Aki nyer, az megérdemli, hogy örüljön – még akkor is, ha csak a szerencsének köszönheti a sikerét. Samantha Jacksonnak azonban a Griffendél-Hugrabug kviddicsmeccs után azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy a győztesek ritkán gondolnak bele a vesztesek helyzetébe. Elvégre, mit is törődnének az ellenfeleik érzéseivel?

Csakhogy a győztesek a diadalban lubickolva könnyedén megfeledkezhetnek róla, hogy adott esetben akár ők is állhatnának a másik oldalon. Pedig néha nem ártana tisztelni a veszteseket – Samantha ezt a saját bőrén tapasztalta, amikor is a hétfő reggeli dupla gyógynövénytanon Tamsin Applebee egy mukkot sem szólt hozzá. Mindvégig kerülte a tekintetét, és lehajtott fejjel dolgozott a szomszédos asztalnál partnerével, Lee-vel – időnként pedig szipogott egyet.

Samantha homlokráncolva fordult saját társához.

– Hé, Tamsinnek mi baja van?

Cedric is szótlanabb volt a szokásosnál – habár egyébként sem a legbeszédesebb ember volt, akit Samantha ismert. Megcsóválta a fejét.

– Még kérded? Miután olyan csúnyán átvágtad a meccsen? Mindenki a fantasztikus elterelő taktikádról beszél.

A lány meglepve konstatálta, hogy Cedric hangjában neheztelés cseng, a tekintete pedig megvillan a „fantasztikus" szónál.

– Nem mondom, ötletnek nem utolsó – közölte szárazon –, de azért övön aluli volt, hogy így kihasználtad Tamsin mágiatöri iránti lelkesedését. Ő tényleg szívesen mesélt neked azokról a dolgokról.

Samantha köpni-nyelni nem tudott. Először is, lenyűgözte, hogy a fiú így kiáll a legjobb barátjáért – ő is hasonlóképpen a szívén viselte Fred, George és Lee sorsát. Nem látott Cedrictől ilyen határozott megmozdulást azóta, hogy elsősként megismerkedtek a kilenc és háromnegyedik vágányon, és a fiú közölte vele, hogy a Hugrabugba szeretne kerülni. Másodszor, eszébe sem jutott, hogy ugyanazért a félreértésért, amiért a Griffendél-drukkerek szemében hős lett, a Hugrabug-drukkerek szemében aljas csaló, aki keresztültapos mindenkin a győzelem érdekében.

– Az nem úgy volt – bizonygatta fojtott hangon Cedricnek, miután megtalálta a hangját. Áthajolt az asztalukon sorakozó kalaplengető gombák felett. – Tudsz titkot tartani?

Cedric még mindig bizalmatlanul méregette, de végül a kíváncsisága győzött. Aprót biccentett.

– Akkor most elárulom: igazából nem is voltam olyan pazar a kviddicsmeccsen, csak mindenki azt hiszi – vallotta be keserűen a lány. – Jó, mondjuk ki: totál pocsék voltam.

– Ezt meg hogy érted? – emelte meg a szemöldökét Cedric.

– Nem volt semmilyen taktika. Nem akartam átverni Tamsint, csak kíváncsiságból kérdezgettem.

A fiú megütközve meredt rá.

– Komolyan mondod? Mármint, akkor... úgy érted, az egész valós volt?

– Úgy ismersz te engem, mint aki olyan jól taktikázik? – csóválta a fejét Samantha.

Remus megtanította ugyan varázslósakkozni, és egész jó is volt benne, de a kviddicsben, mint kiderült, nem teljesített kiemelkedően. Korábban azt hitte, nagyon ügyes játékos, ám a csapatba bekerülve fokozatosan rá kellett döbbennie, hogy ezt leginkább csak az édesanyja sugallta neki. Cara Jackson szerette volna, ha a lányának sikerélménye van és élvezi a sportot – emellett nyilván elfogultan állt hozzá. De más volt a Fészek kertjében, az almafák lombkoronaszintjén röpködni, mint élesben megmérettetnie magát egy igazi meccsen.

Szó se róla, Samantha biztos kézzel irányította a seprűt, a legtöbb manővert rendben végrehajtotta, és általában ügyesen célba talált a kvaffal. Ám mindez hiába, mert a meccsen ott volt még mellette a két gurkó akadályozó tényező gyanánt – na, meg az ellenfelek, akik korántsem bántak vele olyan kesztyűs kézzel, mint az édesanyja. Látva a többiek játékát, módosítania kellett a saját magáról alkotott képet a fejében, és megállapítania, hogy inkább tartozik a „közepesen ügyes, de nem nagy szám" kategóriába – még ha rosszul is esett neki a felismerés.

Igazat kellett adnia Oliver Wood felismerésének, miszerint Alicia összességében jobb játékos nála. Persze ezt ők maguk sem tudták még az elején, menet közben kristályosodott ki. Osztálytársai mind tudták, hogy Alicia izgul a legjobban az iskolai számonkérések és a kórusfellépések előtt – pedig az utóbbira csak egyszer-kétszer került sor egy tanévben –, így nem lepődtek meg, hogy a kviddicsválogatóra is úgy ment, mint akinek legalábbis a hóhér elébe kell járulnia. Csakhogy kivételesen Angelina még nála is jobban izgult, ezért az ő szorongása eltörpült mellette. Azonban, míg Angelina teljesítményének ez pozitív löketet adott, Aliciáét inkább negatív irányba befolyásolta. Azóta viszont a lány is egyre bátrabb lett, és mivel szorgalmasabban gyakorolt, mint Samantha, mostanra túlszárnyalta őt, még ha csak tartalékjátékos is volt.

Samanthát még inkább lehangolta a tény, hogy az összeszedetlensége miatt most Tamsin rosszul érzi magát, és megérlelődött benne a – már korábban is csírázó – gondolat, miszerint korántsem biztos, hogy neki a Griffendél csapatában van a helye. Klassz volt ugyan Freddel és George-dzsal kviddicsezni, de mélyen belül tudta, hogy Alicia jobban megérdemelné a hajtói posztot, ez pedig bántotta a lelkiismeretét. Ahogyan a Tamsin-ügy is, amit most úgy érzett, muszáj tisztáznia, még ha nem is lett volna kötelessége.

– Esküszöm, hogy ezúttal nem sántikáltam semmilyen rosszban – magyarázkodott Cedricnek. – Szokás szerint csak hülye voltam.

A fiú hitetlenkedve rázta a fejét, de nehezére esett elfojtania egy vigyort.

– Te aztán nem vagy semmi. Mégis hogy jutott eszedbe egy kviddicsmeccs közepén mágiatörin elmélkedni?

– Emlékszel, hogy Ben a kommentárjában villámhoz hasonlította Natalie-t?

– Igen, és? – ráncolta a homlokát Cedric.

– Onnan jutottak eszembe Zeusz villámai.

– Nem mondod! – A hugrabugos nem bírta tovább, horkantva felnevetett.

Féktelen jókedve a körülöttük ülőknek is feltűnt. Tamsin végre felemelte a fejét, és most zavartan járatta köztük a tekintetét, Bimba professzor pedig csendre intette őket, és levont egy-egy pontot a házuktól.

Samantha ösztönösen behúzta a nyakát.

– Találkozzunk utolsó óra után a bejárati csarnokban – súgta Cedricnek. – Vedd rá Tamsint is, hogy jöjjön – vetett lapos oldalpillantást a fiúra. – Mindent megmagyarázok, becsszó.

– Megpróbálom.

– Köszi. – Samantha hálásan mosolygott Cedricre a kalaplengető gombák felett.

A fiú megtartotta ígéretét. Amikor Samantha a délutáni mágiatörténet után lefutott a bejárati csarnokba, pár perc toporgás után a két hugrabugos is megérkezett. Cedric már jóval barátságosabban köszönt, mint reggel, Tamsin azonban még mindig nem igazán tudta, mit kezdjen magával. Zavartan álldogált egyik lábáról a másikra.

Samantha nagy levegőt vett, majd kifújta.

– Csá – intett lámpalázasan, és a tölgyfaajtó felé biccentett a fejével. – Sétálunk?

A fiúk összenéztek. Miután Tamsin vállat vont, Cedric visszafordult a lány felé, és bólintott.

– Mehetünk.

Már a Fúriafűz környékén jártak, amikor Samanthának végül sikerült belekezdenie. Akadozva beszélt, de végül egészen belelendült, és kissé zavarosan bár, de sikerült előadnia a két srácnak a saját verzióját. Néhol még hadart is, de szerencsére ebből is sikerült kiszűrniük a lényeget. A mese végére már Tamsin is sokkal jobb hangulatban volt – sőt, együtt nevetett Cedrickel a lány rögtönzött akcióján. Még a könnyük is kicsordult.

– De akkor hiszel nekem? – pislogott rá aggodalmasan Samantha.

– Mást valószínűleg hazugnak tartanék a helyedben – jelentette ki Tamsin –, de nem találkoztam még nálad kaotikusabb személlyel.

– Szintén – jegyezte meg Cedric.

Samantha vállat rántott.

– Nem láttátok még Bolyhoskát. Három fejjel nem lehet könnyű az élet, szerencsétlen szerintem sokszor azt sem tudja, hol van.

– Ki az a Bolyhoska? – tette fel a kérdést Tamsin.

– Hát, Hagrid háromfejű kutyája – felelte Samantha olyan hangsúllyal, mintha ez magától értetődő lenne.

– Hagridnak van egy háromfejű kutyája?!

A lány elnevette magát a fiúk meglepett képe láttán.

– Nem kell úgy betojni. Ijesztőbbnek tűnik, mint amilyen veszélyes valójában. Ha engem kérdeztek, azért nem olyan menő, mint egy sárkány, de így is egész pazar.

– De várj, azt mondod, egy olyan háromfejű kutya? – hangsúlyozta ki Tamsin az „olyan" szócskát. – Egy igazi ebtriplex? Amilyenje Hádésznak is volt?

– Aha. Megnézitek?

Cedric tétován bámult rá, Tamsin viszont teljesen felvillanyozódott.

– Naná! Az ebtriplexek nagyon ritkák. Honnan sikerült szereznie Hagridnak?

– A Szárnyas Vadkanból.

– Mi az a Szárnyas Vadkan? – ráncolta a homlokát Cedric.

– Egy kocsma Roxmortsban – vágta rá Samantha. A két fiú megütközve nézett rá. – Én persze nem jártam még ott soha, csak anyukámtól hallottam – sietett hozzátoldani.

– Én is hallottam már róla – bólogatott Tamsin. – Ott volt az 1612-es koboldlázadás főhadiszállása, nem? Vagy az a Három Seprűben? – bizonytalanodott el.

Cedric és Samantha csak a vállukat vonogatták. Utóbbi a maga részéről csak annyit tudott, hogy a Szárnyas Vadkanban dolgozik a kecskeszaros öregember, aki hasonlít Dumbledore professzorra. Eszébe jutott, hogy a legutóbbi látogatásuk óta elfelejtette kideríteni, pontosan kicsoda is a rejtélyes csapos, de most sem töprenghetett huzamosabb ideig a problémán, Cedric ugyanis feltett egy újabb kérdést.

– De miért árulnának egy kocsmában csak úgy ebtriplexeket, ha annyira ritka? – Cedric nehezen rakta össze a képet. – Még apukám sem mesélt nekem ilyen állatról.

– Hát, alapból nyilván nem árulnak. De csomó fura alak van ott – mesélte csevegő hangon Samantha. – Anyukám mondta ezt is – tette hozzá a biztonság kedvéért. – Hagrid valami görög pasastól szerezte Bolyhoskát a nyáron. Igen, görög – ismételte meg a fiúk arcát látva. Egész ügyesen sikerült utánoznia Trelawney professzor színpadias hanghordozását. – Gondolhatjátok, Stamos professzor is hogy lehidalt, amikor meghallotta. Azt mondta, utána is jár, mert ez elég fura, hogy idejön, aztán valami másik görög muksó is felbukkan... Meg amiatt is meglepődött, ami miatt te – intett Tamsin felé. – Hogy az ebtriplex elég ritka. Ráadásul aki Hagridnak eladta, még azt sem mondta neki, mit kell vele csinálni. Rejtélyes az egész. Stamos professzornak kellett végül segítenie Bolyhoska gondozásában. Meg azt hiszem, Ebshont is besegített aztán.

Beszéd közben elérték a vadőrlakot. Samantha előrelépett és kopogtatott az ajtón. Ugatás hangzott fel, rövidesen pedig a ház ura is kidugta busa fejét az ajtón.

– Szervusztok! – mosolygott sűrű szakálla alatt a három gyerekre. – Minek köszönhetem a látogatást?

– Bolyhoskát jöttünk megnézni. – Samantha összekulcsolta a kezeit a háta mögött, és a lábujjhegyéről a sarkára billegett.

– Ó. – Hagridot szemlátomást váratlanul érte a kérés. – Ő most nincs itt.

– Mi az, hogy nincs?

– Átköltöztettem a Tiltott Rengetegbe. Kinőtte ezt a házat a kis szentem. – Az óriás fátyolos tekintete a távolba révedt. – Olyan hamar felcseperednek... No, persze a kentaurokat nem volt könnyű meggyőzni, azóta is háborognak miatta. De megegyeztünk, hogy amíg láncra van kötve, hajlandóak eltűrni.

– Mi bajuk a kentauroknak Bolyhoskával?

Hagrid óvatosan körbepillantott.

– Nincs kedvetek bejönni? Főzök nektek egy teát.

– Köszönjük – felelte udvariasan Cedric.

Tamsin és ő ámulva néztek körbe az egyhelyiséges vadőrlakban, hiszen sohasem jártak még itt ezelőtt. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, Hagrid toldozott-foldozott takaróval borított ágya üresen ásított, a plafon alatti gerendákra pedig füstölt sonkák voltak felaggatva.

A ház ura előbb hellyel kínálta őket, majd teasüteménnyel, és dudorászva feltette főni a teavizet. Amint a tűzhely felé fordult, Samantha hevesen rázni kezdte a fejét a két fiú felé, azok ugyanis már kivettek a süteményestálból egy-egy darabot. Cedric gyorsan visszatette, Tamsin azonban nem vette a lapot, így aztán a másik két gyerek jót kuncogott az arcán, amikor ráharapott.

– Mpfm... öcsém! Ez keményebb, mint egy bájitaltanóra – krákogott.

Samantha a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse kitörő nevetését, de rázkódó vállait még így is nehezen regulázta meg Hagrid előtt, amikor az visszafordult feléjük.

– No, tehát – telepedett le az óriás a gyerekek közé, amikor már mindenki egy-egy gőzölgő bögrét tartott a kezében. – Te vagy az a kölyök a kviddicsmeccsről, ugye? – mutatott Tamsinre. – Láttalak ám titeket Sammel. Applebee, ha jól emlékszem?

A megszólított bólogatással felelt. Még mindig a kezében morzsolgatta a süteményt.

– Vegyél még nyugodtan, ha ízlik, van elég. – Hagrid szemlátomást félreértette a fiú könnybe lábadt szemét. – Egyébként ügyesen játszottál. Te pedig, ha nem tévedek... – siklott tovább a tekintete a másik hugrabugosra. – Diggory?

– Cedric Diggory, igen – mutatkozott be a fiú.

– Amos Diggory vére, nemde? – csapta össze a tenyerét derűsen a vadőr, és mivel Cedric ismét igennel felelt, így folytatta: – Hasonlítasz hozzá. Derék ember, én mondom. Jó cimborák voltunk, amíg a Roxfortba járt. Ha jól tudom, most a Varázslény-felügyeletin dolgozik a minisztériumban, igaz-e?

– Igaz – helyeselt Cedric. – A Bestia Tagozaton van. Eléggé lefoglalja a munka, de szereti.

– Azt nem csodálom – mondta álmodozva Hagrid. – Mennyi különleges lénnyel lehet dolga!

– Ha már különleges lények – szólt közbe Samantha, aki már azelőtt megunta a bájcsevegést, hogy egyáltalán elkezdődött volna –, nem árultad még el, hogy mi baja a kentauroknak.

– Azoknak mi nem? – A vadőr lomha kört írt le a levegőben a csuklójával, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni. – Kényeskedő népség. Nehezen férnek meg más görög varázslényfajokkal, így nem szívelik szegény kis Bolyhoskát sem. De egyébként is különösen zabosak mostanában. Rejtély, hogy miért, mert kihúzni persze szokás szerint nem lehet belőlük egy árva kukkot sem. Még Ebshont professzornak is csak mindenféle humbugot mondanak.

– De azért bemehetünk veled az erdőbe megnézni Bolyhoskát? – próbálkozott Samantha. – Tamsin nagyon szeretné látni.

A fiú valóban izgatottan fészkelődve várta a választ, míg Cedric arca inkább arról árulkodott, hogy ő nem hullajtana könnyeket akkor sem, ha ki kellene hagynia a látogatást a Tiltott Rengetegbe.

– Sajnálom Sam, de csak engedéllyel vihetlek be benneteket – hangzott a csüggedt felelet.

Tamsin elszontyolodott, Samanthának viszont a kijelentés hallatán mintha villanykörte gyulladt volna a fejében.

– Engedéllyel?

– Úgy a' – bólogatott Hagrid.

– Pazar! – csapta össze a tenyerét. – McGalagony büntetőmunkát adott a meccs után nekem, Tamsinnek és Frednek... vagyis, bocsánat, Tamsinnek, Frednek és nekem – korrigált, mert ráeszmélt, mit tanított neki az édesanyja: úgy illik, hogy mindig saját magát mondja utoljára a felsorolásban. – Na, szóval, büntetést kaptunk a professzortól, de azt még nem találta ki, mit kell majd csinálnunk. Nem tudod elintézni véletlenül, hogy az erdőbe mehessünk veled? Akármilyen ürüggyel?

Hagrid töprengő arcot vágott.

– De hiszen a büntetésnek épp az a lényege, hogy dolgozzatok, nem az, hogy jól érezzétek magatokat.

– Majd dolgozunk is – bizonygatta Samantha. – Aztán csak úgy mellesleg, tök véletlenül rápislogunk Bolyhoskára. Az úgy szabályos, nem?

– No, nem bánom – dörmögte Hagrid. – Nem ígérek semmit, de éppenséggel megpróbálhatlak magamhoz kérni benneteket McGalagonyál. Ebshont professzor említette, hogy össze kéne szedni az ötödikeseknek néhány acsarkát a jövő heti órájukra.

Samantha másnap reggelinél meg is kapta az örömteli hírt: az akció sikerrel járt. Annyira lekötötte, hogy igyekezzen szomorú arcot vágni a zabpelyhes tányérja felett – ne pedig teli szájjal vigyorogni –, miközben McGalagony nyúlfarknyi üzenetét olvassa a büntetésről, hogy George-nak kellett felhívnia a figyelmét: érkezett egy másik levele is.

– Csá, Bagoly! – vidult fel a saját madara láttán. – Mit hoztál nekem?

Egyértelmű volt, hogy otthonról érkezett, így a lány vidáman bontotta fel édesanyja levelét. Az bizonyos helyeken át volt satírozva – látszott, hogy a feladójának nem kis fejtörést okozott a megfogalmazása.

Samantha ennél az üzenetnél már tényleg nem tudta megállni, hogy ne vigyorogjon, mint a tejbetök. Hogy hiányzott neki az anyukája! Alig várta már a tavaszi szünetet. És még Daniel meg Madam Malkin is összeszedték magukat – hogy ez mennyire pazar! Már előre elképzelte, milyen jó lesz látni a boldogságot a nagybátyja arcán. Rákészült, hogy jól meg fogja majd őt ölelgetni, ha találkozik vele – na, meg a többi rokonát is, beleértve a keresztapját.

Most azonban nem merülhetett túl mélyre a honvágyban – ahhoz túl kíváncsi volt az unokatestvére levelére. Cara borítékjában lapult meg a másik, kisebb alakú koperta. Édesanyja nem hazudott, amikor azt állította, hogy Timothy nem bízta a véletlenre a szállítást: nemcsak hogy a boríték fülét leragasztotta celluxszal, de még keresztben is körbetekert rajta három szalagot. Samantha alig bírta kibontani – sikertelen próbálkozások és szitokszavak sorozata után végül egy gravírozott asztali ezüstkést kellett segítségül hívnia, és feltépnie vele a tetejét.

Nem lepődött meg, hogy a levél maga nem volt túl hosszú, hiszen Tim a való életben sem eresztette bő lére a mondanivalóját.

Kedves Sam!

Nem tudtam, honnan szerezzek baglyot, úgyhogy elküldtem a levelet anyukáddal. Hogy haladsz a titkos küldetéssel? Legutóbb azt mondtad, az első lépéssel próbálkozol. Remélem, azóta megvagy vele, mert én sokat gondolkodtam a folytatáson, és lettek jó terveim. Majd a tavaszi szünetben elmesélem, anya azt mondta, úgyis visznek minket vidámparkba.

Amúgy velem minden oké, remélem, veled is.

Tim

– Ó, hogy az a...! – Zaklatottságában Samantha véletlenül összegyűrte a markában tartott levelet.

– Mi a baj? – kérdezte csámcsogva asztalszomszédja, Lee.

Samantha körbepillantott, majd lehalkította a hangját és közelebb hajolt hozzá.

– Animágia. Nem haladok vele, és most az unokatesóm – tudod, aki megígérte, hogy segít –, rákérdezett, hogy megy. Tök ciki.

– Ó – értette meg Lee. – Azóta sem sikerült a mandragóraleveles feladat?

Samantha lelombozódva ingatta a fejét.

– Minden teliholdkor megpróbálom, de folyton kiesik a számból, sosem tudom ott tartani egy hónapig. – A sorozatos kudarcok miatt egy ideje parkolópályára is tette az animágiát. – De ezt ne mondd meg az ikreknek, kigúnyolnának.

– Ti meg mit pusmogtok? – figyelt fel a sugdolózásukra Fred.

Samantha a talárzsebébe rejtette unokatestvére levelét, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmit. Daphne-nak meg mi baja? – próbálta terelni a figyelmet.

A Daphne copfjára erősített masni szárai jobbra-balra hintáztak, ahogyan a lányt rázta a zokogás. Alicia, Angelina, Kenneth és George csendesen próbálták vigasztalni, de törekvéseik ellenére csoportosulásuk nem maradt feltűnés nélkül.

– Mi történt? – Pippa Macmillian prefektusként kötelességének érezte, hogy a helyszínen teremjen.

Alicia bizalmaskodva a füléhez hajolt, és belesúgta a problémát. Pippa együttérzően leguggolt a pityergő másodéves mellé.

– Figyelj, Daphne – így hívnak, ugye? – Amikor a lány könnyezve bólogatott, a hetedéves így folytatta: – Nem lesz semmi baj. Nem biztos ám, hogy annyira rémes lesz. Sőt, szerintem még jól is fog állni.

– Na, jó, valaki mondja már el, mi van! – Fred nemes egyszerűséggel átlendült az asztal felett a túloldalra, kivívva ezzel néhány megrovó pillantást a tanári asztal irányából.

Samantha és Lee némi habozás után követték, de ők inkább az asztal alatt kúsztak át. Alicia sorra megsúgta nekik is, hogy mi a helyzet.

Fred teljesen el volt hűlve.

– Mi? Daphnénak pofaszakálla lesz?

– Fogszabályzója, te süket! – röhögött fel Lee.

– Hangosabban esetleg nem tudnátok beszélni?! – rivallt rájuk Alicia. Ha a mindig higgadt lány nagyritkán kikelt magából, az mindenki számára szokatlan és ijesztő jelenség volt, úgyhogy ilyen helyzetben még Fred és Lee is jobbnak látták befogni a szájukat.

Samantha kétrét görnyedt a nevetéstől.

– Na, látod, Daphne, a pofaszakállnál csak jobb lehet a fogszabályzó! – ugratta.

Barátnőjüket azonban még ez sem vidította fel. Kiderült, hogy korábban is járt már fogszabályzásra, és a téli szünetben megbeszélték a rendelő fogorvosaival, hogy muszáj lesz neki rögzített készülék – de a lány remélte, hogy minél később. Most viszont a szülei üzentek neki, hogy a húsvéti szünetre már tudtak is neki időpontot szerezni ragasztásra.

– De én nem akarom! – siránkozott. – Olyan csúnya leszek vele! És elvileg minden beleragad.

– Tényleg, a bátyámnak is volt pár éve – emlékezett vissza Lee. – Még pattogatott kukoricát sem ehetett vele.

– Ezzel tényleg sokat segítesz – fogta a fejét Alicia.

Miközben a többiek Daphnét vigasztalták, miszerint ne butáskodjon, egyáltalán nem lesz ez olyan rossz, Samanthának csak egyetlen kijelentés dörömbölt a fejében: „minden beleragad". Őrült – ám egyúttal korszakalkotó – ötlete támadt.

– Hol lehet ilyen fogszabályzót szerezni, Daphne?

A lány könnyáztatta pillái sűrűn lifteztek a kérdésre.

– Hát, izé... én Upper Honeygroundba járok fogorvoshoz, ahol lakom. De amúgy bárhol lehet, gondolom.

– Pazar! – lelkesedett Samantha. – Elkísérhetlek a szünetben a rendelőbe? Szeretnék én is fogszabályzót.

Cseppet sem zavarta, hogy mindenki úgy bámul rá, mintha azt nyilatkoztatta volna ki az imént, hogy hula táncot szeretne lejteni a Tiltott Rengeteg unikornisainak.

– Szerintem nem olyan szépek a fogaim – magyarázta a tőle telhető legmeggyőzőbben. – Sőt, kifejezetten rusnyák. Látjátok, milyen csálék? – Nagyra tátotta a száját. – El fog ájulni a doki, ha meglátja.

– Én nem látok rajta semmi rendellenest, csak egy kis kajamaradékot – közölte Angelina, miután alaposan megszemlélték a lány fogsorait.

– Mert nem te vagy Daphne fogorvosa – torkollta le Samantha. – Ő majd talál rajta valamit. Tuti, hogy szabályozni kell. Na, elkísérhetlek, Daphne? – toporgott a lány mellett. – Eskü, bemegyek a ragasztásra, fogom a kezedet is, meg minden, hogy ne félj – ajánlkozott.

Daphne reagálni sem tudott a hirtelen gesztusra, a torkára forrtak a szavak.

– Samnek igaza van, fogd fel pozitívan – simította meg a karját Pippa –, legalább gyönyörűek lesznek a fogaid utána. Egy fogszabályzó még nem a világ vége, és nem örökre kell hordanod.

– A bátyámnak is csak egy-két évig kellett – bólogatott Lee. – Mondjuk ő úgy nézett ki vele, mint egy troll, akinek a fogára ragadt a kerítés, amit meg akart enni.

– De a te bátyád amúgy is trollasztikus – mondta emelt hangon Samantha, amikor látta, hogy Daphne szája egyre lejjebb görbül. Lee csak vállat vont, amolyan „tudom, hát, ez van" stílusban. – Daphne viszont szép, úgyhogy a fogszabályzóval is biztos szép lesz. Inkább amiatt aggódjatok, én hogy fogok kinézni vele. Garantáltan sokkal gázabbul.

– De hát, még nem is biztos, hogy kell neked... – kezdte George, de Samantha, aki már teljesen beleélte magát, nem hagyta, hogy végigmondja.

– Kelleni fog, és kész!

A gondolatra, hogy talán nem egyedül lesz fogszabályzója, Daphne aggodalma csillapodni látszott. Most már a meghatottságtól könnyezett.

– Komolyan megtennéd, hogy elkísérsz?

– Még szép.

– De hát, szerintem ti azért messze laktok tőlünk.

– Az nem baj, meg lehet oldani. Csak meg kell beszélnünk a szüleinkkel. De nekem is ma írt anya, mint neked, szóval majd megkérem tőle a válaszomban, hogy hadd menjek veled. Tuti nem fog tudni ellenállni – villantott egy magabiztos vigyort.

Már előre látta, hogy el lesz érzékenyülve Cara, hogy az ő édes Kiscsillagja annyira figyelmes és törődő, hogy el akarja kísérni fogszabályzásra az osztálytársát, amiért az fél a ragasztásról. Igaz, azt még ki kell majd harcolnia, hogy lehessen saját fogszabályzója is, jutott eszébe, de ez már igazán részletkérdés.

Samanthát elöntötte a bűntudat, amiért nem volt teljesen őszinte Daphnéval – aki nem győzött hálálkodni a támogatásáért –, és amiért az édesanyjának is hazudnia kell. De ha ez az ára annak, hogy lehessen fogszabályzója, és sikerüljön egy hónapig a szájában tartania egy mandragóralevelet, akkor megéri – ezzel győzködte magát.

Végtére is, a kegyes hazugság még mindig jobb, mint ha végig kellene rohannia a tanáriban „Szeretem Pitont" felirattal a homlokán. Azt nem élné túl.