Megrázta a kezem.
-Bucky.
Megakadt a szemem a bal kezén. A kávézón belül is kesztyűt viselt. Hát persze, hiszen az egész karja fémből volt! Majdnem a homlokomra csaptam, amiért elfelejtettem.
Bucky észrevette, mit nézek, és szórakozottan begörbítette az ujjait. - Volt egy durva balesetem, és elég csúnyán megsérült. Nem szeretem mutogatni.
-Ó, nem akartam firtatni.. - És tényleg nem. Egy sebhelytől, egy hiányzó végtagtól nem lesz kevesebb valaki. Sosem kezeltem másképpen a fogyatékkal élőket. Ha kellett nekik a segítség, és elfogadták, segítettem. Ha nem, nem. Ennyi. Nem tettem megjegyzés a protézisre, a szemkötőre, ez mind nem számít. Így is teljesen jól funkcionáló emberek voltak.
-Mondd csak, nem találkoztunk mi már valahol? - Látszott, már régóta fúrta az oldalát ez a kérdés.
-De, a barkácsboltban. - Elmosolyodtam, ahogy felcsillant a szeme.
-Tényleg! - Kihozták a forró csokiját. A felszínén páfrányminta díszelgett.
-Hamarosan hozom a teát is - mondta a pincérsrác. Bólintottam, Bucky eközben belekortyolt a bögrébe.
-Te törted össze azt a cserepet egy villáskulccsal. - Felnevettem.
-Ezt már sosem mosom le magamról.
-Nem bizony - nevetett ő is. - Mégis hol tanultál meg így dobni?
-Hát, csak nemrég költöztem ide, és egy egész épületet bérelünk egy csapat zakkant emberrel. Az egyik pali eszméletlen dartsos, és... - széttártam a kezem. Bucky hitetlenkedve csóválta a fejét. - Aki tud, az tud.
Még mindig nevettünk, mikor a teám megérkezett. A pincérsrác egy kis pohárban mézet is hozott. Hálás mosollyal vettem át tőle a csészét.
-Ó, igen. - Felsóhajtottam a pompás illattól. - Élni tudni kell. - Kint szirénák harsantak, de oda sem bagóztam. New York nagy város, ez mindennapos volt. Ahogy a tűzoltó elhúzott a kávézó előtt, az ablakon narancsszín fény áradt be, én pedig a mézet kevertem el a teámban. Bucky hirtelen levegőért kapott. Riadtan néztem fel, ő pedig irdatlan félelemmel a szemében meredt rám.
A tűzoltó fénye eltűnt, újra csak a Hot Spot lámpái világítottak.
-Te vagy az. - Épphogy csak suttogott. Félelem terjedt szét a tagjaimban. - A róka.
Bazdmeg.
Vettem egy mély lélegzetet. Eleresztettem a kanalat, és kezem az asztalra fektettem.
-Valóban.
-Követtél?
-Mi? - Bucky tekintetében egyszerre táncolt pánik, düh, és csalódás. - Hogy... Mikor... Mi?
-Ki küldött? - Eltolta magától a félig teli bögréjét. - Nem tudom, hogy nem vettem eddig észre.
-Őszintén? Én se. - A csalódott felhang elég halvány volt, azonban nem tudtam teljesen elrejteni. - De idefigyelj... - Már épp felállt volna, ám én megragadtam a csuklóját. - Ha bántani akarnálak, miért jöttem volna el ide veled? Simán beránthattalak volna egy sikátorba. Nem vesződtem volna ennyit.
-Információkat akarsz. Rólam. A többi hozzám hasonlóról.
-Szart! Csak próbáltalak egy teljesen átlagos emberként kezelni, aki vígaszdíjként egy szívrohamért, meghívott teázni. Ha akartam volna bármit, már a barkácsboltban is megkörnyékezhettelek volna.
Kirántotta a kezét az enyémből, és előhalászott néhány bankjegyet. Ennyit az észérvekről. Nagyszerű. - Ha még egyszer bepróbálkozol, annak csúnya vége lesz. Nem érdekel, mennyire vagy képzett. És mondd meg a főnöködnek, hogy szálljon le rólam, vagy a drágalátos embereit nem fogja viszontlátni!
El se hittem, ahogy kiviharzott az ajtón, ami csak megtörtént.
Még csak bele se kortyoltam a teába, úgy hagytam ott a kávézót pár perccel később.

<•-•>

Tizenegyre járt az idő, mikor kiléptem a liftből a Toronyban.
Elosontam az egymás vállán alvó Nat és Bruce mellett, de előtte még lehalkítottam a tévét (ahol épp valami vígjáték ment). A szobámba érve elővettem egy melegítőalsót és egy ujjatlan felsőt, és leóvakodtam az edzőterembe. A Buckyval történtek után nem tudtam volna aludni a gondolatoktól, és amúgy is gyakoroltam volna az egyik rúgást, amit Natasha tanított nekem a hétvégén.
A bemelegítés alatt végig azon dühöngtem, hogy nem tudtam neki elmagyarázni a dolgokat. Oké, azt nem mondhattam el, hogy Bosszúálló vagyok, de valahogy csak bebizonyíthattam volna, hogy nem kémkedtem utána!
Az első pár lazább rúgásnál azért morgolódtam, mert nem sikerült befejezni azt a teát. Hogy olyan volt, mintha egy veszekedő pár lettünk volna, nem pedig két reményteljes idegen egy-egy bögre forró ital fölött.
-Ó, hogy rohadnál ketté! - szűrtem a fogam közt, és erősen belerúgtam a boxzsákba. Aztán káromkodva ugráltam a meghúzott térdemet szorongatva.
- A tea most nem volt jó az álmatlanságra? - Még hangosabban szitkozódtam, miután összerezzentem, elvesztettem az egyensúlyom, és seggre estem.
-Ma már senki ne jöjjön nekem teával - vicsorogtam Stevere.
-Nehéz a munka? - telepedett le mellém a szivacsra. Dühösen szorítottam a kezem az arcomra.
-Ha csak az lenne...
-Pasiügy? - kérdezte egy kaján vigyorral. Felhorkantottam.
-Az a vicc, hogy tényleg.
Nagy vonalakban elmondtam neki, mi történt hazafele jövet. Csak bólogatott, néhány helyen belekérdezett a részletekbe. Miután befejeztem, kérdőn nézett rám. - Megverjük?
- Isten őrizz! - Még csak az kéne. Na, akkor bizony magyarázhatnék. - Nem, ha legközelebb látom az utcán, akkor tényleg követem majd, és én hozom rá a frászt. És majd elrohanok mellette egy "Ezt neked... - Basszuskulcs, nem mondhatom ki a nevét. Akkor lennék csak igazán a szószban. - ...James!"-szel. Csak, hogy érezze a törődést. - Remélhetőleg nem hallatszott túlságosan a tétovázásom. De tudod mit, meg is érdemelte, hogy Jamesnek hívjam! Elmehet a jó büdös francba, a gyanakvásával meg a kávézójával együtt.
-Neked is, mi? - húztam föl a fél szemöldököm.
-Mi mi? - Steve zavara kifejezetten üdítő volt.
-Pasiügy.
-Na, már megint... - sóhajtott a szemét a plafonra szegezve. Most már mindkét szemöldököm felszaladt.
-Kérlek, mondd, hogy végre léptetek valamit Tonyval. Ez az állandó feszültség köztetek már minket készít ki.
Steve csak morgolódott a bajsza alatt.
-De akkora egy fasz. - Elsőre nem is értettem, olyan halkan mondta. Mikor aztán eljutott a fülemig, képtelen voltam visszafojtani egy hangos és elnyújtott "Hóóó!"-t.
-Na gyerünk! Mesélj! Mi történt? - öklöztem a karjába. Ha Stark miatt így beszél a kapitány, ott aztán tényleg van valami.
-Semmi, csak... - durcásan fújtatott. - Állandóan célozgat mindenfélére, de amikor már kezdeném komolyan venni, vagy reménykedni, egy másodperc alatt alpári se... paraszt lesz belőle, és aztán még ő van felháborodva. És kicsit sem érdekli, hogy én ehhez hogy állok, nekem mi számít, csakis és kizárólag saját magával törődik, mintha ő lenne az egyetlen a földön, sőt, az egész univerzumban, aki számít! - Kezébe temette az arcát. - És ez igenis rosszul esik - szűrődött az ujjai között.
Egy perc csend után megszólaltam. - Megverjük?
Haloványan felnevetett.
-Mintha számítana.
-Pedig igenis tenni fogunk valamit - tápászkodtam föl. - Én legalább is biztos.
-Ne, Cas...
-Nyugi Steve, csak beszélek vele - vágtam a szavába. Összeborzoltam a haját, ahogy kibicegtem az edzőteremből. - De most akkor jössz nekem eggyel!
Steve elmosolyodott, és játékosan szalutált, aztán ahogy kiértem a folyosóra, eltűnt a látóteremből.
Na, menjünk keríteni!