Cara eleget tett a lánya kérésének. Szülei hiába győzködték, hogy aludjon otthon, a két ünnep között száműzte magát a Foltozott Üstbe. Minden este beült a sarokba egy pohár borral, és órákon át azt iszogatta. Ugyan sikerült tisztázniuk a nézeteltérésüket az apjával, és ettől igazán megkönnyebbült, a Samanthával való beszélgetés még hátravolt.

Szánalmas anyának érezte magát. Bármennyit gondolkodott, arra jutott, hogy Artie Jacksonnak egy dologban biztosan igaza volt: hibát követett el tizenkét évvel ezelőtt, amikor úgy határozott, az elhallgatást választja. Akkor, abban az élethelyzetben az tűnt célravezetőnek, de látva, mit eredményezett...

Gondolataiból jól ismert, derűs hang zökkentette ki.

– Jó estét, Cara. Megengedi, hogy ideüljek?

A boszorkány meghökkenve pislogott a fölé tornyosuló alakra.

– Lehet nemet mondani Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore-nak?

A Roxfort igazgatója kedélyes nevetést eresztett meg. Kényelmesen letette magát Carával szemben.

– Merem remélni, nem bánja, hogy csatlakozom magához.

A nő a fejét rázta.

– Kifejezetten üdítő a részeg fickók után.

– Gondolom, megkörnyékezte néhány – somolygott a bajusza alatt Dumbledore. – Kegyed még mindig fiatal és csinos. Ha a bátorság illúziójától fűtött, borgőzös kocsmatöltelék volnék, bizonyára én is magát szemelném ki.

Cara arcára önkéntelenül is rakoncátlan mosoly tolakodott.

– Maga mindig tudja, hogyan bókoljon. Egyébként sajnálom szegényeket. – Tekintete a helyiség másik szegletébe vándorolt, ahol egy hangos, dülöngélő társaság két tagja nagy vitába hevült bele („Esküszöm, Dung, ha nem adod meg a tartozásod most rögtön, felképellek! Egy éve ígérgeted!"). – Maga szerint mi kell ahhoz, hogy valaki idáig jusson?

– Sok minden – felelte csendesen Dumbledore. – Leginkább a törődés hiánya.

– Maga is ezért van itt? – fürkészte Cara. – Hogy ha foglalkozik velem, talán nem egy iszákos alakként végzem az árokparton?

Dumbledore beleivott a korsójába, lekoccantotta az asztalra, és szelíden nézett egykori tanítványára.

– A törődést mindig önmagunkkal kell kezdenünk. Nagyra becsülöm a Hugrabug ház tagjait, de ha megengedi, élnék egy bírálattal: a mások felé tanúsított tengernyi jóság közepette olykor hajlamosak megfeledkezni az én szeretetéről.

– Maga tudja a legjobban, hogy a szeretet megsokszorozódik, ha adunk belőle. A többszörösét kapjuk vissza. És adni akkor is tudunk, ha magunkat épp nem szeretjük.

– Milyen igaz – felelte apró főhajtással Dumbledore. – Ám a legtisztább, kiapadhatatlan szeretetet belülről fakad. Gondoljon bele: ha mindenki szeretné saját magát, nem volna irigység, torzsalkodás a világon.

– Ez lehetetlen – rázta a fejét Cara. – Kevesen szeretik magukat igazán.

– Bizony, nehéz feladat – hagyta meg az öreg mágus. – Kiváltképp, mert ha csak önmagunkat vagyunk képesek szeretni, az ugyanúgy egészségtelen, mint ha kizárólag másokért rajongunk. Egy életen át törekedhetünk az egyensúlyra.

A boszorkány fáradtan megtámasztotta az állát.

– Kérem, feleljen őszintén: maga hogy áll az önszeretettel?

– Mit szépítsek? Ha próbálkoznék is, kegyed képtelen volnék becsapni. Hiszen éppen azért kérdezett rá, mert érez engem. Mindig csodáltam, hogy legilimencia nélkül is képes rátapintani az emberek lényére. Maga nem az elméjével, hanem a szívével lát, Cara, és azt hiszem, emiatt olyan erős a varázsa, hogy áttör minden pajzsot.

A nőnek ismét el kellett fojtania egy vigyort.

– Mondom, hogy ügyesen bókol. És még a kérdésemet is kikerülte.

– Ahogyan a mugli mondás tartja: az edzők nem játszanak – köhintett a Roxfort igazgatója, és kihúzta magát. – Mindig szükség van egy önjelölt bölcsre, aki megmutatja az ösvényt, miközben ő maga – úgyszólván – kiskapukon jár.

A kocsmában most először lehetett hallani Cara önfeledt, csilingelő kacagását.

– Imádom a humorát. Maga jóképű, fiatal úriemberként valóságos veszedelem lehetett.

Dumbledore vele nevetett.

– Fájdalom, vénségemre csak a gáláns modor és a veszedelem maradt.

– Hát, nem húznék ujjat magával, az biztos – lötyögtette a borospoharát a boszorkány. – Főleg, hogy sosem tudtam rendesen párbajozni. Ha jól saccolom, egy pálcaintésébe kerülne legyőzni.

– Talán kettő – felelte udvarias főhajtással Dumbledore.

– Erről beszéltem – kuncogott Cara. – Maga egy jelenség. Lefogadom, hogy most is kiszórt valami bűbájt, mert a kutya sem figyel ránk – pillantott körbe a fogadóban. – És ezt eddig észre sem vettem. Pedig gondolhattam volna, hiszen a maga jelenléte feltűnő szokott lenni az emberek számára. Ha nincs a varázslata, már biztos megrohamozták volna vagy öten – és nem feltétlenül a talajrészegek.

– Hogy újfent mugli barátaink hangzatos szólásával éljek: bizony ilyen ez a popszakma – somolygott a bajusza alatt Dumbledore. – Ám a nyugodt beszélgetésünk érdekében nem csupán magam miatt voltam kénytelen pálcához folyamodni. Bizonyára tudja, hogy a minisztérium mostanában szemmel tart minden nyilvános teret, ahol tömegesen fordulhatnak meg boszorkányok és varázslók. Kegyedet ugyancsak élénk figyelemmel kísérik.

Cara beleivott a borba, de egy korty után fintorogva le is rakta.

– Miért jött Londonba? Maga sohasem bukkan fel véletlenül.

– Kényes ügyben járok el. – Dumbledore megigazította püspöklila nyakkendőjét. – Szeptemberben történt egy kis baleset Hagrid óráján. Lucius Malfoy fia megsértette az egyik hippogriffjét.

– Ejha! – tátotta el a száját Cara. – Megvan még a feje?

– A fiúé igen, mindössze a karját érte a támadás. Madam Pomfrey-nak rutinművelet az ilyesmi. De ami a hippogriffet illeti... nos, sajnos könnyen lehet, hogy bekerülhet tagnak a Fejvesztett Futamba. Lucius Malfoy vérszemet kapott, és nem nyugszik, amíg ki nem végzik.

Carának a szeplői is kipirultak a felháborodástól.

– Azért, mert a fiának annyi esze van, mint egy marék mákonybabnak? Egy állaton akar bosszút állni?

– A szóban forgó állat Hagrid kedvence. Úgy sejtem, inkább szól a dolog az ő földbe tiprásáról, mint magáról az állatról. Ha valakinek, hát, magának nem kell magyaráznom, Cara, milyen nézeteket vallanak a Malfoy-féle aranyvérűek mindenkivel szemben, aki más.

A boszorkány furcsán csillogó szemmel biccentett.

– Édes istenem, szegény Hagrid... Ennek a Malfoy-fiúnak nem sok vér lehet a pucájában, ha egy hippogriff kivágja nála a biztosítékot. Ismerte volna Ebshont professzort! Nála az ilyesmi mindennapos volt. Hányszor is tették próbaidőre, mire tavaly nyugdíjba vonult?

– Hatvankétszer – felelte könnyedén Dumbledore. – Ezzel toronymagasan tartja a rekordot. Módfelett büszke is rá.

Cara a fejét csóválta.

– Egy legenda, az biztos. Hagridnak hatalmas megtiszteltetés lehet, hogy megkapta a helyét. De így, hogy Malfoyék keresztbe tesznek neki... Legalább magának sikerült eredményre jutnia az incidensben?

– Csekély mértékben – hangzott az egykedvű felelet. – A közelmúltban már tárgyaltam a Varázslény-Felügyeleti Főosztály Bestia tagozatával. Amos Diggory mindent megtett, így Hagridot sikerült felmentenünk a felelősség alól, de a hippogriff ügyét sajnos kénytelenek voltak átutalni a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottságnak. Ma velük próbáltam szót érteni.

– Ezek még ünnepekkor is dolgoznak? – dohogott Cara.

– Rendületlenül – bólintott Dumbledore. – És sajnos immunisak mind a karácsony, mind az újév szellemére. Nem hajlandók elállni attól, hogy tárgyalást rendezzenek a hippogriffnek. Túl sok emberük van Lucius Malfoy markában.

– De hogy lehet ekkora befolyása a minisztériumban? – túrt a hajába Cara. – Mindenki tudja, hogy a háborúban halálfaló volt, és csak az nem látja, hogy a jelleme mit sem változott, aki vaknak tetteti magát! Ott sorakozott Voldemort leghűségesebb talpnyalói között, tudott min... – harapta el a mondatot – mindent.

Furcsán ködössé vált a tekintete.

– A pénz nagy úr – jegyezte meg szomorkásan Dumbledore. – Lucius jelentős anyagi juttatásokkal gazdagítja a minisztériumot. Világéletében értett hozzá, hogy ügyesen helyezkedjen, és jó időzítéssel duruzsolja a megfelelő emberek fülébe azt, amit hallani akarnak. Emellett nem rest átkokhoz sem nyúlni, ha arra van szüksége. Biztosan emlékszik, hogy tavaly, amikor elharapóztak a roxforti merényletek, ideiglenesen eltávolított a posztomról a Felügyelőbizottság. Elárulom magának, Cara: az is az ő műve volt.

– Hihetetlen alak – füstölgött a boszorkány.

– Bizonyára érti már, miért tartotta hasznos csatlósnak Voldemort.

Dumbledore nagyot húzott a korsójából, majd aranyláncon függő órát vett elő a zsebéből, hogy ellenőrizze, mennyi az idő. Carának beletelt pár másodpercnyi bámulásba, mire rájött, honnan ismerős neki a szerkezet.

– A lányomnak is ilyenje van! – szaladt ki a száján.

Dumbledore félhold alakú szemüvege mögül szórakozott pillantást vetett rá.

– Csakugyan?

– Karácsonyra kapta a barátaitól. Mutatta nekem. Igen, egész biztosan ilyen óra az is – meredt a számlapra, amelynek a szélén apró bolygók keringtek. Mutatóból is tizenkettőt számolt. – Csak Sammy nem ismeri ki magát rajta.

– Ó, képes lesz megtanulni – legyintett Dumbledore –, ebben biztos vagyok. Meglátja majd, ha ráérez az ízére, hogy ugyanolyan rutinnal kezelhető, mint bármely közönséges óra. No, és kegyed mit kapott karácsonyra?

Cara arca vörösebbre gyúlt, mint a poharában pihenő bor maradéka.

– Gitárt.

– Nocsak.

– Dumbledore professzor! – bukott ki belőle.

– Hallgatom.

– Valami nem stimmel Siriusszal.

Az öreg mágus szája sarka felfelé kunkorodott.

– Már vártam, hogy előhozakodjon az észrevételével.

Cara csak hápogni tudott.

– Maga... hát, maga is ugyanerre jutott?

– Felettébb furcsállom, hogy bár betört a kastélyba, mégsem tett kárt senkiben a Kövér Dámán kívül. Az pedig, hogy a halloweeni lakoma idejét választotta erre, arra enged következtetni, hogy a célja az észrevétlenség volt.

– Mintha az neki valaha is sikerült volna – dünnyögte Cara.

– Továbbá, minden jel arra utal, hogy küldött karácsonyra Harrynek egy Tűzvillámot.

– Micsoda? – Cara haja égnek állt. – Egy Tűzvillámot? Komolyan?

– Bizony – bólintott Dumbledore. – Üzenetet természetesen nem mellékelt hozzá, de kizártnak tartom, hogy más keze legyen a dologban. Ismerheti McGalagony professzor aggodalmas természetét, így azt hiszem, nem lepi meg az információ, miszerint elkobozta a seprűt. Madam Hooch, illetve Flitwick professzor szétszedték, és jelenleg is vizsgálják.

– Húha. – Cara nehezen jutott szóhoz. A halántékát megtámasztva könyökölt az asztalra. – Mit szólna ehhez James?

– Nem olyan szerény véleményem szerint a seprű teljesen sértetlen – jelentette ki Dumbledore –, de hagyni kell érvényesülni a kollégákat, nem igaz?

Cara a tenyerébe temette az arcát.

– Nekünk egy-egy gitárt küldött Sammyvel. De hát, hogyan? Aki körözés alatt áll, nem vásárolgathat csak úgy, főleg ekkora tételeket. Egyáltalán, honnan volt pénze? A közös széfünkről letiltották, amikor börtönbe került. Hacsak...

Leeresztette a kezét, és sápadtan nézett Dumbledore-ra.

– Gondolja, hogy hozzáfér a Black vagyonhoz?

– Efelől semmi kétség. Felteszem, a maga nevét, illetve Harryét használta megrendelőként, és utalással oldotta meg a pénzlevételt. Nemhiába, kivételesen okos roxforti diák volt.

Carának nehezére esett pedagóguslelkülettel tapsolni a feladat sikeres kivitelezése végett. Egyetlen tény dübörgött a fejében.

– De hiszen kitagadták őt!

– Igen ám – emelte fel a mutatóujját Dumbledore –, csakhogy Walburga Black jelentős hibát vétett: elmulasztott végrendeletet írni. Ennélfogva az öröklési törvény azon szabálya lépett életbe, miszerint a legközelebbi élő családtagra száll minden tulajdon, akkor is, ha börtönviselt vagy kitagadták a vagyonból. Siriusnak is tisztában kell lennie ezzel, az édesanyja halála után ugyanis köteles volt aláírni a papírokat. Ritka eset, de ilyenkor kiszáll egy megbízott ügyintéző Azkabanba, és...

– Már-már ijesztő, hogy maga mindig mindennel ennyire képben van – vágott a szavába Cara. Gyanakvó tekintetét mindvégig Dumbledore-on tartotta, amíg kiitta a bora maradékát.

– A jólinformáltság a túlélés kulcsa – válaszolt kitérően az igazgató –, emellett a legtöbbekkel szemben rendelkezem némi életkorbéli előnnyel is. Mindazonáltal mondanom sem kell, milyen hálátlan feladat Azkabanba utazni. Ha csak tehetik, az aurorok is kibújnak alóla, és a mágiaügyi miniszternek sem szokása az évi kötelező látogatás idején túl a szigeten tartózkodni. Ilyen aránylag egyszerű papírügyekben, mint Sirius esete, a vezetők gyakran élnek előjogukkal, hogy egy alacsonyabb beosztású embert jelöljenek ki az úgynevezett „piszkos munka" elvégzésére. Jelen helyzetben kedves barátunk, Arthur Weasley húzta a rövidebbet. Mesélt nekem az azkabani útjáról. Élete egyik legborzalmasabb élményeként tartja számon.

– Szegény Arthur – sóhajtozott Cara. – Tehát mindez azért, mert Sirius anyja elfelejtett végrendeletet írni. De hát, hogy fordulhatott elő ilyesmi?

– Mrs. Black mindössze hatvanesztendős volt, amikor meghalt. Mágusmércével mérve még nem számított különösebben idősnek. Ha szerencsésebb, dupla ennyit is élhetett volna. Elképzelhetőnek tartom, hogy még nem gondolkodott a halálon.

– Pedig azt hittem, az a nő mindig mindenre gondol.

– Kegyed nem ismerte igazán Walburga Blacket – mosolygott jóindulatúan Dumbledore. – Meg kell, hogy mondjam, kevés nála hektikusabb személlyel találkoztam a nem is árulom el, hány évem során. Walburgának világéletében nehezére esett utolérnie magát a teendőivel. Nyüzsgött ő, csak nem feltétlenül sikerült eltalálnia a megfelelő súlyozást. Azt sem tartom kizártnak, hogy szándékában állt végrendeletet írni, ám addig tépelődött rajta, melyik rokonra örökítse a tizenhatodik századi ezüst étkészletet, illetve ki méltó a luxushatású velencei selyemszőnyeg használatára, hogy mire eljutott volna odáig, hogy írásba foglalja, ütött az órája. Hajlamos volt jelentéktelen semmiségeken leragadni, az igazán fontos dolgokat pedig az utolsó pillanatra időzíteni, amikor már kapkodnia és zsémbelnie kellett. Ismerős a jellemzés? – hunyorgott derűsen asztaltársára.

Cara csak tátogni tudott.

– Nem... az nem lehet, hogy az én Sammym hasonlítson rá!

– Pedig olykor eltűnődöm – húzta el a szavakat Dumbledore –, hogy az ifjú Samantha talán egy elszalasztott lehetőség tükrét mutatja. Olyan ő, amilyen akár Walburga lehetett volna. Szerencsésebb körülmények között, ha nem a Black család szellemében nevelik, hanem helyes értékrendeket kap... – merengett. – Érdekes dolgok ezek. Samantha természetesen nem vonható egy kalap alá a nagyanyjával, és nem is tisztem címkéket aggatni rá. Ne értsen félre. De tagadhatatlan, hogy az alapvető tulajdonságokat tekintve van köztük hasonlóság. Ahogyan Walburga és Sirius, illetve Sirius és Samantha között is. Erről szól a genetika: valahol mindannyian az őseink változatos kombinációi vagyunk, a saját esszenciánkkal kiegészülve.

Cara hallgatott. Nem igazán tudta, mit mondhatna. Aztán eszébe jutott, miért is kezdeményezte ezt a témát.

– Professzor úr – ahogy egykori igazgatójára nézett, hirtelen megint diáknak érezte magát –, maga szerint Sirius tényleg elárulta Potteréket?

Gondolt rá, hogy említse Dumbledore-nak: kétszer is látta Siriust a szökése óta, és egyik találkozás alkalmával sem bántotta. Ám akkor beszélnie kellett volna az animágiáról is, ahhoz pedig nem volt mersze. Hiába telt el sok év diákkoruk óta, ezt még mindig túl bizalmas információnak érezte. Ráadásul Remus a Roxfortban tanított. Ha felfedi a Tekergők titkát, azzal szeretett barátja állását kockáztatja.

És mi van, ha Dumbledore úgy dönt, ez egy olyan súlyú hír, amit meg kell osztania a minisztériummal? Elvégre a fél ország Siriust kereste. Ha közszájon forogna, hogy animágus, egy csapásra kiderülne, hogy ő, Cara, illetve Remus titkolóztak mindenki előtt. Mindketten bajba kerülnének, és sosem tudnák meg az igazságot Siriusszal kapcsolatban.

– Nehéz kérdést tett fel nekem, Cara. – A boszorkány nem értette, miért néz rá Dumbledore majdhogynem szánakozva. – Jelenleg nem létezik színtiszta, logikus magyarázat arra, ami történt. Pusztán spekulálhatunk. Ha engem kérdez, abban egyetérthetünk, hogy Sirius története nem kerek, és a körülmények ellentmondanak a tapasztalatnak. De hogy akkurátus kijelentéseket tehessünk, további tények ismeretére lenne szükségünk.

Cara hosszan meredt maga elé, emésztgette a hallottakat. Rég zsongott a feje ennyire egy beszélgetéstől. Dumbledore világéletében értett hozzá, hogy váratlanul felbukkanjon és csípőből megválaszoljon néhány kérdést, hogy aztán kétszer annyit hagyjon maga után. Minél inkább töprengett rajta, annál biztosabbá vált benne, hogy ez a találkozásuk sem puszta véletlen. Ha a Roxfort igazgatója a szemébe mondta volna, hogy a két ünnep között Londonban sétálgatva csak úgy betért a Foltozott Üstbe, és láss csodát, megpillantotta őt a sarokban kuksolni, nemes egyszerűséggel kinevette volna. Dumbledore mindent okkal tett, és tisztában volt vele, hogy ezt Cara is tudja.

A boszorkánynak melege lett és szédülni kezdett, mintha a hosszú idő alatt elkortyolgatott bor hirtelen, egy adagban fejtette volna ki a hatását. A felismerés, hogy mindössze egy bábu a sakktáblán, teljes súlyával zúdult rá. Meglehet, hogy Lucius Malfoy ügyesen mozgatta a szálakat a minisztériumban, de labdába sem rúghatott Albus Dumbledore mellett. Az idős varázsló nagyobb játékos volt bármelyiküknél.

Amikor Cara végre rá mert nézni, újfent a zsebóráját kémlelte.

– Későre jár. Ha megbocsát, ideje visszatérnem a Roxfortba. Örülök, hogy találkoztunk.

A búcsúszavak közben Dumbledore felemelkedett az asztaltól, és ahogyan összekapcsolódott a tekintetük, valami megváltozott. Cara zsigerein egyre alattomosabban kúszott végig a balsejtelem.

– Miért ült le velem beszélgetni? – tette fel a kérdést remegő ajkakkal. – Úgy értem, valójában. Miért keresett fel?

A varázsló szomorkás mosolyra húzta a száját.

– Mert őszintén kedvelem magát, Cara. Nem véletlenül tette a Teszlek Süveg a Hugrabugba. Sem a legnagyobb tudású, sem a legtehetségesebb, sem a legbátrabb boszorkány. A szíve, az érzékei teszik igazán kiválóvá. Ez az adottság ruházza fel az éleslátásával, amely elől, mint mondtam, jómagam sem menekülhetek. Kevesekben lakozik ilyen színtiszta jóság, és még kevesebben képesek megőrizni e szerencsés természetüket oly dolgok hatására, amelyeken maga keresztülment. Ha valaki, kegyed igazán megérdemelné, hogy örökös boldogságban éljen. Bár olyan világban élnénk, ahol ez lehetséges!

Az eddig szivárgó pánik árvízként zubogott Cara agyába. Ezzel szemben a torka kiszáradt, akár a Szahara.

– Miért beszél hozzám úgy, mintha búcsúzna?

Dumbledore égszínkék szemében megcsillant egy könnycsepp.

– Mert attól tartok – mondta ki nehéz szívvel –, ez a találkozásunk az utolsó alkalom, amikor maga is kedvel engem.

Cara szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Dumbledore vetett rá egy utolsó, meggyötört pillantást.

– Szívemből kívánok minden jót magának. És ha megengedi, mint önjelölt bölcsnek, volna egy tanácsom Samanthával kapcsolatban – hajolt a boszorkányhoz, hogy a fülébe súgjon néhány szót.

Cara megborzongott. Úgy meredt Dumbledore-ra, mintha most látná először igazi valójában.

– Honnan tudja, hogy Samantha... hogy én... hogy mi... a család...?

A varázsló eleresztette a füle mellett a hisztérikus hebegést.

– Nem fogja megbánni, higgye el. – Hangja komolyan csengett, szilárd biztosítékot ígérve. – Ég önnel, Cara. Boldog új évet.

– Magának is, de...

Mire a nő feleszmélt, Albus Dumbledore-nak híre-hamva sem volt a Foltozott Üstben. Ahogy körbenézett, azzal szembesült, hogy időközben kiürült a helyiség, csak a fogatlan kocsmáros, Tom rendezgette a pultot.

Összeszedte magát és feltápászkodott. Itt volt az ideje, hogy nyugovóra térjen. Az emelet felé sétálva jó éjszakát kívánt Tomnak, és a szobájában úgy, ahogy volt, ruhástól beesett az ágyába. Még a napszemüvegét sem vette le a fejéről. Forgott vele a szoba, mintha a gondolatai befizettek volna a körhintára Daniel öccse vidámparkjában.

A Dumbledore-ral való beszélgetés tömény, intenzív hatása csápfűméregnél is mélyebb nyomot égetett belé. Nem tudta volna megmagyarázni, miért keletkezett gombóc a torkában az öreg mágus távozásakor, és miért maradt stabil a rossz előérzete.

Amikor lehunyta a szemét, még akkor is az ő hangja zengett a koponyájában. Nem tudott szabadulni az elsuttogott tanácstól, amely makacsul dübörgött a halántékán, sem Dumbledore búcsúszavaitól. Olyan tisztán hallotta, mintha belőle búgott volna.

„Őszintén kedvelem magát, Cara. De attól tartok, ez a találkozásunk az utolsó alkalom, amikor maga is kedvel engem."