Szerda reggel volt. Gondolataimba merülve ücsörögtem az egyik fotelben, teámat szorongatva.

Hatodik napja voltam a Bosszúállók tornyában. Vagyis következő nap telt le az egy hét, amit velük kellett töltenem.

És fogalmam sem volt, hogy maradok, vagy megyek.

Emlékeztem, hogy az első napon még kapva kaptam volna a kisétálás lehetőségén. Egy csapat vadidegen vett körül, ki ne tett volna így? De az elmúlt napokban jobban megismertem őket, és még a társaságukhoz is hozzászoktam. El kellett ismernem, hogy némelyikük egész a szívemhez nőtt. Na meg aztán, hajléktalan fejjel nagyon is értékeltem a Torony biztosította földi jókat.

De hiányzott a kintlét, a mindennapos vándorlás. Hogy lássam az ismeretlen járókelők arcán azt az apró boldogságot, mikor meghallják, hogy a kedvenc dalukat gitározom. Hiányzott a friss levegő, hogy a magam ura vagyok. Hogy nem függök senkitől, és tőlem se függ senki.

Valami az orromnak csapódott, majd a teámba csobbant, szétfröcskölve azt. Egy pillanatig csak meredten bámultam a bögrém alján ücsörgő koktélparadicsomot, aztán nagyon lassan a konyhapultnál álló Pietrora emeltem a tekintetem. A srác majd megpukkadt az elfojtott röhögéstől. Kihalásztam a paradicsomot a teámból, és a fiú felé indultam. Ő csak állt a pultnál, amíg odasétáltam, s leraktam a bögrém. Letettem a paradicsomot az asztalra. – Bunkó – vetettem rá gyilkos pillantást. Megkerültem a pultot, közben észrevétlenül elvettem egy piros bogyót a szélén lévő tálból. Mikor a háta mögé kerültem, ő már a kávéjával foglalkozott. Villámgyorsan beejtettem a pólója nyakán a paradicsomot, s hatalmasat csaptam a hátára. Éreztek a szétnyomódó termést a tenyerem alatt, de már nevetve száguldottak is a szobám felé. Nagyon meglephettem Pietrot, mert csak közvetlenül az ajtóm előtt ért utol.

-Csak visszaadtam! – emeltem közénk kezem védekezően, a futástól és a nevetéstől kifulladva. Ő csak nem sok jót ígérően méregetett, majd lassan elhátrált.

-Jössz te még az én utcámba. – Miután elért a szobájáig, elkezdte lehámozni magáról a felsőjét, és már sokkal Pietrosabban folytatta. – Fúj, Cas, ez undorító!

Csak nevettem. – Máskor jobban vigyázol, teagyalázó.

-Ó, az aztán biztos – bizonygatta, miközben belépett a szobájába. – Paradicsomtrancsírozó.

-Mi van már megint? – dugta ki fejét Clint az ajtóján. Szeme alig nyílt résnyire, nyilván az ágyból mászott ki.

-Semmi! -mondtuk egyszerre Pietroval. Clint csak a fejét csóválta, és magára csukta az ajtót. Összenevettem a fiúval.

Öt perc múlva már megint a fotelben ültem, kezemben egy újabb bögre teával. Wanda már nekilátott gofrit sütni, épp akkor öntötte a tésztát a gépbe. Pietro sétált be, én pedig védelmezőn letakartam a teámat, és összehúztam a szemem. Ő csak rámnyújtotta a nyelvét, amit egy grimasszal viszonoztam.

A következő érkező Tony volt, aki bőszen szimatolva jött be a lift felőli folyosóról. Azonnal mohó kiskutyaszeme lett, mikor megpillantotta az éppen akkor elkészülő első gofrit.

Clint és Steve is pont akkor toppantak be. Clint villámgyorsan felmérve a helyzetet odaszaladt, és egy „Na azt már nem!" kiáltással elhappolta Stark elől a kaját.

Wanda csak nevetett, s három másodperc múlva már újabb édesség illatozott a tányéron. Tony azonnal a kezébe kapta, és a hűtőhöz sietett. Addigra Steve és Natasha is már a pultnál ültek, előttük egy-egy üres tányér. Tony egy üveg nutellával és a gofrijával a markában huppant le a kapitány mellé. Komótosan megkente a sütit, és újból felállt a helyéről, de szemmel tartva Clintet. Azonban mikor visszaült, kezében egy pohár tejjel, a tányérja megint üres volt, ellentétben Steve szájával. Majdnem kipukkadtak a pofazacskói, miközben próbálta röhögés nélkül és minél gyorsabban megrágni Stark gofriját.

A férfi durcásan viharzott a kanapéhoz. Addigra Wanda már egy egész kupac gofrit megsütött, de az erejével védte a kezeinktől. Kérlelő szemekkel tartottam elé a tányéromat, mire ő egy sóhajjal kettő édességet is belepottyintott. Vigyorogva mentem vissza a fotelhoz. Megtorpantam Tony előtt, és az egyik gofrit odanyújtottam neki. Meglepődve vette el, én pedig végre belesüppedtem a fotel matracába.

-Tényleg – kezdte teli szájjal Stark -, eldöntötted már, hogy maradsz vagy mész?

Megfagyott a levegő. Abbahagytam a gofrim rágását, és a többiekre pillantottam.

-Maradsz, ugye? – Wanda riadt arccal nézett rám. Lassan megrágtam a gofrit, és lenyeltem.

-Még nem tudom.

-De az jó, ha nem tudod, el akarsz-e menni, igaz? – Pietro tekintetet ugyanolyan volt, mint a testvéréé.

Óvatosan bólintottam. – Mindenképpen haladás. De csak holnap jár le az egy hét, igaz? – Tony némán (és teli szájjal) helyeselt.

A hangulatot Banner oldotta fel, aki a következő pillanatban került elő.

-Ó, jó reggelt. Már ilyen késő van? – lenyeltem az utolsó falat gofrit is, és a mosogatóhoz vittem a tányért.

-Köszönöm a reggelit. – Kimentem a nappaliból, be a szobámba. Leültem az egyik sarokba, ahol az üvegfal kezdődött, és csak bámultam New Yorkot.

Eszembe jutottak a terveim. Hogy lemegyek DC-ig, és onnan is tovább. Hogy talán nem északnak vándorlok majd a meleg elől, hanem délre, egészen a Tűzföldig. Hogy talán végigjárom Chile-t, mert megtehetem, és útba esik. Hogy esetleg úsztatok majd egy liliomot a Csendes-óceánon, ahogy Max megkért.

Visszagondoltam arra a két évre, amit közöttük töltöttem. Rám és Maxre. A napra, mikor megkaptam a rókát. Max tetoválásaira.

Mindenre.

Hiányoztak. Hiányzott, hogy egy család része legyek. És arra is rájöttem, hogy az ikrek is hiányozni fognak. Meg Clint, ahogy apáskodott fölöttük. Stark és a béna viccei. Az a minőségen aluli tea.

Kopogtak.

-Igen?

Wanda lépett be. – Bocsi a konyhában történtek miatt. Nem akartunk nyomás alá helyezni, vagy ilyesmi, csak... na mindegy. – Egy ideig csöndben állt az ajtóban, én pedig arra gondoltam, mennyire szívesen töltenék velük még több időt.

-Tényleg? – kapta föl a fejét a lány. Zavarodottan néztem rá.

-Mi tényleg?

-Hát, hogy.... szívesen töltenél velünk több időt.

Összevontam a szemöldököm. – Hangosan is kimondtam?

Wandának elkerekedett a szeme. – Ó, nem, bocsi! Csak, túlságosan a gondolataimba merültem, a tieid pedig nagyon hangosak voltak. Általában nem hallgatódzok, de mikor nagyon eltöprengek, előfordul. – Kínosan elmosolyodott. – Bocsi! Tényleg.

Meglepetten egyenesedtem ki. – Tudsz gondolatolvasni?

Wanda szégyenlősen sütötte le a szemét. – Igen. És befolyásolni is. Tévképzeteket kelteni. Meg ilyesmi. – Úgy húzta össze magát, mintha arra számított volna, mindjárt megdobálom.

-De hát ez nagyon menő! – Hatalmas vigyor kúszott az arcomra. – A szívatások lehetőségeinek határa a csillagos ég! A nagyon, nagyon messzi csillagos ég. – A lány csodálkozva, de elnevette magát. – Ez a képességed. Na és? Ettől még nem fogok másképp nézni rád. – Rájöttem, hogy az a hálás mosoly is hiányozni fog.

-Figyelj – Wanda óvatosan beljebb lépett, majd biztató bólogatásomra besietett és becsukta az ajtót. – Arra gondoltam, hogy ma sütnék. Egy csomó mindent. Ééés... nem lenne kedved csatlakozni?

Felpattantam. – Gyerünk!

Wanda felnevetett. – Hohó, nyugi van. – Az ajtó felé tartottam.

-Ha tudnád, milyen régen tudtam úgy istenigazából sütni akármit is... - megfogtam a csuklóját és kivezettem a szobából. – Mivel kezdünk? Sütit sütünk? Húst? Rakott valamit?

Wanda még jobban nevetett. - Hát, felevetődött a tökös pite gondolata, meg a mézes krémesé. Meg Pi lasagnaért is nyafogott.

-Én mindben benne vagyok! - csaptam össze a kezem. Már javában a folyosón jártunk. A nappaliból kiáltozás és csapkodás hallatszott. Ahogy beléptünk, megpillantottam Clintet és Pietrot egy heves kártyaparti közepén. Mindkettejük feje vörös volt az erőlködéstől és az ordítástól, s majdhogynem szünet nélkül verték tenyerükkel az asztalt. Natasha és Banner vidáman nézték őket a kanapéról. Mint Wandától az elmúlt héten megtudtam, nagyon közel álltak a járáshoz; ez meg is látszott egymáshoz simuló combjukról.

Wandával bevettük magunkat a konyhai részlegbe. Időközben Clint és Pietro befejezte a játékot, és lihegve ültek a dohányzóasztal két oldalán, majd elkezdték egy újabb menethez rendezni a lapokat.

Az egész napos sütés teljesen lefoglalt. A pite, krémes és lasagne után még nekiálltunk egy adag pogácsának lazításként, és végül még egy óriási fahéjas kalácsot is csináltunk.

A nap végén nyakig lisztesen és hullafáradtan vánszorogtam a szobába. Vettem egy gyors zuhanyt, aztán gyakorlatilag pofával dőltem bele az ágyba. Azonban sokáig nem jött álom a szememre.