Az anyja fura volt. Ez még Samanthának is feltűnt. Megszokta, hogy egyébként sem százas, de a téli szünet kezdete óta úgy viselkedett, mint... nos, a lány kénytelen volt belátni, hogy úgy, mint ahogy ő szokott. Leszámítva a hallgatagságát.

Samantha durcásan viselte a csapongó figyelmet. Cara az iskolai beszámolója alatt is mintha csak testben lett volna jelen. Nehogy már lopja a szerepét! Senki sem múlhatja őt felül szétszórtságban.

– Érted, még a saját szülinapját is elfelejtette – panaszolta Ferdinandnak, a Csoda Csemege üzlet tulajdonosának. A férfi a pulton sorakozó termékek árát számolta. – Ma reggel meglepődött, hogy felköszöntöttem. De nem úgy, mint aki nem számított arra, hogy fejben tartom a dátumot, hanem úgy, mint aki azt sem tudja, milyen nap van. Nekem elhiheted.

– Honnan tudsz ilyen biztos különbséget tenni a kettő között?

– Ha valaki, én jól ismerem a ,,Jé, emlékszel?" nézést – vonogatta a vállát Samantha. – Köztudottan elfelejtek dolgokat. A ,,Baszki, milyen nap van ma?" arckifejezést is csak azért nem, mert szoktam tükörbe nézni reggelente.

Ferdinand pocakja rengett a jóízű nevetéstől.

– Kaját is nekem kell vennem. Nem mintha bajom lenne a társaságoddal, bírlak, de tényleg. Csak általában anya szokott vásárolni.

– Nos, ha ő a születésnapos, illik segítened. – A férfi jóságosan mosolygott a bajusza alatt. – De egyébként sem vagy nemes kisasszony, édesanyád pedig nem a házimanód. Lassan nagykorú leszel, magadnak kell intézned a dolgaidat.

– Fúj – grimaszolt a lány. – Ne is említsd.

– Én is azt kívánom, bár örökké gyerekek maradhatnánk. Kár, hogy nem választás kérdése.

– Undorító.

Samantha szíve szerint megállította volna az időt, hogy ebben az állapotban maradhasson. Jó neki tizenöt évesen. Élvezte, hogy nagy már, na de felnőtté válni és vén trottynak lenni? Kösz, nem. Meghalni meg aztán még gázabb.

– Azért minden életszakasznak megvan a szépsége – merengett a boltos. – Csak figyelnünk kell rá, hogy megéljük. Te még fiatal vagy, majd megtapasztalod... Hat galleon, négy sarló lesz.

– A tapasztalat? – hökkent meg Samantha.

– Az ételek – nevetgélt Ferdinand. Közelebb tolta hozzá a pult tartalmát. – A bölcsesség nem feláras. Még – hunyorgott.

– Ja... – A lánynak ki is ment a fejéből, hogy fizetni kéne. – Pedig ha pénzt osztanának érte, Dumbledore dúsgazdag lenne – mormolta az orra alatt, miközben leszámolta az érméket a férfi lapátkezeibe.

– Üdvözlöm édesanyádat, és minden jót kívánok neki – búcsúzott Ferdinand. – Nem lehet könnyű neki Sirius Black miatt.

– Senkinek sem az – dohogott a lány. – Az a faszfej mindent borít maga körül.

Ferdinand szomorkásan nézett rá.

– Megértem, hogy dühös vagy. Sajnálom, hogy idáig jutott – csóválta a fejét. – Pedig régen rendes fickó volt.

– Ismerted? – hökkent meg Samantha.

A boltos ugyanolyan megütközve pislogott vissza rá.

– Persze, hogy ismertem. Elvégre itt lakott.

– Itt, Summerrise-Province-ban?

Samantha szemei galleonméretűvé kerekedtek.

– Ó, a... – Ferdinandnak az arcába szökött a vér. – Ne-nem is igazán fontos. Régen volt. Csak pár évig élt itt, aztán... néha beugrott vásárolni, de... mindegy is. Kár pazarolni rá a szót.

Samantha furán pislogott.

– Hát, jó.

Amint becsukódott mögötte az ajtó, a boltos nekitámaszkodott a pultnak, és letörölte a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket. Meg sem fordult a fejében, hogy a lány nem tudja...

A fellélegzés nem tartott sokáig. Fél óra múlva Samantha víztől csatakosan esett be hozzá. Naná, hogy elfelejtett tortát venni. És persze, hogy beleizzadt a vastag télikabátba. Ez van, ha az ember lánya lohol – pláne, ha lóval jár vásárolni.

A választott mirelit csokitortával poroszkált haza, és azon agyalt, miért nem mesélte soha az anyja, hogy Sirius Black Summerrise-Province-ban lakott. Igaz, ha csak pár évig, ahogyan Ferdinand mondta, talán nem tartotta olyan jelentős ténynek. Elvégre...

Hé, ez nem lehet véletlen! – villant be neki. – Hiszen Sirius Black volt Voldemort első embere. Ha pedig Voldemort az ő, Samantha apja, akkor Black bizonyára azért lakott velük egy faluban, hogy minél közelebbről segíteni tudja a mesterét.

Samantha lógó orral meredt Paripa sörényére. Mindjárt jobban értette, miért figyelteti a házukat a minisztérium: most már biztos, hogy az édesanyja személyesen ismerte Blacket.

Paripa prüszkölése párafelhőt kavart az orra előtt. Samantha fél kézzel megpaskolta a nyakát, és mélán hallgatta, ahogy a paták alatt ütemesen ropog a hó.

Látva, hogy lova kidugja a nyelvét a levegőbe, halványan elmosolyodott. Csikókora óta ezt csinálta, hogy elcsípje a hópihéket. Kisgyerekként Samantha is utánozta, de mostanra dedós dolognak tartotta, úgyhogy nem csinálta. Kivéve, ha senki nem látta...

Lopva körbesandított, hogy aztán önfeledt kacagással engedje szabadjára a gyermeki énjét, és tátott szájjal hagyja, hogy a nyelvére hulljanak a szállingózó pelyhek. Nem vette észre, mikor lett a szíve is hókönnyű. Csak annyit tudott, hogy sosem lehet elég hálás az őt cipelő állatnak, aki a nehéz pillanatokban is képes volt levenni a lelkére nyomódó terhet.

Mire hazaértek, Summerrise-Province-ra sötétség ereszkedett. Samantha kipirult arccal nyitott be a Fészekbe.

– Halihó, anya, megjö...

Mondatát káromkodással fejezte be. Amikor az első bevásárlókörútja után eszébe jutott, hogy vissza kéne szaladnia tortáért, levágta a szatyrot az előszobába. Mostanra megfeledkezett róla, így kis híján orra bukott benne.

Morogva lerúgta a csizmáját, a cipősszekrényre dobta a kabátját, és felnyalábolta a szatyrot. Másik kezében a fagyasztott tortával egyensúlyozott, ám a konyháig nem jutott el. A nappaliban megtorpant, amikor észrevette az édesanyját.

Neki háttal ült a délelőtt feldíszített karácsonyfa előtt, és úgy tűnt, valamit szorongat a kezében.

– Anya? Anya!

Hiába szólongatta, nem kapott választ. Ledobta a szatyrot meg a tortát, és riadtan odasietett.

– Anya! – térdelt le hozzá. Megragadta a vállát, hogy megrázza, ám amikor Cara felemelte a fejét, hátrahőkölt. A nő szeme vöröslött a belőle patakzó könnyektől.

– Ó, kiscsillag...

Zokogva borult Samantha nyakába. Úgy markolta az AC/DC-s pulóvert, mintha az lett volna a célja, hogy szakadásig nyújtsa az egyébként is viseletes anyagot. A lány nem rajongott az ilyen szituációkért, de kivételesen megértette, hogy az anyjának szüksége van a támogatására. Ez egyszer még a ,,kiscsillag" megszólítást is elnézte.

Az ölelésbe burkolva szúrt szemet neki, hogy karnyújtásnyira tőle egy pergamendarab hever a szőnyegen. Ez lehetett az, amit az anyja a kezében gyűrögetett. A nagy érzelmi kirohanásban bizonyára elejtette. Samantha óvatosan magához vette.

,,Make Me Smile, London, 1976 júliusa" – mindössze ennyi állt rajta. Az íráskép valahonnan ismerősnek tetszett, pedig legfeljebb a mágiatörténet-könyvében láthatott ilyen cirkalmasan kanyarított betűket. Esetleg a tanárai javító megjegyzéseiben vagy büntetőmunka-üzeneteiben.

Irigykedett, ha valaki olyan kifinomultan írt, hogy az a régi idők stílusát idézze. Össze sem lehetett hasonlítani az ő macskakaparásával.

– Jaj, Sammy...

Cara elengedte őt, hogy megtörölje az arcát. Samantha egy szempillantás alatt a pulóverzsebébe süllyesztette a pergamendarabot.

– Mi ez az érzelmi kirohanás, anya? Mi tö...?

Követte az anyja tekintetét, amely egy stabil pontra szegeződött a háta mögött. Amikor megfordult, óriásit sikított.

– Úristen, úristen, úristen! Köszönöm, istenem, köszönöm, Merlinem, köszönöm, rock and roll szelleme!

A karácsonyfa alatt két gitár hevert – szépen becsomagolva, ám az alakjuk leleplezte őket.

– Váá, mióta vágyok erre! Hogy kerültek ezek ide, anya? Te intézted őket? Persze, hogy nem te intézted – állapította meg. Elég volt csak az anyja arcára néznie. – Akkora sokkot kaptál, mintha baziliszkusz támadott volna rád. Pedig milyen fasza előkarácsonyi ajándék! De kitől kaphattuk? – kúszott a hangszerekhez.

Hiába forgatta a csengettyűmintás csomagolópapírt, nem talált hozzá mellékelt jókívánságot. Belül sem, miután feltépte. A gitárok keményfedeles tokjaiban sem.

– Azt a kurva...

A tokokból előkerülő hangszerek lélegzetelállítóan festettek. Az egyik világosbarna volt, a másik ébenfekete, és szinte attól megpendültek, ha az ember rájuk nézett. Samantha az utóbbi felé nyúlt, de fél centivel az érintés előtt belefagytak az ujjai a levegőbe. Másodpercekbe telt, mire hozzá mert nyúlni a fényesre polírozott fafelülethez. Úgy érezte, mintha a hangszer egy tiszta lélek lenne.

Bele sem mert gondolni, mennyibe kerülhetett a két gitár. Vajon ki szánt rájuk ennyi pénzt?

Egyedül Madam Malkin jutott eszébe, mint lehetséges ajándékozó. Rajta kívül nem sok tehetős barátjuk volt. Samantha el tudta képzelni, hogy a pergamenre firkantott írás tőle származik. A cifra betűk rá vallanak, a dátum, a helyszín és a szavak pedig akár egy belsős poént is jelölhetnek, amit csak ők értenek Carával. Samanthát nem lepte volna meg, időnként a Bajos Bagázzsal is küldtek egymásnak kódolt üzeneteket.

Átszellemült arccal megpendítette az E-húrt. A hang szétterjedt a nappaliban, és Carának, akinek már az arcára száradtak a könnyek, egyszerre mintha nyugalomhullám söpört volna végig a testén. Bőre kisimult, tagjai ellazultak. Lánya mellé csusszant, és remegő kézzel magához vette a világosbarna gitárt.

Samantha lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy az ujjfogásokat próbálgatja. Lassan játszott be, hiszen tizenkét évig nem muzsikált. De a gyerekkori gitártanára nem véletlenül mondta neki, amikor a Roxfort miatt többé nem tudott órát venni tőle: ,,Ha abbahagyod a hangszert, később mégis előveszed, meglátod: ezt nem lehet elfelejteni, csak kijönni a gyakorlatból."

Cara egyszerű dallamot pengetett. Samantha a ,,Twinkle, twinkle, little star" kezdetű altatódalt ismerte fel benne. Nagyon szerette kiskorában, de ezekben a percekben valahogy nem tűnt helyénvalónak hangot adni ennek. A helyzet varázsa elérte, hogy csöndben maradjon. Édesanyja kizárta a jelenlétét, a zenének, a zenéért létezett.

– Hűha, anya, ez... fasza volt – préselte ki magából, miután az utolsó akkord visszhangja is lecsengett. – Nem akarok pofátlan lenni, hogy egyből letámadlak, de... így, hogy lettek gitárjaink – vizslatta könyörgő szemekkel –, most már tanítasz?

Érezte, ahogy az arcába szökik a vér és a halántékvonalán izzadságcseppek sarjadnak. Az anyja végtelennek tűnő másodpercekig nézett vele farkasszemet. Tekintetébe mintha az égbolt legfényesebb csillaga költözött volna.

Megfontoltan bólintott.

– Tanítalak, kiscsillag.

Samantha aznap másodjára hunyt szemet a nyelvbotlás felett. Majd' kicsattant a boldogságtól. Szíve szerint sólyommá változott volna, hogy körberepülje a nappalit.

Anya és lánya késő estig gyakoroltak. Utóbbi nem volt könnyű eset, mindent azonnal tudni akart. Cara végtelen türelemmel magyarázott neki az alapok fontosságáról (,,Megértem, hogy – a te szavaiddal élve – uncsinak tartod, de enélkül nem tudsz mire építkezni..."), és rakosgatta a kezét a húrokon.

1993. december huszonharmadikán a Fészket hosszú idő óta először újra gitárzene töltötte be, tréfálkozás és nevetés szólamaival kísérve. A lakóknak eszükbe sem jutott bekapcsolni a rádiót. Aznap este Walpurgis Leányai, John Lennon, Celestina Maggica, Mariah Carey és Leonard Cohen mind kispadra kerültek.

Samantha a kanapén szenderedett el, Cara lebegtette varázslattal az ágyába. Gondosan betakargatta, és puha puszit nyomott a homlokára. Legalább ilyenkor megtehette.

– Jó éjszakát, kiscsillag.

A nappaliba visszalépve észrevette a földön heverő szatyrot és a komódról lelógó mirelit tortát. A gesztus megmelengette a szívét, és egy másodperc erejéig halvány mosolyra késztette. A következő tizedmásodpercben realizálta, hogy semmi sem került hűtőbe, a fagyasztott sütemény pedig kiolvadt. Kapkodva orvosolta a problémát.

Kimerülten huppant le a kanapéra. Tekintetét mágnesként vonzotta a mellette fekvő gitár – tökéletes mása annak az Ovation Balladeernek, amit fiatalon használt. Nem értette, hová keveredhetett a cetli, amit a feladó mellékelt hozzá. Hiába forgatta fel a karácsonyfa környékét, nem találta, pedig arrafelé hagyta el. Az az üzenet bizonyíthatta volna, hogy... mit is?

Jogilag semmit. A pergamendarab pusztán az ő szemében számított értékes nyomnak. Egyre erősödő gyanúját támasztotta alá, miszerint nem hallucinál. Valami határozottan nem stimmelt Siriusszal.

Az ólmos fáradtság ellenére a kezébe vette a hangszert. Végtére is, gondolta, ennél valódibb bizonyítékra nincs szükség. A mellékelt üzenet úgyis az elméjébe égett.

,,Make Me Smile, London, 1976 júliusa."

Lehunyta a szemét, és rázendített a Chicago együttes számára. Érzésből játszott, mégis, akkord akkordot követett. A kezei emlékeztek. A szíve még inkább.

Hogyan is felejthette volna el azt a londoni nyarat? A zene visszarepítette az időben, és a dal erejéig újra kantáros szoknyás tizenhat éves lánynak érezte magát, aki kedvtelésből gitározott a Whittington Gardens parkban. Aztán megjelent előtte az a puccos ruhába bújt fiú, aki galleont dobott a muglinak hitt utcazenész szalmakalapjába.

Az emlék nyomán egyszerre tört rá mosolyfakasztó nosztalgia és szúró fájdalom. Nem érte ismeretlenül a kombináció, tizenkét éve ez a vegyesség tombolt benne Siriusszal kapcsolatban. Remus volt az egyetlen, aki igazán átérezhette, min megy keresztül, ám ő jelenleg a Roxfortban tartózkodott. Cara nem beszélhetett vele személyesen, a téma pedig távol esett a levélben megvitatható kategóriától.

A nappali falai a záróhangot is elnyelték, ám a boszorkány fülében még sokáig csengett a gitáralap. Képzeletében egy férfi éneke egészítette ki (,,Tell me you will stay/Make me smile.") Nem a Chicago-tag Robert Lammé, hanem Siriusé, aki házasságuk alatt is gyakran indítványozta, hogy zenéljenek együtt.

Gejzírként tört fel belőle az indulat.

Mit művelsz, te túlburjánzott csápfűinda? – forrongott magában. – Nem volt elég egyszer az életben felforgatnod a nyomorult világomat?

December huszonötödike csendesen telt Cara és Samantha számára. Otthon töltötték az idejüket, a növények és Paripa ellátásán kívül nemigen akadt más dolguk (természetesen az üvegház és a karám is égősorfüzért kapott). Legfeljebb a Reszkessetek, betörők!-nézés és az ajándékaik bontogatása.

Remus, nem meglepő módon, egy-egy óriási tábla csokoládét küldött nekik. Ezenfelül Samanthát egy Falmouth-i Feketesólymok, Carát egy Chudley Csúzlik rajongói kitűzővel lepte meg. Különlegességüket az adta, hogy ha megnyomták őket, kitartóan harsogták az adott kviddicscsapat mottóját.

Madam Malkintól mindketten egy-egy dísztalárt kaptak. („Azért túlzás, hogy még ezt is hozzácsapja a gitárokhoz", gondolta Samantha.) Lee egy pókemberes képregényt és egy hálómintás zoknit küldött barátosnéjának („Rohadtul vicces vagy, mondhatom"), az ikrektől pedig egy egészen kicsi díszdoboz érkezett.

Gyanakodva rázta meg a tartalmát. Fredet és George-ot ismerve kábé bármi lehetett benne pattogó bonbontól kezdve húsevő gilisztákon át időzített bombaként robbanó trágyagránátig. Úgy döntött, nem nyitja ki azonnal, inkább elolvassa a mellékelt üzenetet.

Halihó, Sasha!

Idén az Abszol útra ruccantunk ki megvenni a karácsonyi ajándékokat. Anya sipákolt, hogy miért nem vettük meg Roxmortsban, miért az utolsó pillanatban kell intéznünk a megkergült ünnepi tömegben. De aztán nagy kegyesen elengedett minket vásárolni Percyvel, mivel ő már Felelősségteljes Nagykorú. Ez nagy felelőtlenség volt.

Lényeg a lényeg, leléptünk a Zsebpiszok közbe, és a Borgin & Burkesben nézelődve megakadt a szemünk ezen a zsebórán. Egyikünk sem agytröszt asztronómiából, de két fél kitesz egy egészet, úgyhogy összeraktuk, hogy az Orion csillagképet ábrázolja a fedőtokot díszítő gyémántberakás. Egyből eszünkbe jutottál, hiszen az Orion a Vadász, és te egy... titokvédelmi megfontolásból nem írjuk le, mi vagy, de tudod. Tehát úgy döntöttünk, megvesszük neked.

Borgin jó drágán akarta adni, mondván, hogy tömör arany, és fogalmunk sincs az értékéről. Majdnem el is zavart minket a fenébe, de végül meggondolta magát, és sikerült megalkudnunk vele. Az óráért cserébe felajánlottunk neki egy adagot a saját fejlesztésű nyelvnyújtó nyalánkságunkból. Mivel nemrég kezdtünk dolgozni rajta, még erősen tesztfázisban van, de ez nem zavarta Borgint. Sőt, azt mondta, szívesen kipróbálja a nagynénjén, annál jobb, ha van mellékhatása.

Joggal kérdezheted, miért passzolt le nekünk holmi bazári mutatványért egy ilyen puccos tárgyat. Nos, a helyzet az, hogy alkudozás közben szembesítettük vele: átlátunk a hazugságain. Minket nem vehet palira, csak fiatalok vagyunk, nem hülyék. Rájöttünk, hogy a zsebóra nem nyílik, így jóval kevésbé értékes, mint Borgin állítja. Hiszen szépnek szép, de nem tölti be a funkcióját. Ráadásul kicsit be van horpadva a fedőtokja, ami szintén levon az esztétikai értékéből.

Miután sarokba szorítottuk, kénytelen volt bevallani, hogy amióta megvette az órát valami rigolyás arisztokrata nyanyától, csak a gondja van vele. A legnagyobb probléma ugyebár, hogy varázslattal sem lehet kinyitni. Pedig Borgin váltig állította, hogy amikor az a satrafa hozta, és mutogatta neki, hogy ilyen meg olyan elsőrangú szerkezet, még működött.

De miután a nyanya távozott az óráért kapott pénzzel, rázárult a fedőtok, Borgin meg hiába reklamált, nem tudta bizonyítani, hogy átvágta. Mellesleg egy igazi hisztérika volt a nő, személyes sértésnek vette a gyanúsítgatást. Tagadott mindent, és akkora patáliát csinált... Borgin végül úgy döntött, nem ér annyit, inkább hagyja a francba.

Az már csak hab a tortán, hogy a horpadás sem bizonyult javíthatónak. Egy vacak zsebórát nem akaródzott megvenni senkinek, szóval tíz éve porosodott a polcon. Egy ponton Borgin be akarta olvasztani, de az óra ellenállt minden kísérletnek. A gyémántokat sem sikerült leszednie róla. Úgyhogy igazából még örült is, hogy végre megszabadulhat tőle. Hovatovább, a nyelvnyújtó nyalánkságaink szerencsésebb üzletet kínáltak neki, mint amit remélhetett.

Egy szó mint száz, nesze, tiéd az óra, Sasha! Pont neked valók az ilyen hasznavehetetlen csecsebecsék. Az időérzéked működő zsebórától sem javulna, szóval édesmindegy. Legalább a sztorija érdekes, és medálként viselve talán elmegy. Legalább vadászszimbólumos. Tessék, gondoltunk rád.

Mindenesetre felettébb büszkék vagyunk, hogy ilyen jó vásárt csináltunk. Reméljük, te is boldogabb leszel tőle, mint amilyen Percy volt, miután előmásztunk a Zsebpiszok közből. Szerencsére nem vetett volna rá jó fényt anya előtt, ha köp az eltűnésünkről, mert azzal magát is beégeti a Méltóságos Iskolaelső Úr szerepében. Viszont nem hisszük, hogy a jövőben elvállalja a felügyeletünket.

Bajos karácsonyt!

Frederick & Georgerick urak

Samantha lefagyva szorongatta a kezében a levelet. Mi az, hogy a barátai nélküle fedezték fel a Zsebpiszok közt?! Jól van, köcsögök, gondolta. Ezért még számolunk.

A dobozból valóban egy finoman megmunkált, aranyláncon függő zsebóra került elő, alig nagyobb, mint egy galleon. Az Oriont alkotó gyémántkövek igazi csillagok módjára ragyogtak, de nem homályosíthatták el a tokon húzódó horpadást. Az órát lezáró csatra Samantha számára ismeretlen címerszerűséget gravíroztak.

Szórakozottan végigsimított rajta. Hiába tudta, hogy hermetikusan zárt, ösztönös mozdulatot tett hüvelykujjával, hogy felpattintsa. Attól, ami történt, kis híján felkiáltott és eldobta az órát. A fedél mindenféle akadály nélkül engedett.

Samantha szaporán hullámzó mellkassal érintette meg újra. Óvatosan nyitotta ki, mint aki attól fél, hogy átkok tömkelege zúdul rá. Semmi ilyesmi nem történt. Az üveglapról pusztán az ő acélkék tekintete tükröződött vissza, alatta pedig...

Sohasem látott ehhez foghatót. A számlap a világűr feneketlen sötétjét idézte, szélén kisbolygók keringtek. Mutatókból nem kevesebb, mint tizenkettőt számolt. Ha sokáig nézte az égitesteket, jojózott a szeme, így inkább rácsukta a tokot az órára. Próbaképpen azért még pattintgatta párszor a zárat, hogy elhiggye: igenis működik.

De mégis hogy a halálba...? És miért pont nekem? Cikázó gondolatai versenyre kelhettek volna a számlap apró bolygóival.

– Na, díszfaszok – mormolta Fredre és George-ra gondolva –, ebbe megint jól beletrafáltatok.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Megjegyzés: A fejezetben szereplő Make Me Smile című dal, amelynek nagy jelentősége van Cara és Sirius számára, a Chicago együttes száma. Ha van kedvetek, hallgassátok meg.

https://youtu.be/NifeiFF2Ufo