Hirtelen meg sem tudok mukkanni, miközben farkasszemet nézek a folyosó elején álló férfival, aki rögtön kérdőre is von:

– Mit keresel itt, kislány? – Nem kiabál, a szavai azonban tekintélyt parancsolnak, ahogyan a pincehelyiségben visszhangzanak.

– Én csak... Az a helyzet, hogy izé... – Összevissza beszélek, miközben alaposabban is szemrevételezem a fazont: hosszú fekete haja a mellkasa vonaláig ér, a nyakában pedig egy kulcs lóg. Talán az lenne a díszes ajtó kulcsa?

– Szóval betörtél ide – bámul rám merev tekintettel. – Elég fiatalon kezded a züllést, ha bort akartál lopni.

– Nem erről van szó! Amúgy is, az ajtó nem volt bezárva! Nem akartam lopni, bort pedig nem iszok, mert még csak tizenhét éves vagyok – hadarom, ami a számra jön.

– És akkor mi a fenét keresel itt? – rivall rám, de aztán csak sóhajt egyet, miközben összeakad a pillantásunk. Több méterre állunk egymástól, de a világoskék szeme még így is annyira elkápráztat, hogy végül én nézek félre előbb.

Összeszedem a gondolataimat, és csak ezután válaszolok:

– Az a helyzet, hogy megszöktem. Intézetis vagyok, illetve voltam, de nem bírtam tovább, és mennem kellett. Hihetetlen egyébként, egy fekete macska vezetett idáig – magyarázkodom.

– Szépen nézel ki, mit ne mondjak. – A férfi lesajnálva fürkész végig, de mintha egy cseppnyi megértést is felfedeznék a tekintetében. – És mi volt a terved? Azt hitted, hogy csak úgy el tudsz rejtőzni, vagy mi? Szerintem ezt nem gondoltad végig – ereszt el egy cinikus félmosolyt.

– Igazából... Magam sem tudom. – Egy rövid felnézést követően ismét leszegem a fejemet. – De semmiképpen sem fogok oda visszamenni – ráz ki a hideg.

– Elhiszem, hogy nem könnyű, de hidd el, ez nem vezet semmire. Akkor jársz a legjobban, ha minél előbb visszamész magadtól, és nem várod meg, hogy a rendőrség vigyen vissza – győzköd, és bár valóban ez lenne a helyes út, de mégis minden porcikám ellenkezik, hogy így tegyek.

Hosszú másodpercekig nem is tudok mit válaszolni, de aztán kipattan a fejemből egy ötlet, miközben úgy hiszem, hogy rájöttem, miért vezetett engem ide a macska:

– És mi lenne, ha esetleg magánál lakhatnék? Szívesen segítek a házimunkában vagy bármi másban... – Végig sem tudom mondani, amit elkezdtem, mert a férfi rögtön elneveti magát. Őszinte, játékos nevetés ez, a morcossága pedig mintha csak teljesen el is szállt volna a messzeségbe.

– Ezt te sem gondolod komolyan! – Egy ideig még pimasz mosoly ül kint az arcán, de aztán visszatér a merev ábrázata. – Viccet félretéve, sajnos nem tehetem. Nem fogok bújtatni egy szökevény kamaszlányt. Ha kiderülne, ezért engem le is csukhatnak. Te is jobban jársz, ha visszamész, és feladod magadat. Pár év múlva felnőttként már áldani fogod az eget, hogy így tettél. Más már hívná a helyemben a rendőrséget, de én nem teszem, mert hiszek abban, hogy rájössz, milyen ostobaságot csináltál. – Látom rajta, hogy sikerült megpuhítanom, meggyőznöm viszont nem. És valljuk be, tényleg van igazság abban, amit mond.

– Megértem. Azt hiszem, akkor indulok is. – Csak a téglákból kirakott padlót és a megkopott pár cipőmet nézem, miközben a kijárat felé veszem az irányt. Kikerülöm a férfit, a lépcső aljához érve azonban ismét meghallom a mély hangot mögülem:

– Vigyázz magadra!

– Vigyázok! – Hátrafordulok, és közelebbről is szemügyre veszem a férfit, majd zavarba jövök, amint összenézünk. Egészen helyes, és nagyjából öt évvel lehet nálam idősebb. Egyedül a nyaka furcsa, ahol sötétebb a bőre: mintha csak hegek lennének rajta, de pontosan nem jövök rá, hogy miféle sérülés lehet ez. Illetve csak egyvalami rémlik fel, de arra nem is akarok gondolni...

– Jó utat, és kitartást a visszatéréshez, bárki is legyél, hogy idefújt hozzám a szél! – int nekem.

– Köszönöm! – búcsúzom én is. – Emese vagyok egyébként. Nekem kihez volt szerencsém? – eresztek el egy mosolyt. Talán ez az első őszinte mosolyom az elmúlt tíz évemből.

– Csongor – válaszol egy szóval.

– Akkor viszlát, Csongor! – Hátat is fordítok neki, majd sebes léptekkel felcaplatok a lépcsőn. Magam sem értem, hogy az ijedtség vagy a szégyenlősség miatt visz ilyen gyorsan előre a lábam, mindenesetre aligha kerülhettem volna ennél cikibb helyzetbe.

Már a szabadban vagyok, és majdnem teljesen magam mögött hagyom a pince környezetét, amikor eszembe jut, hogy legalább összetakaríthattam volna az összetört bor maradványait. Amint viszont hátrapillantok, meglátom Csongort, aki éppen eltűnik a pince ajtaja mögött, kezében a vödörrel és a felmosóronggyal, miközben maga elé dünnyög. Van ebben a férfiban valami érdekes, az biztos! Meglepően kedves volt velem ahhoz képest, hogy valóban betörtem hozzá. Hülye ötlet volt a macskát követni, sokkal nagyobb bajba is kerülhettem volna, ha egy szigorúbb alakot fogok ki. Apropó! Körbenézek, de a macskának már hűlt helye. Hát ezért jöttem el idáig, hogy ez a dög csak úgy eltűnjön?

Körülbelül fél percig tekintek visszafelé a borospince irányába, aminek a szomszédságában található Csongor lakása: egy kör alapra épített, kúpos tetejű házikó, akárcsak egy modern kori jurta. Tényleg nincs rossz ízlése, és azt sem tartom kizártnak, hogy építészmérnök a pali.

Miután kibámészkodom magam, előrefelé indulok a keskeny utcán, miközben majdnem megbotlom az egyik kőben, ami az út melletti szegélyről pottyanhatott le. Ahogyan elnézem, itt még a kerítés is bazaltból van kolbász helyett, persze ez nem is csoda annak fényében, hogy vulkanikus vidéken járok.

A nap már felkelt, és a párafoltok is oszlásnak indulnak a völgyben, mialatt gyalogolok előre, csak éppen azt nem tudom, hogy merre. Térkép sajnos nincs nálam, a már amúgy is döglődő telefonomat pedig nem hoztam magammal, nehogy az alapján bemérjék a pozíciómat.

Némi morfondírozás után arra jutok, hogy felmegyek a hegy tetejére körülnézni, és valahol a környéken megpróbálok rejtekhelyet keresni, mivel kötve hiszem, hogy itt megtalálnának. Lehet, nem is véletlen, hogy ez a hülye macska ide vezetett el engem.

A gyomrom görcsbe rándul, amint arra gondolok, hogy az intézetben már biztosan észrevették a szökésemet, és hamarosan körözés alatt leszek, de aztán igyekszem megnyugtatni magam, hiszen kicsi az esélye annak, hogy pont itt kapjanak el. Csongorban pedig bízom, hogy nem fog szólni senkinek, főleg nem a rendőrségnek.

Rövidesen magam mögött hagyom a borospincéket, és az erdőben baktatok tovább az emelkedőn, majd a bazaltkockákból kirakott lépcsőn. Ez a szakasz nem is tart sokáig: nemsokára egy tisztásra érkezem, ahonnan egészen jól szemügyre vehető a környék. Az útról itt letérek, hogy megtaláljam a legjobb kilátást adó pontot, innen pedig már nem is kell sokat sétálnom ahhoz, hogy a panoráma teljesen megnyíljon előttem.

Egy helyben állok, és élvezem, ahogyan a szél meglobogtatja a hajamat, valamint a felkelő nap meleg sugarai cirógatják az arcomat. Széttárom a karomat, és úgy érzem, jobb helyet nem is találhatnék, hogy újrakezdjem az életemet. Már csak búvóhelyet kellene keresnem: bár az útjelző táblák szerint van a környéken egy kilátó és egy várrom, de ezeket turisták is biztosan látogatják, így nem alkalmasak arra, hogy menedékül szolgáljanak.

Egy ideig meditálok, mialatt hagyom, hogy a természet illata felfrissítse a tüdőmet, a távolba hunyorítva pedig egy összezárt alakzatban repülő madárrajt figyelek. Talán vadludak lehetnek. Jó nekik, hogy szabadon szállhatnak, amerre csak akarnak. Persze gyalogúton és tömegközlekedéssel nekem sem lehetetlen a helyváltoztatás, csak az sokkal lassabb. De még a lassú utazás is sokkal jobb, mint az intézetben rohadni, ahová soha többé nem fogok visszatérni, bárki is mondjon bármit.

Megunva az ácsorgást, tovább gyalogolok a tisztás és az erdő szélén található keskeny ösvényen, folytatva a felfedezőutamat. A csapástól balra a hegyoldal meredeken lejt, és a megritkuló fák helyét átveszi a bazaltrengeteg, ami egy szabálytalan alakú falhoz hasonlóan határolja a fennsíkot. Letérek az útról, és a sziklás felé indulok, óvatosan lefelé mászva. Hátha akad itt valami eldugott hely, ahol le tudnék telepedni.

Hamarosan már lent vagyok az erdőben: balra a lejtőn fák zárják el a kilátást, a jobb oldalamon pedig fölém tornyosulnak a bazaltorgonák. Innentől lassabban haladok, és gyakran beleakadok az ágakba, de pont ezért is jöttem ide, hogy egy olyan rejtekhelyet találjak, ahol senki sem fog keresni. Az expedíciómat rövidesen siker koronázza: a bazaltfalban kiszúrok egy kisebb hasadékot, ami bár felülről nem teljesen zárt, de úgy tűnik, megfelel a célnak. Ha idehordanám a sűrűből az avart, valamiféle fekhelyet is ki tudnék magamnak alakítani, a hideg éjszakákon pedig remélhetőleg a kabátom és a pulóverem elég lenne, hogy ne fázzak. Persze télre majd másvalamit kell kitalálnom, de átmenetileg ez is megteszi.

A következő fél óra elmegy a tereprendezéssel, de aztán elégedetten csettintek, mivel a körülményekhez képest egészen puha ágyat sikerült összedobnom több kupac falevélből. Ha Bear Grylls engem látna, biztosan vállon veregetne! Összedörzsölöm a tenyeremet, hogy lesöpörjem róla a koszt, majd a ruhámat is úgy-ahogy leporolom, ezután viszont egy hangosat korog a hasam. Keksz meg némi más elemózsia ugyan van nálam, de rájövök, hogy muszáj leszek valahol bevásárolni. A táskámból itt már ki tudom pakolni a cuccaimat, így felszabadul benne a hely.

Még egyszer visszanézek, hogy mindent jól elrejtettem-e, majd nekiindulok lefelé a vadregényesben, hogy kilyukadjak valamelyik ösvényhez, ahonnan már sima úton eljuthatok a legközelebbi boltig.

✦

Nem semmi, milyen gyorsan elment a mai nap! Mire visszatértem a rögtönzött hajlékomhoz, már be is esteledett. Bejártam egész Somlóvásárhelyt, ahol sajnos nem találtam nagyobb boltot, így átugrottam vonattal Ajkára, ahol viszont mindent meg tudtam venni, amire szükségem lehet.

Szerencsére nem buktam le az út alatt, bár semmit sem bíztam a véletlenre: a hajamat összefogtam copfba hajgumival, és bármennyire is gyűlölöm, de a szemüvegemet is felvettem, ami az iskolában kellett a táblához, és ami miatt mindig gúnyoltak a többiek. Ilyen formában egyetlenegy fényképen sem szerepelek, szóval sok sikert kívánok a rendőröknek, hogy megtaláljanak. A boltban is biztosra mentem, és inkább feláldoztam a pénzem nagy részét, mint hogy rajtakapjanak a lopáson. A táskámat és két nagy szatyrot is telepakoltam élelmiszerrel, így napokig elleszek.

Feltekintek, ahol a gallyak és levelek között átnézve a hold fénye mellett már a csillagok is pislákolnak a sötétkék égbolton, és az üstökös is látszódik. Furcsa belegondolni, hogy milyen csodás az univerzum, és ehhez képest mi, emberek, mennyire jelentéktelen kis porszemek vagyunk.

Egy ideig még az eget fürkészem, de aztán lekuporodom. Ha ügyesebb lennék, talán tüzet is tudnék csiholni, hogy a holdon és az üstökösön kívül más is adjon fényt, egyrészt viszont az még az erdő rejtekében is feltűnő lenne, másrészt pedig azért sem visz rá a lélek, mert... Mert egyszerűen gondolni sem akarok a tűzre.

Alighogy megvacsorázok, úrrá lesz rajtam a fáradtság, de ez nem is csoda egy ilyen hosszú nap után. Leheveredek, és amennyire csak lehet, próbálom kényelembe helyezni magamat a vastag ruháimba bebugyolálva. Becsukom a szemem, és váratlanul Csongort látom magam előtt a képzeletemben, mintha csak az alakja beleégett volna az elmémbe. Még a ruházata is megvan: a fekete póló a kék farmerkabáttal, na meg persze a kulcs a nyakában, ami szinte biztos, hogy a pince végében lévő ajtót nyitja.

Telik az idő, elalvás helyett azonban megállás nélkül csak a férfi jár az eszemben, és olyan érzésem támad, mintha csak valamiféle titkos kötelék lenne közöttünk. Egy érzés, amit még nem tapasztaltam, és amit nem is tudok szavakkal leírni. Vigyázz magadra!, visszhangzik az elköszönése a fejemben, miközben szokatlan nyugodtság lesz rajtam úrrá. Lehet, mégis akad valaki, akinek számítok, és aki félt engem.

Már majdnem teljesen elszenderülök, amikor nem várt esemény riaszt fel. Talán csak képzelődöm, de mintha megremegett volna körülöttem a bazaltrengeteg. Mi az isten? Létezik, hogy földrengés? Egy ideig ezen töprengek, de aztán már biztos vagyok abban, hogy tényleg a föld reng, amint hallom, hogy a közelben potyogni kezdenek lefelé a kövek. Gratulálhatsz magadnak, Emese, ennél rosszabb búvóhelyet nem is találhattál volna!

Szerencsére úgy tűnik, hogy a hasadék biztonságot nyújt, a sötétben ugyanakkor mégiscsak félelmetes, ami történik. Hosszú percek telnek el, mire véget ér a föld robaja, és visszaáll a csend, a már-már túlságosan is gyanús csend. Olyan téren nem meglepő ez az egész, hogy a törökországi földrengés óta itt is megszaporodtak a gyengébb, két-három magnitúdójú rengések, amikről a híroldalakon is rendszeresen cikkeznek. Földrajzból is tanultuk, hogy a tektonikai lemezek állandóan mozgásban vannak, de a földanyának köszönhetően itt, a Kárpát-medence szívében ritkák az erős és pusztító rengések.

Egy pillanatig az is eszembe jut, nem lehet-e az, hogy vulkáni maradvány lévén a Somló akar kitörni, de aztán hamar rájövök, hogy ez hülyeség, hiszen azt is tanultuk, hogy a térségben az évmilliókkal ezelőtt csak egyszer kitört monogenetikus tűzhányók alatt olyan vastag a megszilárdult bazaltréteg, hogy a magma sehol sem tud utat törni magának a felszín felé.

Lehunyom a szemem, és próbálok elaludni, miközben arra gondolok, hogy ez az egész mégis valahogy olyan furcsa, de hogy miért, azt nem tudom megmondani.

––––––––––

Eddig tartott a második fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊