A reggeli nap már magasan jár, amikor magam mögött hagyom Devecsert: ez volt a legközelebbi település, ameddig busszal el tudtam jutni, hogy onnan gyalog vehessem célba a Somló környéki romokat. A sínek között botorkálok, amiknek már a teteje is rozsdás, a talpfák tövéből pedig gaz nő ki: láthatóan nem kell attól tartanom, hogy vonat járna erre, hiszen azóta szünetelhet itt a vasúti közlekedés, hogy a vulkán elpusztította a környéket.

Az egyik útátjárónál szalagok és kordonok zárják el az utat, valamint egy tábla is jelzi, hogy a katasztrófa sújtotta övezetbe tilos a belépés, engem azonban ez nem tántorít el, így az egyik sárga-fekete csíkos szalag alatt átbújva haladok tovább. Borzalmas belegondolni, hogy hány embernek kellett elhagynia a szeretett otthonát. Akik itt éltek nap mint nap, itt nőttek fel, és hiába küzdöttek, mégis elveszítették életük munkáját. A gyerekek zsivaja a játszótéren, az öregek beszélgetése a piacon, a vonatkürt hangja az állomáson: ebből mára semmi más nem maradt, csak a rideg csend, és annak a néhány varjúnak a károgása, akik a természettel együtt visszavették a területet az emberektől.

A levegőben a rozsdás vaspor és a vulkanikus kőzet kénes szaga terjeng. A sínek hamarosan eltűnnek a talajban: a lávafolyam eddig jutott el, ami mostanra már megszilárdult, kőbe zárva mindent, ami az útjába került. Balra nézve félig vagy majdnem a tetejéig betemetett és lerombolt házak láthatóak, egyedül a templomtorony az, ami kimagaslik a törmelékhalomból. Ennyi maradt Somlóvásárhelyből.

A hegy felé veszem az irányt, ami már teljesen máshogyan fest, mint azelőtt: a szőlősnek és az erdőnek nyoma sincsen, helyette mindenfelé bazalt terül el. A többi tanúhegyhez hasonlóan a Somló is határozottan nagyobb lett, aminek a csúcsát a robbanástól megtépázott kráter csipkézi. Utak sincsenek már, csupán a házak teteje látszódik szórványosan, de azok is elsodródtak, illetve cserép- és téglahalmokra hullottak szét.

Az előrejutásom út híján sem különösen nehéz, bár időnként figyelnem kell arra, hogy ne botoljak el a romokban. Végül aztán az expedíciómat siker koronázza, és megpillantom a jurtaház maradványát, aminek csak a több darabra szétesett kúpja látszik. A pincének és a szentélynek már semmi nyoma, ahogyan a prizmát is hiába keresem, mert az egészet maga alá temette a láva.

Megállok, és könnyes szemmel imádkozni kezdek Csongorért. Bármennyire is szerettem őt, és ő is hiába vallotta be az utolsó napján, hogy szeret engem, sajnos már nem adatott meg, hogy együtt legyünk. Bár ígéretesnek tűnt a lehetőség, hogy a prizmás varázslattal újra lehetne őt éleszteni, végül az utolsó pillanatban meghiúsult a terv. A hamvait a könyörtelen földanya bekebelezte, a lelke azonban minden bizonnyal tovább él a mennyekben...

Nyávogás zökkent ki az imádkozásból. Először azt hiszem, csak hallucinálok, hiszen mit keresne egy macska a vulkanikus romok között, de amint újabb és már határozottabb nyávogást hallok, megpördülök a tengelyem körül, és legnagyobb meglepetésemre nem akárkit pillantok meg:

– Galuska! Hát te meg? – tátom el a számat, miközben a lélekmacskám a lábamhoz fut, aki eléggé ramatyul néz ki. Rögtön meg is cirógatom a csapzott bundáját. Ki tudja, merre kóborolhatott az elmúlt tíz hónapban, és tulajdonképpen csoda, hogy életben maradt, hiszen könnyen a láva martalékává válhatott volna azon a napon.

Tovább dögönyözöm őt, kajával viszont sajnos nem tudom megkínálni, mert nem hoztam magammal semmit. Pedig ráférne.

– Legalább te itt maradtál nekem, cica! – gügyögök neki, jobban szemügyre véve a viharvert pofiját. Sokat öregedett a szűk egy év alatt, de a csillogó zöld szeme mit sem változott, és most is megbabonáz. Galuska azonban nem sokáig dörgölőzik a lábamhoz: hamarosan megfordul, majd a kezem alól kisurranva lefelé kezd galoppozni a lejtőn. Én csak meredten állok, de amint visszanéz rám egy pillanatra, leesik a tantusz, hogy mit is kell tennem...

✦

Már délutánra járhat az idő, mire hosszas barangolás, buszozás és egy Ajkai átszállás után még mindig rendíthetetlenül követem Galuskát. A lábam majd leszakad a sok gyaloglástól, de ki kell tartanom, hiszen ahogyan korábban, úgy most is biztosan megvan annak az oka, hogy a macska vezet engem előre az utamon.

Próbálom betájolni, merre lehetek, miközben felrémlik az első kötetben elrejtett tanúhegyes térkép. Hát persze, ez nem más, mint a Kab-hegy! Emlékszem, oda volt írva a megjegyzés, hogy az itteni kőzetek miatt valamiért nem jutottak fel a szörnyek a hegy gyomrába, így ez máig épen maradt. De vajon mi lehet az oka, hogy erre kell mennem?

Az utunk emelkedőn vezet a sűrű erdőben, de aztán végül megérkezünk a hegy tetejére az adótornyokhoz és egy fából ácsolt, gúla alakú kilátóhoz. A szemem hirtelen káprázni kezd, és még a lélegzetem is eláll: a kilátó korlátjának egy alak támaszkodik, akinek a haját meglobogtatja az élénk szél. Másodpercekig csak álmélkodom, és nem akarom elhinni, amit látok. Márpedig ő lesz az! Nem is lehetne más...

A következő pillanatban már felfelé futok a deszkákból kirakott, rövidke lépcsőn, de aztán lecövekel a lábam, amint a nekem háttal álló férfit nézem, aki a messzeségbe pásztázva figyeli az egyre csak terebélyesedő tornyos gomolyfelhőket.

– Csongor... Csongor! – szólalok meg nagy nehezen. – El sem hiszem, hogy itt vagy! – keresem a szavakat.

Már átölelném őt hátulról, a férfi azonban megfordul, miközben a szél összekócolja a hosszú fekete haját. Összeakad a tekintetünk: nem csalás, nem ámítás, valóban Csongor világoskék szempárja néz rám, az arca pedig ki van simulva, mintha csak újjászületett volna. A karjára pillantva azt is látom, hogy az égési sérüléseinek már nyoma sincsen.

– Várjál, te ki vagy? – kérdezi, mire én úgy állok egy helyben a sokkhatástól és megdöbbenéstől, mint aki karót nyelt. Csongor hosszasan végigmér, ezután viszont már bizonytalanabbul szólal meg. – Azt hiszem, ismerlek valahonnan. Csak azt nem tudom, honnan...

– Emese vagyok! Ki más lennék? Közel egy éve együtt védtük a Somlót a lávaszörnyektől, mint táltosok! – kiabálok. – Nem mondod, hogy...

– Emese? Nem emlékszem... És milyen táltosok? – sóhajt, miközben továbbra is csak engem néz. Megrökönyödve állok, de aztán Csongor ismét beszélni kezd. – Olyan egyébként, mintha évek maradtak volna ki az életemből, és bizonyos időszakokról csak halvány foszlányaim vannak meg. Ahogy mondtam, téged is már láttalak valahol, de nem tudnám megmondani, hol...

– És mi az, amire emlékszel? – szegezem neki a kérdést rögtön, miközben majdnem elájulok, amint összeáll a fejemben egy tézis: valószínűleg mégis végbemehetett a varázslat, csak nem tökéletesen. De vajon mi történhetett, miután elvittek a rendőrök? Megannyi feltételezés jut eszembe, de az igazságra már sosem fog fény derülni.

– Az megvan, hogy elköltöztem a szüleimtől Celldömölkről – kezd bele az elbeszélésbe. – Ezután viszont mintha egy fél évtized kimaradt volna. Próbáltam felkutatni, mit csinálhattam az elmúlt években, de semmire sem jutottam. A következő fix pont, amire emlékszem, hogy kitört a Somló, én pedig az életemért futottam. Kis híján meghaltam, de végül csodával határos módon sikerült megmenekülnöm, amikor az utolsó pillanatban átugrottam az egyik lávafolyamot.

– Hála az égnek, hogy sikerült... – Örömkönnyek folynak végig az arcomon. Még ha Csongor amnéziás is lett, de mégis itt van előttem, és él, mi több, váratlanul magához is ölel.

– Rólad csak annyi maradt meg, hogy fontos voltál nekem – duruzsol a fülembe. – Talán egyszer majd eszembe jut, hogy miért.

– Reméljük, így lesz – szipogok tovább Csongor karjai között.

– Amúgy a menekülésem után már minden megvan, ami történt – folytatja a mesélést. – Visszatértem a celldömölki otthonomba, de a szüleim valamikor meghalhattak, ezután pedig dolgozni kezdtem, hogy pénzt gyűjtsek, és jelentkeztem az ELTE-re, a földtudományi alapszakra. A fiatalkoromból is megmaradt az összes emlékem, még az is, hogy meteorológus szerettem volna lenni. – Egy távoli mennydörgés szakítja félbe a mondandóját. – Most is azért jöttem ide, hogy innen a magasból csodáljam meg az érkező vihart.

– Pontosan úgy, ahogy még együtt csodáltuk az őszi évszakváltó frontot a táltos fájáról – egészítem ki.

Csongor enged az ölelésből, és visszatér a korlát támasztásához, hogy a gomolygó fellegeket nézze. Az arca megrándul, és látom rajta, hogy azon töpreng, mit felejthetett el.

– Szerettelek téged, igaz? – töri meg végül a csendet egy újabb messzi morajlást követően.

– Igen... Ahogy én is szerettelek téged. Táltosok voltunk, és a tanúhegyeket védelmeztük, amíg vereséget nem szenvedtünk a természet erejével szemben. És nem csak ketten voltunk. Lilla, Nimród, Tímea? Ők sincsenek meg? – próbálom felfrissíteni az emlékeit, de hiába.

– Sajnos nincsenek meg – fúj ki egy nagy levegőt. – Ha behunyom a szemem, homályos alakokat látok, de senkit sem ismerek meg.

– Értem – válaszolok, de valójában semmit sem értek, csupán hipotézisek keringenek a fejemben. A prizma vagy visszabillenhetett a helyére, befejezve a varázslatot, vagy az üstökösből már korábban leérkező fénysugarak mégiscsak életre keltették Csongort. Viszont emiatt maradhattak hiányzó darabok az emlékeiből, és sajnos úgy tűnik, pont az az időszak veszett el, amikor megismerkedtünk, és amikor táltosként tevékenykedett. De vajon el tudom érni, hogy újra szeressen? Hihetetlen pech, hogy pont erre nem emlékszik...

Hosszú percekig csak egymás mellett állunk, miközben a mély dörgéseket hallgatjuk és a felénk közelítő sötét fellegeket nézzük. Galuskát is keresni kezdem a tekintetemmel, de hiába fordítom a fejemet jobbra-balra, a lélekmacskámnak nyoma sincsen. Gondolom, a szokásához híven megint elcsavargott valahova a rengetegbe. Most is neki köszönhetem, hogy itt lehetek Csongor mellett...

Végül én vagyok az, aki nem tud csak tétlenül bámészkodni, és helyette Csongort kezdem el fürkészni:

– De ha arra emlékszel, hogy szerettél, akkor nem akarom elhinni, hogy semmi sem ugrik be a közös pillanatainkból – kételkedem még mindig. – Te mentettél meg, hogy ne kelljen visszamennem az intézetbe. Te viselted a gondomat, és tanítottál ki a ház körüli munkákra, majd később a lávaszörnyek elleni harcra. Te voltál az, aki által sikerült legyőznöm a tűzzel kapcsolatos félelmeimet. És te voltál az, aki elindított azon az úton, hogy végül tovább tudjak lépni a múltamon, és felnőtté válhassak... Nem véletlen, hogy beléd szerettem már a kezdetektől fogva, de mielőtt beteljesülhetett volna a szerelmünk, porrá vált a tested, és utolért a táltosok végzete – törik el megint a mécses, immáron a szomorúságtól. – De az nem lehet, hogy ebből semmire ne emlékezz! Az nem lehet...

Egyre hangosabban dörög az ég, Csongor arca viszont rezzenéstelen marad, miközben a könnyes arcomat nézi. Hozzábújok, mintha így akarnék azért könyörögni, hogy akár csak egyvalami is az eszébe jusson, ami feleleveníthetné a kettőnk közötti köteléket.

Csongor viszonzásul átkarol engem, nem sokkal később pedig azon kapom magam, hogy már egészen közelről találkozik össze a tekintetünk. Lehunyom a szemem, és a csókjaiért epekedek, mint ahogyan tíz hónappal ezelőtt, vagy mint ahogyan a ma hajnali álmomban tettem. De most már nem történhet meg, hogy kihátrál, és az sem, hogy csupán álmodom...

Majdnem összeesem, amikor valóban Csongor ajkait érzem az ajkaimon, de aztán csak élvezem a játékot. A nyelvünk táncot jár, miközben szorosan ölelkezünk, és jóleső bizsergés fut végig a testemen, amint Csongor tenyerének puha érintései csiklandozzák a hátamat. El sem akarom hinni, hogy megtörtént a csoda. Még ha nem is emlékszik, de szeret engem. Ahogyan én is szeretem, mi több, kívánom őt. De még mennyire kívánom! Csak kapkodom a levegőt a csókjai között, a testem pedig mintha tűzben izzana minden egyes gyengéd érintésétől.

Percekig csókolózunk, hol a nyelvünkkel játszadozva, hol finoman egymás ajkaira harapva, mialatt forróság fut végig minden porcikámon, annyira kimondhatatlanul fantasztikus ez az érzés. Úgy hiszem, örökké tudnám ezt csinálni, de végül egy villám fénye, és az azt követő hangos mennydörgés térít vissza minket a valóságba, miközben a záporeső is nagy cseppekben rázendít.

– Menjünk le a kilátó alá, ott biztonságban vagyunk a villámcsapástól – fogja meg a kezemet. – Bár nem valószínű, hogy ide csapna, mert a közelben lévő adótorony sokkal magasabb, de azért jobb biztosra menni – magyaráz, mire én csak bólogatva helyeselek, miközben még mindig érzem a számon a gyengéd harapásait.

Rövidesen lent is vagyunk a kilátó aljában, mivel alapból nem túl magas a szerkezet. Már ismét kérlelem a tekintetemmel, hogy csókoljon meg, Csongor azonban nem mozdul, helyette csak üveges szemekkel néz rám.

– Mi az? Baj van? – csodálkozom el, miközben a fejemben végigfut a gondolat, hogy mi van, ha megbánta a csókot.

– Nincs baj. De azt hiszem, emlékszem – figyeli tovább minden rezdülésemet.

– Emlékszel? Csak nem?

– De, igen! Magam sem tudom, hogyan, de visszatértek az emlékeim, Mesi! – szabadul fel, mire én csak elképedve ízlelgetem magamban a becenevemet. Mesi... Kimondta...

– Hihetetlen. – Mást nem is tudok hirtelen kinyögni.

– Most már tudom! Táltos voltam és a jurtaházban laktam a Somló lábánál. Szőlőtermesztéssel foglalkoztam. Aztán jöttél te, Emese, a szökevény lány, akiről kiderült, hogy a váltóm. Kitanítottalak a táltosságra, mialatt én is beléd szerettem, de a végzetem miatt nem mondtam el, csak az utolsó pillanatban – hadar. – De minden megvan! Minden egyes nap kitisztult előttem...

A karjaiba omlok, és könnyezni kezdek az örömtől. Ha a tíz hónappal ezelőtti varázslat nem is sikerült tökéletesen, de a második kötetben leírt igaz szerelmes csók, ami Tímea és Nimród között is működött, visszahozta Csongor hiányzó emlékeit. Ebben az esetben viszont elmondható, hogy a szerelmünk egyikünk részéről sem csupán egy fellángolás, hanem tényleg igaz szerelem...

Hosszasan összebújunk, és egymás szívdobogását is érezzük, miközben hallgatjuk a változó intenzitással szakadó záporeső hangját.

– Szeretlek – suttogom neki.

– Én is szeretlek – duruzsolja a fülembe, mire én egy puha csókot nyomok az ajkaira. Nem hiába küzdöttem érte ennyit, és most már az emlékezete sem hátráltathat minket abban, hogy egymáséi legyünk, és beteljesüljön a szerelmünk. Nemcsak a férfias illatát érezhetem, ami a záporeső illatával keveredik, hanem minden mást is. Az édes csókját, amitől elolvadnak az ajkaim. A lágy ölelését, ami az egész testemet felhevíti. A bársonyos tapintású tenyerét, ami a bőrömet cirógatja. A hosszú haját, ami a vállamra omlik, vagy éppen belegabalyodik az enyémbe, amikor összekócolja a szél.

Pár percig még rázendít a vihar, és egészen közel lecsapó villámoknak leszünk szem- és fültanúi, de aztán fokozatosan megszűnik az égiháború, a felhőszakadás pedig csendes esővé szelídül.

Mialatt ez a légköri folyamat végbemegy, újabb csókok csattannak el közöttünk, miközben olyan szorosan húz magához, hogy szinte eggyé válik a testünk. A csókjaiból sosem elég, és képtelen vagyok betelni velük, mi több, hamarosan hiányérzetem támad, amíg rá nem jövök, hogy mire is vágyom igazán.

– Amúgy, ha már mindenre emlékszel, akkor arra is kell emlékezz, hogy ígértél nekem valamit – szemezek vele.

– Na és mit? – Csongor csak kedvesen mosolyog.

– Azt mondtad, hogyha tizennyolc éves leszek, akkor visszatérünk arra a bizonyos témára – harapok az ajkamra. – És most már tizennyolc éves vagyok...

✦

Több mint egy óra telhetett el, mialatt az eső, még ha csak csendesen is, de végig esett. Ezalatt zavartalanul átélhettem Csongor irántam érzett szerelmét, ahogyan én is közvetíteni tudtam felé azt a forró szenvedélyt, ami már mióta a szívemben lakozott őiránta.

Az ajkamat még mindig bizsergés járja át a csókjaitól, a testem pedig mintha csak el akarna olvadni az érintéseitől. Nemhiába, a kedvezőtlen helyszíni adottságok ellenére mindent megtett azért, hogy ne csupán izgalmas, de tökéletes is legyen az első alkalom, és nemcsak gyengéd volt hozzám, hanem olyan magasságokba is eljuttatott, ahol még az álmomban sem járhattam, amikor együtt suhantunk az üstökös tetején. Végigmentem azon az úton, amit a sors kijelölt nekem, és megkaptam jutalmul, amiért már annyi ideje vágyakoztam.

Hosszú és megpróbáltatásokkal teli út vezetett el idáig, de egyetlen percét sem bánom, ami azóta történt, hogy közel egy éve megszöktem az intézetből. Barátokra fogsz lelni, és az igaz szerelmet is megtalálod majd, visszhangzik a fejemben. Tegnap bármennyire is úgy tűnt, hogy ennek a második fele nem fog teljesülni, de végül csakugyan sikerült megtalálnom az igaz szerelmet.

Valaminek a vége egyben valami újnak a kezdete is, rémlenek fel az Öreg szavai. A jurtaház és a zöldellő Somló már a múlté, ahol megismertem Csongort, és ahol megküzdöttünk a természet erejével, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz, hogy aztán egy csapásra vagy így, vagy úgy, megszűnjünk táltosoknak lenni. Cserébe viszont most már megadatik, hogy kiteljesedjen a szerelmünk, és boldogan emlékezzünk vissza arra az időszakra, amikor mindez kezdetét vette.

A múltunk formálja a jelenünk, viszont csak a jelenünknek szabad formálnia a jövőnket, nem a múltunknak, villan be egy újabb gondolat, amit a felnőtt Emese mondott a gyermek Emesének. Még ha sokszor nem is egyszerű, de tovább kell lépnünk a múlt fájdalmain és veszteségein, hogy ne hátráltasson minket abban, hogy a jelenben megvalósítsuk az álmainkat, megágyazva egy szebb jövőnek. Egy olyan jövőnek, ahol már nem kell attól félni, hogy táltosként porrá válunk, és nem kell feláldozni magunkat olyanért, ami nem ad hozzá az életünkhöz, hanem csak elvesz belőle.

Az én életem tulajdonképpen csak most fog kibontakozni, hogy felnőtté váltam, és magam dönthetek arról, merre induljak el. Bár biztosan lesznek olyan helyzetek, amikor nem várt kihívásokkal kell majd szembenéznem, vagy olyat hoz a sors, amire nem lesz ráhatásom, de bármit is tartogassanak a következő évek vagy évtizedek, én készen állok, hogy megtaláljam a saját utamat az életben.

Eddig tartott a huszonkettedik fejezet, és egyben maga az egész regény is. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! Szívesen fogadom a véleményedet az egész művel kapcsolatban is, hogy mi tetszett a legjobban, és mi az, ami kevésbé. 😊

Ha másvalamit is szívesen olvasnál tőlem, akkor a profilomnál több regényt és novellát is találsz.

Köszönöm, hogy itt voltál, és végigkövetted Emese kalandját ebben a történetben. Legyen szép napod! 😊