Zihálva feküdtem a cserjésben, újra emberként. Alig láttam valamit a félhomályban, csak a koszt éreztem magamon; na meg az emlékek támadtak le. Nagyot nyeltem, és már majdnem újra átváltoztam, de Bucky jutott az eszembe. Mennyi időt töltöttem vele... Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy még egyszer akár csak a közelében is legyek. Mindig is úgy érezte, ő a szörnyeteg kettőnk közül, de mennyire, mennyire nagyon tévedett!
Ma még nem fog aggódni. Utána egy darabig igen, de aztán Steve elmondja neki, mi történt, és...
Befutott a bunda, mielőtt befejeztem volna a gondolatot. Túlságosan fájt. De most egy újabb napszakig semmi sem kényszerített ki a rókalét tompaságából. Kiszaladtam a cserjésből, bele az éjszakába.

Bucky

Épp akkor fejeztem be a mosogatást, mikor megcsörrent a telefon. Gyanakodva kaptam föl a kagylót; senki nem szokott hívni. A vezetékes ősrégi volt.
- Halló?
- Szia Bucky, Cas vagyok.
- Cas! - Elmosolyodtam. - Nem hittem, hogy ma még hívni fogsz. - A telefonzsinórt tekergetve ültem fel a konyhaasztalra.
- Én se terveztem.  De holnap küldetésre megyek, és ha este nem hívlak, valószínűleg csak elhúzódtak a dolgok. Gondoltam, szólok.
Eszembe jutott a legutóbbi küldetés, az azt követő idegtépő várakozás. Melegség gyúlt bennem, amiért emlékezett rá, és ezúttal meg akarta előzni a dolgokat.
- Aha. Okés. Vigyázz magadra!
- Szoktam. - Mindketten kuncogtunk. Élesnyelvű lány. - És ha visszajöttem, egy éjszakát nálad töltök.
- Hű, egy egészet? - Gyönyörű kilátás volt. Már mióta nem volt ilyen.- Nem csak egy kóbor délutánt? Egy lopott vacsorát?
- Nem bizony. Egy teljes éjjelt, napnyugtától napkeltéig.
Imádtam flörtölni vele.
- Mintha csak egy káprázat lennél egy tündérmeséből. Mit szólnál, ha a naplemente már itt érne?
- Még jobb. - Kihallottam a mosolyt a hangjából. - Bár nehezebben kivitelezhető.
- Ugyan mit ér a kaland egy kis rizikó nélkül? - Tudtam, hogy tisztában van az önelégült vigyorommal, és biztos voltam benne, önt még egy kis olajat a tűzre.
- Inkább kívánj egyszerű küldetést, hogy ne fáradjak ki túlságosan, mire odaérek.
Képtelen voltam visszafojtani a nevetést. - Nekem nem kell indok, hogy egyszerű küldetést kívánjak neked.
- Ne is...
Elröhögtem magam, és hamarosan Cas is csatlakozott. Már most legszívesebben magam mellett tudtam volna, pedig alig pár órája még a karjaimban feküdt. Miután elült a kuncoghatnékunk, és jó ideje csak egymás lélegzését hallgattuk, elbúcsúztam.
- Jó éjt.
Megint mosolygott. - Jó éjt.
Eszembe jutott a kanapén tett vallomás, és tetőtől talpig elöntött a melegség. Nem bírtam elégszer kimondani. - Szeretlek, Cas.
Rövid, békés csend.
- Én is szeretlek, Bucky
Kattant a vonal, ahogy lerakta. A boldogságtól részeges vigyorral ültem az asztalon, egyszerűen csak megtelve a Cas iránti szerelemmel. Soha nem éreztem még ilyet.
Másnap nem hívott, de a figyelmeztetését észben tartva próbáltam enyhíteni az idegességemen. Vagy éjfélig olvasgattam a kanapén, várva a telefon csengésére, de semmi. Csak nehezen aludtam el.
Az elkövetkezendő napokban sem jelentkezett, és én kivettem az összes maradék szabadságomat, hogy otthon maradhassak, a hívást várva. Körbe-körbe járkáltam a lakásban, megugorva minden apró neszre; alig pár órát aludtam éjjelente, annyit szobroztam a telefon mellett; és egyre többet gondolkodtam azon, berontsak-e a Bosszúálló Toronyba válaszokat követelni.
Azonban péntek reggel dörömbölést hallottam. Felpattantam a fotelből, és a bejárati ajtóhoz siettem, készen arra, hogy beverjem a képét, bárki is az. Viszont ahogy felrántottam az ajtót, Steve-et találtam a túloldalon. Egy kisírt és karikás szemű, borzasztóan nyúzott Steve-et.
- Steve! - Jó isten, olyan zaklatottnak nézett ki, mint amilyennek én éreztem magam. Nekem is ilyen sötét volt a szemem alja? - Gyere be!
Épp csak lerúgta magáról a cipőjét, s a kanapéra rogyott. Aggódva ültem mellé. - Steve, mi a baj?
- Bucky, én... - Könnyek futották el a szemét, reszketve vette a levegőt. - Elvesztettem. Elmenekült.
- Steve. Steve! - Magam felé fordítottam, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Mély levegő. Be, ki. Úgy. - Te jó ég, mi történhetett? Még soha nem láttam őt ilyen megviseltnek.
- Cas. - Megköszörülte a torkát, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben. - A lány, akiről meséltem. Bevetésen voltunk, és váratlanul eldurvultak a dolgok. Ő... Különleges ereje van, és... És kikerültek a dolgok a keze közül, és megijedt, nagyon megijedt, és... - Elcsuklott a hangja, a zokogás szélén állt, de így se kerülte el a figyelmét az arcomra ülő páni félelem. - B-bucky?
- Steve - szívem a torkomban dobogott -, mi történt?
- Elmenekült. Azóta is keressük, egy szemhunyásnyit se aludtunk, de nincs semmi...
- Úristen. - Úristen. Ha Cas ugyanúgy az önmarcangolás vermébe esett, mint én tettem, ráadásul kint van a vadonban, bármiféle támasz nélkül... Rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek pörögtek végig a fejemben. Meg kellett találnom. - Steve, hol? Hol volt ez?
- Bucky, ne... - A pánik a tekintetemben a kirakós utolsó darabja lehetett, mert a pillantása villanykörteként gyulladt fel. - Te és Cas!
- Steve! HOL? - Te jó ég, te jó ég, te jó ég. Csak úgy zubogott a vérem, a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, legszívesebben már rohantam is volna Casért. Nehezemre esett nem kirázni Steveből a választ.
- A... a Fontana-tótól négy mérföldre északra. De ez öt napja volt, már kint is lehet a hegyekből...
Nem vártam meg, hogy befejezze. Azon nyomban a szobámba viharzottam, kivágtam a szekrényem ajtaját, és elkezdtem megtölteni az aljában pihenő hátizsákom. Mire Steve utánam jött, már a Katona-időkből való bakancsomat rángattam ki egy mélyre dugott, legszívesebben soha viszont nem látott dobozból. Felrántottam a cipőt, és már indultam is az előszobába a kabátomért.
- Bucky...
Meg se hallottam Steve-et, ahogy a dzsekimet a vállamra vetve kirontottam az ajtón. A soha nem használt mélygarázsba siettem, előtúrva a zsebemből a kulcsaimat; még mielőtt felülhettem volna a motoromra, ragadott karon.
- Bucky! Nem masírozhatsz csak úgy oda!
- Csak figyelj!
- Buck, öt napja figyeljük a hegyeket megállás nélkül, és szarvasokon meg néhány rókán kívül semmi nagyobb dologba nem botlottunk! Nem fogod csak varázsütésre megtalálni!
- Rókákat?! - söpörtem le magamról a kezét. - És meg se fordult a fejetekben, hogy esetleg ő is átváltozott?!
Steve értetlenül pislogott. - Mi?
- Nem mondta el. - Felhorkantottam. Cas talán maga is elfelejtette, hogy nem tudják. Más körülmények között, másnak nem árultam volna el, de Steve Steve volt, ráadásul a magyarázat után remélhetőleg elenged. - Rókává tud változni. Így bírta ki a kóborlását is; időről időre bundába bújt. De a napszakváltás mindig visszakényszeríti emberré. Ha odaérek alkonyat előtt, megtalálhatom.
- Mi? - ismételte Steve, de aztán kisimult a ránc a homlokán. - Tehát így tűnt el. - Szinte láttam rajta, ahogy legördül a súly egy része a lelkéről. Egy rókát sokkal nehezebben találtak volna meg a sok között, ha tudták is volna, Cas át tud változni. Örültem, hogy most egy fokkal kevésbé fogja önmagát hibáztatni.
- El kell érnem a legközelebbi repülőt - ültem fel a motoromra.
- Bucky.
- Steve! - Elég mélyen néztem a szemébe, hogy láthassa a tekintetemben a mérhetetlen aggodalmat és elszántságot; megadóan lépett hátra. - Muszáj megtalálnom.
A fejét csóválta. - Mi előbb fogjuk.
- Abba ne legyél olyan biztos.

Cas

Reszketve ültem egy fa tövében, próbálva kisimítani a görcsbe rándult erőmet, ami az izmaimat is maga köré tekerte. Nem tett jót, hogy az elmúlt napokban összesen fél órát voltam ember formájában. Sose maradtam ennyi ideig, majdhogynem szakadatlanul róka. A langyos földbe engedtem az erőmet, s ahogy szétterjedt a rögök között, magával vitte a remegést is. Nagyot sóhajtottam.
Akkor néztem jobban körül. A lombok között az Esthajnal csillag kacsintott rám, ha nem érzem magam olyan gyengének, bemutatok neki. Rókaként ettem ugyan, de az egy sokkal kisebb test. Ráadásul nyúlbelsőséggel töltve. Nagyot nyeltem, hogy semmi se jöjjön ki.
Fogalmam sem volt, merre lehetek. Próbáltam kerülni a lakott helyeket, és őszintén szólva nem volt nehéz dolgom; most viszont egy autóút halk moralyát hallottam. Rókaként mindegy lett volna, de... Nem úgy tűnt, egyhamar képes lennék bundába bújni. Szerencsére még ide, a hegyekbe is elért a nyár langyos keze, így legalább halálra nem fagyhattam az éjjel. Figyeltem a hirtelen berregést az út felől; egy motor hangja. Eddig csak kamionok süvítettek el erre.
Az égbolton fakulni kezdtek a narancs- és ciklámenszínű felhők, félhomály ereszkedett a fákra. Fáradság nehezítette el a tagjaimat. Egy éjszakát kibírom emberként, gondoltam, ahogy az erőmmel avart és földet húztam magamra takaró gyanánt.
Nem vettem észre, hogy a motor dorombolása nem a távolba veszett, hanem a közelben hallgatott el.

~~~~~~~~~~~~~

Hát helóhaló! Boldog Mikulást, remélem mindenkinek tele volt a csizmája, és a virgács sem maradt el. Már csak két hét van karácsonyig, szóval kitartás!
Rövidebb rész lett, és nem oldódott meg túl sok minden, de hát megesik, hogy a csiga elesik. Azért remélhetőleg okoztam egy kis hajtépést (csak mert ilyen jóarc gyerek vagyok 😁)
Valamint, egy éves a könyv! Nem érkezett semmilyen kérés, de ettől függetlenül valami karácsonyi speciált szerintem fogtok kapni (megintcsak, mert ilyen jóarc gyerek vagyok)
Jól van, ennyi volt. Ne essenek le a lábujjaitok, nézzétek meg a jégvarázs kettőt, és bömböltessetek karácsonyi zenét!
Pápá!