznie Voldemorttal.

Samantha inkább nem mondott semmit, de „szegény kicsi Tim" neki az elmúlt két évben leakasztott egy illegális animágussá válást. Mugli létére.

– Jó, öhm... – továbbra is képtelen volt kimondani, hogy „apám" – el lettek árulva Harry szülei. De mindenki más is, nem? Remus is megszívta, mi is megszívtuk. Miért lenne fájdalmasabb az igazság Harrynek, mint nekünk?

Cara szaggatott sóhajt eresztett meg.

– James és Lily apád miatt halt meg.

– Micsoda?! – Samantha teljesen összezavarodott. – Nem azt írja minden történelemkönyv, hogy Voldemort ölte meg őket?

– Voldemort. De ki tette lehetővé, hogy meghaljanak? – Cara tekintetéből végtelen szomorúság tükröződött.

Samantha arca felvette a szitáló hó színét.

– Nem mondod, hogy... nem...

Az anyja úgy festett, mintha Imperius-átokkal kényszerítenék bólintásra.

– De.

Samanthában végleg összetört valami. A szörnyű titok, amelynek a felszínét kapirgálta, sötétebbnek tetszett, mint bármi, amit eddig megtudott.

– Voldemort bukása előtt egy évvel Dumbledore-nak a tudtára jutott, hogy a sötét nagyúr végezni akar a Potter családdal – mesélte színtelen hangon Cara. – Azt tanácsolta, védjék le a házukat Fidelius-bűbájjal. Ezt az iskolában nem tanítják, hiszen túlmutat a RAVASZ-szinten. Úgy működik, hogy egy titkot valaki lelke mélyére rejtünk.

– Mi van? – bukott ki Samanthából.

– Ne kérdezd, hogyan, én sem értem teljesen. A lélekvarázslatoknál kevés bonyolultabb bűbáj létezik. A lényeg, hogy a Fidelius ereje miatt Voldemort akkor sem találhatta volna meg Jameszéket, ha ott állnak az orra előtt...

– Paula azt mondta, nem is volt orra – kotyogott közbe Samantha.

Cara arca sziklamerev maradt.

– A bűbáj elvégzése után a titokgazda az információt csakis önszántából szolgáltathatja ki. Akivel megosztja, az képtelen elmondani másnak, de onnantól kezdve tud a titokról.

– És Potterék titokgazdája volt... – Samantha félszegen ejtette ki a szavakat.

– Apád – fejezte be a mondatát Cara.

Síri csend telepedett a kettősükre.

– Pár nappal azután, hogy elvégezték a Fideliust – szólalt meg remegő hangon Cara –, James meg Lily halottak voltak. Voldemort ugyancsak, de milyen áron? Egyedül Harry úszta meg – az ő történetét ismered. Dumbledore egy ideje gyanította, hogy áruló van a Főnix Rendjében, és azt is, hogy ez az illető olyasvalaki, aki közel áll Jameszékhez. Egy ponton azt is felajánlotta, hogy ő legyen a titokgazdájuk. De James inkább mosott volna hajat sárkánytrágyával, mint hogy ne bízzon a barátaiban. Szilárdan hitt abban, amiben én: hogy apád az élete árán is védelmezné őket.

A tehetetlen dühtől könnyek gyűltek Samantha szemében. Gyűlölte az apját, jobban, mint valaha. Hogy lehet valaki ennyire aljas ember?

– James is bármikor, habozás nélkül vállalta volna értünk a kockázatot – susogta Cara –, annak ellenére, hogy családos emberként élt. A barátságuk mindenekfelett állt. Még büszke is voltam apádra, hogy titokgazdaként védelmezi Potteréket. Miután elvégezték a bűbájt, és hazatért, álmomban sem gondoltam volna, hogy valójában azért olyan elégedett, mert... mert... – csuklott el a hangja.

Képtelen volt befejezni. Zsebkendőt halászott elő a kabátzsebéből, és kifújta az orrát.

– Halloween estéjén, amikor Voldemort lecsapott Potterékre, apád elment otthonról. Azt mondta, azért, hogy megnézze, minden rendben van-e Peterrel. Ő egyedül élt, akárcsak Remus, a barátai vigyáztak rá. Én kértem apádat, könyörögtem neki, hogy ne menjen, ne most. Rossz előérzetem volt. Ha határozottabb vagyok, talán megakadályozhattam volna, hogy Lily és James... – sandított a sírkőre, és ismét eleredtek a könnyei.

Samantha minden ízében remegett.

– Előbb-utóbb megtörtént volna. – Magát is meglepte vele, milyen ridegen cseng a hangja.

– A Reggeli Prófétából értesültem róla, mi történt – motyogta megsemmisülten Cara. – Azonnal összecsomagoltam és Londonba vittelek nagyanyádékhoz.

Ecsetelte Samanthának a kálváriát, amit bejárt a minisztériumban a „rózsaszín varangy"-gyal és társaival, a Kupornál és Dumbledore-nál futott köröket, illetve azt, hogy végül sehonnan nem kapott igazságot, és Remus vállán sírta ki magát.

– Ha belegondolok, hogy apád azt sugallta, talán ő a kém... – rázta a fejét. – Vitáztunk is emiatt, mert én biztos voltam benne, hogy Remus nem lehet az. Kizártnak tartottam azok után, amiket átéltek – átéltünk. Nem is értettem, hogy merült fel benne egyáltalán. Persze háborús időket éltünk, senki sem bízhatott száz százalékig senkiben, de... – sóhajtott. – Remuson kívül egyedül Hagrid látogatott meg aznap este. Illetve, inkább hajnal volt az már. Visszahozta apád repülő motorkerékpárját. Hagrid azt mondta, Sirius kölcsönadta neki, mondván, hogy már... hogy már nincs rá szüksége. Potterék lerombolt házánál találkoztak.

Samanthában szörnyű gyanú vetett gyökeret a „motorkerékpár" szó hallatán.

– Volt repülő motorja?

– Ne is mondd – legyintett az anyja. – Még most is megvan, ha nem ette meg a rozsda. Én csak elsüllyesztettem a régi autószerelő műhelyébe a gyümölcsös mögött, rá sem bírtam nézni.

Samanthát az autószerelés ténye is újdonságként érte, de sokkal jobban szíven ütötte, hogy több mint valószínű: arról a motorról van szó, amellyel ő nyáron Summerrise-Province földútjain száguldozott. És még csak nem is tudta, hogy repül!

Ennyit a tippjéről, miszerint az anyja fiatalon egy motoros banda tagja volt, és azért rejtegette előle a járművet, hogy ne sodorja veszélybe. Előtte persze hallgatott az egészről – Cara így is furcsállta a kérdését.

– De hogy jön ide a repülő motor? Nem ez a lényeg, hanem maga az árulás. Amit már akkor sem értettem, most pedig végképp bizonytalan vagyok. Határozottan érzem, hogy a dolgok komplikáltabbak, mint hinnénk. És talán még borzalmasabbak – sötétült el a tekintete.

Samantha nem akart hinni a fülének.

– Nem gondolod komolyan, anya, hogy mindezek után azt feltételezed, ártatlan!

– Ilyet nem mondtam – tiltakozott Cara. – De az is gyanús, hogy gitárt küldött nekünk, és ott van az is, hogy...

– Nem, nincs ott semmi! – állította le Samantha. Nem lehetett megállapítani, a csípős hidegtől pirult-e ki az arca, vagy a haragtól. – Anya – nézett komolyan Carára. Életében először ő érezte magát kettejük közül felelősségteljesebbnek. – Ne is haragudj, de te nem vagy komplett. Értem én, hogy régen más volt, meg minden, de az emberek néha megkattannak. Ha a szülei unokatestvérek voltak, talán beütött nála valami Black-őrület. Sosem lehet tudni. Tizenhárom embert küldött a halálba, köztük egy barátját. Sőt, most mondtad, hogy ő okozta Lily és James Potter halálát.

Cara megigazította a feje búbján csücsülő napszemüveget.

– Értsd meg, kiscsill... Sammy – mondta már-már esdekelve. – Úgy ismertem őt, mint talán senki más, és a jelen körülmények... Egyszerűen tudnom kell a teljes igazságot. Még akkor is, ha az az ára, hogy újra összetörik a szívem.

A lány igencsak furcsa arcot vágott.

– Mégis miért, anya? Egyszer nem volt elég?

– Egyszer? – Cara hangja elkínzott volt. – A szívem újra és újra felreped, amíg nem sikerül lezárnom apád ügyét. Szükségem van az igazságra a gyógyuláshoz, legyen az bármilyen szörnyű. Az a törés lesz az utolsó.

Samantha hosszan nézett vele farkasszemet.

– Tégy, ahogy jónak látod, de én nem veszek részt benne.

Tisztában volt vele, hogy bármit is tervez az anyja, úgysem akadályozhatja meg, miután visszamegy a Roxfortba.

– Remélem, az az őrültség azért nem fordult meg a fejedben, hogy keresni kezdd őt. Nem vagyok hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy életveszélybe hajszold magad. Nekem nincsen apám – jelentette ki összeszorult torokkal –, de az anyámra továbbra is igényt tartanék, épen és egészben. Nem csak egy ujjára.

Cara lesütötte a szemét.

– Össze vagy zavarodva, anya. – Samantha maró könnyeket érzett a szemében. – Nem látsz tisztán, és illúziókat kergetsz. Márpedig annál kevés veszélyesebb dolog van. Ha valamit, ezt a leckét egy életre megtanultam Ingram professzortól.

Azzal sarkon fordult, és faképnél – jobban mondva sírkőnél – hagyta Carát. A nő egy darabig bűntudatosan bámulta a cipője orrát, majd megacélozta magát, és felemelte a fejét. Könnyei felszáradtak, csak enyhén vöröslő szeme emlékeztetett rá, hogy röviddel azelőtt sírt.

Óvatosan körültekintett, előhúzta a varázspálcáját, és mintázatokat rajzolt vele a levegőbe. A sír James Potterre eső felét szebbnél szebb tobozos fenyőágakkal varázsolta tele – jó minőségűvel, amelyből számos kviddicsseprű vesszőit készítették –, a Lily testét fedő márványkőre pedig csodás fehér tavirózsákat hintett. Hidegen hagyta, mit fognak szólni hozzá a muglik. Finoman összekulcsolta maga előtt leeresztett ujjait, és egy percig néma csöndben szemlélte a művét.

Ki fogom deríteni, mi történt veletek valójában, fogadkozott magában. Bocsássátok meg nekem ezt az önzőséget. Samantha a mindenem, de ő nem értheti, miért olyan fontos ez nekem. Nem vádolom érte, hiszen nem élte át mindazt, amit én. Sok mindent nem tud még.

Carának eszébe jutott, hogy talán beszélnie kellene a lányának arról, hogy Sirius animágus, és ha bántani akarta volna őket, már rég megtehette volna. Ám így is annyi új, súlyos információ érte, amelyet időbe telik feldolgoznia. Erre hogyan reagálna Samantha? Hinne neki egyáltalán? Talán igen, talán nem – a dolog kétesélyes volt. És az ő forrófejűségével vajon képes lenne kiszolgáltatni ezt az információt a hatóságoknak? Cara nem feltételezte róla. Mégis, úgy vélte, jobb az óvatosság. Hiába volt vége a háborúnak, bizonyos berögződései megmaradtak.

Félek – vallott színt Lily és James előtt –, rettenetesen félek. Tudta jól: senki élő nem helyeselné, hogy szaglászik Sirius után. Csak ők ketten értették volna meg, akiknek a földi maradványai felett szobrozott.

Még Remus is azt mondta volna, ne magánakciózzon – szinte hallotta a hangját, amint szentbeszédet tart. Álnok húzásnak érezte, hogy titkolózik előtte, de a lelke mélyén muszáj volt beismernie, hogy Remus sajnos minden erejével hátráltatná. De egyébként sem akarta aggasztani őt. Mostanában bőven akadt mindenféle más, ami miatt főhetett a feje.

Azt hiszem, tényleg csak magamra számíthatok – ismerte fel Cara. – Ez az én saját utam, nem járhatja helyettem senki – az oldalamon pedig nem fér el más.

Különös bizsergés járta át a testét, rettegéssel telt izgalom. Csak az elméje maradt csöndes, benne a sziklaszilárd küldetéstudattal. Ezzel egyidőben rájött, hogy mégsem lesz teljesen egyedül. Az elhunyt szeretteit mindig a szívében hordozza. Lilyt és Jamest is. Elég volt felidéznie őket, és máris erősebbnek érezte magát.

A hófödte Godric's Hollow-i temető magányában, a varjúkárogás visszhangjában értette meg, mit is jelent valójában az idézet, amelyet Dumbledore Potterék sírjára választott:

,,Utolsó ellenségként a halál semmisül meg."