Veszek egy nagy levegőt, és lefelé indulok a mélybe. A lépcsőfokokat szabályosan vájták a bazaltba, és az alagút boltíve is szimmetrikus. Jobb oldalt egy vezeték fut végig a falon, ami a gyér fényű lámpákat köti össze, korlát viszont nincsen, így csak lassan és óvatosan tudok haladni, a tenyeremmel időnként a falnak támaszkodva, nehogy véletlenül elessek papucsban. Eleinte kellemetlenül hideg van, de ahogyan a föld gyomra felé közelítek, egyre magasabbá válik a hőmérséklet.

Egy örökkévalóságnak tűnik, mire meglátom a lépcső végét. A terep itt hirtelen megváltozik, és az utolsó lámpás után a boltív helyét átveszi a szabálytalan sziklás. A járat leszűkül, mintha csak eddig tartott volna az ember által kivésett alagút, innentől pedig már a puszta természet formálta volna a barlangrendszert. Már amennyire lehet ezt barlangrendszernek nevezni, hiszen itt mészkő helyett minden bazaltból áll. Egyáltalán szabadna ilyennek léteznie földrajzilag?

Amint leérek a lépcső aljára, rájövök, hogy valóban egy olyan helyen vagyok, amit nem tanítanak a földrajzórákon. A belmagasság itt már nagyobb a sziklahasadékban, az út többfelé elágazik, fényt pedig csak a sziszegve bugyborékoló, kénes szagú lávatavak és lávazuhatagok adnak. Egy ideig hezitálok, merre induljak, de aztán úgy döntök, hogy a legszélesebb utat választom. A bazaltos talaj meglepően sima és jól járható, egyedül arra kell figyelnem, hogy a szakadékokat és a lávát amennyire csak lehet, messziről elkerüljem. Úgy tűnik, a tüzes, izzó dolgok mindenhol kísértenek, most viszont sikerül félretennem a félelmeimet, mivel hajt előre a felfedezés izgalma.

Újabb és újabb elágazások következnek, időnként kisebb bazaltoszlopos csarnokokkal kísérve. Mindig a legkönnyebbnek látszó járatot választom, ahol kevésbé kell fel-le mászni, mialatt memorizálom az útvonalat, hogy majd visszataláljak. Továbbra is csak ámulok-bámulok, hogy miféle helyre csöppentem: mintha csak az alvilágba jutottam volna le. De vajon Csongor miért szokott lejönni ide, amikor földrengés van? Akármerre nézek, de a lávatavakon és a mindenféle formájú bazaltsziklákon kívül semmi érdekeset nem látok.

Izzadni kezdek, mivel perzselően forró a levegő, bár ez nem is csoda, hiszen lent vagyok valahol a föld mélyén, és mindenfelé láva izzik a tavakban és a folyókban. Menet közben megállás nélkül törölgetem a homlokomról a verejtéket, és tisztára úgy érzem magam, mintha egy szaunában lennék.

Már azon töprengek, hogy nincs itt semmi látnivaló, és akár vissza is fordulhatnék, azonban az egyik kanyar után egy furcsa képződményt veszek észre. Feketés színe határozottan elüt a szürkés bazalttól az egyik nem messze lévő lávafolyás fényében. Közelebbről is megvizsgálom a kőzetet, és bár nem vagyok geológus, de mintha csak obszidián lenne. Ami viszont ennél is érdekesebb, hogy mintha csak valami évmilliókkal ezelőtt megkövült, óriási százlábú maradványa lenne. Megszilárdult teste kígyóvonalban terül el az út mentén, helyenként polipszerű csápokkal és lángszerű tüskékkel tarkítva. Bizonyos téren félelmetes, de az a szerencse, hogy ezek a lények talán még valamelyik régmúlt földtörténeti korban élhettek, mostanra viszont már csak a fosszíliájuk maradt meg. Igaz, a kőzeten végigsimítva biztosan nem szénből, hanem a korábban tippelt obszidiánból állhatnak.

Még beljebb haladok, miközben egyre több ilyen élőlény kőbe zárt maradványát találom meg: némelyik egészen hosszú, és az útelágazásoknál is szétválik, valamelyik pedig egy-egy lávatóban végződik. Ezek a tavak itt már nagyobbak, és a partjuk sem sima, hanem tele van repedésekkel, mintha csak megnyílt volna a föld, és úgy alakultak volna ki.

Tovább kutakodom nyomok után. Annyi biztos, hogy ennek a helynek köze van a földrengésekhez, csak arra nem jövök rá, hogy milyen módon, na meg persze Csongor miért kell olyankor ide, és milyen szerepe van annak, hogy ő egy táltos. Egy ideig még barangolok ezen agyalva, de aztán úgy döntök, hogy lassan ideje visszafordulnom, és majd megpróbálok nála puhatolózni, hogy mi ez az egész hely itt, a föld mélyén.

Ezután azon morfondírozok, hogyan juthatnék vissza úgy, hogy Csongor ne tudja meg ezt a kis kalandomat, de mivel észre fogja venni, hogy levágtam a kulcsot a nyakából, így rögtön rá fog jönni, mit tettem, és sehogyan sem úszhatom meg a leszidást. Esetleg ráfoghatom Galuskára, de nyilván nem hülye, hogy elhiggye, a macska szedte szét a madzagot a karmaival. De mindegy is, a kocka el van vetve, majd valahogyan kimagyarázom magam.

Sietősen visszafelé indulok, hogy Csongor még biztosan az igazak álmát aludja, mire a felszínre érek. Ügyesen szlalomozok a lávatavak és a kisebb-nagyobb szakadékok között, miközben emlékezetből megyek arra, amerről jöttem. Már azt hiszem, hogy csak pár elágazás van hátra, de aztán hamarosan rájövök, hogy a számításaim közé hiba csúszott, ugyanis a lépcsőnek se híre, se hamva.

Már valamivel bizonytalanabbul tekergek ebben a rejtélyes bazaltlabirintusban, de továbbra is úgy hiszem, hogy jó felé megyek, és hogy minden bizonnyal csak az időérzékem torzult. Újra és újra a legnagyobb alagutakat választom, de aztán azt veszem észre, hogy mintha már egyszer jártam volna itt. Majd percek múlva ismét és ismét...

Úrrá lesz rajtam az aggodalom, amint ráeszmélek, hogy eltévedtem, és már mióta csak körbe-körbe járkálok. Basszus, mit nézhettem el? Próbálok tájékozódási pontokat keresni, de nem találok semmit: a sziklák, a szakadékok, a lávatavak, a lávazuhatagok és az ősállatmaradványok hiába különbözőek, de sehol sem veszek észre egyedi jellegzetességeket. Valahogyan ki kell jutnom innen, mert ha itt ragadok, abból nagy bajom lehet. Olyan meleg van, hogy a hálóingem is már tocsog a verejtékemtől, és ha ez így megy tovább, hőgutát fogok kapni. Ezt jól összehoztad magadnak, Emese, fene a kíváncsiságodat!

Jobb ötlet híján a következő elágazásnál egy másik utat választok, amerre az emlékeim szerint nem jártam, és bízom abban, hogy ez majd valahogyan ki fog lyukadni a lépcsőhöz. Ez az alagút eleinte keskenyebb, és többet is kell másznom fel-le, de aztán kiszélesedik, sőt, felfelé is sok emeltnyi magas a hasadék, a sziklás födémet pedig mintha csak az összevissza elhelyezkedő bazaltoszlopok tartanák a helyén.

Újabb lávatavak és obszidiánmaradványok mellett haladok el, amikből itt kifejezetten sok van, nemsokára pedig elámulok, amint a tér egészen kitágul. Egy hatalmas csarnokban találom magam, ami majdhogynem szabályosan kör alakú, és minden irányból hol szélesebb, hol keskenyebb alagutak csatlakoznak be. Talán itt lesz valahol a titok nyitja. Velem szemben ugyanakkor nincs tovább járat a csarnok túloldalán, hanem bazaltoszlopok magasodnak felfelé, akárcsak egy orgona sípjai.

A talaj errefelé olyan sima, mintha csak lecsiszolták volna, lávatavakból pedig több, de kisebb van itt. A lények obszidiánmaradványaiból is rengeteg hever szanaszét, amik mindenfelé ágaskodnak: ezeket óvatosan kerülgetem, nehogy beleessek a közöttük bugyogó lávába. Amint beérek a csarnok közepére, észreveszem, hogy egy hatalmas kürtő magasodik fölém, aminek azonban nem látszik a vége a sötétségben. Létezik, hogy ez lenne a Somló közepe, és annak idején itt tört ki a vulkán?

Pár másodpercig még felfelé tekintek, de aztán tovább haladok a bazaltorgona felé, ami a csarnok végében áll. Talán nem is csak egy szójáték, hogy orgonának hívják, ugyanis megpillantok egy bazaltból összerakott, négyszintes klaviatúrát, mintha csak egy valóságos orgona kezelőpultja lenne. Mi lenne, ha kipróbálnám?

Hamarosan már ott állok a billentyűk előtt. Egy ideig csak egy helyben szobrozok, miközben inába száll a bátorságom, amint eszembe jut, hogy mi van, ha ez idézi elő a földrengéseket. De aztán úgy vagyok vele, hogy ha lúd, akkor már legyen kövér, és ha már idáig eljöttem, csak megnézem, mi történik. Bár mint sok máshoz, úgy a zenéléshez sem értek, de itt az ideje, hogy próbára tegyem magam.

Még egyet lépek előre, hogy közelebb helyezkedjek az orgonához, de kis híján infarktust kapok, amint jobb lábam alatt besüllyed a kő, az egész csarnokot pedig mélyen rezonáló hang tölti ki. Elkapom a lábamat, mire a zúgás hosszú visszhangzás után megszűnik. Lenézek a papucsomhoz, és ekkor látom, hogy a földön is nagyobb billentyűk vannak kövekből kirakva. Végül is logikus, hiszen ez egy orgona, méghozzá nem is akármilyen: egy, a természet vagy valami természetfeletti által megalkotott bazaltorgona.

Miután fellélegzem a hirtelen jött ijedtségből, úgy döntök, megpróbálok lejátszani valami zenét, még ha egyébként sejtelmem sincsen, mit kellene nyomkodnom, hogy fülbemászó dallamot varázsoljak elő. Végigmegyek a billentyűkön: a felső soron magas, csilingelő hangokat lehet előcsalogatni, míg az alsóbb szinteken egyre mélyebben és mélyebben zúgnak az orgona sípjai, a lábnál lévő pedálokat lenyomva pedig az egész csarnok berezonál. Talán ez okozza a földrengést?

Próbálok valami életképes zenét elővarázsolni, de csak hamis hangok követik egymást, akárhogyan is nyomkodom a billentyűket. A lábammal is játszom a padlón, ennek ellenére nem úgy tűnik, hogy ettől remegne a föld, mert bár a hanghullámoktól bizsergés járja át a testemet, de maga a környezet semmit sem mozog. Ha emiatt lenne földrengés, akkor itt biztosan jobban lehetne érezni, mint a felszínen.

Leütöm az utolsó akkordot, és úgy határozok, hogy most már tényleg ideje lenne kijutnom ebből a hőkatlanból, ekkor viszont mégiscsak megremeg a föld. Riadtan hátrébb lépek az orgonától, azonban a rengés folytatódik, a lávatavak pedig hullámozni kezdenek. Meredten állok egy helyben, de sehogyan sem találom az összefüggést az orgona és a földrengés között. Lehet, nincs is, és csak egy véletlen egybeesés ez az egész?

A felettem lévő kürtőből kisebb sziklák potyognak lefelé a rengés hatására, én pedig menekülőre fogom, mivel csak nem kellene itt megmurdelni. Nem sokon múlik, hogy az egyik kő el ne találjon, de szerencsém van, és hamarosan kikerülök a veszélyzónából, ahol már csak abban bízhatok, hogy nem omlik rám a járat.

Rohanni kezdek, mialatt próbálom még egyszer végiggondolni, hogyan szabadulhatnék ki ebből az átkozott labirintusból. Nem jutok viszont messzire, amint az egyik nagyobb téren felhasad előttem a bazalt, a repedéseken keresztül pedig láva tör elő. Elképedve nézem, hogy mi történik: nemsokára már egy kisebb kráter nyílik a földből, és valamiféle lény mászik elő belőle, aminek az egész teste tűzben izzik.

A lábam egy pillanatig lecövekel, miközben ledermedek, de aztán ijedtemben az ellenkező irányba szaladok az alagútban. Kapkodom a levegőt, és bár mindenem reszket, mint a nyárfalevél, de nincs más választásom, menekülnöm kell. Szélsebesen futok, mialatt az egész testemet átjárja a félelem. Úristen, mibe keveredtem!

A lávaszerű izé utánam csúszik-mászik, és amint hátra pillantok, látom, hogy a teste kígyózva közelít felém, a csápjai pedig tüzes buzogányokként terülnek szét mindenfelé. Ekkor eszmélek fel, hogy amiket eddig láttam obszidiánba zárt őslényeket, azok nem mások, mint ezeknek a tüzes szörnyeknek a maradványai. De hogy lehet az, hogy ezek évmilliókkal később még most is élnek?

Ismét egy hatalmasat reng a föld, ahogyan a szörny üldöz engem: néhol még a bazalt is szétreped, másutt egy oszlop omlik össze a szemem láttára. Csak jutnék már vissza ahhoz a rohadt lépcsőhöz, te jóisten! Ehelyett azonban megint a hatalmas orgonás csarnokban találom magam, de gond egy szál se: mivel innen rengeteg irányba nyílnak folyosók, így a menekülési út is könnyebb, és talán ezt a dögöt is le tudom rázni, ami mintha egyre szélesebben, ugyanakkor lassabban is kúszna utánam a narancssárgán izzó, gusztustalan, polipszerű végtagjaival.

A szörny felüvölt a rengések kíséretében, mialatt én a legszűkebb járatban próbálok meg kereket oldani, ami összevissza kanyarog. Egy elágazáshoz érek, ahol ismét a keskenyebb utat választom. A bazaltrengeteg ugyan tovább rázkódik, de már kezdek fellélegezni, hogy sikerülni fog a menekülésem, még ha a hőségben úgy is érzem, hogy mindjárt elszédülök. Pechemre viszont megint a lávaszörny csápjaival találom szembe magam. Nem létezik, hogy ez a járat ugyanoda vezet, amerről jöttem!

Visszafordulok, majd a csarnokba érve egy újabb menekülőutat választok, nem sokkal később azonban beragadok egy kisebb, oszlopokkal tarkított térre, és bármerre nézek, mindenhol a szörnyet látom, ami lávaként terül szét, miközben az ősei maradványain is átmászik. Talán nem véletlen, hogy Csongor mindig magával hozta a sólámpát, és átkozom az eget, hogy én miért nem tettem így. Bár azzal vélhetően csak a táltosok tudnak mit kezdeni, én mint mezei földi halandó biztosan nem. Szóval gyakorlatilag teljesen mindegy, a kör így is, úgy is bezárul...

Leszívok a tüdőmbe egy nagy adag fullasztóan meleg levegőt, majd egy utolsó kísérletre szánom el magam, hogy megpróbáljak elszaladni a szörny mellett, de hiába: a föld minden eddigieknél nagyobbat reng, én pedig a földre esem.

– Csongor, segíts! – ordítom, de kár is a gőzért, hiszen Csongor édesdeden alszik odafent a jurtaházban. Előbb kellett volna gondolkodnom, most már késő. Zihálva veszem a levegőt, miközben a végtagjaimat fájlalom, amik úgy remegnek, mint a kocsonya. Ennyi volt, itt fogok meghalni...

A tüzes polip bekerít, mire én ismét felordítok, de aztán elernyed a testem, akárcsak egy haldokló emberé. Semmi mást sem érzek a bőrömön, csak a pusztító forróságot, pedig még csak nem is kezdett el bekebelezni a lávaszörny.

Úgy látszik, a családból velem is a tűz fog végezni, de talán meg is érdemlem a halálnak ezt a formáját, ha mást nem, azért, amit tíz éve tettem. A szememből patakokban folynak a könnyeim, miközben a tudatalattim ellenkezik a halál ellen, de aztán még azelőtt elájulok, hogy a szörny elfogyaszthatna engem vacsorára.

A világ elsötétül körülöttem, és csak pár gondolatfoszlány marad meg életem utolsó pillanataiból. Hallgatnom kellett volna Csongorra... De nem tettem, pontosan úgy, ahogyan kisgyerekként sem hallgattam Apára, amikor azt mondta, hogy a tűz nem játék...

––––––––––

Eddig tartott a hetedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊