Puha.

Puha és csend.

Nem, mégsem. Pittyegés. És halk moraj.

Grimaszolva nyitottam ki a szemem. Egy kórházi szobára erősen hajazó helyiségben voltam. A pittyegés a körülöttem lévő gépekből jött, a moraj pedig az ablakon túlról. Magasan lehettem, ha így beláttam New Yorkot.

Felültem. Nem fájt semmim, s még a rókát is éreztem a tarkómon. Nyilván elájultam, mikor megállítottam azt a panelt az összedőléstől. De hogy az a kék fény mi volt...

Egy férfi lépett a szobába. Távolságtartón, óvatosan nézett szemüvege mögül, miközben felém tartott.

-Jó reggelt. Hogy érzi magát? – lépett a mellettem csipogó gépekhez. Gyorsan a kezemre pillantottam, szerencsére nem kaptam infúziót. Csak akkor vettem észre a kórházi lebernyegem alól kilógó csöveket. Bekukkantottam a ruha nyakán, pusztán tapaszok voltak. – Hogy hívják? – folytatta a férfi. Tüntető némaságomon halkan kuncogva felnézett, majd kezet nyújtott. – Dr. Banner.

Kezet ráztam vele. – Remélem érthető a bizalmatlanságom. Elvégre egy hajléktalan nem kerül csak úgy ilyen magasra. – Pillantásom újra az ablakra tévedt.

-Egy hajléktalan nem állít meg csak úgy összedőlő paneleket.

Jogos érv. – Mit akar? – A fickó írogatni kezdett az irattáblájára. Jobban szemügyre vettem.

-Én, semmit. – Barna, göndör haj. - Csak elvégzek néhány vizsgálatot, amire megkértek. – Orvosi köpeny, átlagos kiállás. Szemében volt valami félénkség, mintha tartana attól, a következő pillanatban mi történhetne vele. Vagy a környezetével. Vizsgálódásomat egy belépő másik férfi szakította meg.

-Helló doki! Á, látom felébredt. Remek. Lenne pár kérdésünk a kisasszonyhoz – nézett rám a körszakállas fickó. Barna szeme kihívóan és csábosan mért végig. Felemeltem az állam, és kissé szúrósan néztem vissza rá. Ha harc hát legyen harc. – Öltözzön fel! A folyosón várunk magára. – Azzal kifordult a teremből. A szemüveges kínosan rám mosolygott, s egy műanyag rekeszre mutatott. – Ott vannak a ruhái – majd ő is kiment.

Gyorsan kibújtam a ruhából, leszedtem a tapaszkákat a mellkasomról, és magamra kaptam a cuccaimat. Rájöttem, a hátizsákom és a gitárom a robbanásnál maradhatott.

Halkan szitkozódva léptem ki az ajtón. A körszakállas pasas pár méterre állt. – Ó, vigyázzon a szájára! A kapitány nem szereti az ilyen beszédet. – Megforgattam a szemem. Már a katonaság is? Hurrá.

-Mégis ki maga? Meg az a.. dr. Banner? Meg akikhez éppen megyünk? – Pucér talpam csattogása a folyosó padlóján egész vidámnak hatott.

-Hogy ki vagyok én? – kérdezett vissza a férfi. – Most elnézem neked, mert civilben vagyok. – Megállt, s kezet nyújtott. – Tony Stark, alias Vasember.

Értetlenül néztem. Vasember? Viszont, ha az ingén az a kék jel nem csak valami fluoreszkáló minta, hanem ő maga... - Maga valamiféle kiborg?

A férfi felháborodottan nézett rám. – Kislány, mégis hol élt az elmúlt években?! – Hűvösen felhúztam a szemöldökömet, mire ő sóhajtva továbbindult. – Csak legyünk túl ezen...

Egy perc múlva beléptünk egy szobába, ami valamiféle konferenciateremnek tűnt. Az egyik fal teljes egészében üvegből volt; a felhőkarcolók közt a távolban egy zöld foltot láttam meg. Édes istenem, olyan messze van a Central Park? Tekintetem a szobában tartózkodókra vándorolt. Csupán két nő volt jelen, egy vörös és egy étcsokibarna hajú. A vörös kutatón, a barna érdeklődve nézett. Felfedeztem a dokit aki a vörös mellett ült. A barna hajú lány a mellette lévő hirtelenszőke fiúval pusmogott, kinek fakókék fölsője ismerősnek tűnt.

A körszakállas – Stark – egy másik szőke mellé huppant le. Intett, hogy üljek le, így kelletlenül helyet foglaltam az utolsó szabad széken, az asztalfőn.

-Nos, Miss... - kezdte a Stark mellett ülő. Na, a nevemre várhat. Egy mukkot se szóltam. Sóhajtott. – Biztosan szeretné tudni, miért is van itt. – Még mindig hallgattam. – Ugye ön volt az, aki megállította azt a panelházat? – Megvontam a vállam.

-Maguk nyilván így gondolják, ha itt vagyok.

-Itt egy felvétel arról, ahogy kiszabadít egy anyát és a fiát – szólalt meg a vörös nő. Az egyik falon, ami ezek szerint képernyő is volt, egy rossz minőségű videó indult el, rajta velem. Feszülten figyeltem, a második robbanás után a kis család merre menekült. Láttam, ahogy kifutnak az út szélére és... hopp, ott a táskám meg a gitárom! Egy másodperc múlva újra csak én voltam látható. Épp akkor eresztettem ki az erőm. Mikor az épület megállt, összeestem, majd egy kék villanás, s hűlt helyem volt.

-Mikor hallottunk a robbanásról, azonnal kiküldtük egy emberünket. Pietro épp azután ért oda, hogy ön megakadályozta az épület összedőlését, és látva, hogy elájult, ide hozta.

-Hát igen, én már csak a nap hőse maradok – sóhajtott szemtelenül a hirtelenszőke srác.

-Ön egy regisztrálatlan, szupererővel bíró személy – folytatta a Stark mellett ülő -, akiről nekünk hivatalosan is nyilatkoznunk kell majd. Egyenlőre nem tekintjük veszélyforrásnak, de utána kell néznünk a képességeinek... és a személyes háttérének is.

Fölhúztam a lábaimat a székbe. – Már bocsánat, de... előbb elárulnák, kik is maguk, és ez mitől is a kötelességük?

A hirtelenszőke srác – Pietro? – felnevetett. A többiek zavarodottan meredtek rám.

-Ó, tényleg. Ha engem nem ismert, hogy is tudhatna rólunk – szólalt meg Stark, aztán tapsolt és rám vigyorgott. – Mi vagyunk a Bosszúállók.

A következő hosszú és kínos csendet dr. Banner törte meg. – Gyakorlatilag az embereket védjük. Belső és külső támadásoktól egyaránt.

-Ha már itt tartunk – nézett Stark a hirtelen pittyegésbe kezdett órájára -, jelenésünk van. Barton és Maximoffék, ti maradtok és kényelembe helyezitek az új lányt. Banner, te is; kezdd el a vizsgálatokat. Többiek, irány Kanada!

-Gondolom, az úton tervezel tájékoztatni minket – sóhajtott a mellette ülő szőke.

-Igazad van, mint mindig, Kapitány! – Áhá, tehát ő az aki nem szereti a mocskos szájat. Ahogy az emberek kifelé tartottak a teremből, ő megállt a székemnél. – Tudom, hogy kellemetlen ez az egész, de nekünk kell megcsinálni, hacsak nem akarjuk a katonaság kezét a dologban.

-Magával még nincs benne?

Eleresztett egy mosolyt. – Nem úgy kapitány.

-Steve! Kapkodd a formás csülkeidet, ne szórakoztasd a kisasszonyt! – Stark megjegyzésére Steve füle mintha kipirosodott volna, de nem tudtam megnézni, mert ő is kiment.

Öten maradtunk a szobában. Banner, Pietro, a barna lány és egy másik férfi. Dr. Banner állt fel először.

-Ha nem gond, levennék tőled egy kis vért, és elvégeznék pár vizsgálatot. Na meg... az erődről is jó lenne beszélni.

-Aztán természetesen körbevezetnénk és kapnál egy szobát – mosolygott ráma barna hajú lány, miközben felém indult. – Wanda vagyok.

-Helló – ráztam meg a kezét.

-Én meg Pietro – kék fény villant, majd egy fuvallat kíséretében a hirtelenszőke srác is mellettem termett. – És te?

Az alatt a három perc alatt, amit egy szobában töltöttünk, pik-pakk felmértem milyen személyiség. Hisz ismertem hozzá hasonlót.

Tudtam, hogy jól ki fogunk jönni.

Kekecen rámosolyogtam, majd Wanda felé fordultam. – Cas.

-Skacok, hagyjátok, hogy Banner elvigye kivizsgálni. Utána szervezhettek pizsipartit. Amúgy Clint – bólintott oda az utolsó fickó, amint kiterelte Wandát és Pietrot. Bannerrel is elhagytuk a szobát, majd végigvezetett jó pár folyosón, mire elértünk a laborba.

Betessékelt az ajtón, s intett, hogy üljek fel az egyik asztalra. – Szóval Cas. – Előszedett pár tűt és ampullát. – Állandó betegség, fájdalmak, gyógyszer, amit rendszeresen szedsz?

-Hacsak a meghűlés nem számít, nincs. – Feltűrte a pulcsim ujját, s átkötötte a felkarom, majd rövid keresgélés után a karomba szúrta a tűt.

-Eddig semmilyen nyilvántartásban nem találtunk. Nem tudjuk a neved, a korod, honnan jössz.

-Nem is baj. – Meglepődve nézett fel. Sóhajtottam. – Nem személyes. Csak túl sokáig bujkáltam, és nem tervezem abbahagyni. Na meg... mégis csak egy csapat idegen forgolódik körülöttem, akik az erőm miatt figyeltek fel rám, és nem hiszem, hogy ez bárkinek is kényelmes lenne.

-Persze – bólintott, s kihúzta a tűt. – De azt hiszem, a többiek új csapattagként tekintenek rád. Sokan kerültek úgy ide, mint te.

- Megállítottak egy ledőlő épületet? – húztam fel a szemöldököm.

-Vagy épp ők döntötték le. A lényeg – világított egy lámpával a szemembe -, hogy egy hétig minimum itt maradsz. Az eredmények meg a protokoll miatt is. És ezidő alatt nehéz lesz minden információt eltitkolni magadról. – Eltette a lámpát. – Nem vagyok jó az ilyen szövegekben, ez a kapitány asztala. Az erődet egyenlőre hanyagoljuk, jó? Úgyis szóba kerül majd, de addig is szokj minket.

-Rendben – ugrottam le az asztalról. – De azért köszönöm!

A doki csak halványan mosolygott, ahogy kiléptem az ajtón.