(igen, tíz darab K a cím, haha)

TE JÓ ÉG!
tE jÓ ÉG!
EL NEM HISZITEK, EZ MENNYIT JELENT NEKEM! TÍZ EZERSZER OLVASTAK BELE EBBE A TÖRTÉNETBE! A NEGYVEN PÁR FEJEZETRE FELOSZTVA EZ SZÁZ-KÉTSZÁZÖTVEN KITARTÓ OLVASÓ!! AKIK ITT VANNAK! ÉS KITARTANAK MELLETTEM! AKIKNEK TÉNYLEG TETSZIK AMIT ÍROK! ÉS EZ VALAMI ESZMÉLETLENÜL FENOMENÁLIS! ÉS MOST BEKÖNNYEZTEM MIATTATOK!

Jó istenek, ez az egyik leggyönyörűbb dolog, ami valaha történt velem. Nem tudom leírni az érzést, amit ez okoz, de hihetetlenül hálás vagyok nektek srácok, hogy ezt sikerült megütni. Mert hát, egy történet csak félig az író, a másik fele az olvasó, és ti igazán nagyon fantasztikus olvasók vagytok! Nagyon nagyon nagyon köszönök nektek mindent, és csak... Hű. Ez csodálatos.

Nnnnnajo, most, hogy kitomboltam magam, itt van minden, amit kértetek, és őszintén remélem, hogy kielégítőre sikerültek.
Oksa, rizsa abbahagyva. Jó étvágyat!

•×•

- Gyere már!
- Jövök, jövök!
- Nem elég gyorsan! Siess!
- Cas - nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy tudjam, Bucky a szemét forgatja -, hetven éven át katonáskodtam. Épp elég gyorsan megyek.
- Nem! - húztam továbbra is magam után, beszívva az ismerős erdő illatát. Egy amolyan évfordulós ajándék volt ez; Bucky két, Glasgow-ba szóló jeggyel lepett meg egy hete, mondván, igazán megmutathatnám neki a szülőfalumat. Így kerültünk hat nappal később, öt órányi repülőút és két óra buszozás után a Northumberland Nemzeti Parkba, úton az egyik gyerekkori kedvenc helyem felé. Szép idő volt, a tavasz ellenére (Nagy Britanniában az olvadás csak még több esőt hoz) felhőtlenül kéklett az égbolt, sőt, a kabátunkat is le kellett vennünk a melegben. Az ösvények alig változtak valamit az elmúlt hat évben; a vastag por alatt megbújó alattomos kövek nem mentek sehová, az irányadó göcsörtös fák nagy többsége még mindig állt, és ennyi idő elteltével sem szűnt meg az otthonom része lenni. - Hat éve nem jártam erre, csak az öreg csontjaid miatt nem sietek jobban.
- Öreg csontok, mi? - nyúlt Bucky a derekam után, de én eltáncoltam előle, s előreiramodtam. A férfi rögtön a nyomomba eredt, és végigkergetőztük az út maradékát. Bucky felturbózott gyorsaságát (na meg azokat a brutális lábakat; jó isten, elpirulok, ha rájuk gondolok) csak az apró csapásokat illető ismeretem egyensúlyozta ki, amikre hamar áttértünk; másképp egy perc alatt elkapott volna. Így csak a célegyenesben ért utol, lendülete mindkettőnket a smaragd zöld fűben lökött, s egymásba kapaszkodva hempergőztünk a puha szálak között. Kacagásunk visszhangot vert a tisztáson, ahogy birkóztunk, ám hamar abbahagytuk; túlságosan nevettünk ahhoz, hogy bármire is képesek legyünk. Még levegőt se kaptunk rendesen.
Bucky egy fél perccel hamarabb zabolázta meg a légzését, mint én, így diadalittasan hemperedett fölém.
- Én nyertem.
- Persze - vigyorogtam kacéran -, hacsak nekem nem az volt a célom, hogy alattad legyek.
- Szerintem csak próbálod a legjobbat kihozni minden helyzetből - csókolt meg ő. A dulakodás után végre kezdett lecsillapodni a szívem, de most a pulzusom újra az egekbe ugrott. Vadul csókoltam vissza, kezemet a férfi hátára csúsztatva, belemarkolva a felsőjébe. Bucky halkan felmordult, mikor megérezte a körmeimet a lapockájánál, hát még mikor a lábam a dereka köré fontam. Egy laza mozdulattal kiütöttem a jobb karját alóla, eléggé kibillentve az egyensúlyából ahhoz, hogy átfordíthassam magunkat. Ám épphogy csak Bucky mellkasán termettem, mikor irtózatos visítás és zörgés közben kirobbant valami a másfél méterre levő galagonyabokorból.
- JÉZUS! - ugrott meg a férfi (amit fektében azért nehéz az embernek), és csészealjnyi szemekkel meredt az immár üres bokorba, szaporán szedve a levegőt, megfeszült izmokkal. Nekem is kellett pár pillanat, hogy felfogjam, mi is történt, de aztán nevetve vetettem magam hanyatt a fűben.
- Te jó ég, Bucky, csak egy fácán volt!
Ő továbbra is úgy zihált, mintha egymás után két maratont sprintelt volna le. - Biztos, hogy nem! Ez a sátán madara volt! Csak az képes így a szívbajt hozni az emberre!
Tovább kacarásztam. - A kemény brooklyni gyerek megrémül egy ártatlan madárkától? Vigyázz, a természet nem csak csupa pillangó és kisvirág!
- Ó, fogd be - boxolt játékosan a karomba, mire messzebb hemperedtem tőle. - Te is megijedtél.
Prüszköltem. - Igen, de korántsem annyira mint te. Azt hittem, a télösztönöd megsúgja az ilyen... váratlan fenyegetéseket.
Bucky tehetetlenül sóhajtott. - Ezt nem fogom levakarni magamról, mi?
- A sírkövedre azt fogom vésetni, Az a sátán madara volt!
A fintor Bucky arcán minden pénzt megért.
- Szóval - próbált témát váltani -, úgy rángattál fel ide, hogy egy szót sem fogsz róla mesélni?
Ciccegtem, de elfogadva a békejobbot visszamásztam hozzá, és fejemet keresztben a hasára hajtva kezdtem beszélni.
- Akkor kezdtünk el ide följárni, mikor a húgom megszületett. Minden hétvégén, lett légyen tavasz vagy tél. Ha nem is pont ide jöttünk, hanem valami nagyobb túrára, akkor is mindig innen indultunk, és ide értünk vissza. - Ujjaimmal a százszorszépeket birizgáltam, amiket valamilyen csoda folytán nem nyomtunk szét. Igazán jól mutattak volna Bucky hajában. - Aztán mikor Sarah is iskolás lett, ezek a kirándulások megritkultak. Viszont elkezdtem idejönni a barátaimmal a suliból. Az évek alatt gyakorlatilag amolyan második gyerekszobává vált ez nekem. Ide jöttem házit írni, olvasni, vagy miután a húgomat diagnosztizálták ADHD-val, hogy kieresszem a gőzt.
- Most is kieresztenéd a gőzt?
- Na! - csaptam kézháttal a mellkasára. - Ne rondts el a pillanatot!
- Jól van na! - nevetett, majd felült. - Gyere ide.
Csalafinta mosollyal bújtam az ölelésébe, de az végül túl békésnek bizonyult bárminemű csínhez. Bucky karjai kényelmesen körülfonták a derekamat, csak úgy áradt belőle a meleg, ahogy hozzám simult. Állam a vállán nyugtatva öleltem a nyakát, egymásnak döntött fejjel, a csendes mezőt figyelve, a legkülönlegesebb módon átlagosan. Hiányzott valami ilyesmi a sok hősködés közben. Valami ennyire... normális.
- Szeretlek - mondtam Buckynak.
- Én is szeretlek. - Elhúzódtunk egy rövid csók erejéig, majd visszatettem a fejem a férfi vállára, nem szakadva ki a nyugalom légköréből. Az elkövetkezendő pár perc némán telt, aztán...
- Mit szólnál egy fácános pólóhoz? Semmi felirat, csak egy fácán.
- Cas...

•×•

Tony Starkkal járni igazán érdekessé teszi az ember életét. És néha igazán jól jönne, ha le tudnék részegedni. De hát, ilyen a szerelem.
Tonyval a karjaim közt ébredtem. Már magasan járhatott a nap, a vastag függönyök ellenére is világos volt a szobában. Éreztem a férfi szívverését, mellkasa egyenletes emelkedését és süllyedését, haja kávéillatát; képtelen voltam visszafojtani egy mosolyt. Arcom a tarkójába temetve vigyorogtam.
- Mfmp - jött a dörmögés, mire puszit leheltem a nyakszirtjére. Tony fészkelődött egy kicsit, de végül felém fordult, én pedig derűsen simítottam végig a párnahuzat gyűrődése hagyta vonalon az arcán. - Jó reggelt, jégkirálynő.
- Neked is jó reggelt, konzervdoboz. - Kuncogtunk egy sort, egymás szemébe meredve, még mindig álmosan. Tony lustán összeborzolta a hajam, tovább szaporítva a gócok számát; morogva húztam el a fejem. - Na, neked kell majd kifésülni!
- Kötve hiszem - hajolt közel egy csókra, puha, enyhén whiskey-ízű ajkát az enyémnek nyomva. Keze újból a hajamba túrt, de most viszonoztam a gesztust. - Nem akarsz visszaaludni?
- Tudod, hogy nem tudok.
- Nos, annál jobban tudsz ölelni, miközben én alszom.
Elnevettem magam. - Kivételesen igazad van. - Tony győzedelmes vigyorral bújt a mellkasomhoz, miközben átkaroltam a hátát. Az ARC- reaktor kék szentjánosbogárként sejlett át a trikóján, ahogy álomba merült.
Úgy fél óra múlva kopogtak.
- Igen?
A résnyire nyitott ajtón Cas kukucskált be, majd egy "pompás, ruhában vagytok"-kal szélesebbre tárta. - Wandával szlávos palacsintát sütöttünk, és nemsokára elfogy, szóval bújjatok elő ha enni akartok belőle.
- Mi? Palacsinta? - emelte fel a fejét Tony.
- Nem, makacs hinta - csukta vissza az ajtót a lány, nem mulasztva el felém kacsintani. Tony az orrát ráncolta.
- Makacs hinta?
- Palacsinta, álomszuszék - nevettem, majd kimásztam a takarók alól, hogy felöltözzek. - Gyere, menjünk reggelizni!
- Korán van még... - fúrta Tony nyűgösen fejét a párnába.
- Ugyan már.
- Gyere visszaaa...
- Nem. Sőt, te is szedd össze magad.
Miután nagy nehezen sikerült félig-meddig szalonképessé varázsolni magam, és Tonyt is kirángattam az ágyból, elindultunk enni. Mindenki a nappaliban volt már, valami bizarr tortilla-szerűséggel tömve magát, de nem mulasztottak el köszönni, mikor betoppantunk.
- Palacsintáról volt szó - emelte meg Tony enyhe undorral a tányérnyi, közel papír vékony tésztahalmot. Cas elcsapta a kezét, majd nutellával kente meg az egyik lapot, hogy aztán feltekerje.
- Ez palacsinta. Csak nem amerikai. - Beleharapott a tekercsbe. - Sosem árt új konyhákat kipróbálni.
Tony továbbra is bizonytalanul méregette az édességet, de végül lefoglalta magát a kávéfőző piszkálásával. Mire megvolt a reggeli koffein adagunk, csak Cas és Pietro maradtak a nappaliban, azon versenyezve, ki tudja hamarabb kiüríteni a tányérját (normális sebességgel). Azonban mikor Pi az utolsó palacsintát egy kék villanás keretében tüntette el, Cas felháborodott kiáltozással üldözte ki a lakófolyosóra. Kettesben találtuk magunkat.
Ahogy a két szerencsétlen után bámultam, Tony hátulról átkarolt. - Tudod, hogy már három gyerekünk van, ugye?
Kuncogtam. - Azért Cas nem számít. Annyira.
- Dehogynem - fúrta a fejét a nyakamba a férfi. - A kölyök lassan a harmadik Maximoffá válik.
- Szóval Clinttel hárman vagyunk apukák.
- Bizony.
Megfordultam, hogy nyomjak egy puszit Tony orrára. - Szerintem nagyszerűen csinálod.
- Én mindent nagyszerűen csinálok.
Csak nevettem, majd a kihűlés szélén álló kávénkkal mit sem törődve megcsókoltam. Vigyorogva csókolt vissza, végigsimítva a hátamon.
- Először vigyél el vacsorázni.
- Fogd be, Stark.

•×•

Három rajzot terveztem hozni @DraPados0 számára, ezekből egyet sikerült megcsinálnom (igen, gratulálunk Zsófi) DE egy második féligmeddig úgyahogy szintén lebeg az éterben, amit ha végre sikerül befejeznem, szintén berakom ebbe a fejezetbe.

Ígérem, a második sokkal igényesebb lesz. Azért remélem, előételnek jó.

Itt a második is 😁

Azt hiszem, ennyi. Kárpótlásul annyit tudok mondani, hogy mindjárt itt az őszi szünet, szóval jól be tudok majd tárazni részekből (volt, hogy megvolt előre három... a régi szép idők), úgyhogy nemsokára minőségibb írást kaptok majd. Addig is kitartás, büszkélkedjetek a töklámpásaitokkal, egyetek sok-sok zöldséget, és ne húzzátok fel magatokat nagyon az október végi huszonhárom fokokon ( ez nekem nem jött össze).
Pá!