Most nyár eleje van, itt ülök a szobámba és a közösségi oldalaimat görgetem lefelé, mikor rájövök, hogy az „ismerőseim" 80%-át nem is tudom ki. Pontosabban tudom, hogy honnan ismerem, de kb. 2 szót sem váltottunk. Amíg ők a bulizós, nyaralós, barátos képeket töltik fel, én addig zenét hallgatva festem ki a körmeimet, amit valójában fogalmam sincs, hogy miért csinálok, mivel ugysem fogok kimozdulni. Legalábbis még úgy gondoltam.

Az a fajta lány vagyok, aki inkább el van magában, sorozatot néz. Az anyukám szerint antiszociális vagyok. De ez nem igaz. Vannak barátaim. Jó, egy-kettő, de vannak. Igaz, hogy nem olyan szoros a kapcsolatunk. A suliban elvagyok velük, de nem járok el velük ide-oda. Egyrészt, mert egyrészt nehezen barátkozok, másrészt én se nagyon törekszem arra, mert nagyon jól elvagyok magamba is. Amúgy 11-edikes vagyok. Illetve most fejeztem be, ugyanis nyári szünet van. És én remekül fogom eltölteni ezt a két és fél hónapot. Úgy van punnyadással. Az égvilágon nem fogok semmi értelmeset csinálni. Minek azt? Nem arra van a nyári szünet, hogy ne csináljon az ember semmi? Na ugye! Ki kell pihennem az egész év fáradalmait, és lélekben fel kell készülnöm a következő évre. Haha. Jó vicc, csak áltatom magam ezzel, hogy valóban van oka annak, hogy nem csinálok semmit. A bűntudatomat akarom leplezni. De tök mindegy, mert senkit nem érdeklek. Senki nem fogja megkérdezni, hogy „Na és Gréti, mi jót csináltál a nyáron?”.

Mellesleg megjegyezném, hogy arról, hogy ilyen zárkózott vagyok nem csak én tehetek. Pont a két véglet vagyok. Vagy egymagamban ülök, esetleg ha társaságban, akkor is inkább passzív résztvevője vagyok a beszélgetéseknek, vagy mindenkinek beszólok, és haragszok az egész világra. De megnyílni senkinek nem nyílok meg. Ennek több oka is van szerintem. Az első, hogy a szüleim konkrétan leszarnak. Apám építész, van egy nagymenő, saját cége, anyám meg az RTL Klub főnökének a legfőbb, aszisztense. Szóval alig vannak itthon, rohadt sok dolguk van, de a gyereknevelés nem tartozik közéjük. Második, az oviban anyukám egy beképzelt, apuci kicsi hercegnőjével barátkoztatott össze. Aki azt hitte irányíthat engem, és valljuk be kis pisisként nem is sokat tettem azért, hogy ez ne történjen meg. Ezért nem csoda, hogy kisebbségi komplexusom lett. A harmadik meg a nővérem. Igen van egy nővérem, egy húgom és egy öcsém. A nővérem hat évvel idősebb nálam, még anya első házasságából született, amikor Lili három éves volt, meghalt az édesapja. Ezután találkozott anya apával, majd két évre rá megszülettem. A korkülönbség ellenére nagyon jól kijöttünk. Mindig volt ideje rám. Amikor meg nagyobb lettem, ő lett a legfőbb, és valljuk be egyetlen bizalmasom. Igen ám! De úgy másfél éve megházasodott és kiköltözött Olaszországba, itt hagyva engem, egyedül.

Ma a nyáriszünet első hetének a végén, szokásos módon este lementem a konyhába valami kaja után kutatni. Szokatlan csend fogadott, mert mikor lementem nem szólt se a tv, se a zene, mert ilyenkor estefelé általában szokott az lenni, hogy apukám a TV-t nézi, anyu meg jógázik (kb ez ez egyetlen pillanat, amikor nem a munkájukkal foglalkoznak). Az egész házban az egyetlen mozgás az volt, hogy a húgom most jött haza nem tudom honnan. Reméltem, hogy nem szól be, de sajnos ez nagy kérés lett volna az én állandóan fecsegő tesómtól, ezért amikor megfordultam ott állt velem szemben karba tett kézzel és megszólalt:

-Látom még mindig nem változtattál az életmódodon. Nem ártana, mert, ha legközelebb a csajok átjönnek és meglátnak téged, hogy zombiként vonszolod magad a folyosón, szerintem soha többet nem jönnek ide.

- Szuper-mondtam faarccal. Ki nem állhatom Heni idegesítő, állandóan vinnyogó, sikoltozó barátnőit, akik hogyha meglátnak egy „helyes pasit", és az még rájuk is néz, rögtön nevetgélnek, nyáladzanak és idegesítően vihognak.

Heni csak fintorgott egyet és bevonult a saját szobájába, hogy folytassák a „barinőivel" ott ahol abba hagyták a csupa üresfejű csacsogást.

Ránéztem a tányéromra, amin volt egy db virsli és egy szelet sajt. Hát nem túl laktató a vacsorám, de azt az energiát, ami a semmittevéshez szükséges azt beviszem.

Visszamentem a szobámba, aminek az ajtaja félig nyitva volt, pedig én mindig becsukom, még résnyire se hagyom nyitva, ezért félve léptem be és amit láttam nem kicsit lepett meg. Bent a szüleim könyékig túrnak a ruhás szekrényemben és egy nagy utazótáskába pakolják bele a cuccaimat.

-Ti meg mit csináltok itt?- kérdeztem, azaz inkább kiáltottam rájuk. Kicsit megijedtek, mert összerezzentek, de megérdemlik. Ez az én szobám az én szekrényem.

-Elutazol Gréti- közölte velem apa, minthogyha csak azt mondta volna, hogy kint süt a nap. Úgy megdöbbentem, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Hova? Mikor? Csak úgy kavarogtam bennem a kérdések.

-Két nap múlva mész a Balatonra. Az országos gimis tábor idén is lesz és regisztráltunk téged...-csak bámulta anyára. Hogy tehették ezt velem? Az a tábor egy kész katasztrófa! Csupa idióta jár oda, olyanok, akik nem tudják normálisan eltölteni a nyarukat vagy barátokat keresnek, de nem én, aki elvileg antiszociális!

Közben anyukám befejezte a mondandóját, mert mindketten kérdőn néztek rám. Nem kell gondolatolvasónak lenni, hogy kitaláljam az utolsó kérdésük az volt, hogy jó lesz-e?

-Nem, nem lesz jó! A tavalyi is borzasztó volt! Azt hittem jó lesz, de nem, mindenki becsapott, kihasznált, pedig nem tettem semmit... Jajj, anya én nem akarok menni!- és most kibukott. Próbáltam elfelejteni a tavalyi nyarat. Nem is gondoltam rá, de a tudat, hogy vissza kell mennem oda... Egyszerre nem bírtam tovább kb. az egész évi csalódások, a magány fojtogató érzése kitört belőlem és elkezdtem sírni. Nagyszerű, itt vagyok 17 évesen és itt bőgök a szobámban a szüleim előtt.

-Semmi baj Gréti!- veregette meg esetlenül a vállamat apa, de én ellöktem e kezét. Ne próbáljanak meg vigasztalni, ha fogalmuk sincs semmiről.

-Biztos nem volt olyan rossz-, ja persze, mert nem tudnak semmiről, nem mondtam nekik semmit, pedig lehet, hogy jobb lett volna. 

Láthatták, hogy nem nyugszom meg és nem tudnak semmit tenni csak kimentek és hagyták, hogy abba hagyjam a sírást. A cuccokat, amiket összepakoltak nekem, dühösen dobáltam szét a szobámba. Mielőtt elaludtam, csak olyan gondolatok kavarogtam bennem, hogy, engem akár erővel is próbálhatnak elvinni abba a táborba, én biztos vagyok benne, hogy nem fogok menni.

De aztán éjjfél körül, feriadtam és kimentem megmosni az arcomat. Ahogy belenéztem a tükörbe és megláttam a sírástól felduzzadt szemeimet, elgondolkoztam, hogyha most elmennék, talán bebizonyíthatnám a szüleimnek, hogy nem vagyok antiszociális és akkor békén hagynának. Amúgy tavaly is úgy voltam vele, hogy jó lesz aztán nem így lett. Talán idén... Fogalmam sincs mi ütött belém egész évben nem voltam ilyen optimista, de most mosolyogva mentem vissza a szobámba, és még mielőtt visszaaludtam volna felmentem a facebookra, és megnéztem az eseményt (mert természetesen kell...), hogy van-e jele annak, ami miatt nem akarok menni. Hát ahogy gondoltam nem volt semmi. De, ha  ismerném, azt mondanám ez rá vall, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem ismerem. Nem jelölte be se azt, hogy menne, se azt, hogy érdekli. Namármost tényleg nem jön, és akkor esetleg még jó is lehet a tábor. Vagy jön, csak olyan flegma, hogy ilyen dogokat nem jelölget be.

Na mindegy. A dolognak ez a része, még a jövő zenéje. Volt idő, hogy nagyon jól el tudtam tölteni az időmet. Nem azt mondom, hogy szerettem emberek között lenni, de talán kevésbé voltam ilyen elutasító. Ezért elhatároztam, hogy megpróbálom jól érezni magamat a táborban. Nem lesz egyszerű levetkőznöm a mostani „semmi, és senki nem érdekel" énemet, de talán menni fog. Ha meg nem, elbújok egy sarokba és magasról tojok majd az egész hülye táborra. 

Sziasztok! Ez egy régi-új sztorim. Több éve találtam ki, de nem írtam meg még olyan jól. De most újra nekikezdek, és remélem tetszeni fog.
Köszönet a borítóért Csokesz77