A másfél hetes tavaszi szünet első estéjén a Roxfort Expresszről leszállva Samantha boldogan ugrott Artie papa és Julie mama nyakába, akik érte jöttek a King's Cross pályaudvarra. Öröme csak fokozódott, amikor megpillantotta mellettük fiatalabb nagybátyját. Nem számított rá, hogy ő is itt lesz.

– Danieeel! – ölelte át a pufók férfit.

Két nap telt el telihold óta, és Cara még nem merte magára hagyni Remust, bármennyire is szerette volna viszontlátni a lányát, így megbeszélte a szüleivel, hogy Samantha egy estét náluk alszik, és majd másnap megy érte a Királynő utcára.

A mugli nagyszülők persze örömmel vállalták a feladatot, és mivel Cara roxfortos korában nem egyszer kellett bemenniük a trükkös kilenc és háromnegyedik vágányra, a művelet ezúttal sem okozott gondot nekik. Daniel pedig ragaszkodott hozzá, hogy ha már a húga nem tudott eljönni, legalább ő ott legyen Samantha fogadásánál. Három órát utazott munka után, hogy Tamworth-ből Londonba érjen a Roxfort Expressz érkezéséig.

– Meglepetés! – nevetett rá kedvenc unokahúgára.

– Úgy örülök neked! – ugrándozott Samantha. – Te is mamáéknál alszol ma? – kérdezte reménykedve.

– Holnap hajnalban utazom vissza a munkába – bólogatott Daniel.

– Ú, de jó! Akkor majd vacsora után Ki nevet a végén?-ezünk, ugye? – lelkendezett a lány.

– Még szép – mosolygott a nagybátyja.

– De előbb egyetek ám rendesen. Csirkét sütöttem krumplival, tündérkém – simogatta meg az unokája fejét Julie mama –, a kedvencedet. Van hozzá sült kolbász is, Daniel – mosolygott a fiára, mert tudta, hogy ő meg azt szereti nagyon.

Több se kellett Danielnek és Samanthának. Az előbbi azonnal kulira kapta unokahúga csomagjait, és tolni kezdte a kijárat felé, az utóbbi pedig megragadta nagyszülei kezét, és magával húzta őket. Közben be nem állt a szája, mindenfélét csacsogott a Roxfortról.

– Képzeljétek, majdnem lekéstük a vonatot, mert Daphne nem találta a kedvenc masniját, és anélkül nem akart elindulni. Az utolsó fiákerbe sikerült beugranunk, a fiúk már rég megelőztek. Nekem meg megcsúszott a lábam, és majdnem leestem, Angelina kapott el. De amúgy szerintem a thesztrálok meg tudnának állni vészhelyzet esetén – tűnődött. – Nagyon okos állatok. A lányoknak is mondtam, de Alicia meg azt mondta, hogy szerinte ne most próbáljuk ki.

Nagyszülei türelmesen bólogattak, noha a felét sem értették unokájuk hablatyolásának. Daniel azonban faggatni kezdte Samanthát, miközben a parkoló felé indultak.

– Ez a Daphe, Angelina meg Alicia a barátnőid?

– Igen, és szobatársak is vagyunk – magyarázta Samantha. – Nagyon jó fejek. Angelina mindig felajánlja mindenkinek, hogy befonja a haját. Meg szereti a kviddicset. Alicia is, neki még a kedvenc csapata is a Falmouth-i Feketesólymok, mint nekem. És ügyesen énekel, ukulelézik, meg a tanulásban is szívesen segít. Daphne pedig mugli születésű, és nagyon szereti a csillagászatot, űrhajós akar lenni. Meg amúgy olyan, mint Barbie, és mindig valami masnit köt a copfjába.

A nagyszülők a rájuk zúduló újabb információmennyiségtől továbbra sem lettek sokkal okosabbak, de csak mosolyogva szorongatták szökdécselő unokájuk kezét, és szeretettel nézték, ahogy majd' kicsattan a boldogságtól. Daniel már jobban tudta követni a hadoválást.

– Értem – bólintott. – És az egyik ilyen masni miatt késtétek le majdnem a vonatot.

– Hát, igen – húzta el a száját Samantha. – De aztán meglett. Képzeljétek, valahogy véletlen belekerült az egyik pulcsim kapucnijába. De ne kérdezzétek, hogyan, mert fogalmam sincs.

Julie mama, Artie papa és Daniel, akik jól tudták, hogy a lány mindig szanaszét hagyja a cuccait, jót nevettek.

– A lényeg, hogy elértük a vonatot – folytatta Samantha –, de már alig volt szabad hely. A fiúk sem tudtak már foglalni nekünk, pedig akartak, de Lee bátyját meg a haverjait nem érdekelte. Befurakodtak hozzájuk, mert már sehova máshova nem tudtak együtt leülni. Úgyhogy kénytelenek voltunk mi szétülni. Alica még befért a nővéréékhez, Angelinát és Daphnét befogadták Oliver Woodék, én meg Cedrickel meg még néhány hugrabugossal utaztam. Cedrickel beszéltük is, hogy ha legalább év elején nem tudtunk egy fülkében ülni, most bepótoltuk – nevetett. – A többi hugrabugos is aranyos volt, de nem tudtam megjegyezni mindnek a nevét. Azt tudom, hogy az egyik fiú, Tamsin Applebee szereti a kviddicset, de pocsék az ízlése. Hogy lehet a Chudley Csúzliknak drukkolni? – szörnyülködött.

– Anyádnak is a Csúzlik a kedvencei – nevette el magát Daniel, aki mindig gondosan jegyzett minden varázsvilággal kapcsolatos információt.

– És ki mondta, hogy az ő ízlése nem pocsék? – nézett rá értetlenkedve Samantha. – Nem tudja, mi a jó. Persze nem tehet róla szegény – toldotta még hozzá, mert mégsem szerette volna megbántani az édesanyját.

A felnőttek ideiglenesen belefojtották a lányba a véget nem érő beszédet, ugyanis mivel Daniel külön kocsival jött Tamworth-ből, meg kellett beszélniük, hogy hogyan osszák el a csomagokat, illetve, hogy melyikükkel menjen hazáig Samantha.

A lány hosszasan tanakodott, hogy a borzasztó hosszú félórás úton nagyszüleit boldogítsa vagy Danielt. Komoly dilemma volt. Artie papa jobb napokat látott, 1962-es Singer Vogue típusú autójában minden alkalommal egy élmény volt zötykölődni. Samantha sokat szórakozott azzal, hogy kitátott szájjal „Aaaaa"-zott, és figyelte, ahogy megremeg a hangja, de gyakran énekelgettek is közösen a nagyszüleivel útközben.

Végül mégis Daniel mellett döntött, mert nem szerette volna egyedül hagyni nagybátyját, úgy érezte, így igazságos. Így aztán a bőröndjét bepakolták Artie papáékhoz a csomagtartóba, ők pedig Daniellel és Bagollyal – merthogy Samantha nem volt hajlandó megválni kiskedvencétől – a sárga Vauxhall Astra felé vették az irányt, amit a férfi még 1981-ben vásárolt.

Samantha letette madara ketrecét az egyik hátsó ülésre, és miután gondosan becsatolta, ő maga lelkesen a sofőr mellé huppant.

– Taposs bele! – szegezte előre a mutatóujját.

– Igenis, kapitány – nevetett Daniel, és beindította a motort.

A rádióban épp a Beatles együttes All My Loving című száma ment. A férfi átszellemülten dudorászni kezdte, Samantha arcára ellenben grimasz ült ki.

– Hallgassunk mást. Ennél még mama meg papa operái is jobbak. Azok az énekesek legalább viccesek.

Nagyszülei rendszerint komolyzenét szerettek hallgatni útközben, és Samantha mindig remekül szórakozott, amikor az operák előadói rezegtették a hangjukat. Parodizálásképp néha ő is megpróbálta utánozni őket.

– Ez egy nagyon szép szerelmes dal, mi bajod vele? – kérdezte kissé sértetten Daniel.

– Uncsi – szenvedett a lány.

– A Beatles a valaha volt egyik legszínvonalasabb együttes, ha nem a legszínvonalasabb – védte a bandát a nagybátyja.

– Sosem értettem, anyával ti ketten miért szeretitek ezeket az undi nyálas zenéket. Jeremy hallgat egyedül normális bandákat a családból.

– Persze, mert Overkillt bömböltetni a mentőautóban tényleg nagyon jó – jegyezte meg cinikusan Daniel. – Amennyiben azt zenének lehet nevezni. Ha a betegnek esetleg addig nem lett volna szívrohama, majd Jeremy számaitól kap. Hé! – fortyant fel, mert Samantha eközben önkényesen kezelésbe vette a rádiót, és az adók között váltogatott.

– Na, ezt nevezem – dőlt hátra elégedetten, amikor az egyik adón felcsendült az AC/DC-től a Highway To Hell. – „Hey satan/Payin' my dues/Playin' in a rockin' band/Hey mumma/Look at me/I'm on the way to the promised land" – énekelte hamiskásan.

A félórás autóút hamar eltelt Daniellel, remekül mulattak. Nagybátyja folyamatosan kérdezgette az iskoláról és a varázsvilágról, Samantha pedig lelkesen mesélt neki.

A nagyszülői házba érve aztán jól belakmároztak. Julie mama magánkívül volt az örömtől, látva, milyen jóízűen eszi a főztjét középső gyermeke és idősebbik unokája. Szó se róla, a roxforti házimanók is remekül főztek, de hiába a varázserejük, Samantha azon a véleményen volt, hogy mugli nagymamája kosztját bizony senki sem tudja felülmúlni. Daniellel mindenből kétszer szedtek.

Artie papa már indulás előtt evett, úgyhogy amint megérkeztek, bekapcsolta a nappaliban álló televíziót, és letelepedett a karosszékébe, hogy megnézze a BBC-n az esti híradót. De nem pihenhetett sokáig, mert Samantha hamarosan odaállított mellé egy Ki nevet a végén?-es és egy Monopoly-s doboz társaságában, és addig nem tágított, míg a nagypapája bele nem ment, hogy ő is beszáll hozzájuk társasjátékozni Daniellel. És természetesen Julie mama sem maradhatott ki.

– A Monopolyt tedd most el, tündérkém – kérte az unokáját. – Az nagyon hosszú játék, késő lenne, mire befejeznénk. Majd holnap játszunk vele. Valamikor aludni is kell.

– De ne már, mama – hisztizett Samantha –, én azt is most akarom.

– Holnap is nap van – mondta a nagyanyja –, Danielnek pedig korán munkába kell mennie.

– De az úgy nem jó, akkor ő már nem tud játszani velünk – biggyesztette le az ajkait a lány.

– Találkozunk még a szünet alatt – ígérte Daniel az unokahúgának. – Majd bepótoljuk. Most viszont jöjjön a Ki nevet a végén! – hajtogatta ki a társasjáték tábláját.

Griffendéles lévén Samantha egyből lecsapott a piros bábura. Danielé lett a zöld, Julie mamáé a sárga, Artie papáé pedig a kék. Végül az utóbbi nyerte meg a játékot. Julie mamával ellentétben, akinek sosem volt szíve kiütni Samantha bábuját, így mindig megkegyelmezett neki, Artie papa valósággal tarolt a pályán, senkit sem kímélt.

– Ne már, papa! – bosszankodott Samantha, amikor már a cél felé járt az egyik bábujával, de a nagyapja már megint kiütötte. Hát, igen, Artie Jackson sosem követte a „hagyjuk nyerni a gyereket" filozófiát.

Persze a végén gratuláltak neki a győzelméért. Samantha imádta ezeket a jó hangulatú játékesteket, mindig rengeteget nevettek közben.

Másnap reggel aztán arra ébredt, hogy egy gyengéd kéz simogatja a haját.

– Jó reggelt, kiscsillag.

Samanthának azonnal kipattant a szeme, és olyan lendülettel ugrott az ágya szélén ülő édesanyja nyakába, hogy kis híján mindketten hátraestek a szőnyegre.

– Anyaaa!

– Jaj, Sammy – nevette el magát Cara, miközben magához szorította egy szem gyermekét –, olyan boldog vagyok, hogy látlak.

Miután kibontakoztak az ölelésből, kitörölt a szeméből egy könnycseppet, amit meghatottságában ejtett, és ragyogó mosollyal szemlélte Samanthát.

– Hogyhogy ilyen korán jöttél? Remus jól van? – kérdezgette a lány. – És Daniellel találkoztál? Mamáék már ébren vannak?

– Igen, ébren – bólintott Cara. – Daniellel sajnos elkerültük egymást, már korábban elindult. Remus pedig jobban van – nyugtatta a lányát. – Részben ő biztatott, hogy itt a helyem, nyugodtan elindulhatok érted, ő innentől meglesz nélkülem. Látta rajtam, hogy már nem bírok várni. Látod, néha én is tudok türelmetlen lenni – nyomott barackot Samantha kobakjára.

– Az egy új napszemüveg a fejeden? – vette észre a lány.

– Aha. Klassz, mi? – kérdezte lelkesen Cara. – Gondoltam, beújítok eggyel.

– Mintha nem lenne otthon harminc másik – forgatta meg a szemét Samantha, de a szája sarkában mosoly bujkált. Rendívül szórakoztatta édesanyja napszemüvegvásárlási hóbortja.

– Napszemüvegből sosem elég – vont vállat Cara, majd megpöckölte Samantha orrát, és a pontosság kedvéért azért még hozzátette: – Egyébként csak huszonhét. Ezzel együtt – igazította meg a feje tetején pompázó darabot.

Samantha ismét szoros ölelésbe vonta őt.

– Jaj, anya, el sem tudod képzelni, mit élek át mostanában a Roxfortban – szakadt ki belőle egy rezignált sóhaj.

– Tényleg? – kacagott a nő. – Pedig aztán nekünk is húzós tanéveink voltak annak idején. Úgy látszik, ez azóta sem változott – csóválta a fejét.

– Jó, amúgy tényleg nagyon pazar, meg minden, amikor nem kell tanulni – ismerte el a lány –, szóval amúgy általában jól érzem magam. De vannak para dolgok is. Például Piton. – Az ölelés miatt Samantha nem láthatta, ahogyan a férfi nevének említésére édesanyja arca elkomorul. – Meg Ingram. Bolond az az ember. Képzeld, most újabban semmit nem csináltat velünk sötét varázslatok kivédésén. Előtte meg bátorságpróbákkal szenvedtetett minket. A legelején meg még a hülye Belső Sötétség dumával jött. Én már nem tudok kiigazodni rajta, anya. Ráadásul a múltkor... – harapta el a mondatot, mert rájött, hogy nem biztos, hogy el kellene mesélnie Carának, mi történt, amikor Freddel és George-dzsal a legutóbb kiruccantak Roxmortsba. Volt egy olyan sejtése, hogy édesanyja nem dicsérné meg a faluban tett illegális kirándulásért. – Mindegy, inkább ne is beszéljünk róla – terelte végül a témát. – Mi van Paripával? És a kertészettel?

Miközben Samantha felöltözött és kimentek a konyhába reggelizni, Cara mesélt neki arról, hogy mi minden történt a Fészek tájékán az utóbbi időben. Julie mama még marasztalta őket ebédre is, így csak utána indultak haza.

Samantha kitörő örömmel fogadta Paripát, és amíg Cara a délutáni vásárlókat intézte, ő lóra pattant, és boldogan bebarangolta hátasával Summerrise-Province vidékét. Végre, ha csak egy időre is, de elfelejthette minden gondját.

Bár azért nem szabadulhatott teljesen az iskolától, később ugyanis az édesanyja azért felhozta azt a bizonyos kényes magatartás-témát. Persze Cara Jackson ritkán volt olyan passzban, hogy úgy istenigazából megszidja a lányát. Ezúttal épp nem sikerült kellő szigort erőltetnie magára – pedig ő aztán tényleg megpróbálta. Két vásárló között mindig fel-alá masírozott az üvegház hátuljában, és magában motyogva gyakorolta a mantráját, hogy átlényegüljön a szerepébe.

Amikor azonban megpillantotta lovaglásból visszatért lányát, aki kipirult arca, poros ruhája és kisebb gallyakkal tűzdelt haja ellenére is szerfeletti vidámságot árasztott magából, az addig összegyűjtött ereje jelentősen megcsappant.

Amikor tehát elé állt a nappaliban, a hegyinek szánt beszéd inkább az alábbi módon zajlott:

– Kiscsillag – vett nagy levegőt –, legyél szíves a kedvemért visszafogni magad és rendesen viselkedni, mert nem örülök, hogy folyamatosan panaszok érkeznek rólad. Szegény McGalagony professzornak meg a többi tanárodnak is van elég baja, nem kell még tetézned. Nem szép dolog például megtréfálni a bájitaltan professzort ütlegelő üveggel, bármennyire is utálod. Ezzel csak tovább rontod a kettőtök viszonyát.

Az emlék hatására Samantha nem bírta megállni, hogy elvigyorodjon. Ilyen esetekben kivételesen jól jött, hogy Piton az első padba száműzte. Gondolván, hogy akkor most már egye meg, amit főzött, a legutóbbi órák egyikén észrevétlenül kicserélte a tanár asztalán álló lombikot ütlegelő üvegből készültre, így amikor a férfi gyanútlanul a kezébe vette, az egész osztály végignézhette, ahogyan püfölni kezdi.

Pitonnak persze végül sikerült ártalmatlanná tennie és összetörnie, Samantha mardekáros padszomszédja, Graham Montague pedig beárulta őt, így megint mehetett büntetőmunkára. De úgy érezte, megérte, még ha utána órákon keresztül szkarabeuszokat is kellett őrölnie miatta mozsárban.

– Ja, az az üveg vicces volt – kuncogott.

– Pontosan erről beszélek – méltatlankodott Cara. – Egyszerűen képtelen vagy komolyan venni a szabályokat.

– Azért főzöl nekem forrócsokit? – pislogott rá bociszemekkel Samantha.

Édesanyja tehetetlenül sóhajtott.

– Persze, hogy főzök.

A Jackson család húsvétkor Summerrise-Province-ban gyűlt össze. Szerencsére Jeremynek sikerült elszabadulnia a munkából, így ő, Paula és Timothy is el tudtak jönni. Rajtuk kívül természetesen Daniel és a nagyszülők is tiszteletüket tették – az utóbbiak kedveskedtek mindennel, ami szem-szájnak ingere. Illetve Jeremy felesége, Paula is hozott néhány finom süteményt.

Cara előzetesen csokitojásokat rejtett el a kertben a gyerekeknek. Samantha lelkesen keresgélte őket, Timothy viszont mindig annyit bámészkodott, hogy mire végigbotorkált a birtokon, a lány már mindent megtalált előtte. Ráadásul a nyolcéves fiú összeakadt közben egy kerti törpével, és mivel mugli lévén sosem látott még efféle gnómot, nem tudta, hogy nem jó ötlet csak úgy kíváncsiságból felé nyúlkálni. Így aztán Cara kezelhette utána a harapást.

Samantha azért jó fej volt, és ha már így pórul járt, megosztotta életképtelen unokatesójával az édességeket.

Délután, mialatt a felnőttek jót beszélgettek, ők ketten bekapcsolták a tévét és mesét néztek. Később pedig az olyan nagyon áhított Monopoly-mérkőzés is lezajlott. A játékban ezúttal Jeremy aratott győzelmet.

A szünet alatt Samantha ugyan nem találkozott Weasley-ékkel, de mivel úgyis látták egymást eleget az iskolában, ebben a másfél hétben nem szenvedett a hiányuktól. Remekül érezte magát családja körében, húsvét után két nappal pedig Remus Lupin is betoppant a Hepehupás dűlő 11-be.

Cara éppen muskátlikat adott el egy mugli öregasszonynak, így keresztlánya fogadta a férfit a nappaliban. Samantha, miután megölelgette keresztapját, és hellyel kínálta a kanapén, alaposan kifaggatta viselt dolgairól.

– Rendben vagyok – mosolygott Remus. – Mint általában, nincs velem semmi különös. Épp megint munkát keresek. Inkább mesélj te, merrefelé tekeregtél – hunyorgott sokat sejtetően.

Samanthának ekkor jutott eszébe, hogy keresztapja az egyetlen, aki tud róla, hogy Freddel és George-dzsal náluk van a Tekergők Térképe – hiszen ő árulta el nekik a titkát. Ebből fakadóan ő az egyedüli felnőtt, akinek őszintén beszélhet az Ingram körüli rejtélyes ügyről. Talán még tud is nekik segíteni a koboldokkal.

– Nem fogod elhinni, Remus, de van egy rejtélyes SVK-tanárunk...

A férfi homlokán mély barázdák jelentek meg.

– Hajaj, ez már rosszul kezdődik. Nekünk is volt egy pár régen. Nos, mibe keveredtetek? – fürkészte gyanakodva Samanthát.

A lány töviről-hegyire beszámolt neki arról, hogyan alakult át folyamatosan Ingram tanítási stílusa, hogyan hallgatták ki múltkor a beszélgetését a titokzatos kobolddal – még azt is részletezte neki, miért tűnt úgy számára, hogy a férfi a Star Wars antagonistája, a Sith Nagyúr, Piton pedig a segédje, Darth Vader.

Ennél a résznél Remus nem bírta, muszáj volt nevetnie, de egyébiránt komolyan elgondolkodott keresztlánya szavain. Hallott már illuzionistákról. Tudta, hogy kivételes tehetség és varázserő kell hozzá, hogy valaki fizikai formában megidézzen egy emléket, és még nagyobb, hogy irányítani is tudja azt. Csak különösen nagyhatalmú varázslók voltak képesek erre, ezért is számított ritka dolognak.

– Mit is mondtál, mennyi idős ez a professzor? – kérdezte.

– Olyan negyven körüli lehet – tippelt Samantha. – Már jobban őszül, mint te.

– Kösz – nevette el magát Remus, és végigsimított világosbarna haján, amibe valóban belevegyült már néhány ősz szál. De az ő speciális életmódját tekintve ez annyira nem is volt meglepő. – Hát, ha negyven körülinek saccolod, akkor tényleg nem ismerhetem – tűnődött. – Nem is rémlik az iskolából. Valószínűleg korábban járt a Roxfortba, mint én.

– Valószínűleg – erősítette meg Samantha. – Mit gondolsz, mi dolga lehet a koboldokkal?

– Az alapján, amit elmeséltél, valóban lehet, hogy tartozik nekik – dörzsölte az állát Remus. – Ha pedig az ember tartozik egy koboldnak, az már régen rossz. Nagyon komolyan veszik az anyagiakat, ezt bizonyára te is tudod.

Samantha bólintott.

– A kobold azt mondta, Ingram szorongatott helyzetben van. De közben olyan volt, mintha őt is szorongatná valaki.

– Talán a főnökei a bankban – vélte Remus.

– Olyan volt, mintha arra kényszerítenék Ingramet, hogy szerezzen meg nekik valamit – mesélte Samantha. – Ingram pedig folyton Dumbledore irodája körül sertepertél. A téli szünet alatt valószínűleg be is próbált törni oda. Hagrid legalábbis azt mondta, hogy erős konfúziós bűbájt szórtak a kőszörnyre. De hát, mi a csuda kellhet a koboldoknak Dumbledore-tól?

– Ötletem sincs – felelte gondterhelten Remus. – Dumbledore-nak számtalan érték van a birtokában. Mindenesetre ez aggasztó. Amikor a koboldok a háttérben szervezkedtek, az soha semmi jót nem jelentett a varázslótörténelem során.

– Lehet, hogy egy újabb lázadásra készülnek? – rémült meg Samantha.

– Sajnos semmit sem zárhatunk ki – ingatta a fejét Remus. – Na, jó, talán a halálcsillagos elméletedet igen – mosolyodott el halványan.

– Az igenis egy nagyon logikus elmélet – húzta fel az orrát Samantha.

– Hát, persze – ingatta a fejét a férfi, de a szeme derűs volt. A következő pillanatban azonban komolyra váltott. – Akárhogy is, valamit ígérj meg nekem, Sam.

– Micsodát? – pislogott értetlenül a lány.

– Kérlek, ne szaglásszatok többet Freddel és George-dzsal ez után az Ingram után.

– Mi? De hát, ha valamiben mesterkedik...

– Azt nem három tizenegy éves gyereknek kell megoldania – fojtotta belé a szót a keresztapja. – Hagyjatok fel a nyomozással, és koncentráljatok inkább a tanulásra.

– De az uncsi – szenvedett Samantha.

– Ígérd meg – kérte Remus, mélyen a szemébe nézve. – Nektek adtam a Tekergők Térképét, de nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam kerülnétek bajba.

A lány hallgatott.

– Ha megígéred – folytatta Remus –, akkor én is megígérem neked, hogy megpróbálom kideríteni erről az Ingramről, amit csak tudok. Alkalmanként ránézhettek a térképre, hogy éppen hol van, és ha bármi gyanúsat művel, küldj baglyot nekem. Számíthatsz a bizalmamra. De semmi esetre se cselekedjetek meggondolatlanul. Ujjat húzni egy illuzionistával nem játék, a koboldok ügyeibe belekeveredni pedig egyenesen életveszélyes. Megértetted?

Samantha nagyot sóhajtott.

– Jó, megértettem. Nem szaglászunk többet, ígérem – húzta el a száját.

Ekkor ajtócsapódást hallottak, és rövid időn belül a nappaliban termett Cara.

– Na, mi a helyzet? Helló, Remus – lépett a férfihez, aki kis időre felkelt a kanapéról egy baráti ölelésre. – Remélem, jobban vagy már.

– Sokkal, köszönöm – biccentett a vérfarkas.

– Forrócsokit? – kérdezte vidáman Cara.

– Azt hittem, már sosem kérdezed meg.

Az őzbarna hajú nő jót nevetett.

– Te is kérsz, kiscsillag? – fordult Samantha felé.

A lány nagyokat bólogatott. Cara elsietett a konyha felé. Tudván, hogy már ott van, nem folytathatták megkezdett eszmecseréjüket, így másra terelődött a szó.

– Olvasod a kviddicshíreket a Roxfortban? – kérdezte Remus Samanthát.

– Naná – vágta rá a lány. Csakis azért járatta a Reggeli Prófétát, hogy elolvashassa benne a kviddicsrovatot. A többi hír hidegen hagyta. – Mit szólsz a múltkori meccshez, amit a Karasjoki Kányák nyertek az Appleby Arrows ellen?

– Ne is mondd – szörnyülködött Remus. – Csúnya egy leszereplés volt. Kíváncsi vagyok, mit kezdenek majd a következő meccsen a Wigtowni Vándorok ellen.

Hamarosan Cara is kiegészült a csapattal, és egy-egy bögre forrócsokit nyomott mindkettőjük kezébe. Talán nem a legizgalmasabb tavaszi szüneti program volt a nappaliban kucorogni és megvitatni a meccsek várható állását, de Samantha nem cserélte volna le semmi másra.

Szinte sajnálta, amikor a szünet végén vissza kellett utaznia a Roxfortba. Persze örült, hogy újra együtt lehet a barátaival, de megint el kellett szakadnia otthoni szeretteitől, ráadásul a sok tanulást, beadandót, dolgozatot, na, meg a vészesen közeledő vizsgaidőszakot a háta közepére nem kívánta. De fogalma sem volt, mekkorát tévedett, amikor azt gondolta, ez a legrosszabb, ami a tanév fennmaradó részében vár rá.

￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣￣
Megjegyzés: A következő fejezetben már ígérem, fény derül az Ingram professzorral kapcsolatos rejtélyre – legalábbis egy részére. Addig is érdemes ellátogatni az írói Instagramomra (@sarahross_art), ugyanis készítettem róla egy rajzot, és reményeim szerint jó kis teóriázgatás alakul ki a mi illuzionistánkról a kommentszekcióban. Úgyhogy, ha van kedvetek megosztani a vele kapcsolatos elmélete(i)teket, ne tartsátok magatokban.