Karácsony másnapján Cara és Samantha kénytelenek voltak lecserélni a slampos mackónadrágot, és családi összejövetelhez kompatibilis ruhákba öltözni. Az előbbi esetében ez skót kockás szoknyát jelentett vajszínű kötött felsővel és hozzá passzoló bakanccsal. A szettet piros keretes, csillag formájú napszemüveggel koronázta meg. Samantha, aki a téli szünet örömére újramelíroztatta a haját, szaggatott fekete farmernadrágot választott, ugyanolyan színű bakanccsal és pólóval. Cara hiába győzködte, hogy vegyen fel valami mást.

– Ennél ünnepibb maximum a dísztalárom lehetne, amit Madam Malkintól kaptam – tárta szét a karját. – Azt akarod, hogy abban parádézzak a muglik között? Moziba is megyünk.

– Van az a helyes sötétkék ruhád...

– Tavaly kinőttem.

– Akkor legalább ne feketében gyere!

– Mi a baj vele? Ez a legünnepélyesebb szín. És egy kakkantó rénszarvas van rajta – intett a pólójára, melyen a rénSZARvas ezüstfelirat alatt a dolgát végző állat díszelgett. – Karácsonyi. Zonkónál vettem, szerintem fasza.

Cara ezen a ponton adta fel.

A tanévkezdésből okulva meg sem próbálták kérvényezni a minisztériumtól a Királynő utca 36/B csatlakoztatását a Hop-hálózatra. A minisztérium úgyis elutasította volna Sirius Blackre hivatkozva. Helyette az Ezeréves Sólyommal kellett beérniük.

A kocsikázás Londonba vidáman telt, hangosan dalolták a rádióból szóló karácsonyi zenéket. Cara énekhangjáról sokat elmond, hogy Samantha is tehetségesebb volt nála, de a lánya előtt el merte engedni magát.

Utolsóként érkeztek a vendégek közül, még a mindig ráérős Jeremyék is megelőzték őket. Szerencsére a férfi idén nem volt ünnepi szolgálatban, így együtt lehetett az egész család. Daniel magával hozta Madam Malkint is, akivel sziruposan szerelmesnek tűntek. A molett nő csak úgy sugárzott a maga készítette mélyzöld bársonyruhában. Samanthának a mardekáros szín nem nyerte el a tetszését, de inkább hallgatott róla, és hálaáradatot zúdított a boszorkányra a kapott gitárok miatt.

– Milyen gitárok? – Madam Malkin értetlenül pislogott. – Én nem vettem nektek semmilyen gitárokat. Dísztalárokat kaptatok tőlem.

Most Samanthán volt az értetlenkedés sora.

– Le mertem volna fogadni, hogy te küldted. Még egy cetli is járt hozzá anyának „Make Me Smile, 1976 júliusa" felirattal.

Madam Malkinnak elakadt a lélegzete, és legilimentort megszégyenítve nézett Carára, ahogyan csak a legjobb barátnők tudnak. Cara nem viszonozta a pillantását. Kitartóan meredt a lányára, arca halványabbá vált, mint a felsője.

– Te megtaláltad az üzenetet?

– Nem volt nehéz – magyarázta széles gesztusokkal Samantha. – A nagy kiakadásodban simán elhánytad. De most már tényleg kíváncsi vagyok. Ha nem Madam Malkin küldte, akkor ki volt, és miért buktál ki rajta annyira? 1976 júliusára csak olyasvalaki utalhat, akit jól ismersz. Főleg, hogy egy rakat pénzt ránk szánt. Mondjuk, ha ismerős, nem értem, mi a francnak írja az üzenetét rejtjelesen. Kivéve, ha direkt olyan titokzatoskodó alak, mint Dumbledore.

Artie papa egy gombnyomással kikapcsolta a zümmögő televíziót. Fülsértő csönd telepedett a nappalira. Addig úgy tűnt, mintha csak tessék-lássék módra hallgatná a beszélgetést, ám amikor meg-megránduló állkapoccsal Carára nézett, egyértelművé vált, hogy nagyon is figyelt, és gyorsabban forgott az agya, mint Samanthának. Mi több, a memóriája is kitűnő egészségnek örvendett.

– 1976 júliusa? – halkan tette fel a kérdést, hangja mégis úgy hatott Carára, mintha dobócsillagot eresztettek volna belé. – Kislányom – szívta be a levegőt. – Azt ne mondd, hogy az az őrült karácsonyi ajándékokat küldözget nektek! – beszéd közben fokozatosan emelkedett a hangja.

– Milyen őrült? – Samantha kettejük között forgolódott. – Valaki mondjon már valamit!

Addigra mindenki a szóváltásukat figyelte. Daniel, aki puncsot hozott Madam Malkinnak, megtorpant szerelme mellett. Az egymást ölelő Jeremy és Paula felpillantottak a kanapéról, és lélegzetvisszafojtva várták a fejleményeket. Egyedül Timothy ette tovább fapofával Julie mama aprósüteményét, amolyan ,,jöjjön, aminek jönnie kell" stílusban.

Cara motyogott valamit az orra alatt. Arca hamuszínből mikuláspirosba váltott.

– Nem mered – állapította meg Artie papa. Hangjában végtelen csalódottság csengett.

Reszkető, csontos kezével megtámasztotta bőrfotelje karfáját. Életkora ellenére, amikor felemelkedett, áradt belőle a méltóság.

– Nem emlékszem, hogy anyáddal bármelyikőtöket is nyámnyila alaknak neveltünk volna. Mondd, a végtelenségig pátyolgatni akarod szerencsétlen gyereket? – intett Samanthára. – Lefogadom, hogy szeptember óta nem ültél le vele rendesen tisztázni a dolgokat. A vak is látja, hogy fogalma sincs semmiről.

Cara úgy tűnt, menten meggyullad. Nagyot nyelt, és leszegte a fejét, hogy ne kelljen az apja szemébe néznie.

– Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy folyton-folyvást hülyének nézd az unokámat – jelentette ki az öregember. – Jól tudod erről a véleményem.

A lánya makacsul kerülte a tekintetét. Válasz gyanánt aprót biccentett. Tudta hát. Ez volt az, amiben sohasem értettek egyet.

– Ezen a ponton az egész már nem is róla szól, hanem rólad! – forrongott Artie papa. – Ha nem dugnád homokba a fejed, észrevehetted volna, hogy rég készen áll a teljes igazságra! Te vagy az, aki nem bírja el a súlyát. De mondok én neked valamit: az egy dolog, hogy nem volt szerencséd a párválasztással. Rendben van, hiszen két emberen múlik, nincs miért szégyenkezned. De az, hogy kimondtad a holtomiglan-holtodiglant, és nem vállalod a felelősséget...

Cara felkapta a fejét. Arca fájdalmas-torz kifejezést vett fel, mintha az apja gyomron szúrta volna egy lándzsával.

– Én... én nem...

– Bármilyen bűnt követne el nagyanyád, lesülne a bőr a képemről, ha úgy viszonyulnék hozzá, mint te Siriushoz! Legfőbb ideje volna, hogy felnőtt módjára viselkedj, és vállald a döntéseid következményeit, annak minden velejárójával. Feleségül mentél hozzá, az istenfáját! Ha rövid ideig is, de viselted a Mrs. Black nevet. Szeretted őt, a múltad része volt. Miért kell akkor a gyereknek a születésétől fogva ködösítened?

Cara lehunyta a szemét, mint akit a rosszullét kerülget, és megmarkolta az előtte álló kanapé karfáját. Pillanatok alatt lepergett az arcán az első könnycsepp. Majd az azt követő. Paula távolabb húzódott Jeremytől, és finoman felnyúlt, hogy megfogja sógornője kezét.

– Mi ez a hangzavar, tündérkéim? – lépett ki a konyhából Julie mama sütőkesztyűben. Gőzölgő tepsit cipelt, melyen a ropogósra sült ünnepi pulyka pompázott. – Te kiabáltál, Artie? Mi történt? Csak nem... veszekedtetek?

Ahogy végignézett a nappalin, a naiv kifejezés úgy fagyott az arcára, mint hóemberre a sál. A férje és a lánya úgy festettek, mintha beneveztek volna egy „kinek a teste remeg erősebben az idegtől" versenyre. A kereszttűzben pedig ott állt a lányunokája, aki szemlátomást nem tudta eldönteni, elájuljon vagy elhányja magát. Esetleg előbb hányjon és aztán ájuljon.

– Igaz ez? – szólalt meg reszketeg hangon Samantha.

Kifutott a vér az arcából, a nappali forogni kezdett vele. Jeremy ugrott oda hozzá, hogy megtartsa, és ne szédüljön a szőnyegre. A lánynak kényszerítenie kellett magát, hogy az anyjára nézzen.

– Sirius Black, ő a... – kimondani is alig bírta. – Ő az apám?

Nem volt szükség válaszra, a családja reakciójából végképp leszűrte azt. Összeállt hát a kép: az anyja furcsaságai, Hagrid, Remus, a minisztérium meg a tanárok viselkedése... egyre több és több darabot illesztett a helyére a mozaikból. Úgy érezte, mintha mázsás zsákokat ejtenének a fejére, és egy hang sem jött ki a torkán.

– És ti... – gombóccal a torkában nézett végig a családján. – Ti erről mind tudtatok?

Egyszeriben mindenkinek fontosabb dolga akadt, mint hogy a lány szemébe nézzen. Julie mama a tepsi pulykát vizsgálgatta, Artie papa a szőnyeg tisztaságát ellenőrizte. Jeremy a cipője orrát fixírozta, Paula szöszöket szedegetett a kanapéról, míg mögötte Cara a narancssárga szöveten körzött a hüvelykujjával, akár egy textilszakértő. Daniel és Madam Malkin pedig a puncspoharukat lötyögtették, mintegy italspecialistává avanzsálva.

– Válaszoljon már valaki! – visította magából kikelve Samantha. A tompa ürességet a fejében egyre sűrűbb vörös köd töltötte be. Ellökte magát Jeremytől. – Mind tudtátok, hogy Sirius Kicseszett Black az apám?

Timothy volt az egyetlen, aki toporzékoló unokatestvérén tartotta a tekintetét. Betömte az utolsó süteményt, megrágta, lenyelte, és a nyugalom mintaszobraként felelt.

– Aha.

Samantha megtántorodott, mintha mellkason küldték volna egy átokkal. Egyszerre szeretett volna zokogva összeomlani és szabadon ereszteni a dühét. Ripityára zúzni az üvegvitrineket, kivágni az ablakon a Trinitron tévét... Abban a pillanatban úgy érezte, még a nyomorult bambuszpálma cserepét is képes lenne összetörni.

Soha életében nem csalódott ekkorát a családjában. Azt hitte, bizalmasok, de kihagyták a szövetségből. Összeesküdtek a háta mögött, becsapták, elárulták. És a legrosszabb, hogy pont ők tették ezt vele, akiket a legjobban szeretett.

A felnőttek mit sem vettek észre a benne dübörgő érzelmi hullámvasútból. Mintha parancsszóra fordultak volna Timothy felé.

– Mi van? – tette fel a kérdést a fiú, amikor kezdett kellemetlenné válni számára, hogy mindenki úgy szuggerálja, mint az ebédet Julie mama kötelező asztali áldása előtt.

– Talán ,,tessék" – korholta Paula. – És mégis honnan tudtál Sirius Blackről? Apáddal direkt ügyeltünk rá, hogy csak egymás között beszéljünk róla.

– Hangosan beszéltek.

– Fasza. – Samanthából csak úgy áradt a keserűség. – Még a tizenhárom éves unokatesóm is előbb jött rá. Ha már itt tartunk, neked mondjuk nem jutott eszedbe szólni róla, Tim?

A fiú kivárt a válasszal, mintha elgondolkodna. Végül megvonta a vállát.

– Nem.

Samantha úgy festett, menten felrobban.

– Szeptemberben a King's Crosson, amikor el akartam mondani neked – meredt rá zavartan Cara – azt állítottad, hogy már tudtad.

„Persze, hogy tudtam. Csak nem sejtettem!" – mondhatta volna Samantha, mint az Oscar című film főszereplője. Valahogy mégsem találta mulatságosnak, hogy párhuzamot vonhat az élete és kedvelt vígjátéka között. Hogy is lehetett olyan vak, miközben a megoldás végig ott lebegett az orra előtt?

– Én azt hittem, Voldemort – mormolta. Legutóbb, tette hozzá magában.

Elöntötte a szégyen. Már szörnyen butának érezte magát korábbi ötleteiért. Persze utólag mindig könnyű világosan látni.

A rettegett név kimondását több különböző reakció követte. Madam Malkin felsikkantott, s a kezében szorongatott puncs bánatosan csattant a padlón, szilánkos ragacstengert fakasztva. Artie papa felkiáltott („Lószart!"), Julie mama szintén („Na, de Artie!"), Cara szeme pedig úgy kiguvadt, hogy a néhai Ingram-professzornak is becsületére vált volna.

– Mi-h-csoda? – krákogta. Azt hitte, rosszul hall.

– Jesszusom, te komolyan azt hitted, anyád azzal a szottyos vén fószerrel kavart? – kerepelt Paula. A szája elé kellett kapnia a kezét, hogy elrejtse kitörő kuncogását. – Még orra sem volt!

Samantha annyira meglepődött, hogy az érvét is elfelejtette, amivel mentegetőzni akart, miszerint fogalma sincs, pontosan mennyi idős volt Voldemort. Hihetetlennek tűnt, hogy mugli rokona tisztában legyen a hajdani sötét varázsló kinézetével, márpedig úgy tűnt, pontosan ez a helyzet. Komolyan, mit titkol még előle a családja?

– Te találkoztál vele? De mikor? Meg hol? Egyáltalán, hogyan?

Paula szóra nyitotta a száját, de Artie papa megelőzte. Ráncos kezén kifehéredtek a bütykök, ahogyan ökölbe szorította.

– Látod, mekkora kárt okoztál a hallgatásoddal, Cara? Ez a nyomorult gyerek mindvégig tévképzetekben élt! Komolyan úgy gondolod, jobbat tettél ezzel, mint ha az egyenes utat választottad volna és felvilágosítod?

– Nem, apa – szívta fel magát Cara. Végre hajlandó volt a szemébe nézni. – Hibáztam, jó? Felfogtam. És be is ismerem. De légy szíves, megtennéd, hogy nem harapod le a fejem? Éppen elég szörnyen érzem magam, a legutolsó dolog, amire most szükségem van, hogy tetézd.

– Megérdemled! – csattant fel Samantha. Mindenki megütközve kapta felé a fejét. – Mind megérdemlitek, hogy szarul érezzétek magatokat. Az egyikőtöket sem érdekli, én mit érzek? Képzeljétek, itt vagyok, létezem, és rohadtul megvan a véleményem! Ha nem tűnt volna fel, engem érint leginkább az egész. Épp most tudtam meg, hogy a tömeggyilkos, akit ország-világ köröz, nem más, mint a tulajdon apám. Ti meg mit csináltok? Cseszett jót civakodtok egymással, miközben fostok a fejemre. Csakhogy van egy bökkenő: elmúltak azok az idők, amikor porbafingó kisgyerek voltam, és mindenben ti rendelkezhettetek felettem. Menjetek a picsába!

Azzal az előszobába csörtetett, hosszú léptekkel átszelte, és kiviharzott a bejárati ajtón. Jól becsapta maga után. Fűtötte a méreg, így csak két utcával odébb érezte meg: csípős hideg szél fúj, ő pedig elfelejtett kabátot hozni. Lenézett a lábára. Ekkor eszmélt rá, hogy ott áll a Szent Mihály templom előtt hóáztatta Mickey egeres mamuszban és rénSZARvas feliratú pólóban.

– Fasza.

„Már minden mindegy" alapon cigarettásdobozt és öngyújtót húzott elő a zsebéből. Stresszlevezetésként elszívott egy slukkot, majd jobb ötlet híján beslattyogott a templomba, hogy felmelegítse magát valamelyest. Az épület falai közt szívhez szóló karácsonyi ének hangja szállt.

Amazing Grace how sweet the sound
That saved a wretch like me
I once was lost, but now I'm found
Was blind but now I see*

Samantha jobbra-balra nyújtogatta a nyakát, de szerencsére mindenki a kórussal volt elfoglalva, vele a kutya sem törődött. Összeszorult a szíve a vidám családok láttán. Szemtanúja volt, ahogy egy zöld sapkás kisfiú kitartóan pipiskedik (,,Nem látom Ashley-t, anya!"), egy négytagú család egymáshoz bújva hallgatja a zenét, egy idős házaspár nőtagja pedig suttogva mutogat a mellettük ülő lánynak (,,Az ott az unokám!").

Samantha keresett egy félreeső helyet a hátsó sorban, ahol egyedül lehetett. Összehúzta magát, amennyire tudta, lehunyta a szemét, és átadta magát a dallamnak.

Through many dangers, toils, and snares
I have already come
This grace that brought me safe thus far
And grace will lead me home

Kizárt minden mást, csak ő maradt, a zene, meg a gondolatai. Légzése egyenletessé vált, és végre volt ideje végigzongorázni a fejében a történteket.

Sirius Black az apja. Annyi kétség után biztos lehetett benne, mégsem érzett elégedettséget. Őszintén nem tudta, mit szóljon hozzá. Miután azt hitte, Voldemort, sőt, korábban Pitonra is gyanakodott... nos, el kellett ismernie, hogy járhatott volna rosszabbul. Mégis, a tény, hogy ha nem is az évszázad legnagyobb fekete mágusa az apja, de annak hajdani első embere, nem tette könnyebbé a lelkét. Blacknek ugyancsak sok volt a rovásán: tömegmészárlást végzett, előtte ki tudja, hány embert tett el láb alól, és amit Remus mesélt, hogy az egyik legjobb barátját is megölte...

Könnyebb volt megbirkózni egy valaha pusztító, de mára árnyékként élő apa tudatával, mint egy olyanéval, aki nagyon is eleven, és felforgatja a jelent. Gyomorforgató volt belegondolni, hogy a körözési plakátokról vicsorgó ápolatlan, csimbókos hajú ember valaha gyengéd viszonyt ápolt az anyjával.

Nem hasonlítok rá – nyugtatta magát. Annyit látta a fényképét, hogy csukott szemmel is tűélesen fel tudta idézni maga előtt. Bárhogy próbált párhuzamot keresni a beesett arc és a sajátja között, nem járt sikerrel. – Még csak nem is hepehupás az orra!

Mélyeket lélegzett. Elhatározta, hogy akárhogy lesz, nem hagyja, hogy a Sirius Black keltette sötétség rá is árnyékot vessen. Alig akadt bármi emléke az apjáról, amióta az eszét tudta, nem volt jelen az életében. Semmi közük egymáshoz azon kívül, hogy genetikailag rokonok. Ő, Samantha nem Sirius Black lánya, hanem Caráé. Jacksonnak hívják, mint az édesanyját és a többi rokonát. Hozzájuk tartozik.

Amazing grace how sweet the sound
That saved a wretch like me
I once was lost, but now I'm found
Was blind but now I see

Ahogy a dallam végigkúszott a tagjain, már nem fázott. A zene kellemes bizsergésében értette meg, mit is jelent igazából a család – és egyszerre bűntudata támadt amiatt, ahogyan viselkedett a sajátjával. Az őket összekötő szeretet köteléke erősebb volt annál, mint hogy egy veszekedés szétszakítsa.

Azon kapta magát, hogy elerednek a könnyei. Csendes szipogásában egyszer csak puha, meleg tenyér simítását érezte a haján. Amikor oldalra fordult, a mellette lévő széken ráncokkal barázdált, végtelen jóságot sugárzó arcot pillantott meg, jól ismert zsinóros szemüveggel és dauerolt ősz fürtökkel. Ha lehet, még hevesebb zokogásra fakadt.

– Jaj, mama! – fúrta magát az ölelésébe, és a vállára hajtotta a fejét, hogy ott itassa tovább az egereket.

Vagy egy fejjel magasabbra nőtt a nagyanyjánál, de a jól ismert vaníliaillatot beszívva kisgyereknek érezte magát mellette. Olyan otthonosságot árasztott magából, hogy a karjai közt még egy hóvihar közepén is elhitte volna: biztonságban van.

– Minden rendben lesz, tündérkém. – Julie mama hangja szomorúan csengett.

Samantha, miután kisírta magát a vállán, megtörölte a szemét.

– Nagyon haragszik rám mindenki?

– Most is Londont járják, utánad kutatva. – Nagyanyja arcán a keserűség mögött halvány mosoly sejlett fel. – Ez megadja a választ? Alaposan ránk ijesztettél.

– Sajnálom – vett nagy levegőt Samantha. – Nem akartam. Vagyis akkor igen, de hirtelen cselekedtem, és már megbántam... Te hogy találtál meg?

Csodálkozott, hogy bárkinek eszébe jutott őt pont a templomban keresni. Igaz, ha valakitől, a nagyanyjától kitelt az ilyesmi.

– Bejöttem, hogy imádkozzak a megkerülésedért. Szerencsére nem volt rá szükség, azonnal észrevettelek. – Julie mama fél kézzel átkarolta, és puszit nyomott unokája homlokára. – A fő, hogy megvagy, tündérkém.

Vastag kabátot terített Samanthára, és hozott neki bélelt csizmát is. Amikor kiléptek a templomból, a táskája csatjával matatott, hogy aztán egy zacskó sült húst bűvöljön elő. A lány nem akarta elhinni, amikor az orra alá dugta.

– Te hoztál magaddal a pulykából, mama?

– Hát, hogyne hoztam volna! Nem tudhattam előre, meddig fog tartani a keresésed. Biztos voltam benne, hogy éhes leszel.

Samantha valóban éhes volt, még ha csak két utcáig is jutott a világgá menésben. Jóízűt harapott a húsból.

– Mama...

– Mondjad, csillagom – vonta magához Julie mama.

– Lehetne, hogy nálatok aludjak pár napot? Nincs kedvem hazamenni Summerrise-Province-ba.

– Persze, hogy maradhatsz, semmi akadálya! Anya is biztos beleegyezik.

– Nem... nem szeretnék most beszélni vele. A többiekkel sem. Szeretem őket, de fáradt vagyok a lelkizéshez. Nem akarok most magyarázkodást. Azt hiszem, csak arra van szükségem, hogy kicsit egyedül legyek.

– Biztos vagy benne? – kérdezte aggódva Julie mama.

– Igen. – Samantha magát is meglepte határozottságával.

– Nos, ha így áll a helyzet, mindent megteszek a nyugalmadért.

– Kösz, mama.

– Ne butáskodj, tündérkém, bármikor.

Samantha tudta, hogy Julie mamára tényleg bármikor számíthat, és az öregasszony tartotta is a szavát. Amint visszatértek a Királynő utca 36/B-be, kiutalta unokájának a vendégszobát. A többiek jóval utánuk érkeztek meg, sötétedésre. A mozit rég lekésték, a Karácsonyi lidércnyomás, amit néztek volna, maga lett számukra a valóság. Csüggedten, átfázva ültek a vacsoraaszal mellé, és csak turkálták az ételt.

– Nyoma sem volt sehol! – csóválta a fejét Daniel. Madam Malkin mélabúval simogatta a hátát.

Cara futott be utoljára. Amikor végignézett a konyhában ülőkön, és látta, hogy nincs ott a lánya, lerogyott a legközelebbi székre, és a tenyerébe temette az arcát.

– Hívom a rendőrséget. Az aurorokat. Akit csak lehet. Meg kell találniuk...

– Arra semmi szükség – kortyolt bele a teájába Julie mama, gondosan eltartva a kisujját.

A többiek egy emberként néztek rá.

– Na, várjunk csak... te meglepően nyugodt vagy, anya! – húzta össze a szemét Jeremy. – Mit titkolsz?

– Semmit, drágám. Most akartam elmondani, hogy végre mindenki hazaért: nem kell tovább keresnünk. Sam előkerült.

Megkönnyebbült-izgatott moraj futott végig a családon. Cara olyan hévvel pattant fel az asztaltól, hogy kis híján hátraesett a széke.

– Megtaláltad? Hol?

– A templomban.

Timothyt olyan szintű nevetőgörcs kapta el, hogy ha az apja nem veregeti hátba, a torkán akad a pulyka. Cara mit sem törődött vele.

– És most merre van? Hahó, Sammy! – indult a nappali felé, ám az anyja útját állta. Korát meghazudtoló fürgeséggel pattant elé.

– Lassan a testtel, tündérkém. A vendégszobában van, de bezárkózott, és jelenleg senkivel nem akar beszélni. Valószínűleg már alszik.

– Te odaadtad neki a kulcsot, anya?!

Az öregasszony makacs cövekként állt előtte.

– Az unokám lelki békéje a tét. Ha az a kívánsága, hogy magában lehessen, akkor úgy lesz, és punktum. Mielőtt még kérdeznétek, nálam van a pótkulcs, és nem vagyok hajlandó beengedni hozzá senkit, amíg másképp nem nyilatkozik. Egyelőre csak velem beszél, úgyhogy ha üzenni akartok neki, csúsztassátok be az ajtó alatt.

– Ez most komoly? – fogta a fejét Cara.

– A legkomolyabb – fonta össze a karját maga előtt Julie Jackson, és azzal a fajta szigorúsággal nézett az egybegyűltekre, amit ritkán vett elő, akkor viszont mindenki behódolt előtte. – Aki zavarni merészeli Samet, nem ehet csokis muffint.

Az asztalnál ülők egyszerre hördültek fel. Ennek már a fele sem volt tréfa! Julie mama néhány szava felért a legerősebb varázsigével.

– Ó, jut eszembe: általam üzeni nektek, hogy sajnálja, ahogyan viselkedett veletek.

– Mint valami úri kiasszony – háborgott Cara. – Ez nonszensz!

Julie mama meg sem hallotta, zavartalanul folytatta.

– Főleg Artie-tól és Carától kér bocsánatot – vetett jelentőségteljes pillantást a férjére meg a lányára. – Ezt később személyesen is el fogja mondani nektek. Nagyon szeret mindannyiótokat, de most magányra van szüksége. Sajnálom, jelenleg téged sem akar látni, Cara. Pár napig biztosan nálunk marad.

– De anya...

– Nincs de, kislányom.

Julie Jackson lezártnak tekintette a beszélgetést. Mindenki tehetetlen volt vele szemben, kénytelen-kelletlen beletörődtek hát, hogy Samantha Drámakirálynő Jacksonnak akadt egy megingathatatlan védelmezője.

Sosem volt még ilyen néma a karácsonyuk. Senkinek nem fűlött hozzá a foga, hogy tévét kapcsoljon, a rádió is csak halk háttérzajként ment. Egyszer-egyszer leültek társasjátékozni, de csak azért, hogy menjen az idő, nem élték magukat bele igazán. Ha valaki beszélgetést kezdeményezett, üres csevegésbe torkollott, és pár perc múlva ki is fújt. Julie mama kötögetett, Artie papa újságot olvasott, de hosszú ideje ugyanazokon a sorokon tartotta a szemét, mintha semmit sem fogott volna fel a tartalmából.

Többnyire mindenki csendben ült és süteményt eszegetett, ki-ki elvolt a maga gondolataival. Amikor nem bírták tovább, fogták magukat és hazamentek. Danielék voltak az elsők, őket követte Jeremy és Paula. Timothy viszont kikönyörögte, hogy maradhasson, és mikor az összetört Cara mögött is becsukódott az ajtó, oroszlánásítással elnyúlt a kanapén.

– Ez volt a legszebb karácsony – pislogott laposakat.

Megtört a jég. Julie mama meg Artie papa összenéztek, és kibuggyant belőlük a nevetés.

– Jellemző! – rázta meg az ujját az öregember. – Tim az egyetlen, aki örülni tud egy ilyen gyászos napnak.

A fiú a kanapé szövetébe fúrta a fejét, de így sem tudta elrejteni huncut vigyorát.

– Csönd volt, na.

Később Samantha egyedül őt engedte be magához. Másnap mosdóba menet látta először, hogy unokatestvére az ajtaja mellett ül. Hátát a falnak támasztotta, és szokás szerint nem szólt semmit, csak nézett ki a fejéből. Amikor többszöri alkalommal is így találta, megsajnálta, és nagy sóhajjal így szólt:

– Gyere be, Tim.

Attól fogva nem zárta az ajtót. Ketten nyúltak el a vendégágyon és folytatták a Semmit Nem Csinálás nemes művészetét. Tim mindvégig úgy feküdt, mint egy hulla, Samantha viszont unalmában mindenféle kicsavart pozíciót vett fel, időnként lelógatva melírozott fejét vagy egy-egy végtagját.

– Tündérkéim – kopogott be hozzájuk egy jól megrakott tálcával Julie mama. – Hoztam nektek egy kis ebédet, ha éhesek lennétek.

A két gyerek kiéhezett hiénaként vetette rá magát a tálcára. Az idős asszony elégedetten húzta be maga után az ajtót és ballagott ki a nappaliba.

– Na? – eresztette le az újságját a férje, amikor meglátta.

– Rendben vannak. Amikor beléptem, a plafont bámulták. Miután esznek, gondolom, ugyanez lesz a program.

Artie Jackson a fejét csóválta.

– Furák ezek a kamaszok.

– Három gyereket neveltünk fel, és csak most veszed észre? – csipkelődött Julie.

– Mikor volt már az? – legyintett az öregember. – Néha azt kívánom, bár visszamehetnénk a régi időkbe, máskor meg inkább örülök, hogy elmúltak.

– Apropó, gyerekek – ráncolta a homlokát a felesége. – Kérlek, beszélj Carával. Szeretném, ha kibékülnétek. Szörnyű volt látni tegnap, hogy... – csuklott el a hangja.

– Bűntudatom is van miatta – sütötte le a szemét Artie. – Túl kemény voltam vele. Ne haragudj, Julie. Tudod, mennyire szeretem a lányunkat.

– Tudom.

Mindkettejük tekintetét nosztalgia homályosította el. Egy őzbarna fürtös kislányt láttak maguk előtt, az ő kis Carájukat, aki mosolygós természetével bearanyozta a mindennapjaikat, és még a legmorgósabb pillanataiban is képes volt meglágyítani az apja szívét. Felidéztek megannyi közös kalandot, például amikor ötéves korában magára borított egy vödör festéket, mert segíteni akart Artie-nak a szobafestésben, meg amikor nyolcévesen csillámtetkó-korszakát élte, és olyan angyalian kérte, hogy hadd csináljon nekik is, hogy egy férfi családtag sem menekült.

Váratlanul csengettek. Julie szaladt ajtót nyitni, és az érkezőt látva mosolya is szélesre tárult.

– Emlegetett szamár – terelte be a nappaliba Carát. – Azt hittem, hazamentél.

– Nem tudtam... Sammy nélkül nem – morzsolgatta az ujjait a nő. – Kivettem egy szobát a Foltozott Üstben. Ő jól van?

– Jól, persze, de te miért nem szóltál, tündérkém? – csapta össze a kezét Julie. – Itt is aludhattál volna.

– Nem akartam zavarni.

– Ne legyél féleszű – dörmögte a karosszékéből Artie. – Tudod, hogy nálunk mindig van hely számodra.

Cara ajkai megremegtek.

– Mindig?

– Nem vagyunk Blackek.

Apa és lánya egy végtelennek tűnő pillanatig néztek egymásra. Aztán, mintha csak vezényszóra tették volna, elsírták magukat. A békeölelést követően percekig szorongatták egymás kezét, sűrű bocsánatkérések közepette. Végül elmentek sétálni, hogy tiszta fejjel meg tudják beszélni, amit meg kellett.

Julie Jackson derűs szívvel engedte útjukra őket (természetesen csak azután, hogy rájuk tukmált sapkát-sálat), majd ellenőrizte unokáit, akik addigra elpusztították a tálca tartalmát. Ahogy sejtette, ismét egymás mellett feküdtek az ágyon, és csak annyira vették le a tekintetüket a vakolatról, hogy megköszönjék neki az ebédet. Mivel itt sem akadt több dolga, fogta a tálcát, és dudorászva nekiállt mosogatni.

Már esteledett, amikor a vendégszobában Samantha oldalra fordította a fejét és megszólalt.

– Hé, Tim.

– Hm?

– Kösz.

A fiú csak biccentett. Nem kellettek szavak, hogy megértsék egymást. Timothy a hallgatásával többet tett Samantháért, mint amit bármilyen szóbeli vigasztalás nyújtani tudott volna. Az, hogy szimplán mellette volt, bőven elégnek bizonyult.

– Elviselném, ha mindig ennyit beszélnél – törte meg az idillt.

Samantha szája sarka aznap először lassan, de határozottan felfelé görbült.

– Nincs olyan szerencséd.

– Kár. Ez volt a legjobb közös programunk – mélázott a fiú. – Úgy tűnik, a karácsonyi csodák sem tartanak tovább három napnál. Ez egynél sem.

Samantha nyelvet öltött.

– Én is jobban szeretlek, amikor nem beszélsz, tudod? Ez kölcsönös.

– Akkor maradjunk csöndben.

– Jó. – Samantha karba fonta a kezét, és kitartóan a falra szegezte a tekintetét, de egy percnyi céltalan bámulás után megcsömörlött. – Te, Tim.

– Hm?

– Szerinted adják még a tévében a Reszkessetek, betörők!-et?

Timothy azonnal felemelte a fejét.

– Mamáéknak megvan kazettán is.

– Ú, tényleg! Zseni vagy. Nézzük meg!

– Nézzük – gördült le az ágyról Tim. – Nincs karácsony Kevin nélkül.

Azzal a két unokatestvér versenyt rohant a távirányítóért.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: Az Amazing Grace világszerte ismert dal, ünnepekkor különösen szeretik elővenni angol nyelvterületeken. Ha van kedvetek, hallgassátok meg a Pentatonix együttes a capella feldolgozásában, szerintem gyönyörű.

https://youtu.be/Obp-9BEZe1c