A tavasz lágy és balzsamos illata

Elérzékenyült. Kereste az okot, hogy miért folynak gyöngyvirágos könnyei, hogy miért érzi úgy, hogy rab mellkasában valami összeszorul - egészen kiszorítva belőle magát az életet adó levegőt is-, de nem igazán tudott magyarázatot adni rá. Végül, arra jutott, hogy az érzelmeknek nevezett valamik leigázták őt.

Kemény volt, mint a kőszikla, egyedül saját magát szerette, most mégis pillangók repkedtek a gyomrában, valahol a szíve alatt és az ágyéka felett. Csapatostul szálltak a szerelem levendularét illatában, mely még a molyt is riasztotta, hát még őt, a nárcizmus hívét.

Érezte a pusztulásban rejlő titkos és tiltott reményt, amit el akart taszítani magától, de nem volt hozzá elég ereje. Túlságosan sok mindennel kecsegtetett egy új szerelembe esés ahhoz, hogy lemondjon róla. Kéklő eget látott a jövőbe nézve, tarka felhőket, egészen rózsaszín, ködös estéket, a szépséget boldogsággal keveredve. Pedig tudta jól, amire készül, az a kísértésnek való megadás, megtérés a gonosznak - a létezés örök törvénykönyvének.

A szerelem nem neki való volt, saját magát imádó énjének teljesen ellentmondott, hogy valakit maga elé helyezzen, fontossági sorrendjét ezzel egészen megtörve. Elárulta a királyt, saját magát. Az árulás pedig fájt, mert ő volt a szenvedő alany, ugyanakkor ő volt a véghezvivője is a romantika puccsának.

Az üvegnek dőlt és nem nézett rá, hogy lássa alakját. Elég volt, hogy élvezte a létezést és azt, hogy érezte a saját testét. Az ő bőre simogatta bőrét és ez felért számára az égi boldogsággal. Ujjai körbeölelték ujjait, kézen fogva járt magával.

Eddig olyan szép volt minden. De most változott valami és már nem voltak neki megfelelően kielégítőek a saját magának dobott csókok. A láthatatlan ajkak képzetével nem elégedett meg, mások pihe - puha, nagyon is létező pozsgás pirosságaira vágyott. Csókokat akart, érzett öleléseket, elordított szerelmi vallomásokat, könnyes búcsúkat és gyűlöletet. Aztán kibékülést, nyakkiszívásokat, durva ellökéseket, heves szeretkezéseket és aztán békét és unalmat.

Túlságosan nyugodt volt eddigi élete, egy megöregedett öregember mindennapjait élte, akinek hitvese elhunyt és saját magára maradva várta a véget. Az élet lassan kifolyt belőle, át testén, de ahelyett, hogy fájt volna neki, csak mámort érzett és imádatot a helyzet abszurdságáért.

Ebben a pillanatban azonban megbabonázta fiatalságának ígéretessége. Szíve makacsul kivirágzó tavasza újra eljött a forró, benti tél után, mikor bezárva saját magát, élvezte az üres perceket a kandalló előtt - kortyolgatta a forralt bort és enyelgett önmagával. Azonban lassan az ágak, melyek koszorúba fonták szívét, zölden rügyezni kezdtek, a virágok megnyitották szirmaikat a születés frissessége felé, hogy kiteljesedjenek, rózsák ezrei bimbóztak a tüskebokor ketrecéből kifelé: vörösek, a szenvedély jelképei.

Ellökte magát az üvegfaltól és szembenézett vele.

- Elhagysz? - kérdezte magától.

- Miért teszed?

Egy része gyűlöletet érzett.

Ki szerette volna magából üvölteni az ambivalencia díszét, saját lelkét. Ki szerette volna köpni a torkán át azt a mocskos darabot, amit szívnek hívtak, csalfa szívnek és ki szerette volna vágni azt a tudatot, ami személyiségét alkotta. Megszabadult volna tőlük, hogy egyedül lehessen, a benne küzdő ellentétes akaratok nélkül.

Arca fél oldala mosolyra húzódott, másik fele eltorzult a fájdalomtól. Egyik szemét eltakarta megnőtt ősz haja, ellentétes fele félretűzve lobogott a szélben. Jobb szeméből kíncseppek folytak, a ballal azonban álmodozón nézett el a világ másik felébe, ahol láthatta azt a képzelt karcsú alakot, akinek, szerelmével hódolhatott volna.

Révületében megjelent az a tökéletes teremtmény, ki csak neki létezett. Felé haladt, s ő kezeit kinyújtotta, hogy elérje az eszményképet. Az alak őszirózsák szirmaival fedte be testét. Mellét és hátát nárciszok fedték, melyek nemet kiáltottak, s az az imádott fej is megcsóválódott. A karcsú, hófehér nyak, a bűntelenség fényes remeke elfordult tőle, és a formás lábak is nekiindultak megszökni a szerelem bálványát imádó elől.

Képtelen volt utolérni őt.

Mostanra az álmodozó szem is könnyet szitált az aszfaltútra. Újra csak az üveggel szembe fordult és ujjbegyeivel végigszántott a könnycseppek rónáján. A zöld mezők átlátszóvá váltak, elszíntelenedtek, megfeketedtek. A virágok elhervadtak, a levelek lehulltak, ősz szállt szívére. Kezei újra ráncosak voltak, térdei rogyadoztak a csalódás fájdalma alatt.

Szájszélei mégis mosolyogtak, egy elfogadó és beletörődő arckifejezés nyilvánult meg a könnyek díszpárnái alatt.

Az alak előtte feküdt, holtan. Már nem menekült, megszoríthatta volna kezeit, torkánál fogva fojtogathatta volna, ajkait birtokba vehette volna, erőszakkal a magáévá tehette volna a testet, a nárciszok maradványait lesöpörve a jeges és poros, szürke bőrről.

Ő mégsem tette, csak megkerülte a holtat és a fagyos üveghez sétált. Egy sértődött arc nézett vissza rá.

- Hát mégis visszajöttél?

- Vissza. Örökre.

Többé már nem csábította a tavasz lágy és balzsamos illata.

_____________________________________________

Köszönöm szépen, hogy elolvastad ><