Sirius Black kutyabőrben rótta a köröket a Tiltott Rengetegben. Hirtelen fellobbanását, miszerint beront a Griffendél klubhelyiségébe és levadássza Petert, utóbb nevetséges ostobaságnak érezte. Nehezen tudta visszafogni magát tizenkét év után, de belátta: nem rohanhat fejjel a falnak, bármennyire is hajtja a szándék. Tervet kell kovácsolnia.

Ha nincs ott Samantha, hogy megállítsa, ki tudja, milyen őrületet szított volna. Így azonban a lánya okozott fejtörést neki. Szívesen kérdőre vonta volna, mi késztette illegális animágiára, de nem tehette – dagonyázott hát tovább a kételyben.

Most nem ez a legfontosabb! – rótta meg magát. Nem hagyhatta, hogy gondolatai túl sokat forogjanak a családja körül, elsősorban Harry biztonságát kellett szem előtt tartania. Ez nem volt könnyű, tekintve, hogy Samantha beváltotta ígéretét, és időnként ellátogatott hozzá az erdőbe. Annyi finom falatot csempészett a konyháról Siriusnak – vagy ahogyan ő ismerte: „Szipáknak" –, amennyit a talárzsebébe tudott tömni. Felhizlalnia nem sikerült vele a kórosan sovány kutyát, de legalább elérte, hogy néhanapján jóllakjon. Esetenként játszott is vele.

Sirius idejét sem tudta, mikor vett részt utoljára ilyen spontán, felszabadult tevékenységben. Belement, mert úgy érezte, megőrül, ha folyvást az aggodalmai kötik le – és közben újrajátszódott benne élete egy rövid, boldog szakasza. Mialatt Samantha visítós-röhögős fogócskát járt vele, felrémlettek a fejében azok az idők, amikor a lánya még negyedekkora volt. Ő már nem emlékezhetett, de piciként imádta, ha az apja kutya alakban szórakoztatta – mi több, járni is a szőrébe kapaszkodva tanult meg.

A háború árnyékot vetett a mindennapokra, de háromfős kis családjuk az oázist jelentette Sirius számára. Carával azon voltak, hogy Samantha a legkevesebbet érzékeljen a fekete fellegekből, és boldog gyerekkort biztosítsanak számára. Ha kislányát dobálta és annak felhőtlen, teli szájjal kacagó arcába nézett, vagy ha Samantha Lilyt nyaggatta („Harry mikor játszhat velem? Holnap már elég nagy lesz hozzá? És holnapután?"), hatványozott erővel buzgott benne a tudat, miért is küzdenek a Főnix Rendjével: hogy a gyermekeik szebb világban nőhessenek fel.

Jelenleg pedig azon volt, hogy likvidálja Petert, csakhogy nem férhetett hozzá olyan könnyen. Törte a fejét, mitévő lehetne. Még az is felmerült benne, hogy a lánya segítségét kérje, de nem merte felfedni magát előtte. Tartott tőle, hogy Samantha bizalma odalenne, és nem bírta volna elviselni a csalódottságát. Égetnivaló fenegyerekké cseperedett, az tény, de mégis az ő vére volt, és a kötelék, amely valaha erős volt köztük, kezdett újraformálódni benne.

Ismeretlen volt számára ez a kamaszlány, de számtalan rossz tulajdonsága ellenére is érzett az irányába valamiféle rokonszenvet. Talán mert nem ejtették a feje lágyára, bármilyen bolond is volt, ez pedig a hajdani Tekergők emlékét idézte benne – vagy csak mert ő volt az egyetlen személy, aki foglalkozott vele kutyaként. Sirius nem tudta, melyik miatt érezze magát szánalmasabbnak.

Közel sem volt biztos benne, hogy emberként is számíthatna a lánya támogatására, hiszen kit érdekel egy ilyen nyomorult, börtönviselt alak? Jobbnak látta, ha nem teríti ki a lapjait – holott egy sólyom értékes társ lett volna a patkányvadászathoz.

Kapott azonban helyette más szövetségest: egyszer csak felbukkant az a görbe lábú vörös macska. Félig murmánc lehetett, Sirius legalábbis erre következtetett jókora termetéről, lapított pofájáról és okosan csillogó szemeiről. Az erdő szélén futottak össze, és az állat egy szempillantás alatt kiszúrta, hogy akivel szemben áll, nem igazi kutya. Éktelenül fújt rá, Siriusnak idejébe telt csillapítani, és megértetni vele, hogy nem akar rosszat.

Animágusként képes volt kommunikálni vele – igaz, nem olyan szinten, mint az emberekkel, ráadásul a macska más fajba tartozott, mint ő. Az állatok különböző módon fejezték ki magukat, mint az emberek, nem „beszélgettek" a szó szoros értelmében. Érzelmeik, szaglásuk és egyéb érzékeik fejlettsége azonban lehetővé tette, hogy közöljék, amit akarnak. Ha Sirius kellőképpen fókuszált, meg tudta értetni magát velük.

Mint kiderült, a macska egy griffendéleshez tartozott, mi több, ismerte és rühellte Petert – tudta, hogy vaj van a fején és nem közönséges patkány. Hajlandó volt segíteni Siriusnak az elfogásában, az ölébe pottyantva ezzel a tökéletes segítséget.

Az azkabani fogoly végre úgy érezte, rámosolygott a szerencse – legalább ideig-óráig.

– Biztos, hogy megleszel?

– Biztos.

– Ne maradjak itt veled?

– Nem egy felügyeletre szoruló óvodás vagyok – mosolygott Samanthára Remus. A dolgozószobájában ültek, a lány úti köpönyeget viselt. – És amúgy sem tudsz segíteni rajtam. Menj csak szórakozni a többiekkel Roxmortsba. Legalább végre legálisan mész.

– Één? – hőbörgött Samantha. – Mégis mire céloz, tisztelt tanár úr, még hogy én illegálisan? Mikor mentem volna illegálisan a faluba? Kikérem magamnak, én aztán soha semmi ilyesmit nem tettem. Úgy görbüljek meg, mint a Fúriafűz...

– Elég lesz – szakította félbe Remus. Homlokára bágyadt felhők ereszkedtek. – Ami azt illeti, jobb lenne, ha a barátaiddal félretennétek a Tekergők Térképét. Édesanyád is aggódik miattatok. Tudom, annak idején átadtam nektek, de nem volna tanácsos használnotok most, hogy Sirius Black szabadlábon van. Ráadásul szeptemberben a környéken látták...

– Tényleg? – Samantha őszintén megdöbbent. – Ki mondta?

– Megírta a Próféta – meredt rá Remus.

– Aha. Biztos – pislogott Samantha. – És azt tudtad, hogy Írország elkalapálta a Magyar Nemzeti Kviddicsválogatottat?

– Kétszáznyolcvan-húszra – biccentett a keresztapja. – Gyászos meccs volt.

– Rita Vitrol azt írta, a magyar csapat másfél órán át káromkodott utána – kuncogott a lány –, az írek pedig olyan csodálattal adóztak nekik ezért, hogy meghívták őket inni, és a saját költségükön lerészegedtek együtt. Ki is vágták őket a kocsmából.

– Nem kell mindent elhinni, amit Rita Vitrol ír – ingatta a fejét Remus, de a szája sarkában mosoly bujkált. – Egyébként – váltott komolyabb hangnemre –, visszatérve a Tekergők Térképére...

– Reméltem, hogy elfelejted – húzta a száját Samantha.

Remus jóindulatúan mosolygott.

– Azért egész ügyes figyelemelterelés volt az előbbi.

– Kösz.

– Tényleg sok fejfájástól megkímélne, ha nem használnátok a térképet. Ha belegondolok, hogy éjnek idején a kastélyban kóboroltok, vagy Roxmortsba szökdöstök...

– Tudunk vigyázni magunkra, Remus. – Samantha magabiztos vigyorral hátradőlt a székében.

– Mi is ezt hittük a barátaimmal, amikor fiatalok voltunk. Felelőtlenül viselkedtünk és gyakran túllőttünk a célon...

– Nagyon helyes – fonta össze a karjait maga előtt a lány. – Úgy illik ebben a korban, nem? Minden felnőtt azzal tömi a fejünket, hogy „a kamaszkor a szárnypróbálgatások időszaka" – nyújtotta meg az arcát, miközben beszélt, hogy tudálékosabbnak tűnjön. – Épp most vallottad be, hogy a barátaiddal ugyanúgy feszegettétek a határokat, Remus. Hogy várhatod, hogy mi ne tegyük?

– Én csak... – A férfi beletúrt ősz szálakkal csíkozott hajába. – Tudod, az idősebb generáció mindig reméli, hogy elérheti: a fiatalok ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint ők. A történelem mégis újra meg újra ismétli önmagát. Olykor hátborzongatóan pontosan.

Samantha felvonta a szemöldökét.

– És?

Gondolatban megcsapkodta magát, amiért most is csak egyszerre sikerült mozgatnia őket. Rettentően irigykedett mindenkire, aki képes volt megemelni a fél szemöldökét. Piton például, mintha szántszándékkal őt akarta volna idegesíteni vele, rendszeresen csak az egyiket vonta fel – és olyan drámai hatást keltett vele! Még egy dolog, ami miatt Samantha utálhatta.

Remus nagyot sóhajtott.

– Én csak azt szeretném, hogy ne essen bántódásotok. Sirius... szóval, Black veszélyes alak.

A hidránál nem lehet vérszomjasabb, akarta mondani Samantha, de keresztapja nem tudhatott a kalandról, amelyet a Bajos Bagázs annak idején átélt Philippos Stamosszal. És ha átgondolta, azt is be kellett látnia, hogy kis csapatuk hiába tartott a szörnybefogó akcióra sötét varázslatok kivédése tanárukkal, a munka oroszlánrészét a görög férfi végezte.

– Azt hiszed, egy olyan fekete mágusnak – Remus mintha megrándult volna, ahogyan kiejtette a szavakat –, aki tizenhárom embert mészárolt le egyetlen átokkal, gondot okozna eltenni láb alól négy tizenévest, ha az útjába keverednek?

A lány megvonta a vállát.

– Fricsnek és Pitonnak sem sikerült még, pedig régi nagy álmuk.

– Ez nem vicc, Sam! – Remus arca megkeményedett. – Nem bagatellizálhatod el egy tömeggyilkos ügyét! Hadd meséljek neked egy történetet – támasztotta meg az orrnyergét, és lehunyta a szemét. – Kevesen tudnak róla, de Black áldozatai között szerepelt Peter Pettigrew.

– Az meg kicsoda?

Homlokráncolás jelezte, hogy Samantha agyában vadul kattognak a fogaskerekek. Remus szomorkás mosolyra húzta a száját.

– Nem csoda, hogy nem ismered szegény párát. Jó barátja volt Blacknek. Tudod, mi maradt belőle?

A lány a fejét rázta.

– Egyetlen ujj. – Remus hangja megremegett. – Black hidegvérrel felrobbantotta őt és tizenkét szerencsétlen muglit, a nyílt utcán. Utána pedig csak nevetett – tette hozzá keserűen. – Mit gondolsz, tizenkét év Azkaban hogy hatott az egyébként is őrült elméjére? – kérdezte csendesen. – Black nem ismer kegyelmet. Aki a halálba küldi a legjobb barátait a legkisebb lelkifurdalás nélkül...

– Remus – Samantha aggodalmas képpel áthajolt az asztal felett, és megérintette az ökölbe szorult ujjakat –, szörnyen nézel ki.

Keresztapja tartása lazult kissé, de nem tudta elrejteni remegését és a szemeiben csillanó könnyeket.

– Semmi bajom – hazudta.

– A fenéket! – csattant fel Samantha. Összehúzott szemmel méricskélte a varázsló sápatag ábrázatát. – Hiába próbálsz beetetni, látom, hogy menten leájulsz a székről.

– Tudod, hogy közel a telihold – mormogta Remus.

– A szokásosnál is szarabb állapotban vagy. – Samantha félrebillentett fejjel fürkészte, továbbra is a kezén nyugtatva a tenyerét. – Szükséged van valamire? Hívassam Madam Pomfrey-t?

– Nem kell semmi. – Remus makacsul összepréselte ajkait, és elhúzta a kezét, hogy az ölébe ejtse.

A lánynak egy nagyra nőtt óvodás jutott róla eszébe, aki kikéri magának, hogy segíteni mernek bekötni a cipőfűzőjét, holott ő meg van róla győződve: egyedül is tökéletesen boldogul.

– Ne foglalkozz velem. Vannak nálam sokkal fontosabb dolgok. Például Black és a térkép.

– Látom, csak ide vagy hajlandó kilyukadni – forgatta a szemét Samantha. – Most komolyan azt akarod, hogy ne használjam a térképet?

– Szeretném – helyesbített Remus.

Ez nem fair, gondolta a lány. Már érezte is, hogy gombóc keletkezik a torkában. Nem fair, hogy kihasználja ellenem a gyengeségét. Tehetetlen volt Remusszal szemben, ha az a bűntudatkeltés eszközével élt. Vérprofin csinálta.

– Kérlek, Sam... Nem bírnám elviselni, ha megint bajod esne, amiért használod a térképet. A térképet, amihez én adtam neked kulcsot – horgasztotta le a fejét a férfi. – Tudod, mit éltünk át édesanyáddal, amikor az első tanéved végén levelet kapott Dumbledore-tól, hogy elrabolt téged egy illuzionista, és kis híján otthagytad a fogad a Gringottsban?

Samantha agyát bénító zsibbadtság öntötte el. Megrázta a fejét. Fogalma sem volt, az anyja és Remus mit éltek át, csak arról tudott volna beszélni, amin ő keresztülment – ám azt a legkevésbé sem akarta felidézni. Elég volt, hogy a dementorok minden alkalommal elé vetítették Herbert Ingram kétségbeesett haláltusáját.

Megborzongott.

– Jó. – Összekulcsolta ujjait az asztallapon, és sápadtan, de sziklaszilárdan nézett Remus nyúzott arcába. – Megígérem.

– Köszönöm.

Keresztapjába mintha egy árnyalatnyival több élet költözött volna, Samantha azonban továbbra is összehúzott szemmel méregette.

– Kész, nem megyek Roxmortsba, itt maradok veled – döntött. – Hiába színlelsz és próbálod tartani magad, engem nem cseszel át. Továbbra is szarul nézel ki.

– Ezen már nemigen javíthatunk. – Remus szomorkás mosolyra húzta a száját. – Te viszont egészséges vagy és várnak a barátaid. Szórakozz velük, ha már megteheted. Élj helyettem is. Olyan rövid az időnk, és hidd el, az életnek olyan értékes pillanatai ezek, amelyek soha nem térnek vissza. Nem szeretném, ha később bánkódnod kellene, amiért elszalasztottad. Ragaszkodom hozzá, hogy lemenj Roxmortsba.

Samantha elmerengett keresztapja szentimentális gondolatain, és sikerült is megindítania – kerek három másodpercig.

– Nem – közölte makacsul. – Neked nagyobb szükséged van rám, mint Fredéknek. Amúgy is azt akartad, hogy szem előtt legyek, nem? Hát, tessék, most a nyakadon maradok. Mert akár tetszik, akár nem, én bizony egy tapodtat sem mozdulok mellőled. – Hogy szavait nyomatékosítsa, felhúzta az orrát.

– Piton is be fog nézni a közeljövőben.

– Meggondoltam magam, már itt sem vagyok!

Samantha úgy pattant fel, mint akibe áramot vezettek.

– Sejtettem – somolygott az orra alatt Remus.

– Mi a faszt csinál ő itt?

Remus megpróbált szigorúan nézni rá. Samantha, aki sokszor kapott hasonló pillantásokat, egy tízes skálán nagy jóindulattal is csak csenevész négyesre pontozta volna. De hát, a szándék a fontos.

– Még nem hozta a mai adag Farkasölőfű-főzetem – hangzott a megadó felelet.

– Muszáj meginnod, amit kotyvaszt? – grimaszolt a lány. – Mi van, ha megmérgez?

– Ugyan, mi oka lenne rá?

– Nem is tudom, ki csinált belőle nagymamaruhás mumust – vakargatta az állát Samantha, töprengést színlelve. – Csiripelték ám a madarak. Mondtam már, hogy kicseszett büszke vagyok rád? – vigyorgott. – Bárcsak láttam volna!

– Elismerem, felejthetetlen volt – Remus szája sarka megrándult –, de Neville-é az érdem.

– Á, magától nem jutott volna eszébe – hunyorgott cinkosul Samantha. – Ismerlek, mint a rossz pénzt, tudom jól, hogy sunyi vagy. Csak jól titkolod. Amúgy ronda ez a kákalag – sandított a sarokban álló akváriumra, amelyben torz, zöld szarvas lény úszkált.

– Nem azért fogom tanítani a harmadikosoknak, mert szép.

– Mindenki odavan az óráidért, ugye tudod? – kérdezte csillogó szemmel. – Te vagy a sztár.

– Nem csinálok semmi különöset – szerénykedett Remus –, csak a munkámat végzem.

– Az már több, mint amit az eddigi sötét varázslatok kivédése tanáraink tettek.

Ingramre gondolt, aki mindent a céljának rendelt alá, hogy életben maradjon. Stamosra, akinek köszönhetően rengeteg viccet és anekdotát megismert, de többet tanult tőle azalatt a pár óra alatt, mikor a szörnyeit hajkurászták, mint a tanév összes SVK-óráján együttvéve. Mógusra, aki nem csoda, hogy egy rakás szerencsétlenség volt, hiszen, ha hinni lehet a roxforti legendáknak, Voldemort nagyúr nyomta a tarkóját.

Lockhartra, aki... nos, az igazat megvallva, Samantha nem igazán tudta volna megítélni, milyen órákat tartott, mert az idő kilencven százalékában a férfi szívdöglesztő látványával volt elfoglalva. Bon Jovit nem cserélte volna le érte, de azért sajnálta, hogy meggárgyult a Titkok Kamrájában.

– Örülök, hogy idén te tartod a tárgyat – vallotta be Samantha. – Lehet, hogy már mondtam, de tényleg így van. Überciki lenne, ha kiderülne a többieknek, hogy a keresztapám vagy. De akkor is örülök neked. Végre van egy normális állásod. Tudom, hogy már mióta erről álmodsz.

És még csak nem is sejted, hogy részben miattad vagyok itt, gondolta nehéz szívvel Remus. Már azelőtt vállaltam, hogy megvédelek, mielőtt megszülettél. Rápillantott a faliórára.

– Na, menj – noszogatta a keresztlányát halvány mosollyal. – Még a végén lemaradsz az ellenőrzésről. Attól tartok, Frics úr nem örülne neki.

– Á, dehogynem – legyintett Samantha. – Mi sem tenné boldogabbá, mint az, ha rendre utasíthatna. De inkább az ő jámbor szadizmusát választom és szambázok el a dementorok mellett, mint hogy Piton zsírbödön fejétől kelljen itt összehánynom magam – borzongott meg, és az az ajtó felé indult. – Tuti beleköp a főzetbe – dünnyögte, mielőtt eltűnt a feje az ajtó mögött.

Remus arca fintorba torzult, és magában megállapította: vannak dolgok, amik eszünkbe sem jutnak, amíg egy elvetemült elme rájuk nem világít. De ha jobban belegondolunk, inkább nem is akarjuk tudni az igazságot.

Samantha utóbb nem bánta, hogy Remus rábeszélte a roxmortsi kiruccanásra. Azt pedig még kevésbé, hogy édesanyja nem ért rá találkozni vele beszállítási munkálatok miatt. Semmi kedve nem volt most egy komoly beszélgetéshez – ellenben remekül érezte magát a barátaival.

A varázslófalu utcáin haladva össze kellett húznia magát a köpenyét tépkedő széltől, ám a látkép mindent megért. A házak küszöbjeit töklámpások szegélyezték, az épületek közé pedig halloweeni lampionokat feszítettek – amelyek, ha az ember elhaladt alattuk, kísérteties hangokat adtak. A Szellemszállás kerítéséről művér csöpögött, Madam Puddifoot kávézója fekete dekorációt kapott, a Három Seprű fölött élő denevérek köröztek.

Vajsörözés közben Fred, George és Lee nem mulasztották el megbámulni a halott menyasszonynak öltözött Madam Rosmertát – a söntésnő meglehetősen kivágott ruhát választott –, Zonko viszont a frászt hozta rájuk, amikor az üzletébe lépve kiugrott eléjük egy koporsóból élethű vámpírkosztümjében.

A Bajos Bagázs rengeteget nevetett. Mire leszállt az este, mindnyájan rekeszizom-fájdalomra panaszkodtak. Amikor már a Roxfort füves pázsitján lépdeltek vissza a kastély felé, az ünnepi lakomára éhezve, Lee azért megjegyezte:

– Talán mégsem kellett volna megtréfálnunk a dementorokat. Most biztos feldühítettük őket.

– Kit érdekel? – Frednek semmi sem szeghette kedvét. – Csak elszívják tőlünk az örömet, pedig igenis kell a szórakozás.

George lelkesen bólogatott.

– Zonko nem hülyített. Ez a pukkantó patron, amit ránk tukmált, tényleg nagyot szól. Láttátok, hogy betaláltam vele az egyik dementor csuklyája alá?

– Így célozz a gurkókkal a kviddicsmeccsen is! – Samantha a hasára szorított kézzel kacagott. Lelki szemei előtt újra és újra felrémlett, ahogy a csuklyás lények riadtan szökkengetnek a petárdadurrogásban.

Utóbb, a halloweeni lakomát követően már egyiküknek sem volt kedve nevetni. Az utolsók közt baktattak fel a hetedik emeletre, teli hassal, jókedvűen. A Kövér Dáma portréjához azonban nem fértek oda az összeverődött tömegtől.

– Mi van, kitalált valami új jelszót, és senki nem tudja? – nyújtogatta a nyakát Fred.

– Lehet, benyakalt egy üveg bort Violet barátnőjével, és már maga sem emlékszik rá – csatlakozott a zsiráfkodáshoz George.

A csődület hömpölyögve megindult feléjük.

– Irány a nagyterem, gyerünk, induljatok ti is! – szólt sürgetően Percy, amikor meglátta, hogy a folyosó végében vesztegelnek.

– De hát, most jöttünk onnan! – méltatlankodott Fred.

– Nem nyitok vitát. Iskolaelső vagyok, mozgás!

– „Iskolaelső vagyok, mozgás!" – parodizálta a fiú elváltoztatott hangon, miközben hagyták, hogy a tömeg magával sodorja őket. – Lehet, úgy döntöttek a tanárok, hogy folytatódhat a buli?

Hamar megtudták, hogy nem erről van szó. A nagyteremben Dumbledore professzor mindenkit felvilágosított róla, hogy a lakoma alatt Sirius Black betört a kastélyba, és megpróbált behatolni a Griffendél-toronyba. Miután a Kövér Dáma nem volt hajlandó beengedni, fogta magát és késsel összekaszabolta a képét.

– Kész, megőrült a pasas – jelentette ki Samantha, miközben Angelina a kezébe nyomott egy piros hálózsákot.

A lány osztott minden osztálytársának abból a több száz darabból, amelyet Dumbledore elővarázsolt nekik. Letelepedtek a nagyterem egy szabad sarkába, és szoros körbe húzódtak a padlón, hogy beszélgetni tudjanak. Senki nem furcsállta, hogy a társaság kiegészült Katie Bellel – a lány nem igazán találta a helyét saját osztálytársai között, a kviddics miatt azonban jól ismerte ötödéves háztársait. Szinte beolvadt közéjük az évek alatt.

Fojtott hangon társalogtak, mivel a tanárok ide-oda járkáltak köztük.

– De most komolyan nem komplett – sziszegte Samantha, miután Bimba professzor elhaladt mellettük. – Lelécelhetett volna akárhová, erre pont egy iskolát vesz célba? Annak is egy festményét teszi el láb alól?

– Ez így béna – értett egyet Fred.

– Tény, hogy semmi értelme – ráncolta a homlokát Daphne.

– Igazából lehet, hogy van – jegyezte meg Angelina. – Apa a mágikus gondnokságon dolgozik, így sok szóbeszédet hall. A minisztériumban az a hír kering: Black meg akarja ölni Harryt.

– Harryt? – Alicia sikkantva a szája elé kapta a kezét. – A mi Harry Potterünket?

– Nem, a kis Harry herceget – gúnyolódott Lee. – Ki mást?

Alicia durcás arccal összefonta maga előtt a karjait. Frednek fel sem tűnt a közjáték, tűnődve mustrálta Angelinát.

– A mi apánk is a minisztériumban dolgozik, mégsem mondott semmi ilyesmit.

– Gondolom, óvni akar benneteket – vonta meg a vállát Angelina. – Az én apám elmondta, hogy felkészítsen. A felnőttek úgy gondolják, Black Harry miatt szökött meg, úgyhogy mi sem vagyunk biztonságban itt, a Roxfortban.

Alicia letaglózva rázta a fejét.

– Szerintetek hogy juthatott be? – suttogta. – A nővérem, Lety azt mesélte nekem, innen nem lehet sem hoppanálni, sem dehoppanálni. A dementorok is bombabiztos védvonal. Ráadásul felismerik őt.

– Mit tudom én, talán Stamos csempészte be egy amforában – tárta szét a karját Samantha. – Bocs, szar poén volt.

De azért ő értékelte volna – tette hozzá gondolatban.

– Tuti fekete mágiát használt – erősködött Lee. – Azt beszélik, Tudjukki volt a mestere. Talán ismer valami átkot, ami még a dementorokat is összezavarja.

– A dementorok maguk is sötét erők – rázta a fejét Alicia. – Egyedül patrónusbűbájjal lehet legyőzni őket.

– Az micsoda? – érdeklődött Kenneth. Még nem tanultak róla sötét varázslatok kivédésén, ő pedig mugli születésűként hírből sem hallotta.

– Egy pozitív erőtér, amit egy mágus idéz meg – magyarázta Alicia –, de a suliban nem tanítják. A felnőtt varázslók közül sem sokan képesek rá, még az aurorképzőn sem. Lety sokat bosszankodott, amikor tanulták, hogy neki is csak ezüstös füstfelhő gomolyog a pálcájából. A létező legnehezebb varázslatok közé tartozik.

– Húha – tátotta el a száját Kenneth. – És ez a pozitív köd-izé megöli a dementorokat?

– Csak elriasztja őket – felelte készségesen Alicia. – De akinek sikerül teljes értékű patrónust idéznie, annak nem ködként elevenedik meg, hanem valamilyen állat képében. Azt mondják, olyan állatként, amely passzol a mágus személyiségéhez.

Samantha összerezzent. A dolognak ez a része kísértetiesen hasonlított az animágiára. Volt egy sanda gyanúja, miszerint, ha tudna patrónust idézni, az övé ugyanúgy sólyom lenne.

– De menő – merengett Daphne. – Minden nap tanulok valami újat a varázsvilágról.

Sajnos be kellett rekeszteniük a kupaktanácsot, Percy ugyanis – kihasználva iskolaelsői hatalmát – takarodóra ítélte őket. Fred és George válaszul megdobálták a hálózsákjaikkal. Flitwick szemtanúja volt az esetnek, de megúszták egy kis pontlevonással és dorgálással, így összességében azt mondhatták: megérte.

Samantha az asztronómia-rajongó Daphne mellé heveredett. Együtt gyönyörködtek az égboltot tükröző mennyezetben, és suttogva beszélgettek a csillagokról.

– Az ott az Orion csillagkép. – A mézszőke lány igyekezett minél kisebb feltűnést keltve mutogatni.

– A Vadász! – Samantha a kelleténél hangosabban fejezte ki a felismerés miatti örömét.

Káromkodva az ajkára tapasztotta a kezét, Daphnénak pedig az öklét kellett a szájába tuszkolnia, hogy tompítsa kitörő kuncogását.

– Aludjatok ti is, lányok! – szólt rájuk nyűgösen a nem messze fekvő Angelina.

– Bocs – húzta be a nyakát Samantha, de Daphnéval csak nem tudták abbahagyni a vihogást.

– Odamegyek! – fenyegetőzött az afrofonatos lány.

– Ne-hehh! – Samantha fájdalmasat nyikkant. Angelina hálózsákostul-mindenestül átgördült rajta, és befészkelte magát közéjük.

Alicia és a fiúk már mélyen szuszogtak, kivéve George-ot. A fiatalabb Weasley iker felkapta a fejét a csetepatéra.

– De jó dolgotok van. – Samantha nem látta az arcát, mert sötét volt, ráadásul beszorult a haja Angelina hálózsákja alá, de a fiú vidám hangját hallva le merte volna fogadni, hogy vigyorog. – Csatlakozhatok?

– Csöndben vagy és alszol! – osztotta ki Angelina. – Ez rátok is vonatkozik – forgatta a fejét Daphne és Samantha között.

– Nem vagy az anyánk, hogy megmondd, mit csináljunk – feleselt George.

Angelina lesajnáló pillantása olyan átütő volt, hogy még a mennyezetről visszatükröződő csillagfényben is érzékelni lehetett. George egy csapásra elnémult.

Samantha pukkadozott az elfojtott röhögéstől.

– Ennyi vagy! – mutatta fel a középső ujját arrafelé, amerre George sziluettjét sejtette.

A holdfény, mintha csak erre az alkalomra várt volna, bevilágított az ablakon, halvány fénye megcsillant a sértő kézmozdulaton. Viszonzásképp a lány hasonló baráti gesztust kapott.

– Oh, köszönöm, én is téged – szorította a kezét a mellkasára. – Amúgy igenis mondhatjuk, hogy Angelina a második anyánk – fordult merengve a mellette fekvő lány felé. – Nélküle életképtelenek lennénk.

Nem lőtt mellé a pótanyasággal, Angelina hajlamos volt tyúkanyóként terelgetni a társaságot. Kétségkívül ő volt a leghatározottabb és egyben legjózanabb személyiség az osztályukban, így gyakran szolgált a csapat maltereként. Ha kellett, az élre lépett, képes volt összefogni őket és rendet tenni küztük.

– Köszi, hogy megvédsz minket, anyu – bújt hozzá Daphne, hízelgést imitálva. – Fogod a kezünket is, hogy ne féljünk a sötétben?

– Fogom. – A gyér fényben nem láthatták, hogy Angelina a szemét forgatja. – A tiédet nem! – torkolta le George-ot.

A fiú köpni-nyelni nem tudott.

– Honnan a francból tudtad, hogy meg akartam szólalni?

– Megérzés – kuncogott Angelina.

– Ilyenek ezek a rutinos anyák – bölcselkedett Daphne.

George csendben duzzogott, miközben Angelina megragadta a mellette fekvő két lány kezét, és álomba merültek.

– Jó éjszakát, Anya Kettő – mormolta Samantha, mielőtt lecsukódtak a szemhéjai.