– Anya, Apa, segítsetek gyorsan! Ég a karácsonyfa!

Rögtön nyílik is a konyha ajtaja, és egymás után lép be Anya és Apa a szobába.

– Úristen! Mit csináltál, Emese? – ordítja le a fejemet Anya, nem mintha ez már bármin is változtatna.

– Drágám, erre most nincs idő! Gyorsan kihúzom az égősort a hosszabbítóból, addig töltsd meg a felmosóvödröt, vagy bármit, amit találsz! – Apa próbál nyugodt maradni, de a hangján hallom, hogy ő is be van pánikolva.

Leülök a földre, és zokogni kezdek. Még mindig nem akarom elhinni, hogy ég az egész szoba. Anya és Apa eltűntek a konyhában, de innen hallom, hogy veszekednek. Korábban még sosem hallottam őket így veszekedni.

– Mondtam, hogy ne hagyd égve a gyertyákat, ha egyedül hagyod Emesét! – hallom Anya kiabálását.

– És mégis honnan tudhattam volna, hogy fel fogja gyújtani a házat? – kapja fel a vizet Apa.

– Mert talán egy hétéves gyereket nem hagyunk felügyelet nélkül, égő gyertyákkal a szobában! – szitkozódik Anya.

– Hiába kiabálsz velem, ez nem segít a helyzeten. Vidd gyorsan a vödröt, én addig feltöltöm a lavórt!

Anya lép be a szobába, kezében a teli felmosóvödörrel. Egy nagy lendülettel ráborítja a vizet a tűzre, mire füst teríti be az egész helyiséget. A tűz viszont tovább ég, a karácsonyfa és a függöny mellett pedig már Apa papírjai is lángra kaptak az asztalon.

– A fenébe már! – Anya fordul, Apa pedig váltja őt a nagy lavórral.

Amíg én csak tehetetlenül bőgök, addig ők a vizet hordják, miközben egymással kiabálnak, és főleg Anya nagyon csúnyán beszél. Miért történik ez? Miért?

– Így nem megyünk semmire! Hívom a tűzoltókat! – visít Anya.

– Hívjad, de gyorsan, mert hordani kell a vizeket. Legalább ne égjen már le az egész ház! – hallom Apa zaklatott hangját.

Anya hamarosan már a telefonba beszél, miközben Apa kiszalad a kert felé, hogy behozza a locsolócsövet, amivel el tudná oltani a tüzet. A sírás közben próbálom összeszedni magam, hátha én is tudnék valamit csinálni, de amint felkelek, Anya megfogja a kezemet, miután befejezte a hívást:

– Nemsokára itt vannak a tűzoltók – köhög a füsttől, miközben én is egyre nehezebben veszem a levegőt, és kaparja valami a torkomat. – Ezt már esélyünk sincs eloltani. Gyere, kislányom, nem maradhatunk itt, ki kell menni az utcára! – rángat magával.

Tovább bőgök, miközben magam mögött hagyom Anyával az égő házat. Miért történik ez? Miért? Csak ugyanazt tudom magamban ismételni.

– Hagyd a fenébe, drágám, ezt nem tudjuk mi eloltani – kiabál Anya Apára. – Mindjárt jönnek a tűzoltók, ne menj vissza, mert meg is fulladhatsz a füstben!

– És akkor nézzem végig, hogy teljesen leég a házunk? Itt van nálam a slag, azzal már menni fog! – Apa szalad is befelé a lakásba. – Addig ne mozduljatok, maradjatok itt kint!

Kint állunk a hidegben, és már nemcsak én sírok, hanem Anya is. Te jó ég, mit tettem! Bárcsak vissza tudnám csinálni az egészet, de hiába, már késő. Orrfacsaró füst száll mindenfelé, a lángok pedig kicsapnak az ablakokon, és észreveszem, hogy már a tető is ég. Anya rákiabál Apára, hogy jöjjön ki onnan, és bízza majd az oltást a tűzoltókra, de ő nem tágít.

– Apa, gyere ki! Apa! – kiabálok én is a sírás közben. – Kihozom Apát! – szipogok Anyának, de ő még erősebben szorítja a kezemet.

– Apa kijön nemsokára, de ne menj oda, mert veszélyes! – kiabál rám.

Menthetetlenül sírok. Hosszú percek telnek el, mire meghallom a sziréna hangját valahonnan a távolból.

– Mindjárt itt vannak, semmi baj, minden rendben lesz, Emese! – Anya szipogva próbál vigasztalni, de azt gyerekként is fel tudom fogni, hogy bizony nagy a baj, és semmi sem lesz rendben, nemhogy most, de már soha az életben.

A sziréna egyre hangosabban búg, és rövidesen meg is érkezik a piros tűzoltóautó. A tűzoltók kipattannak kétoldalt, majd rögtön húzzák is ki a tömlőt a kocsiból. A szomszéd bácsi és a felesége is megérkezik a mellettünk lévő telekről, akik láthatóan segíteni akarnak, de a tűzoltók leintik őket, így csak mellénk állnak, és nyugtatni próbálnak minket, miközben azt kérdezik, hol van Apa.

A tűzoltók, akárcsak a mesekönyvekben, olyan ügyesek és gyorsak, ahogy oltják a tüzet, majd miután Anya kiabál nekik, hogy Apa még bent van, próbálnak minél hamarabb bejutni, hogy kihozzák őt.

A percek csak telnek, mialatt már egyre kevesebb helyen ég a ház, a fekete füst viszont továbbra is száll a magasba, miközben Anyával együtt zokogunk a hidegben.

– Apa miért nem jön már? – kérdezem tőle megszeppenve.

– Nemsokára jön, kislányom – húz szorosan magához.

– Ugye megmentik a tűzoltók? – teszem fel az újabb kérdést riadtan.

– Igen, Mesi, ne félj! – Anya még az eddigieknél is jobban sír. – Meglátod, Apa nemsokára itt lesz velünk...

✦

– Emese!

Hirtelen mintha Apa hangját hallanám, de aztán rájövök, hogy másvalaki kiabál hozzám, miközben próbál felrázni.

– Emese! Kelj fel! Mondd, hogy élsz, kérlek!

Lassan nyitom ki a szemem, és a bazaltos háttér előtt rögtön meglátom Csongort, aki egészen közelről néz engem.

– Hála az égnek! Basszus! – fújtat, majd hátrébb lép.

Felülök, de amint körbepillantok, megszédülök. A szívem hevesen ver, miközben reszketek, a ruhám pedig olyan nedves az izzadságomtól, mintha csak egy kemencébe toltak volna be. Még mindig az alagútrendszerben vagyok, az élő lávaszörnynek azonban már se híre, se hamva, csupán az obszidiánná kövült maradványai hevernek mindenfelé.

– Mi történt? Azt hiszem, elájultam – kérdezem.

– Hát ezt én is kérdezhetném! – Csongor arcára az eddigi pánik helyett harag ül ki. – Nem megmondtam, hogy neked tilos ide a lejövetel? Meg is halhattál volna!

– Csak kíváncsi voltam, mi van az ajtó túloldalán, de nem gondoltam, hogy ez lesz a vége – válaszolok remegő hangon, de ez nem hatja meg őt:

– Amióta csak idejöttél, baromságok jutnak az eszedbe! – szid tovább. – Az a szerencse, hogy a macska felébresztett, aztán láttam, hogy hiányzik a kulcs, és még időben leértem a nyitva hagyott ajtón keresztül. Ha már csak a földrengésre kelek fel, az rég késő lett volna! – A keze ökölbe szorul az idegességtől, de egyben azt is látom rajta, hogy megrémült. A lelke mélyen biztosan szeret és félt engem.

– Bocsánat... – Többet nem is tudok mondani, helyette szipogni kezdek.

– Ez nem egy olyan dolog, amit ennyivel le lehet rendezni. Ma éjszaka átléptél egy határt, és nemcsak kockára tetted az életedet, hanem lejöttél egy olyan világba, amihez nektek, hétköznapi embereknek semmi közötök! – oktat ki.

– Tényleg sajnálom. Ne haragudj rám... – Csak törökülésben gubbasztok és bőgök. Sajnos igaza van. Majdnem meghaltam, és beleavatkoztam olyanba, ami nem tartozik rám. Van egy olyan érzésem, hogy ezek után pakolhatok össze, és mehetek világgá. Pedig olyan jó volt itt minden! De csakis a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy elveszítettem a bizalmát, és innentől már nemhogy szerelmileg nem lesz nála esélyem, de emberileg sem. Teljesen leírtam magamat a szemében...

Csak itatom az egereket, de aztán Csongor tenyerét érzem a vállamon, amint lehajol hozzám:

– Jól van, ne ríjál már! A lényeg, hogy nem esett bajod. Gyere, menjünk vissza a felszínre.

Könnyes szemmel nézem, ahogyan felém nyújtja a kezét, ami tele van égési sérülésekkel. Óvatosan megérintem a tenyerét, majd feltápászkodok, a fejemet viszont továbbra is leszegem.

– Most már tudod, mi van itt, és legközelebb már eszedbe sem fog jutni, hogy legyere ide. A lávaszörnyeket meg amúgy is nekünk, táltosoknak a feladata elpusztítani, ti nem is tudnátok ezt megtenni – magyaráz, miközben elengedi az kezemet, és csak int, hogy induljunk előre a bazaltlabirintusban.

– Ígérem, nem fogok többé ilyet tenni! – követem Csongort. Szerencsére már kevésbé szédülök. Talán a sokktól ájulhattam el, vagy hőgutát kaphattam, és csak neki köszönhetem, hogy nem haltam meg. A bőrömön kisebb égési sérülések látszódnak, amik ha nem is nagyon, de azért fájnak. A szörny hála istennek nem jutott el odáig, hogy komolyabban károsítsa a hámszövetem.

Némán gyalogolok a lávatavakat és a szörnymaradványokat kerülgetve, miközben megakad a szemem Csongor kezében a sólámpán, ami gyenge kék fénnyel pulzál, jobban megnézve pedig kisebb örvényeket is észreveszek benne, mintha csak a Neptunusz gázelegye keringene a belsejében.

– Amúgy azzal a sólámpával lehet elhárítani a lávaszörnyek támadását? – töröm meg a csendet.

– Valami olyasmi. Igazából nem is sólámpa, hanem egy különleges kristály. – Csongor sejtelmesen rám néz, de aztán visszafordul előre. – Az erejét viszont csak mi, táltosok tudjuk használni, a hozzád hasonló hétköznapi emberek nem. Olyan energiájú jégszilánkokat tudunk varázsolni, amik rögtön obszidiánná szilárdítják a lávát, de ehhez erősen kell koncentrálunk. Félre kell tenni minden félelmünket.

– Nem semmi! – A szám is tátva marad, és elcsodálkozom, hogy vajon mibe csöppentem. Ha más mesélné nekem, hogy léteznek föld alatti bazaltjáratok, lávaszörnyek, táltosok és különleges kristályok, valószínűleg hülyének nézném, de ennek egy részét most a saját szememmel látom, illetve Csongornak is hiszek. Szívesen megnézném, hogyan működik ez a varázslat, de lehet, tényleg jobb, ha nem avatkozok bele ebbe. Így is elég sokkoló volt ez a kaland.

– De erről senkinek egy szót sem! – teszi hozzá fáziskéséssel. – Így is már jóval többet tudsz, mint kellene. Felmegyünk a lépcsőn, onnantól pedig elfelejted, amit láttál, és nem tudsz semmiről. Rendben?

– Rendben... – Váratlanul lelkiismeret-furdalásom támad, hogy belekevertem magamat ebbe az egészbe. Csongor olyan kedves és elnéző velem még így is, pedig csak teher vagyok neki. Miattam kellett kockára tennie az életét, mert biztos, hogy az orgona miatt rengett megint a föld, és jött elő egy újabb szörny mindössze fél nap különbséggel.

Csongor mögött baktatok. Csak egy bokszeralsó van rajta: gondolom, sietett lefelé, amikor Galuska felkeltette, és rájött, hogy elvittem a kulcsot. Az izmos testét fürkészem, amin friss égési sérülések láthatóak. Ránézni is fájdalmas, és felrémlik, hogy talán Apa is így járhatott azon a borzalmas szentestén...

– Jobban vagy már? – Csongor hátrafordul, és mintha csak minden rezdülésemet érezné.

– Jobban vagyok, azt hiszem... – Elkapom a tekintetét, miközben egy kicsit még mindig reszketek.

– Elhiszem, hogy megrémültél – fordul ismét előre, majd jobbra indul a következő elágazásnál.

– Igazából nem csak erről van szó, ami most történt. Csak... Csak eszembe jutott az apám – nyögöm ki, miközben követem őt.

– Ó! Neki is köze van ahhoz, hogy annak idején intézetbe kerültél? – érdeklődik.

– Ha úgy vesszük, igen, de tehetni nem ő tehet róla. De mindegy, ne is beszéljünk most erről – csuklik el a hangom.

– Bocsánat, nekem nem kellett volna felhoznom – mered előre, és láthatóan azon töpreng, mi nyomhatja a lelkemet.

– Ja, semmi, semmi. – Ösztönösen cselekszem, és magam is meglepődöm, amint hátulról átölelem Csongort, mire neki lecövekel a lába. – Már az is nagy segítség, hogy itt vagy nekem – bújok hozzá. Legszívesebben egy csókot is nyomnék az arcára, de azt már nem merem megtenni.

– Jaj, te lány! – nevet egy rövidet, de aztán felszisszen, amikor még szorosabban simulok a hátához.

– Bocsi! – lépek vissza rögtön, és szabadon eresztem őt.

– Ilyenkor sajnos még fájnak az érintések – ad magyarázatot.

– Ez is miattam van, mert le kellett jönnöd a szörnnyel harcolni – szegem le a fejemet, ugyanakkor az is eszembe jut, hogyha Csongornak nem lennének fájdalmai, akkor lehet, le sem rázott volna...

– Az orgonát mondjuk tényleg kár volt nyomkodnod, mert akkor valószínűleg nem lett volna ez, mivel az utóbbi időben is legfeljebb csak hetente voltak támadások. De ettől függetlenül bármikor ilyen van, úgyis fel kell vennem a kesztyűt, és mindig károsodik a bőröm, szóval egy alkalom ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz – legyint.

– Elhiszem... – Magam elé nézek, miközben próbálom megkeresni az összefüggéseket, de továbbra is sok minden homályos marad. Annyi biztos, hogy az orgonának van ehhez köze, de vajon máskor ki szokta nyomkodni, hogy előjönnek a szörnyek? És miért sérül ilyenkor Csongor bőre, amikor a sólámpát, illetve pontosabban a kristályt használva simán le tudja győzni ezeket a lényeket? Megannyi kérdés kínoz, de aztán úgy vagyok vele, hogy ezek már tényleg nem rám tartoznak. – Sajnálom, hogy ez ilyen fájdalmas tud lenni a bőrödnek. – Végül csak ennyit mondok együttérzően.

– Ugyan, katonadolog. Reggelre már szerintem sokkal jobb lesz, de ha nem, még mindig bekenhetem hidratáló lóbalzsammal – könnyelműsködik.

– Ha gondolod, szívesen bekenem a testedet – csapom le rögtön a magas labdát. – Ha mást nem, azért, hogy kiengeszteljelek – hebegek zavarodottan.

– Ja, nem kell. Felnőtt ember vagyok, megoldom magam is – makacskodik, miközben hátrapillant felém. Akárhogyan is nézem, elpirult az arca, bár igaz, ez a föld alatti hőségtől is lehet.

– Akkor legalább a hátadat hadd kenjem be, mert azt nem éred el rendesen – flörtölök vele, de sajnos hiába.

– Miért kell mindig elmenned a végletekig, Emese? Megbeszéltünk valamit – marad tárgyilagos, a hangjában azonban egy kevés határozatlanságot is felfedezek.

– Tudom, tudom, és amúgy igazad van. De remélem, hogy ezek után nem akarsz kidobni – aggodalmaskodom.

– Nyugodj meg, nem foglak! – tér vissza a morcos Csongor. – Csak tartsd be a játékszabályokat, ennyit kérek.

Csongor váratlanul letér a szélesebb útról, és egy kisebb hasadékon folytatja az útját. Először meglepődöm, hogy miért arra megy, de amikor meglátom a magasba vezető meredek lépcsőt, rájövök, hogy ő velem ellenben tökéletesen ismeri a helyszínt. Ebből a szögből nézve fel sem tűnt, hogy a lépcsőhöz vezető alagút ennyivel keskenyebb, így nem is csoda, hogy korábban csak körbe-körbe bolyongtam, és sehogyan sem találtam a kijáratot.

Felfelé caplatunk a bazaltba vésett lépcsőfokokon, én pedig hamar lihegni kezdek. A francba, lefelé sokkal könnyebb volt jönni! Nagy levegőket veszek, miközben izzadok, de ez a rohadt lépcsősor mintha soha nem akarna véget érni. Le is maradok Csongortól, aki aztán megáll, amint ezt észreveszi:

– Na mi van, nem bírod az iramot? – pimaszkodik, mire én nem is válaszolok, mert akkor szerintem kiköpném a tüdőmet. Ő bezzeg úgy áll egy helyben vigyorogva, mintha csak sziklából lenne, és egyáltalán nem látszik rajta, hogy bármennyire is kifáradt volna. Igazi férfi, aki elpusztíthatatlan, és mindig ott van, amikor szükségem van rá. Talán ezért is szeretem őt ennyire...

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire felérünk a pincéhez, ahol már meglepően hideg van, így dideregni kezdek. Csongor bezárja mögöttünk a hatalmas faajtót, aminek a kulcsát a zárban hagytam, emellett felveszi zseblámpát is, ami még a lejövetel előtt esett ki a kezemből, és valahogyan visszapattogott a pincébe.

– Aztán remélem, ezek után úgy fogsz aludni, hogy délig fel sem ébredsz – viccelődik velem.

– Hát ezek után biztos! – eresztek el egy halk nevetést, miközben megkönnyebbülök. Fent vagyok a biztonságot jelentő felszínen, és ép bőrrel megúsztam ezt a kalandot, ráadásul már Csongor sem haragszik rám. Egyúttal valóban érzem, hogy fáradt vagyok, és alig várom, hogy bevethessem magamat a dunyhámba.

Csongor már tenné vissza a helyére a kristályt, de az kicsúszik a kezéből.

– Basszus! – kiált fel. A kristály majdnem a földön végzi, de a gyors reflexeimnek köszönhetően még időben sikerül azt elkapnom. – Szép mentés, Emese! – fúj ki egy nagy levegőt, de aztán huncut mosolyra húzódik a szája. – Talán mégsem vagy olyan ügyetlen, mint gondoltam.

– Hát kösz, igazán kedves vagy – nézek vele farkasszemet. Le sem tagadhatná, hogy nyíltan flörtöl velem, csak valamiért magának sem akarja beismerni, és inkább leráz azzal a kifogással, hogy fiatal vagyok hozzá...

Sóhajtok egyet, majd a kezemben tartott kristályt vizslatom, amiben kéken kavarog a fény, és ami a méretéhez képes nem is olyan könnyű. Nem akarom elhinni, hogy csak a táltosok képesek ezt használni.

– Tedd fel a helyére. Hiába nézed, nem fog belőle előjönni a dzsinn – neveti el magát Csongor.

– Haha, de vicces! – vágok vissza, de aztán a kristályra koncentrálok, és csak arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha örökre itt maradhatnék Csongornál. Akkor talán a múltamon is tovább tudnék lépni, hogy teljes vidámságban élhessem le az életem...

Nyugodtság járja át a testemet, egy pillanattal később azonban most majdnem én ejtem le a kristályt, ami felizzik, és akárcsak egy fényes villám, úgy ragyogja be kéken az egész pincehelyiséget.

Csongor szerencsére rögtön mozdul, és kiveszi a kezemből a már ismét csak gyéren pislákoló kristályt, de aztán elkerekedett szemmel néz rám:

– Lehet, nem is véletlen, hogy a sors szele idefújt téged hozzám...

––––––––––

Eddig tartott a nyolcadik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊