Samantha és Cara abban maradtak, hogy a következő héten ellátogatnak az Abszol útra. Ha már Londonba utaztak, úgy döntöttek, meglátogatják a lány anyai nagyszüleit is, akik muglik voltak, és egy külvárosi kerület kis sorházában laktak, nem messze a Temze folyótól.

Hop-porral akartak menni, de mivel ez az utazási mód többnyire varázsló-háztartások között volt lehetséges, Cara külön engedélyt kért a minisztériumtól, hogy ideiglenesen ráköthessék a hálózatra a szülei nappaliját. Sikeresen meg is kapta, mint minden korábbi alkalommal, így aztán reggeli után Samanthával együtt a begyújtott kandalló elé álltak.

— Megvan mindened? — nézett a lányára Cara.

— Ne aggódj, anya, az összes cucc a táskámban van — paskolta meg magabiztosan tarka hátizsákját Samantha. Ő aztán nem felejtett el semmit!

— Szendvics? Víz? Lista? — sorolta az asszony.

— Lista! — csapott a homlokára a lány, és visszarohant a szobájába a papírért.

— A fejedet is elhagynád, ha nem lenne a nyakadhoz rögzítve... — csóválta a fejét Cara, amikor a lánya visszatért, és rosszallóan nézte végig, ahogy hanyagul beletömködi kitűzőkkel zsúfolt, batikolt táskájába a roxforti pergament.

— Na de anya! — Miközben Samantha behúzta a cipzárt, szabad kezét a mellkasára tette, mintha szíven ütötték volna a szavak. — Csak nem arra célzol, hogy szétszórt lennék?

— Nem, kiscsillag, te szanaszét-szórt vagy. — Cara barackot nyomott a lánya fejére, majd orrára biggyesztette kedvenc Lennon-napszemüvegét. — Mehetünk?

— Igenis, főnökasszony! — Samantha vállára vette tarka hátizsákját, és olyan vigyázzállást mutatott be, amit még a Buckingham-palota őrei is megirigyelhettek volna. Csak éppenséggel ő díszes katonai öltözet helyett AC/DC, Coca-Cola, smiley, békejel és szuperhős-témájú kitűzők armadájával büszkélkedhetett.

Édesanyja a szemét forgatta (bár ezt a lány a napszemüveg rózsaszín lencséjétől nem láthatta), és motyogott valami olyasmit, hogy „már előre féltem tőled szegény professzorokat".

— Köszönöm, anya, én is annyira, de annyira szeretlek! — A lány meghatottan rebegtette a pilláit. — Mindjárt könnyekben török ki a meghatottságtól, de komolyan!

— Na, nyomás befelé a kandallóba! — lökte a lányát a lángnyelvek felé Cara.

— De anyaaa, még nem is vettem Hop-port! — hördült fel Samantha. — Te meg akarsz ölni?! Tűzhalálba taszítanád az egyetlen, imádott lányodat, aki a legkedvesebb a szívednek?

— Ne drámázz már, nem érünk rá egész nap — közölte unottan Cara, és az orra alá dugta a csillogó porral teli tálat.

— Téged komolyan nem hatott meg, hogy kis híján meghaltam? — kérdezte Samantha szemrehányóan, miközben csippentett egy adag varázsport.

— A saját hibádból gyulladtál volna meg, kiscsillag. Ha nem csacsogsz annyit, már a kezedben lett volna a Hop-por. Mellesleg, ha lángra is kapsz, eloltottalak volna. Tudod, boszorkány vagyok, és van egy ilyenem, amit úgy hívnak, varázspálca — pörgette ujjai között a szóban forgó eszközt. — Neked is vennénk egyet, ha még ma sikerülne elindulnunk Londonba. Rémlik?

— Francba, pedig olyan szuper drámai monológot találtam ki! — biggyesztette le az ajkát Samantha.

— Ezt nem kétlem...

— Akkor most nem adhatom elő?

— Oda akarsz érni zárás előtt az Abszol útra vagy sem?

— Vettem, indulok... — morogta a lány. A lángnyelvek közé szórta a csillogó port, és beleállt a kandallóba. — London, Királynő utca harminchat per bé!* — rikkantotta.

Forogni kezdett a tengelye körül, és a Hop-rendszer cső módjára beszippantotta. Egy darabig számolta az elsuhanó rostélyokat, de valahol ötvenháromnál összezavarodott és feladta. Ráadásul korom ment a szemébe, így jobbnak látta, ha becsukja — már kezdte érteni, miért utazott édesanyja napszemüvegben. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megérkezett, és a célkandalló kiokádta magából (ő így nevezte a folyamatot).

Hasra érkezett, de szerencsére puha, geometriai mintákkal díszített szőnyeget tapintott maga alatt. Feltápászkodott, kisöpörte a szeméből tépett oldalfrufruját, és leporolta a ruhájáról a kormot. Még jó, hogy előrelátó volt, és fekete farmer rövidnadrágot vett fel királykék haspólóval, így kevésbé látszott rajta a kosz. Sötét, kávébarna hajának pedig aztán végképp nem ártott a kandalló — legfeljebb kicsit összekócolódott.

Körbenézve megállapította, hogy valóban jó helyre érkezett. A nagy, fehér keretes ablakokon át fény áradt a helyiségbe, megvilágítva a kör alakú dohányzóasztalt a narancssárga kanapéval és a halványzöld puffokkal, valamint a sarokban álló cserepes bambuszpálmát.

A szemközti fal mentén világos fából készült szekrénysor húzódott, és a polcokon egyaránt fel lehetett fedezni különféle könyveket és társasjátékokat (Samanthának a Monopoly és a Ki nevet a végén?** voltak a kedvencei). A középső, legnagyobb polcon egy Trinitron- televízió foglalt helyet, és a lány jól tudta, hogy a nagyanyjának hála a mellette lévő lenyitható fiókban mindig rejtőzött egy kis Kit Kat, Maltesers, Tooty Frooties, vagy más finom édességek.

A vitrines szekrényekben családi fényképek sorakoztak. Voltak köztük régi esküvői fotók a Jackson-nagyszülőkről, és sok-sok családi fénykép is.

Samantha mindig megmosolyogta őket — különösen az tetszett neki, ami a három gyerekről készült. A fekete-fehér fotópapírról két kisfiú vigyorgott a kamerába, karjukban tartva újszülött kistestvérüket. Cara idősebb bátyja, az akkor nyolcéves Jeremy magabiztosan kihúzta magát, a pufók, hatéves kis Daniel arcán ellenben a mosoly mellett enyhe aggodalom tükröződött. Szemlátomást félt a kezébe venni kishúgát, nem szerette volna elejteni.

— Nicsak, ki ez az ifjú hölgy a nappalinkban? Csak nem a kisunokám? — kukkantott ki a The Sun napilapja mögül egy ráncos öregember. Olvasószemüvege szárain zsinór függött, hogy kényelmesen a nyakába akaszthassa, s kopasz fejét mindössze pár ősz hajszál díszítette.

— Papaaa! — rohant oda hozzá Samantha, és szorosan megölelte.

Nagyapja feltápászkodott a barna bőrfotelből, félretette a dohányzóasztalra az újságját, és kinyújtóztatta vén tagjait.

— Még mindig nem tudom megszokni, hogy csak úgy megjelentek a kandallóban — csóválta a fejét, de a szája szegletében mosoly bujkált. — Anyád hol van?

Végszóra a kandallóban embermagasságú, smaragdzöld lángnyelvek csaptak fel, és megjelent köztük Cara. Neki bezzeg semmi gondja nem akadt az utazással. Elegánsan lépett ki a tűzből, és levélmintás, fehér nyári ruhája is makulátlan maradt.

— Hogy csinálod, anya? — kérdezte bosszúsan Samantha.

— Micsodát, kiscsillag?

— Hogy ilyen simán utazol Hop-porral!

— Tudod, az évek meg a rutin... — vont vállat lazán Cara, és édesapjához sétált, hogy két puszival köszöntse.

— Megérkeztek? — sietett a nappaliba egy festett szőke, dauerolt hajú öregasszony. — Cara! Sam! — zárta a karjaiba lányát és unokáját. Mint mindig, kellemes vaníliaillata volt, ami az otthonosság érzését keltette Samanthában. — Jól utaztatok? Már attól féltem, beszorultatok abba a kandallórendszerbe, vagy mibe. Jaj, úgy örülök nektek, tündérkéim! — csapta össze a tenyereit. — Gyertek, egyetek egy kis csokis muffint. Nemrég sült ki, még meleg — terelte őket csillogó szemmel a konyha felé.

Cara és Samantha nem tiltakoztak. Tudták jól, hogy Julie mama sütijeinél kevés finomabb dolog létezik a világon. Amilyen csapnivalóan boldogult a konyhában Cara, olyan gasztroművész volt az anyja. Nem telt bele sok idő, Artie papa is követte őket.

A konyha nagy részét a nappaliéhoz hasonló stílusú világos fabútorok foglalták el. A konyhaszekrényeket alig lehetett becsukni a rengeteg edénytől, illetve a sütés-főzéshez szükséges egyéb felszerelésektől. Még a falakra szerelt kampókra is jutottak, így a faliszőnyeg előtt serpenyők és merőkanalak függtek, meg egy napraforgómintás sütőkesztyű, a hozzá passzoló köténnyel.

A szekrénynek az asztalhoz legközelebb eső végére piros kagylós telefon volt felszerelve, a távolabbi oldalon pedig a hűtő foglalt helyet. Samantha szerette nézegetni a rajta lévő matricákat és hűtőmágneseket. Nagyszüleinek szokása volt, hogy minden utazásukról hoztak haza egyet-egyet. Volt köztük görögországi, franciaországi, belga, holland, de még Spanyolországból származó is — és természetesen a brit sem maradhatott ki.

Miközben Julie mama sürgölődött, Samantha, Cara és Artie papa letelepedtek az asztalhoz, aminek a közepén csinos kis gyümölcsöstál pompázott. A lány a csipketerítőre könyökölt, és rossz szokásához híven lóbálni kezdte a lábát.

— Mit kértek inni, tündérkéim? — kérdezte lányát és unokáját a dauerolt szőke öregasszony.

— Ú, én málnaszörpöt, mama! — csillant fel Samantha szeme. — És kaphatom a...?

— A Scooby-Doo-s pohárban, tudom — bólintott derűsen a nagyanyja. — Na és te, Cara, szívem?

— Én csak egy pohár vizet, köszönöm, anya — mosolygott rá az őzbarna hajú nő. — Ne segítsek varázslattal?

— Nem kell, kedvesem — rázta a fejét Julie mama. — Ezer éve boldogulok én anélkül is, ne félj. Artie, te kérsz valamit? — fordult a férjéhez.

— Én most nem vagyok szomjas, köszönöm.

Miután a lelkes nagyi szervírozta az italokat (különös figyelmet fordítva arra, hogy Samantha a kedvenc, Scooby-Doo-s poharában kapja), és már tömték magukba a csokis muffint (Julie mama nagy örömére), vidám beszélgetésbe elegyedtek. Samantha teli szájjal hadart mindenféléről (Cara metsző pillantásával kísérve), a roxforti levéltől kezdve, a bagolycsemegéken át („Nem mindegy ám, mivel etetjük őket!"), egészen a válaszüzenetig („És akkor anyával megírtuk McGalagony professzornak, hogy megyek a Roxfortba. Pazar, mi?"), de még az iskolai szabályokra is kitért („Mekkora hülyeség már, hogy nem lehet lovat vinni! Paripa úgy fog unatkozni nélkülem...").

Nagyszülei érdeklődve hallgatták, és olykor-olykor közbekérdeztek, ha valami nem volt világos számukra (bár tekintve, hogy már volt egy boszorkány lányuk, nagyjából nyomon tudták követni, amit kis unokájuk mesélt).

— Néha azért levegőt is vegyél — nevetett Artie papa —, nehogy nekem itt belefulladj nagyanyád remek süteményébe! Igazán kár lenne.

Samantha egyetértett a nagyapjával. Hisz' ha megfulladna, soha többé nem ehetne! Micsoda tragédia lenne!

Cara bocsánatkérő arccal nézett szüleire.

— Esküszöm, nem adtam neki fecsegésfőzetet. Tudjátok, milyen, ha felpörög — akár egy mérgezett egér.

— Hadd beszéljen, aranyos kis tündér — mosolygott elnézően Julie mama.

Amikor Samantha végre kibeszélte magát, és a kajakóma is kellőképpen beütött nála, édesanyja elérkezettnek látta az időt, hogy távozzanak.

— Indulnunk kell, még sok a dolgunk az Abszol úton. Anya, apa, örülök, hogy láttuk egymást — búcsúzott a szüleitől két-két puszival.

— Vigyázzatok magatokra — nevetett rájuk Artie papa —, főleg te! — rázta meg az ujját Samantha felé. — Nehogy nekem valami galibába keveredj!

— Galibába, én? Soha — tódította Samantha.

— Jó vásárolgatást! — ölelgette meg unokáját a nagymama. — Majd' elfelejtettem! — kapott a fejéhez, amikor már az ajtóban álltak. — Vigyetek egy kis muffint az útra...

Az öregasszony nem nyugodott, míg meg nem pakolta tündérkéi hátizsákját csokis muffinnal, így aztán Samantha és édesanyja feltankolva léptek ki a Királynő utcára. Innen mugli tömegközlekedéssel folytatták útjukat.

Carának nem volt gondja a járművekkel és a jegykezeléssel, hisz' mugli születésű boszorkány volt és Londonban nőtt fel, otthonosan mozgott a városban. Samanthának is megtanított mindent a világról, ahonnan származott, így a lány számára evidensnek számított a mugli technikai vívmányok használata. Szerencsésnek mondhatta magát, amiért tisztában volt a varázslók és a varázstalanok életének működésével is.

Buszra szálltak, majd néhány metrómegálló és némi gyaloglás után végre megérkeztek a Foltozott Üsthöz, ami egy piszkos kis kocsma volt. Bűbáj védte, így a muglik nem láthatták, kizárólag akkor léphettek be, ha varázslókkal érkeztek. Samantha nem sokszor járt még itt, mert kisebb korában, ha elkísérte édesanyját bevásárolni az Abszol útra, legtöbbször a kandallórendszeren át utaztak.

Dél lévén szinte csurig volt a kocsma, minden asztalnál boszorkányok és varázslók nyüzsögtek. Samantha kiszúrt egy csoportot, akik robbantós snapszlit játszottak, két öreg mágus pedig varázslósakkozott. A lány érdeklődve pillantott az állásra. Kedvelte a játékot, sokkal izgalmasabb volt, mint a mugli sakk, itt ugyanis nem kellett tologatni a bábukat, utasításra mozogtak (bár néha egyik-másik szeretett ellenkezni a játékossal), és ténylegesen ütötték egymást.

— Cara! — köszöntötte a kedves, kopasz csapos, aki hajlott korának (és talán a rendszeres alkoholfogyasztásnak) köszönhetően alig néhány foggal büszkélkedhetett.

— Szép napot, Tom! — mosolygott rá Cara.

— Rég láttalak errefelé — közölte a kocsmáros, árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában.

— Bocsáss meg, Tom, tudod, eléggé elfoglalt vagyok. Ott van nekem a kertészet, meg a lányom... — simította meg az asszony Samantha buksiját. — De mindig jó régi ismerősökkel találkozni.

— Adhatok nektek valamit?

— Nagyon szépen köszönjük, de sietnünk kell, hogy végezzünk az iskolai bevásárlással... Talán majd később.

Tom most Samantha felé fordította a figyelmét.

— Csak nem elsőbe mész? — hüledezett.

— De bizony — bólogatott a lány levakarhatatlan vigyorral.

— Hogy szalad az idő! — állapította meg a csapos. — Mi is a neved?

— Samantha.

— Élvezd ki a Roxfort minden percét, Samantha. Nem is tartalak fel titeket tovább, kellemes vásárlást! — intett búcsút a kocsmáros.

— Köszönjük — zengte kórusban Samantha és Cara.

A hátsó ajtón át kiléptek egy sikátorszerű, gyomnövényes udvarra. Az asszony előhúzta a varázspálcáját, és magában motyogva számolgatta a téglákat a kuka fölött. Amikor megtalálta, amit keresett, háromszor rákoppintott a pálcájával. A tégla közepén lyuk jelent meg, mely átjáróvá tágult. Anya és lánya végre beléphettek az Abszol útra.

Samantha mindig szívesen járt a girbegurba, macskaköves utcán, amit megannyi izgalmas, mágikus üzlet szegélyezett. Legszívesebben azonnal nekiindult volna a forgatagnak, de Cara visszatartotta.

— Ácsi! Először a Gringottsba megyünk, pénzt kell felvennem.

Samantha kicsit csalódottan indult meg szülője nyomában a varázslók bankja felé. Nem mintha unalmas hely lett volna — az impozáns, fehér márványépület személyzetének nagy része koboldokból állt, a széfek egy föld alatti csillerendszerből nyíltak, és egyes folyosókat állítólag sárkányok őriztek —, de a lány szíve szerint már ment volna, hogy felfedezze az üzletek legújabb kínálatait.

Amikor már a csillében száguldottak a föld alatti síneken, egy kobold társaságában, egészen más volt a véleménye.

— Juhúúú! — sivította, és dudorászni kezdte a bank mottóját, egy maga költötte dallamra.

„Lépj be, vándor, de vigyázz:
Nem csak kincset rejt e ház.
Ha csak vinnél, de nem hozol
Fejedre csak bajt halmozol.
Ki idegen kincset áhít,
Annak e hely csapdát állít.
Add fel, tolvaj, ne légy dőre,
Varázslat e kincsek őre."

— Ne ficánkoljon, kisasszony, kisiklik a csille — szólt rá mogorván a kobold (bár Samantha szerint minden kobold mogorva volt) —, és ha kérhetem, ne kornyikáljon.

A lány észre sem vette, mennyire beleélte magát az előadásba.

— Nem tetszett a dal? — biggyesztette le az ajkait.

— Nem.

— Énekeljek egy másikat?

— Ne.

Samantha elgondolkodott.

— Igaz, hogy innen még nem loptak el semmit?

— Igaz.

— És tényleg vannak idelent sárkányok?

— Tényleg.

— Komolyan? — csillant fel a lány szeme. — Megnézhetem őket?

— Nem.

— Kár...

A kobold legnagyobb megkönnyebbülésére elérték Jacksonék széfjét. Nem voltak szegények — Cara jól keresett a kertészettel —, de nem is voltak olyan eget rengetően gazdagok. A nő megtöltötte pénztárcáját a galleon-, sarló- és knútkupacokból, majd kihátrált a széfből. Eközben Samantha tovább faggatta a koboldot.

— Hogy lehet lejutni a sárkányokhoz? Persze csak elméletben...

— Ez szakmai titok.

— Ne már! Akkor nem mondhatja el nekem?

— Nem.

— Maga tud összetett mondatban is válaszolni?

— Bármily' meglepő, igen.

— Nahát!

— Ne nyaggasd már, kiscsillag — fojtotta belé a szót Cara. — Elnézést... — szabadkozott a koboldnak.

— Nem történt semmi — felelte a kísérőjük, ám láthatóan megkönnyebbült, amikor megszabadult tőlük.

— Borzalmas vagy — csóválta a fejét Cara, miközben kiléptek a bankból, és a bejáratnál álló őrkoboldok metsző pillantásával kísérve folytatták útjukat.

— Tudom — vont vállat Samantha. Hozzászokott már, hogy tehetsége van idegesíteni a körülötte élőket. — De te neveltél! — nyelvelt.

— Jogos... Vajon mit ronthattam el?

— Hé! — háborgott Samantha.

— Csak ugrattalak, kiscsillag — karolta át az anyja —, én így szeretlek. Azt hiszem, az idétlenkedés a génjeidbe van kódolva...

— Micsoda? Szóval eredendően vagyok idióta? Ez igazán megnyugtató — bólogatott elégedetten Samantha. — Ha majd rám szólnak az iskolában, ezzel védekezek. „Elnézést, tanárnő, de tudja, én alapból ilyen hülye vagyok. Nem tehetek róla, a génjeim az oka, tőlük tessék pontot levonni..."

— Nem utolsó ötlet — nevette el magát Cara —, de inkább ne próbálkozz. Az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem kerülnél bajba.

Samantha, mintha láthatatlan falnak ütközött volna, megtorpant, és szkeptikus arccal nézett az őzbarna hajú nőre.

— Ugye te sem gondolod komolyan, hogy ez a naiv ábránd megvalósul, anya?

— Nem, tényleg nem — sóhajtotta Cara. — De nem féltelek. Talpraesett lány vagy te, feltalálod magad. Még a jég hátán is megélnél, kiscsillag.

— Azért, ha lehet, ne küldj az északi sarkra, jó? Nem hiszem, hogy szót értenék az eszkimókkal. A jegesmedvékkel pláne...

— Na, gyere, te kis bolondos — húzta magával az anyja —, vegyük meg a pálcádat.

Samanthának nem kellett kétszer mondani. Úgy rohant Ollivander boltjába, mint akit hippogriffek kergetnek.

— Jó régi — állapította meg, amikor leolvasta az ajtó felett díszelgő, hámló feliratot („Ollivander — Minőségi varázspálcák — Alapítva: i. e. 382.").

A lány bosszankodva vette tudomásul, hogy anyja egyáltalán nem sietett utána, teljesen komótos léptekkel érte utol a macskaköves utcán.

— Ne rohangássz, kiscsillag, még fellöksz valakit.

— De anya, te mondtad, hogy igyekezzünk! — nyafogott Samantha.

— Mert húztad az időt. Most viszont kapkodsz. Az egyensúlyt kéne megtalálnod a kettő között.

— Egyelőre a pálcámat szeretném megtalálni — nyomta le a kilincset Samantha, és belépett az üzletbe. Cara követte.

A helyiségben félhomály uralkodott. A plafonig érő polcsorok zsúfolásig teltek hosszúkás dobozokkal, amik jobbnál jobb Ollivander-varázspálcákat rejtettek. Samantha és Cara érezték a levegőben a mágiát. A lány egy kisszéket is felfedezett az ajtó mellett, de nem ült le, hiszen vásárolni jött. Hamarosan lesz saját varázspálcája!

Régebben ugyan már kipróbálta párszor az anyjáét (engedély nélkül, természetesen, amit minimum egy törött váza és egy szülői kioktatás követett), de a saját, az azért az mégiscsak más. A lány alig várta már, hogy megtalálja a számára legmegfelelőbbet.

Jöttük nyomán halk csengettyűszó hangzott fel, és egy öregember sietett eléjük. Samantha magában megállapította, hogy a férfi szeme furcsán fátyolos, mintha valami földöntúli jelenség lenne.

— Jó napot — üdvözölte a vendégeket lágy hangon. Samantha és Cara illemtudóan visszaköszöntek. Amikor az öreg megpillantotta az őzbarna hajú nőt, tekintetében örömteli felismerés csillant. — Cara Jackson! Micsoda öröm! Tíz és fél hüvelyk, rugalmas égerpálca, főnixtoll maggal.

— Pontosan — mosolygott Cara. Samantha tátott szájjal bámulta a jelenetet. Az öreg komolyan emlékszik minden varázspálcára, amit életében eladott? Pazar...

— Remek pálca — bólogatott Ollivander. — Ha nem tévedek, most a kisasszonyon van a sor.

— Így van — bólogatott Cara —, most lesz elsős a Roxfortban.

— Samantha Jackson vagyok — lépett előre a lány, és kezet nyújtott a varázslónak.

— Nagyon örülök, hogy találkozunk, Miss Jackson. Lássunk is hozzá! Melyik kezében fogja a pálcát?

— Jobb — felelte magabiztosan Samantha.

Ollivander lemért rajta egy csomó adatot. Bár a lány őszintén nem értette, hogy az orrlyukai távolságára például mi szükség van a pálcaválasztáshoz, de ráhagyta az öreg mágusra, elvégre, ő tudja.

Szöget ütött a fejébe, hogy talán Ollivander feltételezi a varázslókról és a boszorkányokról, hogy az orrukat túrják, ezért olyan pálcát akar adni nekik, aminek a vége kényelmesen passzol az orrlyukukba. Ha így van, akkor tök jó fejség az öregtől. Szívesen kifaggatta volna őt erről, de sejtette, hogy az édesanyja nem örülne neki — különösen a koboldos incidens után.

Különben is, az orrtúrás mindenkinek magánügye, és Samantha semmi esetre se akarta a pálcáját használni erre a célra. Hiszen mi van, ha beüt valami varázs-gikszer, és mondjuk véletlenül eltávolítja az orrát? Bármennyire is utálta rajta a hepehupát, azért nem szeretett volna megválni ettől a szervétől. Bárhogy próbálta elképzelni magát orr nélkül, tök ronda és nevetséges lett a végeredmény.

— Mi olyan mulatságos, kisasszony? — hallotta meg Ollivander hangját a közvetlen közeléből.

Samantha észre sem vette, mennyire belemerült gondolatmenetébe. Most hátrahőkölt, ugyanis az öregember belemászott a személyes terébe, és zavaróan közelről bámult a képébe.

— Öhm, semmi, csak... rossz lehet, ha az embernek nincs orra — bökte ki a lány a féligazságot.

— Valóban — hagyta meg Ollivander, kissé meghökkenve. — No, de miből jött a kisasszonynak az eszmefuttatás? Netán látott már orr nélküli varázslót?

— Azt nem — ismerte el Samantha —, de muglit igen. Egyszer eltüntettem az unokatesóm orrát, mert idegesített, hogy egyfolytában piszkálja — vallotta be. — De képzelje, még azóta se szokott le róla. Hát nem szörnyű?

— És azt hiszem, Ollivander úrnak ennyi bőven elég is lesz a családi históriáinkból — szólalt meg emelt hangon Cara, kimentve ezzel Ollivandert a válaszadás alól. Metsző pillantást vetett a lányára. — Te pedig ne szekáld Timothyt, még csak kilencéves...

Samantha ellenállt a késztetésnek, hogy kifejtse a véleményét, miszerint Timothy olyan, mint egy szobanövény, és Cara minden bizonnyal csak ezért kedveli annyira. De mivel már kezdte kihúzni a gyufát, végül beérte egy grimasszal.

Timothy Jackson volt Samantha egyszem unokatestvére, és mint rokonát, nem arról volt szó, hogy ne szerette volna, csak... szimplán untatta, így nem voltak úgy igazán jóban. Timmel sose lehetett egy jót játszani, mert ha az ember letette egy helyen, akkor ott maradt. Amikor a szülei, Jeremy és Paula egyszer elhagyták a szupermarketben, halálra rémültek, és égen-földön keresték, de végül ugyanannál a polcnál találtak rá, ahol hagyták, Kinder csokoládékat nézegetve.

Az iskolában elvileg jó jegyei voltak, de Samantha hiába próbált vele valaha értelmes beszélgetést kezdeményezni, mindenre csak azt felelte, hogy „Aha". Ezt kihasználva a lány régebben sokat szórakozott rajta, hogy mindenféle bugyuta kérdéseket tett fel neki (például, hogy „Te hülye vagy, Tim?", „Megehetem a sütidet?", vagy „Szerinted én leszek Anglia következő királynője?"), de egy idő után ez is unalmassá vált. Ráadásul az örökös orrtúrás sem tette kellemesebbé a társaságát.

Ollivander jobbnak látta, ha témát vált, így inkább arról kezdett beszéni, ami őt leginkább érdekelte: vagyis a pálcák készítéséről és mágiájáról („A pálca választja a gazdáját, és nem fordítva!"). Végül leemelt egy dobozt a polcról.

— Próbálja ki ezt, Jackson kisasszony — nyújtotta át a pálcát. — Tölgy sárkányszívhúrral, tizenkét és egynegyed hüvelyk, kissé merev.

Alig kapta kézbe, Ollivander szinte azonnal elvette tőle.

— Nem, nem jó, itt egy másik. Magyal és sárkányszívhúr, tíz és egynegyed hüvelyk, kellemesen rugalmas.

Samantha intett vele, de csak annyit ért el, hogy nagy robajjal lerepült néhány varázspálcás-doboz a polcokról. A következő pálca sem volt jó, ahogy az azt követők sem. Ollivander már vagy a tizedik pálcát nyújtotta neki.

— Juhar-egyszarvúszőr kombináció, kilenc és háromnegyed hüvelyk, pattogós.

Samantha magában jól szórakozott, hogy a pálca egyik adata pont kilenc és háromnegyed, mint a vágány. Amikor a kezébe vette, kellemes melegség járta át a testét. Suhintott vele, mire csillogó ezüstszikrák törtek elő a végéből.

Cara és Ollivander tapsoltak.

— Csodás! — lelkendezett az öreg. — Pompás pálca választotta magát, Miss Jackson. Igézéshez, átváltoztatáshoz kiváló, a magja igen erős. Egy különösen eleven unikorniscsikótól szereztem — meg is rúgott, ha jól emlékszem...

Miután kifizették a pálcát és elköszöntek Ollivandertől, betértek a többi mágusüzletbe is. Voltak Madam Malkin Talárszabászatában, ahol csináltattak Samanthának talárt, süveget és téli köpönyeget. Itt elég sok időt töltöttek, mert Cara és Madam Malkin legjobb barátnők voltak, és a két asszony órákig képes volt csacsogni. Samantha persze nem hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Egy idő után megelégelte a helyzetet, és félbeszakítva a pletykálkodást („Olvastad a Reggeli Prófétában, hogy majdnem kirabolták Nicolas Flamelt? Rémes, mik mennek mostanság, egy ilyen köztiszteletben álló tudóst...!"), átrángatta édesanyját a patikába, hogy beszerezzék a legfontosabb varázsszer-alapanyagokat.

Sikerült venniük teleszkópot és rézmérleget is, valamint sárkánybőr munkavédelmi kesztyűt, ónüstöt és üvegfiolákat. Samantha kristályt szeretett volna, de Cara azon a véleményen volt, hogy bőven elég az üveg („Téged ismerve, úgyis összetöröd...").

A könyvesbolt felé menet leragadtak a Kviddics a javából sportszaküzletnél, mivel mindketten imádták a varázslók sportját. Itt beérték a nézelődéssel, hisz' mindkettőjüknek volt egy-egy Jólsep R-7-esük, és ez a modell egészen korszerűnek számított. Mindössze seprűápoló-krémet vettek, mert az már elfogyott otthon.

— Fel nem foghatom, elsősök miért nem jelentkezhetnek a csapatba... Még csak saját seprűt sem vihetünk! Hülye szabály — bosszankodott Samantha, miközben továbbindultak a Czikornyai & Patza irányába.

— Ne feledd, hogy vannak, akik nemhogy kviddicsezni nem tudnak, de életükben nem ültek még seprűn — emlékeztette a lányát Cara. — Az elsősöknek külön repülésórájuk van.

— De én már jól kezelem a seprűt, és tudok minden szabályt! — panaszkodott Samantha. Ez igaz is volt, hisz' amint elég nagy lett hozzá, maga az anyja tanította meg mindenre, ami kviddics.

— Ó, te szegény! — zengte gúnyosan Cara. — Szerinted annak idején én milyen helyzetben voltam? Elsős koromban azt se tudtam, mi az a kviddics. Úgy igazságos, ha mindenki egyenlő eséllyel indul a válogatáson, másodikos korában.

— Jó, jó, majd jövőre jelentkezem — sóhajtott Samantha. — Csak győzzem kivárni... Viszont — csillant fel a szeme —, ha ügyes leszek, akár még csapatkapitány is lehetek, mint te!

— Akár — borzolta össze a haját az anyja —, de addig még jó pár év, kiscsillag...

A tankönyvek beszerzése meglehetősen unalmas volt Samantha számára, nem is töltöttek sok időt a Czikornyai & Patzában — annál többet a Mágikus Menazsériában. Samantha imádta az állatokat, így hiába volt már baglya és lova, nem nyugodott, amíg be nem rángatta anyját a kisállatkereskedésbe. Ott aztán alig bírt betelni a rengeteg különös lénnyel.

Hiába érvelt Carának, hogy vegyenek egy auguránt, mert tök jó lenne időjósláshoz, szülője nem értett egyet vele („Már van egy madarad!"). Azt sem engedte, hogy patkányt válasszon magának („Nincs az az isten, hogy én olyat vegyek neked..."), azt pedig végképp nem tartotta jó ötletnek, hogy legyen egy macskájuk („Soha!"). Így aztán Samantha legnagyobb szomorúságára üres kézzel távoztak a Mágikus Menazsériából.

Arra sem sikerült rávennie édesanyját, hogy szétnézzenek a Huntzut & Zsupsz tréfaboltban, és valamiért azt sem tartotta jó ötletnek, hogy kirándulást tegyenek a Zsebpiszok közbe — a lány nagy sajnálatára.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
*Megjegyzés: A Google Térkép szerint Londonban tényleg létezik Királynő utca (alias Queen Street), és tömegközlekedéssel körülbelül 20 percnyire van a King's Crosstól (a Foltozott üsttől már nem tudni, mennyire, mivel a kocsma helye nem ismert). Arról nincs információm, hogy tényleg van-e az utcában 36/B ház, ahol Samantha nagyszülei laknak, ennyire nem mentem utána, de tekintve, hogy a történetben fiktív helyszínekkel is játszom, szerintem ez az apróság nem is igazán számít.

**Megjegyzés: A Ki nevet a végén? társasjáték angolul „Ludo" néven fut, de a könnyebb érthetőség érdekében én a magyar elnevezést használom a sztoriban. Egyébként érdekesség (talán többeteknek is feltűnt), hogy latinul a „Ludo" szó azt jelenti, „játszma, meccs", innen ered a Harry Potter könyvekből ismert Ludo Bumfolt neve.