Hihetetlen, milyen gyorsan mennek a napok! Már egy hét telt el azóta, hogy Csongor befogadott magához. Persze azóta sem tudom, miért szaladt le az ajtóhoz, amikor földrengés volt. Hiába kérdezgettem őt, a kérdéseim süket fülekre találtak, és mindig lerázott azzal, hogy nem tartozik rám. Hamar fel is hagytam a próbálkozásokkal, főleg, hogy ezt leszámítva kialakult közöttünk az összhang. Mialatt segítettem neki a szüreti és mindenféle egyéb munkákban, egyre közvetlenebbé váltak a beszélgetéseink: ugyan csak egyszerű, hétköznapi dolgok kerültek terítékre, ennek ellenére még jobban belopta magát a szívembe.

A szőlőszürettel bár tempósan kellett haladnunk, de pont időben végeztünk a késő nyárias idő alatt: a tartós őszi eső csak a mai nappal érkezett meg, így már nem kell attól tartanunk, hogy elfonnyadna a termés. A meglévő készlet is szépen csappant a pincéből: jöttek-mentek a vevők, pörgött a bolt, csengett a kassza. Csongor egyik haverja, Nimród is vett jutányos áron több karton fehérbort, akitől megtudtam, hogy az egyik környező kisebb tanúhegy, a Hegyesd oldalában lakik.

A szüreten kívül persze más teendők is akadtak. A főzésbe egészen belejöttem ahhoz képest, hogy előtte semmi tapasztalatom nem volt. A házban is rendet tettem, bár Csongor kis híján infarktust kapott, amikor portörlés közben majdnem levertem a kéken világító sólámpáját. Persze nem lettem okosabb, hogy miért vitte azt magával a földrengéskor, mert amint rákérdeztem erre, rögtön lepattintott.

Az estéket szerettem a legjobban, amikor a naplementét követően nyugodtság ült a környékre, és minden nap megcsodálhattam az üstököst a csillagokkal együtt, amiknek a pislákoló fényét csak kósza fátyolfelhők szűrték. Ezután mindig korán mentem aludni, és jólesett leheveredni a puha matracra, azután hogy elfáradtam az egész napos talpalásban. Úgy érzem, az intézetis évek után végre megleltem az igazi otthonomat, ahol csendben, békében és nyugalomban tudok álomba szenderülni.

A próbaidőm már a harmadik nap végén lejárt. Bíztam abban, hogy nem lesz kérdés a maradásom, és valóban: még csak győzködnöm sem kellett Csongort, mert ő maga ajánlotta fel, hogy maradhatok, sőt, Galuskát is befogadta, aki visszatért a házhoz. Bár láthatóan még szoknia kell, hogy hirtelen ketten is körülötte sertepertélnek, de úgy tűnik, egyáltalán nem bánja ezt.

Egy nagy bevásárlást is megejtettünk Ajkán. Csongor igazi úriember volt, és mindent fizetett: kaptam új ruhákat, tisztálkodási szereket, és külön fájdalomcsillapítót is vett nekem a makrancos bölcsességfogamra, ami úgy tűnik, hogy tényleg a harmincharmadik. A bevásárlókörút alatt persze azért bennünk volt a félelem, hogy mi van, ha lebukunk, mivel a rendőrség honlapján megtaláltuk, hogy már ténylegesen is eltűntként vagyok nyilvántartva. A stréberes szemüvegem és a copfba felfogott hajam viszont bevált álcaként, mert a kutya sem vette észre, hogy ki is vagyok én.

Elérkezik egy újabb este, ez viszont más, mint az előző napok estéi: az eső bár csendesen, de megállás nélkül esik, a levegő pedig igencsak lehűlt. Nemhiába, a szeptember már a végéhez közelít. Csongor fel is aprít egy adag tűzifát, hogy befűthessünk, azonban meglepődöm, amikor kiderül, hogy ez a feladat most rám vár.

– Elrendezem a borokat a pincében, amik még maradtak. Addig megteszed, hogy begyújtasz? – nyújtja felém a gyufát. – Ott a kesztyű a tüzelőn, mellette pedig a gyújtókocka. A levegőnyílást az elején hagyd még teljesen nyitva, ahogy korábban is mutattam.

– Izé... Persze! – Amint elveszem a gyufásdobozt, ki is esik a kezemből.

– Ne bénázz, Emese! – neveti el magát, majd azzal a lendülettel sarkon fordul, és kilép a szakadó esőbe. – Mindjárt jövök, kábé tíz perc alatt végzek! – csukja be maga mögött a bejárati ajtót. Olyan gyorsan történik minden, hogy mire megmukkannék, már elkéstem. Márpedig esélytelen, hogy ezt a fekete monstrumot be tudjam gyújtani...

Nagy levegőt veszek, és próbálom legyőzni a félelmeimet. Előszedek a remegő kezemmel egy gyújtókockát, majd beleteszem a nyitott ajtajú kályhába. Ezután megrakom benne a felhasogatott rőzsét, akárcsak egy máglyát. Menni fog, Emese, ne izgulj!

Már csak a gyufát kellene meggyújtanom, azonban ledermed a kezem: egyszerűen nem merem. Pedig azt hittem, a gáztűzhelyhez képest ez semmiség lesz, de mégsem megy. Még egyszer nem történhet meg az, ami egyszer már megtörtént...

Felugrom ijedtemben, amint nyávogást hallok, de aztán megnyugszom, hogy csak Galuska lófrál a közelemben, aki odajön hozzám egy kis dögönyözésért.

– Ugye, cica, a gyufát nem szabad meggyújtani – nézek a zöld szemébe, majd simogatni kezdem a bundás hátát, mire ő egy újabbat nyávog.

Így gubbasztok a cicával egy helyben, mialatt azon gondolkozom, hogy ideje lenne elmesélnem Csongornak, miért is nem megy ez nekem. Nem véletlen mondják, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát: persze, hogy kiad nekem egy ilyen feladatot, és még csak nem is haragudhatok rá, hiszen honnan tudná, mi történt tíz évvel ezelőtt?

Arra ocsúdom fel, hogy csörögni kezdenek az edények a konyhában. Mi a fene ez már megint? Persze azonnal választ is kapok, amint morajlásnak leszek fültanúja. Szóval egy újabb földrengés, amiben rögtön meglátom a helyzet adta lehetőséget. Felpattanok, és már nyúlnék a sólámpáért, de aztán rájövök, hogy Csongor levitte azt a pincébe, azután hogy múltkor majdnem leborítottam takarítás közben. A francba! Megint egy lépéssel előttem jár...

Ennek ellenére nem hezitálok: hamarosan már papucsban futok kint az esőben, hogy aztán lefelé trappoljak a pince lépcsőjén. Bízom abban, hogy talán most sikerül besurrannom a titkos ajtón, de a reményeim szertefoszlanak, amint kiderül, hogy ismét ki lettem zárva, Csongornak és a sólámpának pedig már hűlt helye. Gyors volt, az biztos!

Rezignáltan ácsorgok az ajtó előtt, ekkor azonban akkorát reng a föld, hogy az egyik polc széléről néhány borosüveg is leesik, hogy aztán hangos csattanással szilánkokra törjenek a téglákkal burkolt padlón. Félelem lesz rajtam úrrá, és nemcsak azért kezdek aggódni, hogy a pincének és a háznak ne essen baja, hanem amiatt is, hogy Csongor egyáltalán visszajön-e élve. Mi van, ha egy barlang van az ajtó mögött, ami beomlik? Bár a bazaltos kőzetben elvileg nem lehetne barlang... Csak annyi biztos, hogy semmit sem értek ebből az egészből.

Megállás nélkül parázok, de aztán azzal nyugtatom magam, hogy múltkor sem volt gond. Megkönnyebbülök, amint véget ér a földrengés, és síri csend terül el a pincében. Jobb ötlet híján kezembe veszem a téglafalnak támasztott seprűt és lapátot, majd elkezdem összeszedni az üvegszilánkokat, mialatt megvilágosodom. Hiszel a táltosokban?, visszhangzik a fejemben Csongor kérdése egy héttel ezelőttről. Itt van a kutya elásva! Ez az, amit majd fel kell hozzak, és akkor talán elárulja, mi van az ajtó mögött, és hogy mi ez az egész. Amúgy sem titkolózhat előlem örökké.

Amint végzek a söpréssel, már keresném a vödröt és a felmosórongyot, ekkor azonban nyílik az ajtó, és hála istennek előbukkan Csongor, méghozzá teljesen épen, bár az arcán egy koromfolt díszeleg.

– Mit keresel itt megint? – néz rám szkeptikusan. – Bár sejtettem, hogy most is megpróbálsz utánam jönni – zárja be az ajtót, majd a kulcsos madzagot egy laza mozdulattal feldobja a nyakába a jobb kezével, miközben a balban a haloványan világító sólámpát szorongatja.

– Én csak lejöttem takarítani, mert hallottam, hogy leborultak a borosüvegek a földrengés miatt – füllentek, de látom rajta, hogy nem hisz nekem, és csak pimaszul néz rám:

– Mese, mese, Emese! – teszi le a sólámpát az egyik üres polc végére. – Na de most menjünk a felmosóért!

Szerencsére semmilyen kár nem keletkezett a jurtaházban, így megkönnyebbülünk, ezután pedig Csongor összekészíti a felmosócuccot, és visszamegy a pincébe, miközben én enni adok a macskának.

Galuskát nem kell kínálgatni: amint feltöltöm a tálját, rögtön jön is, hogy befaljon mindent. A kis bélpoklos! Mialatt őt nézem, korog egyet a gyomrom, de nemcsak az éhségtől, hanem az izgalomtól is, hiszen itt az ideje, hogy akár harapófogóval is kiszedjem Csongorból, mi ez a táltosos dolog.

Csongor hamarosan visszatér, és úgy tűnik, hogy egy húron pendülünk vacsora ügyileg:

– Kezdek éhes lenni. Mit szólnál, ha összedobnánk egy paprikás krumplit? Az hamar megvan, főleg, ha kuktában csináljuk. Legalább azt is meg tudnám mutatni, hogyan működik.

– Az jó ötlet! – vágom rá, bár aztán rájövök, hogy csak a kajaötlet jó, a kuktával főzés már kevésbé. Még egy különösen veszélyes konyhaeszköz, ami kötve hiszem, hogy többet tudna, mint egy sima lábos, leszámítva a gyorsabb főzést.

Rövidesen már a krumplit pucolom és kockázom, mialatt Csongor felaprítja a vöröshagymát, paradicsomot, paprikát, na meg persze felkarikáz egy szép szál házi kolbászt is. Nemsokára minden elő van készítve, így előkerül a kukta, ami már nem mai darabnak néz ki, és kezdődhet is a főzés.

Egy kevés zsíron megpirítjuk a hagymát, majd amint az megfonnyad, levesszük a tűzről a kuktát, és szórunk bele pirospaprikát, reszelünk bele egy kis fokhagymát, valamint beleborítjuk a felaprított paradicsomot és paprikát. Elkeverjük fakanállal, majd megy vissza a tűzre az egész. Ezután következik a kockázott krumpli a karikázott kolbásszal, vízzel felöntve. Sóval, borssal, majoránnával, őrölt köménnyel fűszerezzük, és még egy babérlevelet is beledobunk.

– Most jön a lényeg! – nyúl a kuktafedőért Csongor. – Ami a legfontosabb, mindig meg kell nézni, hogy a szelep ne legyen eldugulva. Én használat után alaposan el szoktam mosni, az a legbiztosabb. Aztán fogod, és keresztben bebújtatod a fedőt, majd derékszögben elfordítva a nyeléhez be tudod akasztani a kampót. Azt kell még megnézni, hogy a gumikarimánál mindenhol egyenletesen zárjon. Ezután adhatunk neki lángot, és amikor már fütyülni és forogni kezd a szelep, akkor lejjebb vesszük, onnantól pedig körülbelül tíz perc alatt kész is. Ja, és mindig annyi víz kell, hogy éppen csak ellepje a krumplit, de soha ne legyen a kukta kétharmadánál magasabban!

Álmélkodva hallgatom Csongort: bírom, hogy mindenben ennyire profi. Látszik, hogy hozzá van szokva az egyedülléthez. Világoskék szeme csillog a lelkesedéstől, a kormos arcát látva viszont feleszmélek: itt az ideje, hogy a megfelelő irányba tereljem a beszélgetést:

– Tiszta fekete az arcod. Mi történt az ajtó mögött?

– Nem mindegy az neked? – hárít rögtön, én azonban korábbiakkal ellentétben most nem hagyom magam:

– Nem mindegy! És abban is biztos vagyok, hogy azzal a táltosos dologgal függ össze, amit még az első nap mondtál... – A hangom ugyan elcsuklik, Csongor arcára viszont kiül a megdöbbenés, szóval tuti, hogy jó nyomon járok.

– Végül is valami olyasmi – vakarja meg a kobakját. – Mondjuk úgysem titkolhatom örökké, hogy táltos vagyok. Tudom, ez hihetetlennek hangzik...

– Egyáltalán nem az! – Bár legbelül azért kételkedem, másrészről viszont valóban túl sok a furcsaság az utóbbi időben. Miért ne lehetne ez tényleg igaz?

– Örülök, hogy hiszel nekem – folytatja. – Ez az oka annak, hogy tele vagyok égési sérülésekkel, mert amikor földrengés van, akkor mi, táltosok vagyunk azok, akik elhárítják...

– Többen is vagytok? – vágok a szavába kíváncsian.

– Igen. Legalábbis az összes környező tanúhegynek van egy táltosa. Nimród is az – dob be egy újabb meglepetést.

– És mit csináltok pontosan? Mi van az ajtó mögött? – jön az újabb kérdés a számra.

– Sok mindent... – Csongor hangja itt elcsuklik. – De ez már tényleg nem fontos. Így is túl sok mindent kifecsegtem, amit nektek, hétköznapi embereknek nem szabadna tudnotok, szóval elégedj meg ennyivel.

– Na, légyszi! Szeretném tudni – kérlelem finoman, de ő csak megrázza a fejét.

– Ez már maradjon nekünk, táltosoknak a titka. Sajnálom. Örülj neki, hogy így is eljárt a szám.

Kínos csend áll be, amit a kukta sziszegése tör meg, hamarosan pedig már egyre hangosabban távozik a gőz, és forogni kezd a szelep.

– Jézusom, fel fog robbanni! – A szemem kikerekedik ijedtemben, mire Csongor felnevet, miközben lejjebb veszi a tűzhely lángját:

– Dehogy fog! Főleg, amikor hallani, hogy megy ki a gőz, az mutatja, hogy tökéletesen működik. A baj akkor lenne, ha síri csendben maradna.

Erre a válaszra megkönnyebbülök, a kíváncsiságom viszont továbbra sem hagy nyugodni:

– Egyébként hogyan kerültél ide? Hol vannak a szüleid? Nem akarok tapintatlan lenni, csak izé...

– Ja, nem vagy tapintatlan. A hétköznapi életemmel kapcsolatban nincsen semmi rejtegetni valóm. – Csongor iszik egy korty vizet, és csak utána folytatja. – Sajnos szörnyű gyerekkorom volt, és alig vártam, hogy tizennyolc évesen elköltözhessek. Egyik gimis osztálytársam bátyja belement, hogy ideköltözhetek hozzá, aztán pedig kiderült egy s más, többek között az is, hogy nemcsak ő táltos, hanem én is annak születtem, és talán nem is véletlen, hogy ide sodort engem az élet.

– Nem semmi! – álmélkodom. – És vele aztán mi lett? – töltök magamnak én is egy pohár szódát.

– Sajnos ő már meghalt, isten nyugosztalja. Én pedig itt maradtam, mert ezek a jurtaházak táltosról táltosra öröklődnek.

– Sajnálom. Akkor nem egyszerű dolgokon mehettél keresztül. – Magam is meglepődöm, de odalépek hozzá, és átölelem őt, bár csak a nyakáig érek.

– Ahogy a mondás tartja, ami nem öl meg, az megerősít – veregeti meg a hátamat finoman. – A legfontosabb, hogy mostanra egyenesbe jött minden.

Hosszú másodpercekig így maradunk, és melegség járja át a testemet, mivel akárcsak egy kismacska, úgy bújok Csongorhoz. Hallom, ahogyan a szíve dobog: egy olyan szív, aminek korábban sok viszontagsággal kellett szembenéznie. Így belegondolva nehéz eldönteni, melyikünk sorsa volt hánytatottabb: nekem az intézetben senyvedni, vagy neki a rossz szülői közegben élni.

Az ölelésnek ugyan vége szakad, a köztünk lévő beszélgetés azonban továbbra is elmélyült marad.

– Ha úgy vesszük, azért is adtam be a derekam, mert miután eljöttem otthonról, éppen olyan elveszett voltam, mint amilyennek téged láttalak most – néz rám kedvesen, mire zavarba jövök.

– Köszönöm, tényleg. El sem hiszed, hogy milyen nagy segítség ez nekem – érzékenyülök el.

– Biztos nem lehetett könnyű az intézetben. Sajnálom, hogy odakerültél – sóhajt.

– Mondjuk igazából magamnak köszönhetem – babrálom az ujjaimat.

– Ugyan már, ne magadat hibáztasd! Bár nem tudom, hogyan kerültél oda, de gyerekként biztos nem lehet a te hibád. Ez csakis a szülők felelőssége.

– Dehogynem. Ha tíz éve nem történik meg az, hogy... – Egy könnycsepp csordul ki a szememből. – Mindegy, nem fontos.

– Ha nem szeretnél, nem kell beszélned róla – simogatja meg a kobakomat. – Csak ha majd egyszer úgy érzed, hogy kikívánkozik belőled.

– Köszönöm – hálálkodom neki, miközben hevesen ver a szívem. El sem hiszem, hogy ennyire megértő. Bár csak egy hete ismerem, de ezalatt az egy hét alatt közelebb került hozzám, mint bárki más az egész életemben...

A vacsora elkészül: Csongor elzárja a gázt, ezután pedig már csak pár percet kell várni, hogy ki lehessen nyitni a kuktát, és ehető hőmérsékletűre hűljön az étel.

– Milyen hideg lett estére! – töri meg a csendet. – Látom, végül is nem gyújtottál be.

– Ja nem sikerült, mert féltem, hogy mi van, ha véletlenül felgyújtom a lakást. Aztán jött a földrengés, meg minden – halandzsázok összevissza.

– Miért gyújtanád fel? – ereszt el egy mosolyt, ami hamar lehervad, amint észreveszi az ijedt arcomat. – Mondjuk arra már rájöttem, hogy félsz a tűztől.

– Igen, félek – ismerem be. – És ennek meg is van az oka. Mondhatni összefügg azzal, hogy intézetbe kerültem...

– Basszuskulcs! Ne haragudj rám akkor! Ha ezt tudom, nem adtam volna neked ilyen feladatot – sóhajt.

– Dehogy haragszom. Meg hát honnan tudhattad volna – mentegetőzöm.

Csongor lehajol, és pakolni kezdi a gyújtóst, amikor viszont már összeáll a kályhában a máglyarakás, leguggolok mellé.

– Talán... Talán mégis megpróbálhatom – dadogok.

– Mármint mit? Begyújtani? – néz rám szkeptikusan.

– Igen – veszek egy nagy levegőt. – Ahogy a gáztűzhellyel szembeni félelmemet is sikerült legyőznöm, úgy ezt is szeretném legyőzni – nyúlok a gyufáért.

– Biztos ezt akarod? – kérdezi, de aztán látom rajta, hogy büszke rám, amiért képes vagyok bátorságot gyűjteni.

– Biztos! – Koncentrálok, és az egyik gyufát elhúzom a doboz oldalán, ami nagyot szikrázik, de nem gyullad meg. Újrapróbálom, de sehogyan sem akar sikerülni, akárcsak azon a karácsonyestén...

– Ne izgulj! Húzd végig egy kicsit határozottabban és gyorsabban, csak ne olyan erősen, hogy eltörjön – biztat.

– Oksi... – Ismét végighúzom a gyufát a foszforcsíkon, amennyire ügyesen csak tudom, és láss csodát: a gyufa feje lángra kap.

– Tartsad kissé felfelé, hogy ne égesse meg az ujjad, és tedd bele óvatosan a kályhába! – segít ki, én pedig csakugyan így teszek. Eleinte nem túl látványosan, de később aztán rendesen felkapnak a lángok. Rémisztő, ugyanakkor azt is érzem, hogy talán egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy legyőzzem a félelmemet.

Csongor becsukja a kályha ajtaját, miközben azt magyarázza, hogy a levegőztető nyílást eleinte teljesen ki kell nyitni, majd amikor leég a fa, és csak az izzó parázs marad, utána már csak egy kicsi rést kell hagyni. Én csak bólogatok, és igyekszem mindent megjegyezni.

Hamarosan már kellemes meleg terül szét a helyiségben, mialatt időnként újabb rőzséket pakolunk a kályhára. Ezután pedig jöhet a jól megérdemelt vacsora: a kuktát már én nyitom ki, majd szedek két nagy tányérral a paprikás krumpliból, miközben Csongor előveszi a hűtőből a savanyúságokat.

Jóízűen falatozni kezdünk: Csongor bele van merülve az evésbe, én viszont lopva rá-rápillantok. A tekintetem a nyakában lógó kulcson akad meg, amit bármi áron, de meg kell szereznem, hogy kideríthessem, mi van a titkos ajtó mögött. Persze az jó kérdés, hogyan tudnám ezt megtenni, nyilván nem véletlenül hordja mindig magára aggatva.

Tovább fürkészem Csongort két falat között. Azt hiszem, most már le sem tudnám tagadni, hogy megfogott, és ugyan ki lett kötve, hogy nem nyomulhatok rá, de mégis úgy érzem, talán egyszer semmissé válhat ez a szabály...

Ledermedek, amint észreveszi, hogy őt nézem.

– Mi az? – veszi fel a szemkontaktust.

– Semmi – pillantok félre –, csak eszembe jutott egy újabb kérdés.

– Na, mi az már megint? – Pimasz vigyor ül ki az arcára, én azonban nem tágítok, és ösztönösen kiszalad két szó a számon:

– Van barátnőd?

– Nincsen, de miért olyan fontos ez? – kacag fel, de aztán komoly ábrázattal néz rám. – Jó, amúgy sejtem, de remélem, nem felejtetted el, miben egyeztünk meg...

A csengő berregése zökkent ki minket a beszélgetésből. Csongor felpattan, és elfordítja a kulcsot a zárban, én pedig kiejtem a villát a kezemből, amint a bejárati ajtó mögött meglátok egy csinosan öltözött nőt, kezében az esernyőjével.

– Szervusz, Csongor, régen jártam már erre! Remélem, nem gond, hogy átugrottam hozzád – hízeleg neki, amint viszont a tekintete összeakad az enyémmel, lehervad az arcáról a mosoly.

––––––––––

Eddig tartott az ötödik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊