Samanthának szombaton kellett elvégeznie a kviddicsmeccsért kapott büntetőmunkát.

– El tudja ezt hinni, Madam Pomfrey? – panaszkodott a javasasszonynak, akinek a feladata szerint segítenie kellett a gyengélkedőn.

Már kitakarította a helyiséget varázslat nélkül, és most éppen gyógyfüves dobozokat és bájitalos üvegcséket segített rendezni. Madam Pomfrey igazán türelmes volt, de egy idő után kezdett fáradni. Samantha ugyanis olyan volt, mint a kiselefánt a porcelánboltban. Fel-felborította a dolgokat, amiket ijedt „Hoppács!" felkiáltások és bocsánatkérések követtek. Egyébiránt pedig, mivel unatkozott, be nem állt a szája, és úgy gondolta, szóval tartja a gyógyítónőt.

Nem mintha ez ellenére lett volna Madam Pomfrey-nak, mert szívesen társalgott az aranyos kis másodévessel, azonban egy-két óra elteltével zsongani a feje a kérdésektől („Volt már olyan, hogy kviddicsmeccsen leszakadt valakinek a karja? Nem? És a lába? Mi volt a legundorítóbb seb, amit kezelnie kellett, Madam Pomfrey? Milyen az, ha valakit megéget egy sárkány?"). Ekkor döntött úgy, hogy szüksége van egy kis szünetre.

– Megtennéd, hogy megkeresed Piton professzort, és kérsz tőle a nevemben három mérőlombikot üvegdugóval?

– Milyen lombikot micsodával? – fintorodott el Samantha.

– Mérőlombikot – ismételte Madam Pomfrey. – Szükségem van hozzá a gyógyfőzetek kiméréséhez. De olyat kérj, amihez tartozik üvegdugó, hogy le lehessen zárni. Hármat.

– Muszáj nekem lemenni? – nyűglődött Samantha. Semmi kedve nem volt ezen a szép szombati napon a büntetőmunkát még egy Pitonnal való találkozással megkoronázni. – Maga biztos jobban tudna kérni, Madam Pomfrey. Én addig itt megcsinálok mindent, amit csak akar.

A javasasszony metsző pillantást vetett rá.

– Te vagy büntetőmunkán. És nem hagyhatlak itt felügyelet nélkül. Igyekezz azokkal a lombikokkal, várlak vissza húsz percen belül. Nem elkószálni máshová! – rázta meg az ujját. – Egyenesen az alagsorba menj.

Hát, ez remek, morgolódott magában Samantha, miközben lefelé trappolt a lépcsőkön. Nulla életkedvvel kopogtatott Piton dolgozószobájának az ajtaján. Remélte, hogy nem találja ott, de a bájitalmester sajnos ajtót nyitott.

– Mit akar, Jackson? – vetette oda neki mindenféle köszönés nélkül.

Samantha sem erőltette meg magát.

– Madam Pomfrey küldött, tanár úr – csapott a közepébe. – Tudna adni egy olyan fiola-izét?

– Mit, Jackson? – nézett rá undorodva Piton.

– Jaj, hogy hívják, pedig mondta Madam Pomfrey – kutatott az emlékei között Samantha. – Tudja, az az izé... lombik.

– Nem vagyok gondolatolvasó, Jackson – füllentette Piton.

Amikor azonban látta, hogy a lánynak nem fog eszébe jutni, úgy döntött, kinézi a csökött elméjéből, hogy meggyorsítsa a folyamatot, és hamarabb szabaduljon a társaságától. Semmi kedve nem volt a szombati szabadnapján ezzel a kis vakarékkal egy légtérben tartózkodni. Meg persze egyébként sem.

– Mérőlombikra gondol?

– Az, az – bólogatott felcsillanó szemmel Samantha.

– Szánalmas – hordta le Piton. – Ezt már elsőéves korában meg kellett volna tanulnia. Hogy nem bukott meg maga a vizsgámon? – tette fel a költői kérdést.

– Na, látja, ezt igazából én sem tudom – emelte az arca elé a mutatóujját Samantha. – Talán végül azért, mert Fred és George sokat segítettek a felkészülésben.

– Szerencséje van Weasley urakkal – horkantott Piton. – Legalább nekik akad némi sütnivalójuk.

Samantha gondosan feljegyezte magában az ikreknek szóló bókot. Majd büntetőmunka után elmeséli nekik, hogy Piton megdicsérte őket. Vagy olyasmi. Szerinte legalábbis tőle ez már dicséretnek számított.

– Na, akkor ad? – pillantott várakozóan a bájitaltantanárra.

Piton teátrálisan sóhajtott – olyan stílusban, mint akinek egyértelmű szándékában áll éreztetni, mekkora kegy, hogy méltóztatik leereszkedni egy földi halandóhoz szívességet tenni.

– Várjon itt – mutatott a küszöbre, és suhogó talárral megfordult. – Ne mozduljon – nyomatékosított.

Samanthának persze eszében sem volt egy tapodtat sem beljebb lépni az oroszlán barlangjába. Piton egy percen belül vissza is tért egy talpas gömblombikkal.

– Jaj, nem mondtam, hogy három kellene – csapott a homlokára Samantha. – Meg olyan üvegdugót, vagy mit is kért hozzá Madam Pomfrey.

– Csodálkozom, hogy életben van ennyi ésszel, Jackson kisasszony – morogta a bájitalmester. – Nem tud három egyszerű dolgot megjegyezni? Ha levonok három pontot a Griffendéltől, az talán segít az elmeállapotán.

– Mi? De hát hétvége van! – háborodott fel Samantha.

– Pontosan, Jackson. – Piton látszólagos örömmel nyugtázta, hogy a lány fogta az adást. – Hétvége van. Maga pedig pocsékolja a becses időmet. Ideje lenne megtanulnia, hogy érdemi működésre bírja azt a bizonyos feji szervét, ami nem véletlen lötyög a koponyájában. Segítek: a neve agy – zengte undokul. – Megsúgom, a megfelelő eszközökkel némi észt is lehet csiholni belőle. Habár... – legyintett lemondóan – a magáéhoz nem fűzök hiú reményeket. Merem remélni, hogy azzal azért tisztában van, pontosan mi fán is terem az agy.

Samantha összefonta maga előtt a karjait.

– Nem fán terem – bökte ki végül. – De mivel maga annyira okos, ezt biztosan tudja.

Nem bírta ki, hogy ne szóljon vissza, noha tudta, hogy a szemtelenségének meglesz az ára. Nem is tévedett. Piton dühödt fintort vágott.

– Még öt pont a Griffendéltől – közölte szemrebbenés nélkül. – És elvárom a „professzor", a „tanár úr" vagy az „uram" megszólítások valamelyikét.

Samantha sértődötten megvárta, amíg a professzor fordult még egy kört és visszatért a kért dolgokkal.

– Még valami? – tette fel a kérdést gúnyosan.

A lány szívesen rávágta volna, hogy letesztelhetné, milyen állapotban vannak Bolyhoska fogai, de inkább visszanyelte a szavakat.

– Ennyi. Köszönöm, „uram-professzor-tanár úr" – cifrázta. – Madam Pomfrey nevében is.

Piton gyűlölködő arccal nyugtázta, hogy a lány még az udvariasságból is tréfát űzött, de nem szólhatta meg a titulusok halmozásáért. Helyette másként vágott vissza.

– Kiterjednek a képességei annak a roppant nehéz feladatnak a megoldásáig, hogy épségben feljuttassa a lombikokat a gyengélkedőre egyedül?

Samantha nem sokkal később magában füstölögve lépdelt fel a lépcsőkön, miközben pofákat vágott, és elváltoztatott hangon hadovált maga elé:

– Megoldja-e egyedül, Jackson...

Pedig úgy gondolta, most még szerencséje volt és egész jó kedvében sikerült elcsípnie Pitont. Amennyire ismerte, a hangulati állapotait három nagy csoportra lehetett osztani: az „alapbunkó", amin már meg sem lepődik az ember, az „extrabunkó", ami után kedve lenne a sarokba kucorodva zokogni pár napig, valamint a „sárkányok is menekülnek". Persze a hatás erőssége függött attól is, hogy az illető, aki Pitonnal szembekerült, mennyire volt megedződve, illetve léteztek átmeneti lépcsőfokok – avagy „középbunkó-szakaszok" – is a bunkósági szintek között.

Samantha bármennyire is utálta, sajnos a professzor vele kapcsolatos aggályai nem voltak alaptalanok. Már majdnem odaért a gyengélkedőre, amikor megcsúszott a lába az egyik lépcsőfokon, és hasra esett.

A lombikok ripityára törtek. Samantha cifrán káromkodott, aztán rájött, hogy megjavíthatja őket Reparóval, csak meg kell kérnie Madam Pomfrey-t, hogy adja vissza egy kicsit a varázspálcáját – a büntetőmunka idejére ugyanis le kellett adnia neki.

A javasasszony a fejét csóválta, amikor a lány ismertette vele az esetet, de végül kisebb közjáték után csak eljutottak hozzá a mérőlombikok.

Philippos Stamos minden további nélkül aláírta Samantha engedélyét, aki lelkesen vetette bele magát a könyvtár zárolt részén található animágiával kapcsolatos könyvekbe – azonban az információk, amiket talált bennük, jelentősen letörték a hangulatát.

– Hogy lehet valami ennyire bonyolult? – siránkozott Lee-nek egyik délután, a klubhelyiségben ülve. – Még a végére sem értem az olvasásnak, de már kivagyok tőle. Tudod, hány lépés van? És mind olyan, hogy tarts a szádban egy mandragóralevelet egy hónapig, meg kotyvassz egy bájitalt, amit aztán elzársz egy elektromos viharig. Mi a tetű az az elektromos vihar? – kérdezte tanácstalanul.

– Nem tudom – vakargatta a fejét Lee. – Ez tényleg elég keménynek tűnik. Nem lenne jobb inkább, ha... feladnád? – kérdezett rá óvatosan.

– Hogy Fred és George nyerjen, aztán a tanáriban rohangálhassak „Szeretem Pitont" felirattal a homlokomon? – hördült fel Samantha. – Kizárt. Állattá akarok változni.

– Már most is az vagy – ugratta Lee.

– Ha-ha – öltött nyelvet a lány. – A lényeg, hogy megoldom – jelentette ki. – Valahogy – bizonytalanodott el, amikor újra eszébe jutott az animágussá válás bonyolult „receptje".

Hiába volt meg Lee-ben a segítő szándék, tudta, hogy bájitaltanból sajnos nem számíthat rá. Ahhoz Fred és George kellettek volna. De ők ellene fogadtak, szóval ez a lehetőség nem játszott.

Mindegy, gondolta Samantha, majd a bájitalkészítés problémájával foglalkozik később. A könyv, amiben a receptet találta, azt javasolta, hogy elsőként gyűjtsön be minél több tudást átváltoztatástanból és bájitaltanból, illetve alaposan tájékozódjon az animágiáról, mielőtt nekivág. De neki minderre se ideje, se kedve nem volt túlzottan, így úgy döntött, belevág az első lépésbe, és majd közben olvasgat részletesebben.

December első vasárnapján, teliholdkor tehát a szájába tömködött egy mandragóralevelet – amit előzetesen elcsent gyógynövénytanon a hármas számú üvegházból –, azzal a szándékkal, hogy ott is tartja a következő teliholdig. Nos, ez ott bukott meg, hogy másnap hason ébredt, és az első dolog, amit felkeléskor meglátott a csorgó nyálán kívül, a párnáján szétkenődött pépes zöld trutyi volt.

Miután öklendezett egy sort, és jobb híján átfordította a párnáját a másik oldalára, hátha nem tűnik fel senkinek, kelletlenül állapította meg magában, hogy most bizony kénytelen lesz újrapróbálkozni a következő teliholdnál.

Addig is ejtette kicsit az animágia problémáját, hiszen közeledett a karácsony. Bár a nehézségek és az első kudarc kicsit rányomták a bélyeget a hangulatára, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy osztálytársaikkal meglepjék Aliciát a születésnapja alkalmából, valamint, hogy Freddel, George-dzsal és Lee-vel megbűvöljék a nagyteremben felállított karácsonyfákat, hogy azok díszeket lövöldözzenek a közelükben elhaladókra.

A Weasley ikrek tehetségesek voltak bűbájtanból, így a mutatvány megvalósulását javarészt nekik köszönhették – és mennyire megérte megcsinálni! Egyszerűen felülmúlhatatlan volt a tanári kar reakciója, amikor gyanútlanul a reggelizőhelyükre igyekeztek, pillanatokkal később pedig már ünnepi pompába öltöztette őket az egyik fenyő.

Sinistra térdig érő afro hajkoronája például úgy nézett ki, mintha beleakadt volna a világegyetem is, de végül a tanárnő méltóságteljesen a székéhez vonult, mintha mi sem történt volna, és látszólag napirendre is tért afelett, hogy mostantól a kis ezüstgyűrűk mellett girlandok és meg-megcsörrenő karácsonyi gömbök is díszítik fonatait.

McGalagony már nem viselte ilyen higgadtan a dolgot – Pitonról nem is beszélve. A Bajos Bagázs tagjai a markukba kacagva nézték, amint házvezető tanárnőjük felháborodva gesztikulál a derűs Dumbledore professzornak, akinek itt-ott fagyöngyök és angyalkadíszek tűzdelték a szakállát. Amikor azonban a professzor asszony a Griffendél asztala felé intett, és megakadt a szeme a vihorászó négyes csoporton, ajkai keskeny vonallá préselődtek, és lerázva magáról a műhavat, határozott léptekkel megindult feléjük.

Samantha, Fred, George és Lee itt látták elérkezettnek az időt, hogy kereket oldjanak, és otthagyva a félig megevett ham and eggs-üket, kirohantak a nagyteremből. Még hallották, ahogy McGalagony utánuk kiabál.

Később persze nem úszhatták meg a leszúrást, mivel kénytelenek voltak találkozni vele olyan apróságok okán, mint az átváltoztatástan-óra – illetve a tanárnő összeírta azoknak a nevét is, akik a kastélyban kívántak maradni a téli szünetre. Samanthának természetesen eszében sem volt feliratkozni. Örömmel gondolt arra, milyen jó lesz egy kicsit újra otthon.

Nem mindenki érzett azonban így. Egyik délután épp karácsonyi dalokat dudorászva baktatott egyedül a folyosókon, mivel a fiúk elhatározták, hogy lazításképp belógnak a prefektusi fürdőbe, ha már tavaly is sikerült. Neki viszont semmi kedve nem volt velük menni oda, így előbb lement a konyhába, aztán visszaindult a klubhelyiségbe. Ekkor talált rá az egyik lépcső aljában sírdogáló Marietta Edgecombe-ra.

– Csá – intett neki bizonytalanul. – Mi a baj?

A hollóhátas elsős csak most vette észre őt.

– Bo-bocsánat – szipogta. – Azt hittem, itt egyedül lehetek. Nem akartam zavarni senkit.

Samantha némi szerencsétlen ácsorgás után úgy döntött, leül mellé. Félszegen odanyújtotta neki az egyik pogácsás zacskót, amit útravalóként csomagoltak neki a házimanók. Marietta elvett egy pogácsát, de nem ette meg, csak letette az ölébe, és a könnyeit törölgette. De hiába, azok megállíthatatlanul potyogtak.

– Szerintem is szar a suli – szólalt meg együttérzően Samantha. – Ennyi szívatást az ünnepek előtt... Szörnyű, milyen lelketlenek a tanárok. Egyszerűen pocsék. Jó lesz már végre egy kis nyugi otthon.

Marietta erre csak még keservesebben sírt. Samantha nem tudta, mit csinált rosszul, úgyhogy végigfuttatta a fejében, mit szokott tenni ilyenkor az édesanyja. Forrócsokit készít, az az egyik, de ő most jött a konyhából, lusta volt visszamenni. Aztán meleg pokrócot ad, de az most nem volt nála. És megöleli az illetőt, aki le van törve. Bingó.

Így hát magához vonta az elsőévest, és az a vállán zokogott tovább. Úgy tűnt, legalább valamennyire megnyugtatta a dolog. Hamarosan már lecsillapodott annyira, hogy akadozva be tudjon számolni Samanthának a szívfájdalmáról.

– Anya baglyot küldött. Azt írta, újraházasodik.

– Micsoda?

Samanthával már ezt hallva megfordult a világ. Hát akkor mit élhet át Marietta? – gondolta.

A lányból ismét kitört egy síráshullám.

– A-azt írta, hogy még a nyáron megismert egy férfit – hadarta indulatosan –, csak nem szólt nekem róla, mert nem tudta, mi lesz, és nem akart felkavarni vele, de... de aztán állítólag nagyon egymásba szerettek, és jövő nyáron, a találkozásuk évfordulóján meg is akarnak esküdni. Most, a téli szünetben akarja bemutatni nekem azt a... azt a.... – hebegte eltorzult arccal.

– Apahely-elcsórót – segítette ki Samantha, tömény borzalommal az arcán.

Marietta bőgve bólogatott. Miközben Samantha várta, hogy megnyugodjon – habár most már ő maga sem volt nyugodt –, egyszer csak apró cipőtalpak kopogását hallotta, és egy ázsiai származású lányka jelent meg előttük.

– Marietta, de jó, hogy megvagy! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Már mindenhol kerestelek.

– Te ki vagy? – meredt rá Samantha.

Ismerős volt neki valahonnan a lány, csak azt nem tudta, honnan. Név- és arcmemória terén olyan volt az emlékezőtehetsége, mint nagyjából minden másból: akkor ragadt meg a fejében igazán az információ, ha az tényleg érdekelte, vagy számára felejthetetlen esemény kötődött hozzá.

– Cho Chang – mutatkozott be kissé megszeppenve a lányka. – Marietta osztálytársa vagyok.

– Aha. – Samanthának még mindig nem ugrott be, hol láthatta őt, de végül betudta a dolgot annak, hogy sok diák jár a Roxfortba. – Samantha Jackson – rázott vele kezet. – Kérsz pogácsát?

Az elsős megköszönte, és elvett egyet a felé nyújtott papírtasakból.

– Te griffendéles vagy, ugye? – tűnődött. – Azzal a három fiúval ti varázsoltatok egyik nap jégpályát a folyosón, ahol Frics irodája van, nem?

– Ja, igen – vigyorodott el Samantha az emlékre.

– Kár, hogy rajtakapott titeket – kuncogott Cho. – Hallottam, ahogy fenyegetőzik. Pedig szerintem vicces volt, amit csináltatok. Nem nagyon szeretem Fricset meg a macskáját – vallotta be.

– Őket senki sem szereti.

Marietta csendben szipogott mellettük. Cho arca elkomorult, és aggódva pislogott barátnőjére.

– Mi a baj? – guggolt le elé, és óvatosan megszorította a kezét.

Marietta neki is elsírta bánatát. Samantha unta, hogy még egyszer végig kellett hallgatnia, így azzal kötötte le magát, hogy továbbgondolta a helyzetet, és kiszínezte a beszámolót egy-egy közbetoldott mondattal („És az az utolsó szemét tuti, hogy bűbájjal láncolja magához Mrs. Edgecombe-ot! Vagy szerelmi bájitallal!"). Egészen belelovallta magát a szutykolódásba.

Cho figyelmesen hallgatta őket. Végül félénken így szólt:

– Hűha. Hát, nem tudom. Ez tényleg nehéz lehet neked, Marietta. Sajnálom.

– Miért csinálja ezt velem anya? – kérdezte a lány kivörösödött szemmel. – Miért pont velem kell ennek megtörténnie? Miért?

Samantha mélyen egyetértett. Ha az ő anyja kezdett volna el csak úgy összeházasodgatni mindenféle jöttment férfiakkal, ráadásul az ő előzetes megkérdezése és hozzájárulása nélkül, ugyanúgy ki lett volna akadva, mint Marietta.

Hát hogy képzelnek ilyesmit a szülők? Mi az, hogy nem gondolnak a gyerekükre? Ők csak ne legyenek szerelmesek másba, mint akivel már egyszer összeházasodtak, gondolta. Őszintén örült, hogy Cara nem hülyült meg sosem.

Mint kiderült, Cho azért máshogy fogta fel a helyzetet.

– Gondolj bele anyukád helyzetébe, Marietta – nyugtatta barátnőjét. – Neki is nehéz lehet. Talán csak azért nem mondta el neked eddig, mert félt, hogy hogyan fogadod majd.

– De én ezt nem értem. Hogy dobhatja el apa emlékét? – kérdezte remegő hangon Marietta.

– Biztos, hogy attól még ugyanúgy hiányzik neki – mondta megértően Cho. – De ha talált egy férfit, akivel boldog lehet megint, akkor az jó dolog, nem? – kérdezte óvatosan. – Lehet, hogy jó fej.

Marietta nagyot nyelt.

– Utálom – közölte szilárdan.

Cho nagyot sóhajtott.

– Legalább anyukád kedvéért adj neki egy esélyt. Még azt sem tudod, milyen.

– Biztos, hogy utálatos – bólogatott szent meggyőződéssel Samantha. – Egy apahely-elcsóró csakis az lehet. Én a helyedben pokollá tenném az életét, hogy jól elijedjen – javasolta Mariettának.

Ő reménykedve nézett rá.

– Tényleg? Gondolod, hogy ez működhet?

– Persze – húzta ki magát Samantha. – Csak néhány jó csíny kell.

Cho homlokára ború ereszkedett.

– Ez nem helyes hozzáállás.

Hiába, szavai süket fülekre találtak. Marietta hamarosan már feltámadó lelkesedéssel hallgatta a gesztikuláló Samantha tanácsait, hogy miképpen kellene szabotálnia édesanyja újkeletű kapcsolatát, és borsot törnie az „apahely-elcsóró" személy orra alá.

Cho Chang nem ismerte még Samantha Jacksont, de volt egy olyan érzése, hogy nem feltétlen lesz jó vége, ha a barátnője az ő tippjeire hallgat. Csak remélni merte, hogy a szünetig sikerül Marietta lelkére beszélnie. Akkor még talán lenne némi esély, hogy Edgecombe-éknál az ünnepek ne végződjenek totális katasztrófával.

Samantha boldogabb nem is lehetett volna, hogy kitört a téli szünet. A feldíszített Summerrise-Province, a Csoda Csemege üzletben a boltos Ferdinand rádiójából szóló karácsonyi zenék, és a gőzölgő forrócsoki, amit az édesanyja otthon készített, teljesen feldobták.

Még Remus is ellátogatott hozzájuk Cara születésnapján, Samantha pedig lelkesen ecsetelte nekik, milyen élményekkel gazdagodott a Roxfortban.

– ...és képzeljétek, a Hugrabug még a Hollóhátat is lesöpörte a pályáról a november végi meccsen. Charlie szerint azért, mert csúnyán alábecsülték őket. Idén Beatrice lett a kapitány, és ő nagyon ügyes.

– Milyen Beatrice? – Remus kezdte elveszíteni a fonalat.

– Hát Beatrice Haywood. Penny nővére. Ja, nem, izé, húga. Penny pedig Tonks barátnője.

– Tonks? – kapta fel a fejét Cara. – Ez a keresztneve, hogy Tonks?

– Dehogy – legyintett Samantha. – Igazából Nymphadorának hívják, de azt utálja. Nem is csodálom. Ha te Nymphadorának neveztél volna el engem, én is biztos Jacksonnak hívatnám magam. Egyébként tök menő, mert metamorfmágus.

Remus és Cara jelentőségteljes pillantást váltottak. Régen hallottak Andromeda Tonks – lánykori nevén Black – felől. Ismerték futólag, mert Sirius kedves unokanővére volt, de nem tartották vele a kapcsolatot.

Cara idejét sem tudta, mikor látta utoljára Andromedát és a férjét, Tedet. Talán amikor esküdtek Siriusszal. Az már nem sokkal azelőtt volt, hogy Voldemort vadászni kezdett Potterékre. Eszébe sem jutott, hogy már Andromedáéknak is ekkorára nőtt a lányuk, és hogy Samantha összefuthat vele a Roxfortban.

– Tonks meg Penny amúgy tök jó fejek, bírom őket – jelentette ki Samantha. – Tavaly is megmentettek minket a mardekárosoktól – emlékezett vissza.

– Mit csináltak veletek a mardekárosok? – kérdezte gyanakodva Cara. Rosszat sejtett. – Úgy emlékszem, erről nem is meséltél.

– Ja, csak a szokásos. Belénk kötöttek, én tökön rúgtam az egyiket, aztán persze megpróbáltak megátkozni.

– Micsoda?!

– Durva, mi? De mindegy, mondom, már tavaly volt. És semmi baj nem lett, mert Tonks és Penny szerencsére épp arra jártak. Penny meg prefektus, aztán nem mertek vele vitatkozni.

– Úgy értem, kiscsillag, mégis mi az, hogy – a te szavaiddal élve – „tökön rúgtál" valakit?

– De hát sértegetett téged, anya! – fakadt ki Samantha.

Carának elakadt a szava. Nem tagadhatta: mélyen belül leírhatatlanul jólesett neki a tudat, hogy a lánya kiállt érte.

– Ezt azért talán mégsem kellett volna – csóválta meg végül a fejét, amikor végre szóhoz tudott jutni, de képtelen volt kiiktatni a hangjából a meghatottságot, és a szája sarka is mosolyra rándult.

Szebb születésnapi ajándékot nem is kaphatott volna. Igaz, Samantha a következő kérdésével bele is rondított az idillbe.

– Amúgy anya, te ugye sosem akarsz újraházasodni?

Cara köpni-nyelni nem tudott. Segélykérően pillantott Remusra, de ő ugyancsak lefagyva meredt maga elé.

– Hogy jutott ez most eszedbe, kiscsillag? – köszörülte meg a torkát.

– Hát, csak mert Marietta anyja...

– Ki az a Marietta? – kérdezte egyszerre Cara és Remus.

– Jaj, hát egy elsős lány! – magyarázta Samantha, mintha ez magától értetődő lenne.

Azzal hosszaszan ecsetelni kezdte nekik, miféle elvetemült dolgok történnek mostanság egyesek rokoni körében.