Artie Jacksonnak megvolt az az – egyesek szerint felettébb kellemetlen – szokása, hogy mindenhová korábban érkezett. Átlagosan fél, de nem ritkán akár már egy órával a kitűzött időpont előtt a helyszínen toporgott, és az előzetes otthoni készülődés alatt sem volt képes megteremteni a belső béke állapotát. Idősebb unokája, Samantha véleménye szerint ez még nem is lett volna akkora tragédia – igazán idegesítőnek azt tartotta, hogy nagyapja mindenki mást is sürgetett, aki vele utazott. Jelen esetben ő és Julie mama kapták az „igyekezzetek már" kezdetű, és „lekéssük a vonatot", „haladjunk már az indulással", „hogy fogunk így odaérni időben" variációkban folytatódó megjegyzések tömkelegét.

– Ne cseszegess már, papa, csak tizenegykor indul a vonat! – nyafogott Samantha, miközben enyhén a levegőbe emelt lábbal egyensúlyozott a narancssárga kanapé szélén, és próbálta úgy felhúzni a zokniját, hogy közben ne essen fenékre. – Addig még csomó idő van, és innen kábé húsz perc kocsival a King's Cross.

Nagyapját nem lehetett megnyugtatni.

– Londonban vagyunk, a világ egyik legforgalmasabb városában. Nem beszélve arról, hogy még le kell tennünk a kocsit az állomás környékén. Garantálom, hogy az is tömve lesz... Ráadásul automatát is kereshetünk, mert az aztán holtbiztos, hogy én inkább fizetem a parkolójegyet, mint a büntetést!

– Jól van már, na, nem kell ilyen komolyan venni – mormogta az orra alá Samantha.

Cseppet sem volt elragadtatva az iskolakezdéstől – ebben az érzésben legalább osztozni tudott nagyapjával. Rosszkedvűen félresöpörte a látóterébe lógó kurta kávébarna hajtincset, és feltápászkodott a kanapéról.

– Megyek és összeszedem a cuccaimat.

– Nagyanyád már mindent összepakolt neked hajnalban – érkezett a felelet –, én pedig beraktam a csomagtartóba, úgy félórája.

– Ó, kösz – pislogott nagyokat a lány. – De hé, hol van Bagoly?

– A hátsó ülésen.

– Micsoda?! – A kijelentés hallatán Samantha egyébként is kócos haja még jobban égnek állt. – Félórája a kocsiban senyved szegény?

– Ha igyekeztél volna, már mi is rég ott ülnénk.

– Papaa! Ha napszúrást kap és kimúlik, én soha többé az életben nem állok szóba veled!

A családi perpatvart végül a hűtőtáskával és kettő akromantula-méretű vesszőkosárral érkező Julie mama simította el („Pakoltam egy kevéske útravalót..."), útjuk a King's Cross pályaudvarra azonban még így sem telt rózsás hangulatban. Samantha felhúzott orral gubbasztott a Singer Vogue elnyűtt hátsó ülésén a bágyadtan pihegő Bagoly kalitkájával a kezében, és tüntetőleg kibámult az ablakon, miközben szamócás muffint majszolt. A rádióból olasz nyelven szólt az opera („Figaro, Figaro, Figaro, Fiiigarrro!"), ők pedig a zene ütemére zötykölődtek. A lánynak kivételesen nem volt kedve azzal bohóckodni, hogy túljátszott színpadiassággal imitálja az énekes rezgő hangját. Minden energiáját lekötötte, hogy nonverbálisan környezete tudtára adja: ő bizony meg van sértődve. Egész úton egy szót sem volt hajlandó szólni a nagyapjához, nagyanyja kérdéseire pedig – aki békítő szándékkal kezdeményezett beszélgetést – csak tőmondatokban válaszolgatott.

Húsz perccel tíz óra után már a kilenc- és háromnegyedik vágánynál álltak, néhány hozzájuk hasonlóan buzgó – vagy éppen messziről érkező – családdal együtt. Samantha levágta a cuccát az első üres fülkébe, amit talált, és csekély lelkesedéssel tért vissza malmozni a peronra nagyszülei mellé.

– Ó, mintha csak tegnap lett volna, hogy először kihoztuk ide Carát. – Julie mama nosztalgikus mosollyal meredt maga elé. – Emlékszel, Artie?

– Persze, hogy emlékszem – bólogatott a férje. – Akkor történt, hogy keresztülesett egy macskán, én pedig benne taknyoltam el.

Megtört a jég, Samanthából éles vihogás buggyant ki.

– Micsoda? Ezt nem is meséltétek soha!

– Anyád nem büszkélkedett vele, mi? – somolygott Artie papa.

– Nem. – A lány jóízűen rötyögött. – De azt hiszem, kezdem érteni, miért nem rajong a macskákért.

– Felejthetetlen volt, bizony! – Julie mama vidám tekintete a távolba révedt, de nem azt a néhány roxfortost látta a hozzátartozóikkal, akik körülöttük lézengtek.

Lelki szemei előtt a múlt képsorai elevenedtek meg, fókuszban egy tizenegy éves kislánnyal, aki maga előtt tolta nálánál jóval termetesebb bőröndjét. Szeplős arcocskája kipirult az izgalomtól, halványrózsaszín ajkai enyhe O-t formáltak, ahogyan ide-oda tekintgetett a különös, színes tömegben. Nem tudott betelni ezzel a varázslatos – számára egyelőre ismeretlen – világgal. Azután jól hasra is esett, ahogyan Artie mondta. Annyira a vonat kötötte le a figyelmét, hogy nem nézett a lába elé.

Julie Jackson sohasem felejtette el azt a napot, amikor útjára bocsátotta lányát a teljes bizonytalanságba. Mégis, valahogy furcsa, kellemes bizsergés járta át akkor. Remélte, hogy jó helyen lesz és boldogság vár rá, hiszen – amint arról Evangeline Vatorac jóslástantanár előzetesen tájékoztatta őket – Cara a mágusok közé tartozott. Ő, Julie nem lehetett mellette, ez a lánya saját útja volt. Csak annyit tudott tenni érte, hogy fogta a kezét a búcsú pillanatáig. Ez talán elég is volt, még ha aztán el is kellett engedniük egymást. Mindketten pityeregtek egy kicsit, de érezték, hogy így helyes. Ez az élet rendje.

Most pedig Samantha indult a Roxfortba, immár az ötödik tanéve megkezdésére. Rutinos vonatozóként nem hozta különösebben lázba az utazás. Unottan, zsebre tett kézzel és az édesanyjától lopott – vagy ahogyan ő fogalmazott: kölcsönvett – napszemüvegben ácsorgott a nagyszülei mellett.

– Mikor jönnek már ezek a nyomorékok? – legyezgette magát. Nehezen viselte a hőséget hosszú, szaggatott farmernadrágjában és fekete bőrdzsekijében.

– Hogy beszélsz édesanyádékról? – botránkozott meg Julie mama.

– Jaj, nem rájuk gondolok Remusszal – legyintett hanyagul Samantha, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni –, hanem a hülye barátaimra.

Fred, George és Lee azonban Merlin aranyeréért sem akartak mutatkozni. Samantha a tömeg növekedésével arányosan nyújtogatta a nyakát – mit sem sejtve arról, hogy ezzel még a számára ismeretlen Petunia Dursley-től is kiérdemelt volna egy elismerő pillantást –, ám semerre nem sikerült kiszúrnia sem a két egyforma vörös üstököt, sem az összetéveszthetetlen göndör fekete hajkoronát. Helyettük más ismerős arcok érkeztek a kilences és tízes vágány közti átjárón.

Elhaladt mellettük „Varangyvesztő" Neville Longbottom és sopánkodó nagymamája, a kviddicskapitányi jelvényt viselő Oliver Wood, a vidáman integető Cedric Diggory, illetve a mardekáros Graham Montague, akit Samantha megpróbált észrevétlenül kigáncsolni. Amikor azonban megpillantotta Alicia Spinnet-et, félbehagyta az akciót, és kirobbanó örömkiáltással ugrott jó barátnője nyakába – kis híján lesodorva a hátáról a gitárt. Természetesen muszáj volt váltaniuk néhány szót a nyárról, közben pedig Kenneth Towler is befutott. A sovány fiú sokat nőtt az évek alatt, mostanra ő lett a legmagasabb az osztályukban – félénksége azonban mit sem változott, a nagy hangzavarban alig lehetett érteni, amit mond.

Mire Samanthának sikerült visszaoldalaznia a nagyszüleihez, már Cara is mellettük szobrozott. Parafatalpú keresztpántos szandált és könnyű, buggyos ujjú nyári lenruhát viselt, a derekán megkötött masnival. Csak enyhén kócos frizurája engedett rá következtetni, hogy nem sokat aludt az éjjel – tekintetét virág alakú napszemüveg mögé rejtette.

– Remus merre van? – Samantha azonnal kiszúrta, hogy keresztapja nincs velük. Aggódva kapcsolt újra kandikamera-üzemmódba, és forgatta a fejét jobbra-balra, mintha azt remélné, hogy megpillanthatja a tömegben a nyúzott, sebhelyes arcot a hozzá tartozó deres hajjal és folt-hátán-folt talárral.

– Már felraktam a vonatra, kiscsi... szóval, felraktam a vonatra – nyugtatta Cara. – Még elég erőtlen szegény, egyből el is aludt. Nem várom el, hogy vele utazz, de azért majd nézz rá útközben, és ha felébredne, gondoskodj róla, hogy elég csokit egyen. Pakoltam bőven a poggyászába.

Samantha komoly arccal bólintott, jelezve, hogy szent küldetésének érzi teljesíteni ezt a roppant felelősségteljes feladatot.

– Van itt még valami – vett nagy levegőt Cara. Az apjára sandított, aki bátorítóan biccentett. – Gyere velem, kérlek – húzta magával Samanthát.

Julie mama aggódó pillantása szinte lyukat égetett a hátukba.

– Jaj, anya, ne fogd már a kezem, mint egy óvodásnak, ez annyira ciki! – tépte ki magát édesanyja fogásából a lány. A naptól egyébként is vörös arca, ha lehet, még mélyebb színt öltött. Reménykedett, hogy senki nem látta őket a tömegben.

– Jól van, vettem ez adást. – Cara védekezőn maga elé emelte a kezét.

– Hé, ezt én szoktam mondani! – kérte ki magának Samantha.

Az anyja hunyorítva méregette, mintha csak most tűnt volna fel neki valami szokatlan.

– Hé, az nem az én Vogue-napszemüvegem rajtad?

– Ööö, mit is akartál mondani eredetileg? – Samantha készségesen az édesanyja mellé pattant. – Követlek én magamtól is.

Cara a fejét csóválta, de nem akarta elszalasztani az alkalmat, így nem szólt semmit. Kiválasztott egy árnyékos helyet a borostyánnal benőtt, málló téglafal tövében, és szembefordult a lányával.

– Sammy – vett nagy levegőt –, nagyapádnak igaza van, ez így nem mehet tovább. Muszáj elmondanom neked...

– A tegnapiról lesz szó? – tippelt Samantha, olyan arccal, mintha Granger doktorék épp a fogát húzták volna. – Arról, hogy ki az apám?

Cara, ugyancsak rendelő-hangulatot idézve, nagyra tátotta a száját.

– Honnan a manóból...?

– Nem vagyok hülye – fonta össze a karjait a mellkasa előtt Samantha. – Egyébként már tudom, ki az.

Itt volt az ideje, hogy színt valljon.

– M-micsoda? – Cara úgy hátrahőkölt, hogy a hirtelen mozdulattól kis híján leesett a fejéről sziromszegélyes napszemüvege. – Komolyan?

Kényszeredett bólintás volt a válasz.

– É-és... mi a véleményed? – tördelte a kezét.

– Hát, mit ne mondjak, választhattál volna jobban is – jelentette ki Samantha szemforgatva.

– Ó, kiscs... Sammy, úgy sajnálom, el akartam mondani neked rendesen. Nem szerettem volna, hogy félinformációkból kelljen megtudnod.

– Hát – vont vállat a lány színlelt lazasággal –, dunsztom sincs, hogy lehetne ezt elmondani normálisan. Nem csodálom, hogy te sem tudtad.

– Hidd el, próbálkoztam, csak...

– Nem könnyítettem meg a dolgodat, mi? – fejezte be a mondatát Samantha. – Bocs, anya. Utólag belegondolva hülyeség volt a struccpolitika, bármikor meghallgathattalak volna a nyáron. Végül is, egyszer úgyis megtudtam volna, nem?

Cara a fejét rázta.

– Nem, te ne haragudj. Az én hibám az egész, nem voltam veled elég határozott.

Samantha meg sem próbálta elfojtani vigyorát.

– Az neked kábé szökőévente sikerül. De ne add fel, már az is valami!

Cara kénytelen volt igazat adni neki.

– Nagyon... megrázott a dolog? – kérdezett rá.

Samantha arcáról a pillanatnyi derűt ismét lekönyökölte a mogorvaság.

– Még emésztenem kell.

– Figyelj, Sammy. – Cara felhajtotta a napszemüvegét. Nyílt, világos tekintete (amely színben pont harmonizált halványkék ruhájával) komolyan csillogott. – Attól függetlenül, hogyan végezte, szeretném, ha teljes képed lenne apádról. Fiatalkorunkban... fiatalon imádnivaló volt.

Samantha úgy érezte, mintha gyökeret vert volna a lába. Voldemort, a világ legnagyobb fekete mágusa mint szerelmes cukorborsó?

Megrökönyödésének hangot is adott.

– Hát, ezt azért elég nehezen tudom elképzelni. Biztos nem használt fekete mágiát, hogy elcsábítson?

Cara nem tudott megállni egy aprócska nevetést.

– Holtbiztos. Rá sem ismernél a régi énjére az alapján, amivé mostanra lett.

De egyáltalán milyen most? – ötlött fel benne a kérdés. Szomorúan kellett belátnia, hogy lényegében már fogalma sincs, kicsoda a jelenlegi Sirius Black. Tizenkét évet töltött nélküle – többet, mint amennyit annak idején a részesei voltak egymás hétköznapjainak, és ami még ijesztőbb: duplaannyit, mint amennyit egy párként éltek. Gyomorszorító érzés volt, hogy csak az emlékeiből táplálkozhatott, ha Siriusról volt szó, mégis, az a röpke pár év meghatározta az egész életét.

Miközben tovább mesélt Samanthának, furcsán ködössé vált a tekintete, mintha tejfehér bárányfelhők úsztak volna át előtte.

– Teljesen belehabarodtam. Nagyon szerettük egymást, őszintén szerettem őt... ha egyszer igazán szerelmes leszel, majd megérted, miről beszélek.

Samantha már nyitotta a száját, hogy kifejezze tömör véleményét – miszerint „fúj" –, ekkor azonban felhangzott a vonat indulását jelző sípszó.

– Merlin szakállára! – kapott a fejéhez Cara. – Menj, le ne késd!

– De még lenne egy csomó mondanivalód... – próbálkozott Samantha.

Szülője átlátott a szitán.

– Ne is álmodj róla, hogy lekésheted az iskolakezdést.

Samantha fintorgott, és valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy „pedig annál még ez a beszélgetés is kellemesebb lenne".

– De igazad van, rengeteg mindent kell még megbeszélnünk – folytatta Cara, miközben a vonat felé tolta. – Tényleg ne haragudj, hogy ilyen körülmények között... nem így akartam tisztázni – ingatta a fejét bűntudatosan. – Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk Roxmortsban az első szabad hétvégéteken? Madam Puddifoot mennyei forrócsokit készít.

– Micsoda, hogy veled lógjak Roxmortsban?! – Samanthának borsódzott a háta a gondolattól. – Biztos, hogy nem, az halál gáz lenne!

– Jó, értem – füstölgött a boszorkány.

– Mellesleg ki vagyok tiltva Madam Puddifoot kávézójából. Kár, mert finom sütije volt.

Cara szemöldökei megemelkedtek.

– Akarom tudni...?

– Nem.

Samantha sejtette, hogy édesanyja nem díjazná a „tavalyelőtt Valentin-napon aknamezőt csináltunk a srácokkal az étteremből" kezdetű históriát, de szerencsére még, ha akarta volna, sem tudta volna kifejteni. A Roxfort Expressz nagyot tülkölt és csigalassan megindult előre.

A diáksereg a vonatablakból integetett a peronon maradt hozzátartozóknak. Egyesek ki is hajoltak, hogy egy-egy utolsó búcsúszót váltsanak szüleikkel, kistestvéreikkel, nagyszüleikkel. Apropó, nagyszülők – hirtelen Artie papa és Julie mama fékezett le a Samantha-Cara duó mellett. Mindketten erősen szuszogtak.

– Hol maradtatok már? A szívbajt hoztátok ránk, tűvé tettük értetek az egész forgatagot! – morgolódott Artie papa. Mutatóujjával Samanthára bökött. – Te meg miért nem vagy már a vonaton?

A lány széles vigyorra húzta a száját.

– Csak nem léphettem le tőletek búcsú nélkül, papa. – Azzal átölelte az öregembert.

Artie papa a meghatottságtól krákogva megveregette a hátát („Na, jól van..."), őutána pedig Julie mama szorította magához egyszem lányunokáját.

– Jaj, nagyon vigyázz magadra, tündérkém – kötötte a lelkére könnybe lábadt szemmel. – Karácsonyra mindenképpen gyere haza, majd sütök neked meggyes pitét és...

– Anya, most már engedd el, lekési a vonatot! – rémüldözött Cara, a Roxfort Expressz kerekeit figyelve. Azok egyre gyorsabb tempóban gördültek előre.

Samantha beletörődött, hogy futnia kell. Pedig már úgy reménykedett! De mit tehetett volna? Ha a nagyapja jó időben kihozta, mégiscsak illett elérnie azt a francos vonatot.

Nagyot sóhajtott, de az általa kifújt levegő semmi volt a jármű-eregette gőztengerhez képest. A sűrű fehér köd épp kapóra jött neki. Teljesen beborította a peront, hasonlóan a néhai Ingram professzor varázslatához. Hát, most egy pillanatra ő, Samantha is illuzionista lesz.

Artie papa, Julie mama és Cara utóbb nem is értették, hogy sikerült olyan gyorsan felkapaszkodnia a vonatra. Csak az elmosódott sziluettjét látták, ahogyan fut a sziszegő-pöfögő szerelvény mellett, majd átölelte a köd, és teljesen eltűnt a szemük elől. Pár másodperccel később már a lépcső melletti ablakon kihajolva kalimpált nekik mindkét kezével.

– Huhúú, sziasztok!

Egyszerre sokkal élettel telibbnek tűnt, mint a búcsúzáskor, családtagjai azonban nem töprengtek sokáig a kontraszton. Egyfelől betudták annak, hogy még az iménti rohanástól pezseg benne az adrenalin, másfelől a Roxfort Expressz szélsebesen távolodott tőlük. A kanyarban már csak egy csíknyi cseresznyés Hubba Bubbára emlékeztetett, amelyet mintha a szájába tömött volna egy falánk kisgyerek.

– Máris hiányzik a kis tündér – törölgette a szemét Julie mama. – Remélem, etetik majd rendesen abban a kastélyban.

– Efelől biztos lehetsz – mosolyodott el Cara, miközben a kijárat felé vették az irányt. Túlcsorduló hálával gondolt a házimanókra.

– Hogy ment a beszélgetés? – kérdezett rá az apja. – Remélem, elmondtad neki.

– Tudta...

– Rájött magától? – hökkent meg az öregember. – Igaz, ami igaz, én mindig tudtam, hogy van sütnivalója – tette hozzá némi büszkeséggel. – Na, és hogy fogadta?

– Nem repes az örömtől, ahogy az várható volt – vázolta a helyzetet Cara –, de ahhoz képest meglepően normálisan. Furcsállom is – merengett –, őszintén szólva rosszabbra számítottam. Valószínűleg már tudja egy ideje, mert úgy tűnt, mintha ülepedett volna benne a dolog. Mintha részben már megbékélt volna vele.

– Jaj, szegénykém – sopánkodott Julie mama. – Én még mindig azt mondom, várni kellett volna pár évet, amíg szembesül ezzel a szörnyűséggel.

– Ugyan már, nem lehet óvni a végsőkig! – horkantott Artie papa. – Főleg most, hogy Sirius meglógott a sittről. Látod, hogy hamarabb rájött magától is. A mi unokánk nem hülye – húzta ki magát, amennyire tudta.

Nem sejthette, hogy csak részben van igaza. Ahogyan azt sem, hogy a mellette haladó Cara nem tud szabadulni a mellkasára telepedő rossz előérzettől. Márpedig az a szörnyű gyanúja támadt, mintha elfelejtett volna valamit... valami nagyon fontosat.

A kupéjába lépve Samantha széles vigyorral nyugtázta, hogy három útitárssal gazdagodott – remélte is, hogy barátai felismerik a bőröndjét meg a baglyát. Fred és George Weasley – ki tudja, milyen apropóból – egymást püfölték egy-egy könnyvel, Lee Jordan pedig a szemközti ülésről drukkolt nekik. Samanthának a fiú kezére siklott a tekintete, és ez volt az a pillanat, amikor eltorzult az arca.

– Váá, fúj, azonnal zárd vissza Rémálmot!

Hangjára a három fiú tüstént felé fordult („Sasha!"). Fred és George felhagytak a csetepatéval – még a könyveiket is elejtették –, Lee pedig sértetten nézett a lányra.

– Szegénynek muszáj néha kinyújtóztatnia a lábait.

– Brr, én addig be nem megyek, amíg az a szörny nincs bedobozolva. – Samantha borzadva megvetette a lábát a kupéajtóban.

– Pedig csak rád várt, nézd! – Lee gonosz vigyorral kinyújtotta felé az állatot tartó kezét.

Samantha velőtrázóan visított.

– Nee, nem vagy vicces, te faszfej!

A fiúk gurultak a röhögéstől. Lee-nek pisis kora óta nagy álma volt, hogy óriás tarantulát tarthasson, így aztán, amikor a másodévük utáni nyáron sikerült szereznie egyet, Álomnak nevezte el. Samantha, aki halálosan viszolygott mindenféle póktól, merőben más álláspontot képviselt a jószág nevét illetően.

– Még hogy Álom! – fintorgott. – Inkább a legrosszabb Rémálom.

Lee-nek megtetszett a név.

– Fú, ez még menőbb is, mint amit én kitaláltam. Rémálom... Kösz az ötletet, Sasha!

Így történt, hogy a fiú átnevezte újdonsült házikedvencét. Samanthának azonban a keresztanyaság ellenére sem sikerült megbarátkoznia az állattal soha, nem csoda hát, hogy ezúttal is tartani akarta tőle a tisztes távolságot.

Éles sikolyai még a szomszéd vagonba is elhallatszódtak, így hamarosan évfolyamtársuk, Tamsin Applebee jelent meg a színen. A hugrabugos fiú sebes léptekkel szelte a folyosót a bámész tekintetek kereszttüzében – egyesek még a fejüket is kidugták a fülkéjükből, nehogy lemaradjanak a drámáról.

– Mi történt? Te sikítottál, Sam?

– Mondd meg neki, hogy hagyjon békén és tegye lakat alá ezt az izét! – könyörgött a lány, vádlón mutogatva Lee-re, aki még mindig kajánul lóbálta a tarantuláját.

Tamsin összevonta a szemöldökét és felzárkózott Samantha mellé, hogy az ajtóból nézhessen szembe a fiúval.

– Kérlek, ne riogasd a társaidat.

Fred ellenségesen végigmérte, és Lee-t megelőzve reagált.

– Ki vagy te, hogy megmondd neki, mit csináljon?

Tamsin arcán halvány pír jelent meg.

– Prefektus – csípte a mutatóujjai közé a talárján díszelgő jelvényt. (A Weasley ikrek úgy tettek, mintha belehánynának egy képzeletbeli üstbe.) – Egyébként nem „megmondani" akarok semmit Lee-nek, csak szépen kérni – folytatta birkatürelemmel. – Úgy gondolom, mindenkiben kellene lennie annyi empátiának, hogy ne űzzön gúnyt mások félelméből, és különösen ne egy lányt riogasson. – Tekintete vádlón villant.

– Lányt? Milyen lányt? – forgatta a fejét Lee. Aztán leesett neki. – Ja, hogy Samet! Ő más.

Az ikrek szaporán bólogattak, a hugrabugos ellenben úgy nézett rá, mintha azt jelentette volna ki, hogy Samantha valójában egy unikornis, aki meg akarja kérni Gilderoy Lockhart kezét.

– Sam is lány – jelentette ki nyomatékosan.

– De nem olyan lány – magyarázta George. – Mármint, nem az, aki „nem olyan lány" – rajzolt idézőjeleket a levegőbe, és összevihogott a másik két fiúval. – Hanem, aki nem olyan lány.

– Világos ez, mint Rémálom csáptőíze – bólogatott Lee.

– Egészségedre – hagyta rá Fred.

Samantha a fejét fogta, de nem tudta megállni röhögés nélkül a szóváltást. Ha más nem is, ez a három marha igazán hiányzott neki a nyár alatt.

– Nagyon kösz, srácok, én is titeket...

Tamsin zavartan járatta köztük a tekintetét.

– Öhm, mindegy. A lényeg, hogy Lee, kérlek, ne cukkold Samet, és tedd vissza a pókot a tárolójába. Ha elszabadul a vonaton, mások is bepánikolhatnak.

– Nem is rossz ötlet! – Az ikrek felvillanyozva néztek össze Lee-vel.

– Szólok a bátyátoknak, ha nem viselkedtek – jelentette ki Tamsin. – Úgyis mindjárt találkozunk a prefektusi gyűlésen. Ha jól tudom, idén iskolaelső lett.

Egy hertzzel sem emelte fel a hangját, szavai mégis elérték a kívánt hatást. Fred és George még sokáig pofákat vágtak, miután távozott. Más sem hiányzott nekik, mint Percy okoskodása... Lee duzzogva zárta be utazódobozába a tarantuláját, és azért még meglökte a vállával Samet, amikor a lány lehuppant mellé.

– Mikor lett ilyen fészekfrizurád? – szúrt oda neki. – Borzalmas.

– A borz az te voltál tavaly, és vigyázz, mert még mindig tudok csinálni belőled – dőlt hátra az ülésén Samantha. Lerúgta acélbetétes bakancsát, és kényelmesen keresztezte a lábát a vele szemben ülő George ölében.

– Fúj, muszáj idetolnod a büdös lábad? – háborodott fel a fiú. – Olyan, mintha rothadt káposztalében áztattad volna két hétig. Én biztos nem fogom egész úton szagolni!

– Viseld el, balerina – eresztett meg egy ördögi vigyort a lány –, ugyanis megnyertem a fogadást.

– Miféle fogadást? – nézett rá kukán a Fred-George páros.

Lee kapcsolt elsőként. Akkora hévvel fordult felé az ülésen, hogy kis híján Rémálom dobozát is lesodorta.

– Azt a rohadt! – füttyentett elismerően. – Nem mondod, hogy sikerült... hogy te most már animágus...

Samantha kiélvezte a kiguvadt tekintetek reflektorát, és megfontoltan bólintott. Abban a pillanatban robbant a bomba. Lee méltatlankodva kérdezgette, hogy miért nem írta meg az eredményt legalább neki, amikor ő drukkolt és támogatta. Fred és George összevissza hadartak, és valóságos érzelmi skálát vonultattak fel a sokkos állapotól kezdve („miafaszmiafasz") az értetlenkedésen át („hogyapicsábahogyapicsába") a rémületig („Bassza meg, ez azt jelenti, hogy tüllszoknyában kell parádéznunk egy kviddicsmeccsen!"). Samantha a hasát fogva nevetett rajtuk.

– Hogy én mióta várom, hogy láthassam a képeteket! – törölgette a könnyeit. – Ezért már megérte.

– De hogy csináltad? – bukott ki a kérdés George-ból.

Erre mindhárom fiú kíváncsi volt.

– Igazából sohasem sikerült volna, ha Tim nem szólal meg – tűnődött Samantha az állát simogatva. Barátai csak bámultak rá, mint bólintér a műfenyőre.

– Az unokatesód? – kérdezett rá végül George.

– Igen, ő. De hosszú sztori.

– Ráérünk – vágta rá Fred. – Hosszú az út a Roxfortig.

– És tartozol nekünk ennyivel – jelentette ki Lee.

Samantha megadóan sóhajtott, és mesélni kezdett. Barátai hitetlenkedve hallgatták, hogy az animágussá válás folyamatát a nála két évvel fiatalabb mugli unokatestvére segítette végig, aki magára vállalta a kényes feladatok egy részét. Nagyot néztek, amikor Samantha ecsetelte, hogyan állította össze neki a bájitalt.

– Nekem aztán nem ment volna, tudjátok, hogy tavaly év végén még meg is buktam – magyarázta –, de Tim titokban zseni. Én évekig csak amiatt hittem butának, mert alig szól valamit. De mint kiderült, nem rossz fej – mosolyodott el. – Persze nem ingyen segített, mert egy számító kis dög. Miután megtörtént az első átváltozásom július elején, kapott tőlem tíz üveg nutellát, tíz tábla Kinder csokit, egy új Scrabble-társasjátékot és egy leguánt.

– Egy hüllővel vesztegetted meg az unokatesód? – hüledezett Fred.

– Borisz jó fej állat – vont vállat Samantha. – Elismerem, nem olyan fasza, mint a sárkányok, de egy tarantulánál mindenképp jobb – sandított Lee-re.

– Akadj le Rémálomról! – érkezett a paprikás riposzt.

– Mesélj tovább – kérlelte George.

Samantha beszámolt minden részletről: például, hogy kulcsszerepet játszott a sikerében a rögzített fogszabályzó, amelyet Hermione Granger szüleinél csináltatott, és amelyet végül másfél évig hordott. Az ívbe akasztotta a mandragóralevelet, így tudta a szájában tartani egy hónapig. Mesélt arról is, hogy amikor minden napfelkeltekor és naplementekor el kellett mormolnia, hogy „Amato Animo Animato Animagus", a roxforti házimanók és Lee segítségét kérte. Hajnalban mindig egy manó ébresztette, ha pedig naplementekor megfeledkezett volna a rituáléról, Lee emlékeztette rá és falazott neki.

– Nem vagy semmi. – Fred elhűlve rázta a fejét.

– Én sem gondoltam volna, hogy így kijátszod a rendszert – ismerte el George. – De hát, aki fogad... – sandított az ikrére.

– Az vállalja emelt fővel, ha veszít – fejezte be a mondatát teátrálisan Fred. – Egy dolog maradt csak hátra – húzta össze a szemét.

– Bizonyítsd! – zengték kórusban.

– Erre én is kíváncsi lennék – jött lázba Lee.

Samantha kipillantott a folyosó felé, majd az ablaküvegre nézett, amelyet egyre erőszakosabban ostromoltak a kövér esőcseppek.

– Most nem – közölte határozottan, a fiúk legnagyobb bánatára. – Majd a Roxfortban.

Hiába méltatlankodtak, hiába győzködték, megmakacsolta magát. Még azt sem volt hajlandó elárulni, hogy milyen állattá tud változni. Jobb híján kénytelenek voltak más beszédtémákat terítékre venni. Szót ejttettek természetesen Sirius Blackről, aztán Fred és George elmesélték izgalmas családi vakációjukat, melynek során megpróbálták bezárni Percyt egy piramisba, Mrs. Weasley azonban sajnálatos módon megvétózta az akciót.

– Egyébként rájöttünk, hogy Black erősen hajaz az egyiptomi múmiákra. – Fred ünnepélyesen felmutatta az aznapi Reggeli Prófétát. A címlapon az utóbbi hetek állandó sztárja virított. – Pont olyan rusnya a képe.

Ezen mind a négyen jót nevettek. A csimbókos hajú varázsló beesett, viaszsárga ábrázata valóban múmiaszerű vonásokat idézett.

– George-dzsal gondolkodtunk is rajta, hogy nem lehet-e egy igazi múmia, amit véletlenül sikerült kiszabadítanunk a kriptájából, és most mindenki azt hiszi rá, hogy Black.

– De aztán elvetettük az ötletet – fűzte hozzá George. – Pedig az lenne csak a szép, ha mi indítottuk volna Egyiptomból az egész lavinát!

Saját bevallása szerint Lee sem töltötte unalmasan a nyaralást. Váltig állította, hogy majdnem leharapta a nagylábujját egy grönlandi cápa, miközben az Adriai-tengerben búvárkodott a helyi gyöngyhalászokkal, és még egy több száz éves elhagyatott hajóroncsot is felderített.

A történeteiket hallgatva Samanthát tompa irigység mardosta, még ha sejtette is, hogy azért nem teljesen úgy volt minden, ahogyan barátai elmesélték. (Grönlandi cápa az Adriai-tengeren? Erősen sántít... vagy húzza az uszonyát, tekintve, hogy a cápáknak nincs lába.) Ő maga legfeljebb a tanulásról, Hestiáról és a pótvizsgájáról tudott mesélni – igaz, az utóbbival osztatlan sikert aratott.

Ezek után megint csak másra terelődött a szó. Samantha és Lee javában diskuráltak arról, hogy kinek hogy tetszett a nyáron bemutatott Jurassic Park című mozifilm, amikor a vonat egyszer csak fékezni kezdett, majd teljesen megállt.

– Máris megérkeztünk? – értetlenkedett a lány.

– Nem hiszem. Arról szóltak volna a hangosbemondón – emelkedett fel a helyéről Fred, és kinézett az ablakon, teljesen feleslegesen. Odakint vaksötét volt, az eső pedig olyan bőszen verte az ablakot, mintha ripityára akarná törni.

George a kupé ajtaját húzta el, hogy kilessen a folyosóra, ott azonban csak hozzá hasonló tanácstalan diákfejek pislogtak vissza rá. Hirtelen elment az áram, és minden sötétségbe borult.

– Ne már! – méltatlankodott Samantha. – Pont most robban le ez a szar, amikor még a T-Rexek is ezzel közlekedtek?

– Annyira azért nem régi – csendült fel mellette Lee hangja. – Egyébként szerintem nem is robbanhat le. Varázslat hajtja, vagy nem?

Ezen mind a négyen elgondolkodtak, ám a négyévnyi átaludt mágiatörténet-órának köszönhetően legfeljebb szebbek lettek, okosabbak nem – így nagyjából annyi fogalmuk volt a Roxfort Expressz krónikájáról, mint Binns professzornak a diákok neveiről.

– Megyek, megkeresem Tamsint – határozott Samantha, és tettre készen pattant fel a helyéről. – Ő mindent tud mágiatörib...

Csattanás és átkozódás következett.

– Bocs – szabadkozott George, akinek felbukott a lábában. – Nem direkt volt.

Talpra segítette Samanthát, és a lány már készült, hogy kilépjen a folyosóra, amikor egy alacsonyabb alak ütközött belé. Az illető azzal a lendülettel visszalökte őt a helyére, ahogy berohant a fülkébe, és összevissza toporgott, mint aki a mellékhelyiséget keresi.

– Ki vagy? – szegezte neki a kérdést Fred.

– Draco Malfoy – hangzott a reszketeg felelet.

Samantha a sötét miatt csak sejtette, hogy barátai hasonló grimaszt vágnak, mint ő. Egyikük sem szívelte különösebben az alsóbb éves mardekáros fiút. Arrogáns, sznob kis vakarék volt, most azonban a szokásos magabiztosság helyett csak kétségbeesés csengett a hangjában.

– Vagy elhúzol innen, vagy leülsz – dörrent rá Lee. – De ne a tarantulám dobozára!

– Au! Ha még egyszer orrba könyökölsz, megetetlek egy hippogriffel – fenyegetőzött (a hang irányából ítélve) Fred.

Malfoy végül Lee mellé préselődött a sarokba.

– Várjatok, mindjárt... áh, megvan. Lumos! – George varázspálcája végén apró fénypötty jelent meg.

Malfoy úgy be volt rezelve, hogy eszébe sem jutott becsmérelni Weasley-éket – ahogy az egyébként kedvelt szokása volt –, habár az is lehet, hogy csak amiatt esett ki berögzött rutinjából, mert megpillantotta Samanthát. Nyüszített, mint a fába szorult féreg, és már iszkolt is az ajtó felé.

– Nem maradok ott, ahol ő! Vele különösen kíméletlenek lesznek.

A négy ötödéves egy szavát sem értette.

– Miről hadovál ez? – tárta szét a karját George. A pálcája által keltett fénykör ide-oda ingott, árnyjátékot festve a fülke homályába.

– Hagyd rá, tiszta bolond – legyintett Fred.

Pár másodperc múlva Malfoy mégis visszatáncolt közéjük.

– Itt van! – vonyította jeges rémülettel.

– Ki? – Fred felpattant a helyéről, és megrázta a vállát. – Ki, te szerencsétlen?

A tejfölszőke fiú a lábujjától a feje búbjáig remegett. Hullasápadt arcával és ellilult ajkaival a gyér megvilágításban úgy festett, akár egy inferus. Nagyot nyelt.

– Egy d-d...

– Dinoszaurusz? – tippelt Samantha.

– Dementor – lehelte Malfoy.

Alighogy kimondta, a lány azt kívánta, bár inkább velociraptor lett volna. Úgy érezte, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz jeges víz alá nyomná. Vészjósló hörgés ütötte meg a fülét. A kupé ajtajában fekete csuklyás lény jelent meg. Malfoy leeresztett lufit megszégyenítő hangot produkált, és gondolkodás nélkül bebújt Fred mögé. A dementor néhány centiméterrel a föld fölött lebegett, köpenye természetellenesen lassan hullámzott körülötte – mintha még a levegő részecskéit is megfagyasztotta volna.

Samantha minden sejtje tiltakozott a hideg ellen. Izmait egyre erősödő reszketés járta át, agyára bénító köd ereszkedett. Köd, mint a Roxfort Expressz gőze... köd, mint Ingram professzor illúziója... Ingram professzor, aki ott állt a gringottsi szakadék szélén. Samantha hirtelen úgy érezte, mintha megint mellette lenne. Kiáltani akart, hogy ne ugorjon le, legszívesebben sírva könyörgött volna, de tehetetlen volt. Azon kapta magát, hogy egy valódi könnycsepp folyik le az arcán, ám szinte egyből a bőrére is fagy.

A dementor felé fordította a fejét, és mohón kinyújtotta oszló, szürke kezét, hogy elérje a könnycseppet. Fredben volt annyi lélekjelenlét, hogy Samantha elé ugorjon. A lány zsibbadt tagjait a csontig hatoló borzongás mellett újfajta érzés járta át: a hála. És hirtelen mintha egy fokkal kevésbé lett volna hideg.

Tompán lejátszódott a fejében Ingram professzor átkozódása, emlékezett a halálra zúzódott testre és az azt marcangoló sárkány elégedett morgására – a rögeszme azonban, hogy itt vannak vele a barátai, mintha új erővel bizsergette volna. Előrenyúlt és megragadta Fred csuklóját.

Ez csak illúzió – gondolta, miközben lehunyta a szemét, és mély levegőkkel csillapította a pulzusát. – Az egész csak illúzió.

Mire újra kinyitotta a szemét, a dementor tovalebegett. A lámpafények visszatértek, Draco Malfoy fülét-farkát behúzva eliszkolt a sajátjaihoz, a vonat pedig zötykölődve továbbindult Roxmorts felé.

– Mi a Merlin búbánatos bal valaga történt itt? – fakadt ki Fred, miután visszaült a helyére – Be kéne tiltani az ilyen önkéntes áramtalanító-szolgálatot. Egyáltalán, hogy engedték fel a vonatra?

– Kérdezz két könnyebbet – dörmögte George.

A Bajos Bagázs minden tagja úgy kuporgott a helyén, mint a mirelit halak a dobozukban.

– Nem hinném, hogy engedélyt kértek – köszörülte a torkát Lee.

– Apa azt mondta, a minisztérium utasításait követik. Úgyhogy igenis kellett kapniuk engedélyt valakitől. Hé, Sasha, megvagy még? – George meglengette a karját Samantha előtt.

A lány összerezzent és a fejéhez kapott.

– Remus! – villant be neki.

– Szerinted ő engedélyezte a dementorrazziát? – Lee a homlokát ráncolta.

– Dehogyis! M-meg kell keresnem Remust – tápászkodott fel a helyéről kábán. – Megígértem anyának...

Forgott vele a világ, és egy pillanatra úgy érezte, visszaköszön a barbeque-s grillcsirke, amit a nagyanyja csomagolt neki ebédre. Gyorsan megkapaszkodott a tolóajtó fogantyújában. Fred ijedten vizslatta.

– Úristen, a dementortól megzápult az agya!

– Nincs semmi bajom! – vágta a képébe hisztérikusan Samantha. – Mármint – szedte össze magát –, ne haragudj. Ti se haragudjatok... – nézett bocsánatkérőn George-ra és Lee-re. – Beszélnem kell a keresztapámmal, Remus Lupinnal.

– Sasha – meredt rá George. – Ő nincs itt.

– Dehogynem, dehogynem! – mantrázta Samantha. – Ő lesz az új sötét varázslatok kivédése tanárunk. Nem említettem nektek?

– Erről az apróságról megfeledkeztél – vágta rá szinkronban a Fred-George páros.

– De kúl, akkor ugye csupa jó jegyet fogunk kapni? – Lee olyan arcot vágott, mint előző tanév végén, amikor bejelentették, hogy elmaradnak a vizsgák.

Samantha, aki már a kupéajtóban járt, rá sem hederített.

– Mindjárt jövök.

Botladozva megindult a szűk folyosón, de hiába tette tűvé a vonatot, még az első vagonban sem látta sehol a keresztapját. De hát, az anyja azt mondta, felrakta a vonatra!

Hirtelen nyílt a vezetőfülke ajtaja, és kis híján orrba vágta a lányt.

– Vigyázzon már jobb... oh, szia, Remus! Már mindenütt kerestelek.

– Beszéltem a mozdonyvezetővel – jelentette a varázsló. – Úgy tizenöt perc, és Roxmortsba érünk. Rendben vagy? – nézett végig aggódva a lányon.

– Undorító volt az a dementor – borzongott meg Samantha. – Mit keresett itt?

Remust szemlátomást feszélyezte a válasz.

– Inkább kit? Sirius Blacket.

– Fasza – csattant fel a lány –, ő aztán nagyon valószínű, hogy itt bújt el! Ha a dementorok ekkora balfaszok, hogy egy iskolai vonaton kutatnak utána, már kezdem érteni, hogy szökhetett meg Azkabanból.

Remus megköszörülte a torkát.

– Bizonyára te is észrevetted, milyen választékos nyelv az angol. Érdemes lenne kipróbálnod, hogy hangzana, ha a kötőszóként használt káromkodásokat szebb kifejezésekre cserélnéd.

Samantha ösztönösen behúzta a nyakát.

– Ezer bocs. Kicsúszott. Azaz hogy – korrigált csibész villanással a szemében –, a legnemesb alázattal kérem kegyes elnézését s esedezem feloldozó bocsánatáért, bűnös lelkem üdvéért, legmélyebben tisztelt tanár úr – szavalta vigyázzállásban, és ártatlanul rebegtette a pilláit Remusra.

Keresztapja a fejét fogta a viselkedésén, de engedélyezett magának egy aprócska nevetést.

– Jut eszembe, ha már itt tartunk, tisztázzuk még egyszer: az iskolában a diákok előtt...

– Tudom. A diákok előtt magázlak, és úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Kivétel ez alól Fred, George meg Lee, akik beavatottak – darálta türelmetlenül Samantha. A nyár alatt ezerszer átrágták a témát, és már halálosan unta. – Így a többiek nem cikiznek sem téged, sem engem azzal, hogy protekciós vagyok, legfeljebb a tanárok némelyike – neveket nem mondok... khm, Piton, khm –, mert ők persze tudják. Azt is, hogy a keresztlányod vagyok, meg azt is, hogy protekciós.

– Hékás! Megmondtam, hogy ne számíts kivételezésre – rázta meg az ujját Remus.

– Hová gondol, tanár úr? – Samantha teátrálisan a szívéhez kapott, mint aki komolyan is veszi. – A szigorú nézést még gyakorold holnapig – közölte normális hangnemre váltva –, különben a hetedéves mardekárosok megesznek reggelire.

Remus összevonta a szemöldökét.

– Így jó lesz?

Samantha a szája elé kapta a kezét, hogy fel ne nevessen hangosan.

– Olyan arcot vágsz, mint aki mindjárt befo... izé, mint aki hascsikarással küzd.

Keresztapja lemondóan sóhajtott.

– Nem fog menni. Nem tudom megjátszani magam.

Samantha elgondolkodva vakargatta az állát.

– Hm, talán nem is kell. Tudod mit? Csak add önmagad. Aztán meglátjuk, kinek hogy tetszik.

– Ettől tartok én is – sóhajtott Remus.

– Imádni fognak téged, meglátod – bizonygatta a lány. – Lehet, hogy nem vagy olyan szívdöglesztő, mint Lockhart, de te legalább nem csapsz be mindenkit.

Szavai egyszerre estek jól Remusnak és keltettek benne bűntudatot. Ha ismerné a múltját, a sötét titkokat, amelyek a szívét nyomják, egész más véleménnyel lenne róla... Samantha sok mindent átélt egy átlag tizenöt éves kamaszhoz képest, mégis megőrizte a gyermeki naivitás morzsáját. Remus irigyelte őt ezért, és őszintén kívánta: bárcsak olyan tiszta lélek lehetne, amilyennek a keresztlánya látja!

Ám nem volt különb az elődjeinél. Herbert Ingram, Philippos Stamos, Quirinus Mógus, Gilderoy Lockhart... mindnyájan hazudtak és titkolóztak. Most pedig ő, Remus Lupin folytatja a sort, és nem elég, hogy illúziókba ringatja a környezetét, de esetenként még saját magát is becsapja.

Végső soron nem ezt teszi minden ember? – mélázott. – Illúziókkal rejti el magát a varázslótársadalom, kegyes hazugságokba ringatják magukat a mindennapok során mind a mágusok, mind a muglik, még ha tudat alatt is... De miért? Tán a túlélés a cél? – fejtegette. – Hisz tulajdonképpen még a naivitás is önvédelem: az elme pajzsa.

No, és mi van akkor – húzta a száját hamiskás mosolyra –, ha amit most gondolok, az sem más, mint pillanatnyi illúzió?