– Hű, de szép! – Ámulattal nézem a karácsonyfát, ami teljes pompájában ragyog, miután Apa feltette a csúcsot a tetejére, ahová én sajnos nem érek fel. Apa ezután már hajolna le az égősor kapcsolójához, de én gyorsabb vagyok nála, és megelőzőm őt:

– Légyszi, hadd kapcsoljam fel én!

– Ha szeretnéd! – Apa elneveti magát, én pedig rögtön meg is nyomom a kapcsolót, mire kigyúlnak a színes fények. Felállok, és hátralépek a kanapéhoz, hogy onnan csodáljam meg a karácsonyfát.

– Ha kiég valamelyik körte, megkereshetem én a rosszat? – kérdezem, mire Apa bólint:

– Lehet róla szó, de csak akkor, ha szólsz nekem előtte, hogy felügyelni tudjam. Rendben van, Mesi?

– Rendben, Apa, fogok szólni! – Tovább nézem a csillogó díszeket és a világító égőket, amik fenyő alakban ragyogják be a szobát. – Alig várom, hogy jöjjön a Jézuska!

– Biztos fog jönni nemsokára – mosolyog rám –, de szerintem előtte még megvárja, hogy segítsek Anyának a halászléhez passzírozni.

– Remélem, addig azért nem fog várni – durcáskodom, mire Apa elneveti magát:

– A türelem rózsát terem! Viszont most megyek a konyhába Anyához, hogy haladjunk – beszél hozzám kedvesen.

– Nem játszol velem, Apa? Most építettem kockákból a babaházhoz egy újabb erkélyt meg egy medencét! – próbálom őt itt tartani, de hiába.

– Játszok majd veled később, de előbb legyen meg a karácsonyi vacsora, mert az angyalkák, akik az éjjel itt jártak, azt mondták, hogy utána jön majd a Jézuska – kacsint rám, de aztán a konyha felé indul, ahonnan behallatszik a karácsonyi zene, amit Anya hallgat.

– Na jó, legyen. Addig csinálok egy karámot is a lovacskáknak – jön az újabb ötlet, majd a babaház és az építőkockás vödör felé fordulok, miközben Apa kimegy a konyhába Anyához.

Építeni kezdem a karámot, és szerencsére a megfelelő kockákat hamar meg is találom. Miközben összerakom a darabokat, azon gondolkozom, hogy a felnőttek mit szeretnek ennyire a halászlében. A bejgli és a sütemények sokkal finomabbak, mégis azokat már csak azután szoktunk enni, hogy jött a Jézuska.

Hamarosan kész is van a kerítés. A karácsonyfa melletti kis asztalhoz lépek, ahová még a játék lovacskáimat tettem, ekkor azonban látom, hogy az adventi koszorúnak kialudt az egyik gyertyája. Ráadásul pont a rózsaszín, ami a kedvenc színem. Mi lenne, ha meggyújtanám?

A gyufát nem is kell sokáig keresnem, mert Apa számítógépasztalánál megtalálom a felnőttes papírok mellett. Olyan sűrűn vannak azok teleírva, nem is értem, hogyan tudják elolvasni a felnőttek. Pedig én ügyes vagyok, a téli szünet előtt még egy piros pontot is kaptam Ildikó nénitől, mert szépen olvastam a tankönyvből, amiben szerencsére nagyobbak a betűk, és amiben képek is vannak.

A kezemben tartom a gyufásdobozt, és kicsúsztatom belőle a gyufákat. Leteszem a kupacot az asztalra, majd az egyik gyufát próbálom meggyújtani valahogy úgy, ahogy Apa szokta csinálni. De hiába húzom végig a doboz oldalán, nem gyullad meg.

Már vagy tízszer próbálkozom, mire sikerrel járok. Talán az a titok, hogy erősebben kell rányomni. Nagyot szikrázik a gyufa feje, de pechemre le is törik, és csak a csonkja marad a kezemben, a másik fele pedig elrepül valahova a karácsonyfa felé. Kezdhetem az egészet elölről.

Újabb gyufáért nyúlok, és meglepődöm, amikor ezt elsőre sikerül meggyújtani. Tényleg erősen kell rányomni és végighúzni! Ezután odatartom a lángot a gyertyához, egy pillanat múlva pedig már ugyanúgy ragyog a rózsaszín gyertya is a koszorún, mint a másik három lila. Végül elfújom a gyufát, bár közben egy kicsit meg is égetem az ujjamat, amit aztán nyalogatni kezdek. Nem is gondoltam, hogy ez így tud fájni!

Hátrébb lépek, és csak nézem a koszorút, amin csodásan ragyognak a gyertyák, megvilágítva maga előtt a földön álló babaházat. Olyan, mintha a nap sütne rá fentről!

Már azon gondolkozom, hogy mivel bővíthetném ki a lakosztályt, amikor füst szaga csapja meg az orromat. Anya már biztos felrakta főni a halászlét, ami olyan büdös, hogy még a csukott ajtó mellett is érezni. Nem telik el azonban sok idő, mire rájövök, hogy ez a büdös nem a konyhából jön, amint észreveszem, hogy lángok csapnak fel a karácsonyfa aljánál.

Annyira váratlanul ér ez az egész, hogy pánikba esem. Hogyan gyulladt ki, amikor nem is csináltam ott semmit, csak a koszorúval foglalkoztam? Ha Anya és Apa ezt meglátják, akkor lehet, nem is fog jönni a Jézuska. Gyorsan el kell oltanom!

Bemászok a karácsonyfa tövéhez, és próbálom úgy fújni a tüzet, hogy az kialudjon. Nagyokat fújok, mint a farkas a kismalac szalmaházára, de hiába: a tűz nem akar kialudni, sőt, újabb ágakra is átterjed, én pedig még az előzőnél is jobban megégetem a kezemet, amint rossz helyre tenyerelek. Eszembe jut, hogy ide már víz kellhet, de ha a konyha felé kimegyek a fürdőszobába, az feltűnő lesz. Viszont nincs más választásom...

A testem remeg a félelemtől, mivel úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt először hittem. Pár másodpercig még dermedten állok a sokkhatástól, mialatt a tűz már a fa csúcsát is eléri, majd észreveszem, hogy a függönynél is felcsapnak a lángok. A füsttől köhögnöm kell, és ekkor tudatosul bennem, hogy nagyon nagy a baj. A konyha felé futok, és elkiáltom magam:

– Anya, Apa, segítsetek gyorsan! Ég a karácsonyfa!

✦

A szemem kipattan, és egy hirtelen mozdulattal felülök. Zihálva veszem a levegőt, a testem pedig úszik a verejtékben. Csak egy rémálom volt, semmi gond! Illetve bárcsak egy rémálom lett volna, de sajnos nem az volt, hanem a szomorú valóság. Megrázom a fejemet, és próbálok nem is gondolni erre az egészre. A múlton már lehetetlen változtatni.

Magam elé tartom a két tenyeremet: az égés okozta fájdalomból szerencsére semmi nem jött át az álmomból, mi több, már a heg sem látszódik mióta. Tíz év hosszú idő. Helyette viszont hűvös érzet fut végig az ujjaimon, amint esőcseppek landolnak rajtuk.

Kimászok a hajlékomból, és felnézek az égre a faágak között: valószínűleg már délelőttre járhat az idő, az égbolt ennek ellenére egységesen szürke, a nap pedig alig sejlik át a lepelfelhőn. Néhány perc múlva már ennyi sem látszik a fényes korongból, helyette az egyre jobban rázendítő eső veszi át a főszerepet.

Visszatérek a szűkös hasadékomba, hogy fedezzem magamat a csapadékhullástól, bár túl sokat nem ér, mivel csak akkor maradok szárazon, ha teljesen összehúzom magam. Erre sajnos nem gondoltam az elmúlt napokban, amikor napos volt az idő. Öreg hiba.

Nekitámasztom a hátamat a bazaltfalnak, ekkor azonban remegés fut végig a gerincemen. Megint földrengés lenne? Vagy még mindig az álmom hatása alatt lennék? Gyors ülőpozíció-váltás után a sziklához helyezem a fülemet, de ekkor már semmi gyanúsat nem hallok. Vajon csak az elmém szórakozik velem?

Eszembe jut, hogy egy hete volt a földrengés. A készleteim rendesen megcsappantak, és a pénzem is elfogyott. Hamarosan pedig újból időszerű lenne egy bevásárlókörút, ha nem akarok éhen vagy szomjan halni, feltéve, ha nem bogarakat akarok enni és esővizet inni. Bármennyire is kockázatos és etikátlan, muszáj leszek lopni. Csak nem bukok le, főleg, hogy az intézetből már ismerem a trükköket.

Próbálom fejben összeszedni, hogy mik azok a létfontosságú dolgok, amiket mindenképpen be kell majd szereznem. Az alapélelmiszerek és a tisztálkodási eszközök mellett fájdalomcsillapító is kellene a fájós bölcsességfogamra, ezt viszont nem tudok csak úgy simán lopni, mert a gyógyszertárasok adják ki. Jobb híján marad a bizakodás, hogy a fogfájásom pár nap alatt magától elmúlik.

A nyelvemet egészen hátra helyezem jobb oldalra, hogy így tapogassam ki a bölcsességfogamat. Furcsa, mert olyan, mintha még egy fog ki akarna ott bújni, holott az lehetetlen, legalábbis kötve hiszem, hogy valami mutáns lennék, akinek harminchárom foga van. Tükörben persze jobban meg tudnám nézni, de az meg nincs nálam.

Tovább gubbasztok egy helyben, és megöl az unalom, miközben megállás nélkül szakad az eső. Egy ideig még tervezgetem a következő lépéseket, de aztán a délutáni órákban elszundítok, és mire felébredek, már határozottan sötétedik. Kipihentebb azonban nem lettem: a fogfájás még inkább kisugárzik az arcomba, és a fejem is hasogat. A farmerem és a cipőm is csuromvizes lett, ahogyan alvás közben kinyújtózkodtam a fedezékből.

Hamarosan teljesen besötétedik, én pedig csak egyre rosszabbul érzem magam, és már a hideg is rázni kezd. Remélem, nem beteg leszek, mert az nagy baj lenne. Persze az is lehet, hogy csak kimerültem az utóbbi napokban. A fejemben mindenféle ötletek cikáznak, hogy talán új helyet kellene keresnem, ahol könnyebb lenne nyersanyagokat farmolni, de sok okosságra nem jutok: hiába, ez nem egy bugyuta játék, hanem a rideg valóság.

Azon is eltöprengek, hogy felmehetnék Pestre, hátha ott jobban tudnék a zavarosban halászni, de aztán úgy vagyok vele, hogy ott a sok ember között könnyebben lebukhatnék, így dobom is ezt az ötletet. Egy pillanatig még az is felmerül bennem, hogy ne menjek-e vissza a gyűlölt intézetbe, de végül arra jutok, hogy ki kell tartanom, és nem szabad feladnom a szabadságomat, bármennyire is nem vagyok könnyű helyzetben.

Mivel egész nap nem ettem semmit, így valami vacsora után nézek a szűkös tartalékaimból. Kibontok egy csomag kekszet, hogy abból rágcsáljak el valamennyit, ekkor azonban neszt hallok az erdő mélye felől. A fogam alatt még egy hangosat roppan az étel, ezt követően viszont némán fülelek, és megállapítom, hogy valami zörög a bokrosban. Remélhetőleg nem vadállat, de amint ezen töprengek, mintha röfögést hallanék. Basszus! Ez vaddisznó lesz. Ismét hallom a hangot, de nem tudom hirtelen eldönteni, hogy kintről jön, vagy a gyomrom szórakozik velem. Úgy látszik, a fájdalmaimtól teljesen elvesztettem a józan ítélőképességemet.

Még a vér is megfagy az ereimben, amint már egészen közelről hallom a lépteket, és a sötétben egy állat árnyát is megpillantom. Visszafojtom a lélegzetem, de aztán megkönnyebbülök a nyávogás után, ami ismerősen cseng. Az állatka az ölembe ugrik, és ekkor már a félhomályban is megismerem a koromfekete macskát, akinek a zöld szeme még ilyen gyér fényviszonyok mellett is csillog.

– A frászt hozod rám, te cica! – szabadul fel belőlem a megkönnyebbült nevetés, mire a macska a szemembe néz. – Mit keresel itt, te somlói galuska? – kuncogok tovább, majd kipattan az isteni szikra a fejemből. – Mit szólnál, ha Galuska lenne a neved? Ha már itt vagyunk a Somlónál – gügyögök neki, mire ő egy újabb hangosat nyávog.

Galuska a kekszes csomagom felé mozdul, de én elrántom azt előle a kezemmel:

– Hé, ebből nem adhatok! Muszáj vagyok takarékoskodni – nézek rá szúrósan a sötétségben, de aztán megenyhül a szívem, és leteszek elé egy darabot, csakúgy, mint még korábban a szombathelyi vasútállomáson. – Egye fene! De többet nem kapsz!

Galuska elropogtatja a kekszet, mialatt megvilágosodok, amint visszagondolok a szökésem napjára. Talán Csongort mégiscsak meg tudnám valahogyan puhítani, hogy nála lakjak. Ez lenne a legcélravezetőbb, mert rejtve is maradnék, és ellátást is biztosan kapnék, ha sikerülne őt meggyőznöm arról, hogy nem vagyok teljesen haszontalan, és segédkeznék neki ebben-abban. A jurtaszerű háza mellett ott a pince és a telek, biztosan van mit csinálni...

Nagyot dobban a szívem, és bizsergés járja át minden porcikámat, de már nem a hidegtől. Behunyom a szemem, miközben magam előtt látom Csongort, és próbálom elképzelni, milyen szöveget mondhatnék, amivel sikerülne hozzá bekéredzkednem. Nem lesz könnyű, főleg, ha már a gondolatától is zavarba jövök.

Galuska nyávogása zökkent ki az elmélkedésemből. Megcirógatom a bundáját, mire ő dagasztani kezd a törökülésben elhelyezkedő lábamnál.

– Na mi legyen, megpróbáljunk bekéredzkedni Csongorhoz? – kérdezem tőle, ő pedig, mintha csak értené, ismét egy rövidet nyávog válaszul. – Na de akkor szállj le rólam, hadd pakoljak össze az induláshoz! – vakarom meg a füle tövét.

Pár pillanatba sem telik bele, és már a hátamon a táska, benne minden holmimmal. Amennyire csak lehet, leporolom a ruhámról a koszt, majd nekiindulok a borvidék felé az erdei csapáson, amit az elmúlt hét alatt már egészen kitapostam magamnak, amikor kiléptem innen vásárolni meg felfedezni a környéket.

Rövidesen kiérünk az erdőből, és a gyéren megvilágított kis utcákon megyünk tovább. Galuska előttem kóvályog, és mintha csak olvasna a gondolataimban, tudja, merre szeretnék menni. Egyenes úton haladunk Csongorhoz, mialatt egyre jobban elázok az esőben, ami úgy látszik, soha nem akar elállni.

Néhány perc, és már ott is vagyunk a férfi birtokánál. A pinceajtó csukva, és teljesen sötét van arrafelé, így azt meg sem nézem, helyette a jurtaszerű házikó felé veszem az irányt. Néhány bazaltból kirakott lépcsőfok után már a bejárati ajtó előtt állok, a lábamnál csámpáskodó Galuskával együtt. Gyerünk, Emese, most már nem hátrálhatsz meg!

A szívem hevesen ver, mialatt bátorságot gyűjtök, de aztán egy határozott ujjmozdulattal megnyomom a csengőt, miközben abban bízom, hogy még ha Csongor nem is fog túl szívélyesen fogadni, de jobb híján meg fog engem szánni ebben a szomorú esős időben.

––––––––––

Eddig tartott a harmadik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊