Samantha, Fred és George már másnap készülni kezdtek a megtorlásra. Hamar kiderítették, hogy egy háromfős lánycsapat, Liza Cherks, Rosalyn Ewhurst és Pauline Yarrow árulták be őket, akik Bill osztálytársai voltak. A rangidős Weasley-fiú szerint egyébként rendesek voltak, a RAVASZ-vizsgákra való készülés miatt azonban minden hetedévest szétvet az ideg, és vajmi keveset hajlanak az olyan tulajdonságok gyakorlására, mint a tolerancia.

Az elsőéves trió se volt éppen toleráns, mert őket meg pont nem érdekelték afféle apróságok, mint hogy valaki éppen vizsgákra tanulna vagy pihenne. Így hát szegény Liza, Rosalyn és Pauline pórul jártak, amiért belerondítottak a bulijukba. Samantha az ominózus eset utáni estén becsempészte a szobájukba a harapós harisnyát, és telefújta a helyiséget tüsszögtető spray-vel.

Amikor viszont másnap reggel el akarta kérni Fredtől a Dagadox-port is, a fiú kellemetlen balesetről számolt be. Állítása szerint George-dzsal előző este dobálták a szobájukban a porral teli dobozt (az Samantha számára már nem derült ki, hogy mégis milyen apropóból tették ezt), és nagyon jól szórakoztak, de egyszer csak Fred véletlen ráejtette Kenneth ágyára, és kiömlött az egész.

„Ne pazaroljuk a drága port" alapon nem szóltak neki, így a fiú másnap reggel kellemetlen, gennyes kelésekkel a testén kelt fel.

– Kár, hogy nem láttad, ahogy vakarózott – hahotáztak az ikrek.

– Másra kellett volna használnunk azt a port, ti nagyon hülyék! – méltatlankodott Samantha. – Szegény Ken semmit nem csinált.

– Már bocsánatot kértünk tőle, és nem zavarta a tréfa – bizonygatta Fred.

– Mi kísértük fel a gyengélkedőre is. Madam Pomfrey azt mondta, kutya baja lesz délutánra, még csak bent se kell aludnia – toldotta hozzá George.

– Akkor jó. – A lány halványan elmosolyodott. – Na, megnézzük a harapós harisnya és a tüsszögtető spray hatását? – kérdezte felcsillanó szemmel. – Nem akarok lemaradni róla.

– Még szép! – vágták rá a fiúk.

A harapós harisnya szerencsétlen gazdája Pauline Yarrow lett. Szabályosan lebucskázott a lépcsőn, amint kifelé igyekezett a hetedéves lányok szobájából, és tüsszögött meg ugrált egyszerre.

– Au! Ennek a fránya harisnyának – H-hapci! – fogai vannak... Au! Valaki szándékosan – Au! – megtréfált... H-h-hapci!

A közelben állók harsányan nevettek. A lány mellett hamarosan megjelentek tüsszögő barátnői is. Szegény Mary Doyle és Vicky Forbischer is áldozatául estek a csínynek, mivel egy szobában laktak a többiekkel. Felkísérték a szitkozódó Pauline-t a gyengélkedőre, mert senki sem tudta leszedni róla a harisnyát, és amellett, hogy remélték, Madam Pomfrey megoldja a dolgot, a tüsszögésre is szerettek volna kérni tőle ellenszert.

– Miért van az az érzésem, hogy ez a ti művetek? – fordult Bill rosszallóan Samantha, Fred és George triójához.

– Nem tudom, miről beszélsz – pislogott ártatlanul az utóbbi.

Legidősebb bátyja megcsóválta a fejét.

– Akárhogy is, ez nem volt szép. Néha azért tekintettel lehetnétek másokra is.

Ez a mondat már majdnem bűntudatot keltett az elsősökben. De csak majdnem. Ők azon a véleményen voltak, hogy árulkodni sem szép, úgyhogy a hetedikes lányok megérdemelték. Ez az arcukon is tükröződhetett, mert Bill végül lemondóan sóhajtott.

– Javíthatatlanok vagytok.

Az elsőévesek vidáman indultak a nagyterembe, hogy elköltsék a vasárnapi reggelijüket, evés közben azonban kellemetlen meglepetés érte őket – legalábbis ami Fredet, George-ot és Aliciát illeti. Megérkeztek ugyanis az aznapi postát kézbesítő baglyok. Addigra elért a szüleikhez McGalagony üzenete a buliról és az alkoholról, a pontlevonás és a büntetőmunka ígéretével együtt – amit Mrs. Weasley és Mr. Spinnet sem hagytak szó nélkül.

Alicia arcából kifutott a vér, amikor egy pompás uhu szállt le elé, lábán egy tűzpiros borítékkal, és Fred meg George is félrenyelték a zabpelyhüket, amikor a családi madaruk, Errol csapódott bele egy pirítósokkal megrakodott tányérba, ugyancsak vörösen virító levelet szállítva.

– Az szép – füttyentett Lee, és hátradőlt a székében.

A közelben ülők, akik felfigyeltek a jelenetre, ugyancsak felfüggesztették a reggelijüket, és kaján vigyorral várták a műsort. Az nem is maradt el.

Az ikrek és Alicia egyaránt vonakodtak kinyitni a borítékaikat, így végül azok felrobbantak, és egyszerre kezdtek üvöltözni.

– FRED WEASLEY ÉS GEORGE WEASLEY, EZT EGYSZERŰEN NEM HISZEM EL...! – harsogta Molly Weasley.

– ALICIA SPINNET, MÉGIS HOGY VETEMEDHETTÉL ILYESMIRE?! – üvöltötte vele párhuzamosan Alicia apja.

– AZ ÁJULÁS KERÜLGETETT, AMIKOR JÖTT A LEVÉL MCGALAGONY PROFESSZORTÓL AZZAL, HOGY MIT MŰVELTETEK...

– EL SE AKARTAM HINNI, AMIKOR OLVASTAM, MICSODA SZÉGYENTELJES DOLGOT MŰVELTÉL! AZ ÉN LÁNYOM... HALLATLAN!

A két erőteljes hang nem tudta túlkiabálni egymást, és mivel egyszerre szóltak, nem igazán lehetett érteni, miről papolnak. Az elsősök olyanokat tudtak kivenni, hogy „SZÉGYENT HOZTÁL A CSALÁDRA...", „HOGY KÉPZELTÉTEK?!" „EZÉRT NEVELTELEK?", „MEG NE HALLJAM, HOGY MÉG EGYSZER HASONLÓT CSINÁLTOK!", de lényegében mindegy is volt, így is mindenki felfogta az üzenetek lényegét.

Amikor a dühös levelek befejezték, porrá égtek, a nagyteremre pedig síri csönd telepedett. Pár másodperc múltán néhányan nevetgélni kezdtek vagy gúnyosan tapsoltak, de hamar napirendre tértek a dolog felett.

Bill és Charlie odaszóltak az ikreknek, hogy minden rendben van-e, de ők hamar túltették magukat a dolgon, Percy pedig fennhangon hirdette a közelében ülőknek, hogy öccsei megérdemelték.

– Mik voltak ezek az izék? – Daphne csak most ocsúdott fel döbbenetéből.

– Rivallók – válaszolta Fred. – A varázslószülők szoktak küldeni a gyerekeiknek, ha nagyon ki vannak akadva rájuk.

– Hú, még jó, hogy a szüleim egyszerű muglik – lélegzett fel a lány. Cseppet sem hiányzott volna neki, hogy felerősített hangerőn hallja a szülei ordibálását az egész iskola. Samantha is őszinte hálát adott az édesanyjáért – Cara Jackson ugyanis a természeténél fogva sohasem küldött volna neki rivallót. Most is csak egy rövid levelet kapott tőle azzal az üzenettel, hogy ezt azért nem kellett volna, és a tavaszi szünetben még elbeszélgetnek a dologról.

– Így azért kevésbé volt kínos, hogy egyszerre zagyváltak – vigyorodott el Lee, és megveregette Fred, George meg Alicia hátát.

A lány arca még minidig olyan színű volt, mint a kupac hamu, ami a leveléből maradt.

– Ki fognak nyírni, ha hazamegyek... – motyogta.

– Addigra csak elfelejtik – bátorította Angelina.

A Hollóhát asztalától egy hosszú barna hajú lány sétált a griffendélesekhez. Nagyon hasonlított Aliciára, csak éppen idősebb kiadásban. Samantha személyesen még nem találkozott vele, de gyanította, hogy ő a nővére, Leticia, akiről már annyit mesélt.

– Jól vagy? – hajolt le a húga mellé, és megsimított a karját.

Alicia nemet intett a fejével, és kitörölt a szeméből egy könnycseppet.

– Gyere – ölelte magához Leticia, és felhúzta az asztaltól. – Levegőzünk egy kicsit.

Magához vonta a hüppögő Aliciát, védelmezően átkarolta, és kiterelte a nagyteremből.

– Szegény – nézett utána szomorúan Samantha.

– Tényleg elég szigorúak lehetnek a szülei, ha így megviseli – csóválta a fejét Angelina.

– Később majd mi is beszélünk vele – ígérte Daphne. – De most időre van szüksége. Meg a tesójára.

Az elsős griffendélesek reggeli után a klubhelyiségben várták, hogy osztálytársuk visszatérjen. Hamar megunták azonban a malmozást, úgyhogy robbantós snapszlizni kezdtek, ami legalább elterelte a figyelmüket a közelmúlt eseményeiről.

– Ne már, ez nem ér! – méltatlankodott Samantha, amikor már megint a képébe robbant a kártyapaklija.

Ebben a pillanatban Alicia mászott be a portrélyukon. Úgy tűnt, jobban van – már csak enyhén vöröslő szemei emlékeztettek arra, hogy nemrég még sírt. A többiek azonnal eldobták a kártyáikat és megrohamozták.

– Jobban vagy már? – szegezte neki a kérdést Daphne.

– Mit mondott a nővéred? – faggatta George.

– Majd mi beszélünk apáddal! – rázta a mutatóujját Lee.

A lány szívét megmelengette osztálytársai törődése. Halványan elmosolyodott.

– Kösz, srácok, már minden rendben.

– Nehogy azt hidd, hogy szabadulsz – ragadta karon Angelina. Magával húzta, és leültette az egyik kényelmes bordó fotelbe. – Most pedig szépen mesélsz nekünk – telepedett le a szőnyegre.

A többiek követték a példáját. Körülülték a szőnyegen Alicia fotelét, és várakozóan néztek a lányra. Az lámpalázasan nyelt egyet.

– Öhm... hát, jó. Mivel kezdjem?

– Mesélj apádról – kérte Angelina. – Miért olyan szigorú?

– Ne értsétek félre, nagyon szeretem őt és anyát is – szögezte le Alicia. – Beszéltem már nektek róluk, tudjátok. Apa gyógyító a Szent Mungóban, anyának meg pennaboltja van az Abszol úton. Mindketten jó emberek, és a legjobbat akarják nekünk Letyvel... és ez a baj, hogy talán túlságosan is jót akarnak. Ezért olyan szigorúak velünk – mert nagyon komolyan veszik a jövőnket. Elvárják, hogy kiválóan tanuljunk és viselkedjünk, megálljuk a helyünket az élet minden terén... – Aliciából csak ömlött a szó. – De nekem ez néha már annyira sok! – fakadt ki. – Ki az, aki mindent tökéletesen tud csinálni?

– Senki. Nyilván – vágta rá Fred.

– És ezt nem fogják fel – túrt a hajába idegesen a lány. – Pedig ők se tökéletesek. De szeretnék, ha mi azok lennénk. Lety közel áll hozzá. Hollóhátas mintadiák, prefektus, aurornak készül... de még néha ő is vitázik anyáékkal. Én meg... én... – csuklott el a hangja.

– Neked is jó jegyeid vannak – tette a térdére a kezét Samantha.

– Ez az, ne hülyéskedj már. Te vagy a legjobb tanuló az osztályban – bólogatott Daphne.

– A jegyeimmel nincs is bajuk – rázta a fejét Alicia. – De az például nem tetszett nekik, hogy jelentkeztem a kórusba.

– Mi? De hát olyan szépen énekelsz! – méltatlankodott Angelina. – Mind hallottunk halloweenkor és karácsonykor is. Te kaptad a szólót, pedig még csak elsős vagy! Ha így folytatod, a jövőben akár még híres énekes is lehetnél, Flitwick professzor biztos segítene neked.

– Az őket nem érdekli – sóhajtott Alicia. – Mindketten kicsit... földhözragadtak. A gyógyítás meg a kereskedelem az ő területük, szerintük a művészetből nem lehet megélni. Azt szeretnék, ha én is valami komoly hivatást választanék majd magamnak, mint Lety meg ők.

– De hát az unalmas – grimaszolt Samantha.

Alicia megvonta a vállát.

– Mindegy, még úgysem tudom, mihez akarok kezdeni a jövőben. Van időm eldönteni, majd elválik. Lety megígérte, hogy ír a szüleinknek. Anya valószínűleg nem is annyira mérges, inkább csak csalódott. Kettejük közül apa a szigorúbb. De Lety szerint mindketten megbékélnek majd, csak egy kis idő kell.

– Akkor végül nem is olyan nagy a baj, ugye? – kérdezte reménykedve Daphne.

– Nem, tényleg nem. – Alicia halványan elmosolyodott. A nővérével való beszélgetés szemlátomást megnyugtatta, és a lelkizés is jólesett neki az osztálytársaival.

– Akkor beszállsz a robbantós snapszliba? – Lee vidáman feltartotta a kártyapakli dobozát.

A Spinnet-lány mosolya még szélesebbre húzódott.

– Be.

– Lássuk, hogy alázol porig mindenkit – vigyorodott el Fred.

A többiek nevetni kezdtek. És onnantól fogva a vasárnapjuk gondtalanul telt. Délután az immár gennyes kelésektől mentes Kenneth-et is kiengedték a gyengélkedőről – aki látszólag tényleg nem haragudott Fredre –, úgyhogy teljes lett a csapat.

A Towler-fiú az állítása szerint még a gyengélkedőn fekve is hallotta az éktelen üvöltözést, de nem tudta, mi az, úgyhogy a többiek egymás szavába vágva kezdték elmesélni mugli születésű osztálytársuknak, hogy miről maradt le.

Január huszadikára tűzték ki az idény következő kviddicsmeccsét, a Hollóhát-Mardekár mérkőzést.

– Szerinted ki fog nyerni? – kérdezte Samanthát a szintén kviddicsrajongó Cedric Diggory, amikor a keddi dupla gyógynövénytanon boszorkányfűre való permetszert kutyultak.

– Hát, a mardekárosok elég gátlástalanok – fintorgott a lány –, de a hollóhátas csapat nagyon jó.

– Igen, minket is legyőztek a novemberi meccsen – bólogatott Cedric. – Szerintem a Mardekárral is elboldogulnak. Én nekik drukkolok.

– Én is – bólogatott Samantha. – Tőlem még Madam Hooch is elkaphatja a cikeszt, csak ne a Mardekár nyerjen.

Cedric felnevetett.

– A kezük járjon, ne a szájuk! – szólt rájuk Bimba professzor, aki az asztalok között járkálva felkapta a fejét a hugrabugos fiú hirtelen jókedvére.

– Miért utálják egymást ennyire a griffendélesek és a mardekárosok? – folytatta Cedric fojtott hangon, és közelebb húzódott Samanthához. Szája sarkában még mindig mosoly bujkált.

– Ki nem utálja a Mardekárt? – tette fel a költőinek szánt kérdést a lány. – Azt ne mondd, hogy ti puszipajtások vagytok velük – grimaszolt.

– Nem, azt azért nem mondanám – kuncogott Cedric. – Penny külön megkért minket, hogy legyünk óvatosak Merula Snyde-dal és a bandájával, miután ő és Tonks elmesélték, mi történt veletek októberben.

– Na, látod – bólogatott Samantha. – Sunyi, alamuszi társaság, nem lehet megbízni bennük. Olyanok, mint Ingram professzor – csúszott ki a száján.

– Mi bajod van Ingram professzorral? – hökkent meg Cedric. – Szerintem nagyon jó tanár.

– Jaj, semmi. Pitont akartam mondani – hazudta Samantha, mivel Freddel és George-dzsal abban egyeztek meg, hogy amíg nem tudnak meg többet, senkinek nem szólnak az Ingrammel kapcsolatos gyanújukról. Pedig szívesen elmesélte volna Cedricnek a Palpatine császáros, halálcsillagos elméletét. Szerinte tetszett volna a fiúnak. Legalábbis remélte. Bár, mivel Cedric aranyvérű volt, nem tudhatta biztosra, látta-e egyáltalán a Star Warst. – Olyanok, mint Piton professzor – ismételte meg a füllentést. – Nem véletlen ő a házvezetőjük.

Szerencsére úgy tűnt, Cedric hitt neki, és betudta nyelvbotlásnak a dolgot. Mivel Pitonra terelődött a szó, a bájitaltantanáron kezdett gondolkodni.

– Ijesztő az az ember – vonta össze a szemöldökét.

– Az nem kifejezés – borzongott meg Samantha. – Fúj, de utálom. Valamiért már első nap kipécézett, pedig nem csináltam semmit.

– Biztos? – Cedric megemelte a szemöldökét és elvigyorodott.

– Nem hiszel nekem? – tette csípőre a kezét Samantha. – Pedig tényleg esélyt sem adott nekem. Akkor még nem is ismerhetett. Azóta legalább adok neki okot, hogy haragudjon rám.

Cedricnek megint csak nevetnie kellett.

– Ilyen jól állnak a munkával? – lépett melléjük Bimba professzor, hogy szemügyre vegye, hogy haladnak a permetszerrel. – Ó! – enyhült meg, amikor Samantha elégedett vigyorral elétolta a löttyöt. Az pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Megfelelő arányban és sorrendben keverték bele az összetevőket, és a szaga is stimmelt. Samantha nem tudta, miért, de míg édesanyja tanításának köszönhetően permetanyagot kiválóan tudott keverni, a bájitalfőzéssel továbbra is hadilábon állt. Talán a sokéves rutin tette, illetve, hogy ehhez nem kellett tűzgyújtással bajlódnia. Az sose ment neki jól. – Remek munka – lelkendezett a tanárnő. – Tölthetik is a permetezőbe, aztán uccu neki!

Samantha és Cedric itt kénytelenek voltak berekeszteni a beszélgetést, a boszorkányfű permetezéséhez ugyanis a sárkánybőr kesztyű mellé maszkot kellett felvenniük, amin keresztül nemigen hallották, mit mond a másik.

A Jackson-lány azt kívánta, bár maradhatna még az üvegházakban a következő órája helyett is. Akár szíves örömest kigyomlált volna mindent – pedig ezt a tevékenységet aztán tényleg nagyon utálta –, csak ne kelljen sötét varázslatok kivédésére mennie a bolond Ingramhez.

Az elsősök továbbra is önállóan készültek a vizsgákra hétfő délutánonként, SVK-órákon ugyanis a professzor továbbra is bátorságpróbákkal tortúráztatta őket. Elegük volt.

A mostani alkalom sem alakult túl jól. Szegény Kenneth egyik nagy félelme a vér volt, így elájult a számára létrehozott szimulációban. Osztálytársai egymást taposva jelentkeztek, hogy ki kísérje fel a gyengélkedőre, mert mindenki szabadulni akart az óráról. Végül Lee és Angelina lettek a szerencsések, Daphne, Alicia, Fred, George és Samantha pedig maradhattak szenvedni.

Mivel az utóbbi háromnak a tanár csak a hamis félelmeiből tudott dolgozni, ez legalább továbbra is okozott számukra vidám pillanatokat. A társaság tagjai a hasukat fogták a nevetéstől, amikor George-ot egy megvadult kenyérpirító illúziója üldözte. Csakis ennek az élménynek köszönhették, hogy kibírták az aznapi sötét varázslatok kivédését.

Samantha, Fred és George elhatározták, hogy megfigyelik Ingramet, így szabadidejükben a Tekergők Térképét böngészték, hogy ránézzenek a professzor helyzetét jelölő tintapöttyre. Persze miután nem csinált semmi érdekeset, hamar elterelődött a figyelmük az izgalmasabb dolgok felé – ami a kastély felfedezését jelentette. Úgy döntöttek, a titkos alagutakkal kezdenek.

– Ami innen indul, az tuti a Szellemszállásra vezet – mutatott Samantha a rezzenéstelenül álló, hólepte Fúriafűzre, amikor csütörtök délután kimentek kóborolni a kastélyparkba. – Remus azt mesélte, akkor építették, mikor ő elsős volt, azért, hogy elzárhassák teliholdakkor, és ne jelentsen másokra veszélyt vérfarkasként.

– Ne húzass, akkor a Szellemszállásnak semmi köze kísértetekhez? – rázta a fejét hitetlenkedve George.

Samantha vigyorogva széttárta a karját.

– Bocs, de nem. Azért szerintem az is elég pazar, hogy egy vérfarkas lakott ott, de persze a falusiak ezt nem tudhatták. Hallották viszont a vonyításokat, meg minden, és elkezdték rebesgetni, hogy kísértetjárta. Húúú! – nyitotta szét az ujjait legyezőszerű mozdulattal. – Dumbledore meg beszállt a pletykaterjesztésbe, mert miért ne.

– Nem semmi az öreg – vigyorodott el Fred.

– Azt nem mondta a keresztapád, hogy lehet lejutni? – kíváncsiskodott George.

– Galád módon nem árulta el nekem, hiába faggattam. – Samantha félrefújt egy kávébarna tincset, ami a szemébe lógott az oldalfrufrujából. – Nem is értem, miért. Azt mondta, ne is próbálkozzak vele. Hát nem szörnyű? Még anya se segített, pedig megspórolhatta volna nekem, hogy utánaolvassak. Elcsórtam tőle egy szakkönyvet, amiben azt írták, elvileg a törzsén kell megérinteni egy göcsörtöt.

– Kipróbáljuk? – csillant fel Fred szeme.

George és Samantha összenéztek.

– Naná!

Eddig tisztes távolságra álltak a mozdulatlan növénytől, most azonban óvatosan tettek felé néhány lépést.

– Hah, nincs is itt semmi veszély! – Fred diadalmasan ugrott egyet, és az égbe emelte a karjait. – Nem is értem, mit fél itt mindenki et...

Ebben a pillanatban a föld vészjóslóan megremegett.

– Hoppács... – Samantha arcából kifutott a vér, és lassan hátrálni kezdett, azonban rálépett egy földön heverő gallyra. A bakancsa megcsúszott rajta, ő pedig hanyatt vágódott a hóban.

A Fúriafűz ágai fenyegetően megemelkedtek, és ostor módjára az elsőéves trió felé csaptak.

– Vááááá!

Samantha még sohasem pattant fel ilyen gyorsan. Fred, George és ő nyulakat megszégyenítő sebességgel iszkoltak el az agresszív növény közeléből.

– Ez durva volt – lihegte a mellkasára szorított kézzel Samantha. Majd' kiugrott a helyéről a szíve.

– Hülye fa! – méltatlankodott Fred. – Mégis hogy férjünk hozzá? – pillantott segélykérően a térképre. Az azonban most nem segített válasszal.

– A Tekergők tuti beépítettek egy olyan varázslatot, hogy ennél az alagútnál ne adjon útmutatást – bosszankodott Samantha.

– Ha úgy vesszük, végül is felelősségteljesen döntöttek – ismerte el George. – Biztos nem akarták, hogy bárkinek szabad bejárása legyen egy olyan helyre, ahol egy vérfarkas is megjelenhet néhanapján.

Ebben a pillanatban egy öblös hang brummogott fel a hátuk mögött.

– Hát, ti meg mit sündörögtök itt?

– Szia, Hagrid – perdültek meg az elsősök, és igyekeztek úgy viselkedni, mint akik nem éppen szabályszegést követnek el. Fred gyorsan a talárja zsebébe rejtette a térképet.

– Csak nem a Fúriafűzzel kacérkodtok? – méregette őket gyanakodva a vadőr.

– Neem, dehogy.

– Persze, hogy nem.

– Szó sincs róla.

– Vigyázni kell ám vele – rázta meg a mutatóujját Hagrid. – Egyszer régen majdnem megvakított egy féleszű gyereket, aki meg akarta érinteni a törzsét. Édesanyád nem mesélt róla? – pillantott Samanthára. – Az ő idejében történt.

– Mintha említette volna – felelte Samantha, a lábujjairól a sarkára billegve.

– Egyébként – tette hozzá mintegy mellékesen George – nem lehet valahogyan lenyugtatni a fát? Te biztos tudod, hiszen olyan... fontos ember vagy itt az iskolában. Igen. Biztos mindenről tudsz.

Hagridnak legyezgette az egóját a dicséret.

– Persze, hogy tudom – húzta ki magát büszkén. – Annak idején én magam is kivettem ám a részem az alagút építéséből.

– Alagúúút? – húzta el a szó végét Fred. – Csak nem egy titkos alagút bejárata van itt?

– A manóba, elszóltam magam – mormogta a vadőr. – Na, idefigyeljetek – emelte fel a mutatóujját. – Ne kérdezősködjetek és kutakodjatok semmiféle titkos alagutak után, mert nem lesz jó vége, világos? És... Hékás, honnan tudtok ti egyáltalán a létezésükről? – eszmélt fel.

– Olvastuk a Roxfort történetében – vágta rá Fred. A vadőr szkeptikusan nézett rá. – Na, jó, Bill és Charlie mondták, hogy vannak – módosított.

A két fiú említésére Hagrid bogárszemei felcsillantak.

– Helyesen mondták. Okos gyerekek azok. Jártak is nálam múlt héten, meglátogattak minket Agyarral. De biztos ők is mondták nektek: nem érdemes keresni az alagutakat. Vészhelyzet esetére építették őket, nem azért, hogy diákok használják.

– Na, és hogy van Agyar? – váltott témát Samantha, látva a vadőr konokságát.

– El se hinnéd, milyen nagyot nőtt – düllesztette ki a mellkasát Hagrid. – Ha van kedvetek, megnézhetitek.

Hát persze, hogy volt kedvük. Nem telt bele sok idő, már Hagrid oldalán vágtak át a parkon a vadőrlak felé – pontosabban vágtattak utána, az óriással ugyanis nem volt könnyű tartani a lépést.

Agyar – aki valóban nagyot nőtt, mióta utoljára látták – csaholással és nyáltengerrel üdvözölte őket.

– Egyébként mi újság, Hagrid, hogy teltek az ünnepek? – érdeklődött Fred, miután levetették téli köpönyegeiket, és letelepedtek a méretes székekre.

Samantha tutujgatni kezdte a fekete kutyát, a ház ura pedig teafőzésbe fogott. Tanulva a múltkori esetből a süteményt, amivel kínálta őket, udvariasan visszautasították, mondván, hogy most nem éhesek.

– Jól, jól – bólogatott kedélyesen az óriás. – Bár mi tagadás, sok volt a munka a kastélyban.

– A kastélyban? – csodálkozott George. – De hát te vadőr vagy, nem azzal kéne foglalkoznod, ami odakint van?

– Most szükség volt a segítségemre az épületen belül is – felelte fontoskodva Hagrid. – Valahogy helyre kellett pofoznunk szegény kőszörnyet a szünet végére. Ez minden mozgósítható erőt megkívánt.

– Miféle kőszörnyet? – ráncolta a homlokát George.

– Hát, ami Dumbledore irodáját őrzi. Szegény teljesen össze volt zavarodva. Erős konfúziós bűbáj érhette – mesélte Hagrid. – Piton professzor szerint valami sötét átkot is kapott, de szerencsére le tudta venni róla.

Samantha, aki eddig lehajolva babusgatta Agyart, most lefejelte az asztallapot.

– Micsoda?! – fakadt ki, miközben sajgó fejére szorította a tenyerét.

A hangos koppanás észhez térítette Hagridot.

– No, de elég a locsogásból – terelte a témát –, most ti meséljetek. Milyen volt a szünet?

Fred, George és Samantha elhűlve összenéztek, és váltottak egy „később megbeszéljük" pillantást, majd nekiálltak, hogy részletesen beszámoljanak a vadőrnek, mit csináltak ünnepekkor.

– Valaki be akart törni Dumbledore irodájába, amíg a kastély nagy része otthon volt – rakta össze a képet George. – Talán be is tört. Nincs más magyarázat.

Ő, Samantha és Fred az elsős fiúk szobájában ütöttek tanyát, ahol rajtuk kívül jelenleg senki nem tartózkodott. A Jackson-lány a szőnyegen hasalt, Fred a hátát az ágyának vetve ücsörgött a földön, George pedig fel-alá járkált.

– Gondoljatok bele, mi másért akarta volna kijátszani a kőszörnyet? – folytatta.

– Egyetértek – bólintott az ikertestvére. – Már csak az a kérdés, hogy ki volt az?

– Ingram – vágta rá Samantha. – Ez logikus. Tudjuk, hogy sántikál valamiben. De az is lehet, hogy Piton volt – morfondírozott. – Hogy máshogy tudta volna levenni róla a sötét varázslatot, ha nem ismeri? – Elakadt a lélegzete. – Te jószagú Merlinbakancs, mi van, ha ezek ketten összejátszanak?

George eltátotta a száját, Fred pedig elismerően csettintett.

– Miért ne? Simán kinézem belőlük.

Samantha rugó módjára felpattant a szőnyegről.

– Hát persze, Piton Darth Vader! – kiáltotta el magát drámai hangon. – Hogy eddig erre miért nem jöttem rá? Ő a Sith Nagyúr – vagyis Ingram – jobbkeze! Ezek ketten beépültek a varázsvilágba, és egy új Halálcsillag megépítésén dolgoznak közösen.

– Ki az a Darth Vader? – értetlenkedett Fred.

– Nem az a fekete ruhás fazon, aki az egyik posztereden van az ágyad fölött? – kérdezte George. – Akinek egy vödör van a fején.

– Az nem vödör, hanem sisak! – húzta fel az orrát sértődötten Samantha. – De egyébként, igen, ő az. Nem is értem, eddig miért nem tűnt fel, hogy olyan, mint Piton. Magas, sötét, kegyetlen alak...

– De hát Pitonnak nincs is vödör a fején – ráncolta a homlokát Fred.

– Darth Vadernek sincs! – méltatlankodott Samantha.

– És Piton már hamarabb itt tanított, mint Ingram – jegyezte meg bizonytalanul George, mindennek ellenére ugyanis Freddel egyre inkább kezdtek hitelt adni barátnőjük teóriájának.

– Palpatine biztos előreküldte felderíteni – dörzsölgette az állát Samantha. – Igen, ez lesz a magyarázat. Aztán Piton látott is valamit Dumbledore irodájában, ami kell nekik a Halálcsillag megépítéséhez. De csak ketten tudják megszerezni, úgyhogy most azon munkálkodnak – jelentette ki diadalmasan. – Vagy talán már meg is szerezték. De talán nem. Mindegy, mi nem fogjuk megkönnyíteni a dolgukat.

– Nem? – George kérdőn nézett rá.

– Persze, hogy nem! – vágta rá Samantha. – Velünk van az Erő. Meg egy csomó tréfakellék – dörzsölte össze a tenyerét.

Az ikrek egymásra néztek és komisz vigyorra húzták a szájukat.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Megjegyzés: Ha valakinek szemet szúrt, hogy a párbeszédek ebben a fejezetben miért vannak rövidebb gondolatjellel jelölve, mint eddig, elmagyarázom – akit pedig nem érdekel, az nyugodtan hagyja figyelmen kívül a leírást, mert ez egy hosszú és bonyolult sztori.

Szóval, sokáig abban a hitben éltem, hogy amit én eddig használtam, az a gondolatjel a helyes, mert még régebben azt olvastam egy írástechnikai cikkben, hogy az alt gr billentyű és a numpadnál lévő mínusz együttes lenyomásával lehet létrehozni. Bár mindig furcsálltam, hogy hosszabb a jel, mint amit mások szoktak használni, meg amit nyomtatásban látok, de nem nagyon foglalkoztam vele, betudtam a betűtípusnak, meg annak, hogy így jeleníti meg a Wattpad, és egyebek.

Viszont nemrégiben elkezdtem átvinni a történeteim Merengőre, hátha ott is szerzek olvasókat, és az egyik adminisztrátor rám szólt, hogy ezt a fajta gondolatjelet – úgynevezett hosszú kötőjelet – csak az angol nyelvben használjuk. Utánanéztem a dolognak, és tényleg így van, a mai modern helyesírási szabályzat szerint a magyar nyelvben már csak a gondolatjel használatos (az angol „en dash"-nek hívja, mivel N-betű hosszúságú), amit Wordben a ctrl és a numpadnál lévő mínusz billentyűk együttes lenyomásával lehet létrehozni. Illetve szövegrészek közben magától is létrejön, ha egy szó után szóközt, sima kötőjelet, majd megint szóközt rakunk, és egy másik szót írunk utána, végül ismét szóközözünk.

Régi könyvekben egyébként lehet még találkozni a hosszú kötőjellel is, amit eddig használtam (az angol elnevezése „em dash", mert az M-betűvel megegyező a hossza), mivel korábban az is elfogadott volt.

Az eddigi fejezeteket úgy döntöttem, már nem javítgatom át itt, Wattpaden, több okból is. Az egyik, hogy ennél a történetnél, A Tekergő lányánál még hagyján az eddigi tizenöt fejezet, de A Mardekár szégyene (vagy büszkesége?) fanfictionömben több mint száz fejezetet kéne kikorrigálnom. Ráadásul valószínűleg teljesen feleslegesen, mert szerintem a legfontosabb úgyis maga a tartalom. Olvasóként engem sem érdekel, ki milyen gondolatjelet használ, még az se szokott zavarni, ha sima kötőjeleket ír valaki, mert ha a történet magával ragad, úgysem fogok törődni ilyen részletekkel. Ez tehát a második ok.

A harmadik – és legfontosabb – pedig, hogy a Wattpad úgy működik, ha valamit kijavítok egy bekezdésben, eltűnnek onnan a hozzáfűzött kommentek, és lekerülnek a fejezet aljára. Na már most, mivel ez a gondolatjel-javítgatás az összes fejezet összes bekezdését érintené, egyik MSZVB kommentet se lehetne már nyomon követni, hogy hova írták, és az eddigi TL fejezetek hozzászólásainál is ez lenne a helyzet. Ezt pedig nem szeretném, hiszen az olvasóknak is jó, ha látják egymás hozzászólásait, és tök klassz kis beszélgetések alakultak ki egy-egy bekezdés kommentszekciójában, amikhez alkalmanként az újabb olvasók még mindig hozzászólnak, és jól szórakoznak rajtuk. De arra is volt már példa többször, hogy valakikkel emlékeztünk, hogy nagyjából hol beszéltünk erről vagy arról, és vissza akartuk keresni.

Szóval kommenteket olvasgatni buli – azt hiszem, ebben egyetérthetünk. Sokszor még viccesebbek a hozzászólások, mint maga a történet.

És ezzel be is fejezem a kimerítő magyarázatot, mert az se biztos, hogy egyáltalán érdekel bárkit ez az egész rajtam kívül. A lényeg, hogy mostantól kezdve „rendes" gondolatjelet, „en dash"-t használok az írásaimban, amit már ebben a fejezetben is láthattatok.