Amilyen gyorsan csak tudom, magamra dobálom a ruháimat, és a táskámat is kézhez veszem, amiben a kristályom lapul. Az autóhoz érve rögtön beülök az anyósülésre, majd Galuska is az ölembe ugrik. Hanga bezárja a lakást, de aztán ő is bepattan a kocsiba, és miután beindítja a motort, kövér gázzal nekiindulunk.

– A fenébe! Remélem, nem esett baja az ikreknek – aggodalmaskodik Hanga. – Zsolt a Gulács, Zsombor pedig a Tóti-hegy táltosa. Nagyjából veled egykorúak lehetnek, és nem régóta váltották az elődeiket. Nincsenek még felkészülve ilyen erős szörnytámadásokra, mint amik az utóbbi időben történnek – hadar.

– Bízzunk benne, hogy nem esik bajuk, és időben odaérünk... – Csak előrefelé nézek a szélvédőn keresztül, miközben hunyorítok, hogy élesebben lássak. A jelek nem túl biztatóak, mivel egyre sűrűbb füst száll fel a magasba a két tanúhegyből. Lehet, nem is álmodtam a durranást, hanem azt hallottam, ahogyan lerobbant a vulkánok teteje?

– Basszus, bármikor kiszabadulhatnak a lávaszörnyek! És ha kitör a vulkán, akkor az egész környéknek annyi... – Hanga rászorít a kezével a kormányra, mialatt a vezetésre koncentrál, hogy minél előbb odaérjünk.

Végigszáguldunk a főúton, amint viszont beérünk Nemesgulácsra, már nehezebben haladunk előre a felfordulásban. Szirénázás hallatszik, amit aztán a hangosbemondó vált fel, ahogyan a kitelepítésről tájékoztatják a lakosságot. Teljes a pánik: az emberek összevissza futkosnak, az utat pedig hol buszok, hol rendőrautók állják el. A tegnap még engem üldöző rendőrpárost is észreveszem: egy pillanata mintha a sötétített ablak mögött is kiszúrnának engem, de aztán nem vetnek ránk ügyet, mivel jelenleg jobb dolguk is akad annál, mint hogy minket hajkurásszanak. Hamar el is fordulnak, amint egy aggodalmaskodó családot kell útba igazítaniuk a buszok felé.

– Attól tartok, nagy a baj! – hallom megint Hanga kétségbeesett hangját, mire én nem is tudok mit válaszolni, annyira lesokkol ez az egész helyzet, amibe belecsöppentünk.

Az utolsó szakaszon egy honvédségi konvojba is belebotlunk, de aztán nagyjából szabaddá válik az út, amint elhagyjuk a települést, és a Gulács oldalában lévő szőlős felé haladunk tovább. Nemsokára meg is érkezünk az egyik jurtaházhoz, Hanga azonban nem parkol le, hanem csak megáll az út szélén.

– Váljunk ketté! Kiteszlek itt, én pedig megyek tovább a Tóti-hegyhez. A két hegy alatti alagútrendszer között van egy átjáró, ott találkozunk – vezényel, mire megáll bennem az ütő.

– Biztos jó ötlet szétválni? – nézek rá meredt tekintettel, és csak most fogom fel igazán, hogy mekkora feladat vár rám.

– Nincs más választásunk! Muszáj két oldalról ellentámadni, és minél gyorsabban megtisztítani a vulkánokat a szörnyektől – magyaráz tárgyilagosan, de amint végignéz a félős ábrázatomon, rám mosolyog, és megszorítja a kezemet. – Csak bízz magadban, Emese, és menni fog!

Nagy levegőt veszek, és a táskámba nyúlok a kristályomért. Ezután szinte kiugrom az autóból, és futni kezdek a jurtaház melletti pincéhez. Hanga azon nyomban el is viharzik a kocsival, és csak a vulkán morajlásának félelmetes hangja marad velem. Egy pillanatig felnézek: bár a lávaszörnyek még nem szabadultak ki, a füst viszont már egészen feketén gomolyog, a magasból pedig már hamu szállingózik, miközben kénes szag terjeng.

Végigfutok a pincén, bár olyan erősen reng a föld, hogy az egyik instabilabb lépésemet követően majdnem elvágódom. A díszes ajtó szerencsére nyitva van, benne a kulcsával. A küszöbnél egy fehér macska nyávog keservesen, zöld szeméből süt a félelem. Valószínűleg ő Zsolt lélekmacskája, és nem csodálom, hogy aggódik a táltosáért. Ekkor veszem észre, hogy Galuska nem jött velem, de abban bízom, hogy az autóban maradt Hanga mellett.

Letrappolok a végtelenbe vesző lépcsőn, amin körülbelül ugyanannyi időbe telik leérni, mint a Somlónál. Ezután rohannék tovább a bazaltoszlopok között, amint viszont az első kanyarnál befordulok, máris szembe találom magamat a lávaszörny undorító pofájával, ami az egész járatot kitölti.

A szörny hörög egyet, mire én kis híján kiejtem a kezemből a kristályomat, de aztán erőt veszek magamon, és kinyújtom a karomat, majd behunyom a szemem, hogy így koncentráljak. Apát látom magam előtt, ahogyan a magasba emel, és a vállára vesz, mint amikor még kisgyerek voltam. A magasból előre nézve kirajzolódik előttem a volt otthonom, a szőlőssel, messze Zánkával és a Balatonnal, jobb oldalra pillantva pedig a Hegyestűt látom. Milyen szép is volt...

A kristály felizzik a kezemben, majd rögtön oda is vágok a szörnynek, aminek a testébe ezernyi jégszilánk fúródik bele. Újabb hörgés hallatszik, miközben a fortyogó lávamassza zsugorodik, és egyre nagyobb része kövül obszidiánná. Nem is kell újból lecsapnom: hamarosan már csak egy fekete, élettelen fosszília hever előttem. Fellélegzem, már amennyire fel lehet lélegezni a fojtogatóan meleg levegőtől. Az első akadályt sikeresen vettem.

Kikerülöm a szörny maradványát, ami nem is olyan egyszerű, mivel a hullája majdnem az egész alagutat elfoglalja, de aztán már simábban haladok tovább a lávazuhatagok és a bazaltsziklák között. Jelzéseket keresek, és rövidesen ugyanolyan háromszög alakú bevéséseket találok, mint amilyenek a Somló alagútrendszerében vannak. Így már azt is tudom, merre kell mennem a kürtő felé.

Szerencsére zavartalanul eljutok a nagycsarnokhoz, ahol viszont meghűl a vér az ereimben: egy hatalmas lávakígyó foglalja el az egész területet. Bár eddig is voltak kemény támadások a Somlónál, de ekkora dögöt még egyszer sem láttam. A kígyó a tér közepén magába fonódik, így mászik felfelé a kürtőben: a feje már elveszik a füstös homályban.

A szörny felhörög, és észreveszem, hogy egy kis része obszidiánná szilárdul a csarnok túloldalán. Egy fiút is kiszúrok a szemközti járatnál, aki újabb támadást intéz a kéken izzó kristályával, ez azonban kevésnek bizonyul ahhoz, hogy az egész kígyót elpusztítsa. Örülhet, ha a farkából sikerül lecsippentenie egy keveset, de persze egyedül nyilván nem is bírhat el egy ekkora döggel. Ideje, hogy én is beszálljak a harcba.

Akárcsak az előbb, most is a szörny felé irányítom a kristályt, és próbálok a gyerekkorom szép emlékeire gondolni. A terv ismét beválik: pár másodperc múlva lesújtok, és jeges tüskék borítják be a kígyó felém eső részét, obszidiánná változtatva azt.

Lépésről lépésre haladok előre, de muszáj vagyok kisebb szüneteket tartani a támadásaim között, hogy összeszedjem az energiáimat, mialatt a kígyó alattomosan terjeszkedik felém. Újra és újra lecsapok, miközben a túloldalon a fiú is újabb rohamokra indul, hogy két irányból fogjuk közre a kígyót.

Így közelítünk lassan a kürtő felé, egy idő után azonban hiába koncentrálok, egyre kevesebb és kevesebb jégszilánk hagyja el a kristályomat. Egyfolytában csak a múltbeli szép pillanatokra és Apára gondolok, de valamiért ez mégiscsak kevésnek bizonyul. Minden egyes jó emlékre legalább jut egy rossz is, Apa pedig nagyon hiányzik, és képtelen vagyok elfogadni, hogy ő már csak a múltam, és nem a jelenem vagy a jövőm része. Ő már nincsen, és nem is lesz itt velem soha többé.

Ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, mialatt egyre elveszettebbnek érzem magam. A szörny újult erőre kap, és nemcsak engem kerít be, hanem a csarnok túlfelén a fiút is, aki későn veszi észre, hogy már mögötte is tekereg a kígyó, így hanyatt esik, miközben a kristálya kihullik a kezéből. A fenébe! Nem hiszem el, hogy ezt a dögöt nem lehet kinyírni, sőt, itt fogunk meghalni, hogy aztán elégedetten szabaduljon ki, elpusztítva mindent, ami csak az útjába kerül: erdőket, utakat, településeket...

Bízz magadban, Emese, és menni fog!, hallom a képzeletemben Csongor és Hanga szavait egyszerre. Lehunyom a szemem, és amennyire csak tudok, koncentrálok. Hirtelen egy órát látok magam előtt, aminek az egyik mutatója lassan megáll, a másik pedig visszafelé pörög egészen addig, amíg hipnózisba nem esem...

✦

A tűzoltók, a mentők és a szomszédok már elmentek, csak én és Anya maradunk itt a sötétben a házunk romjainál. Egy órája még a Jézuskát vártam, most pedig könnyes szemekkel nézem a füstölgő maradványokat. Bár hiába vagyok még gyerek, mégis úgy hiszem, hogy az életem már sosem lesz olyan boldog, mint amilyen eddig volt.

Akaratlanul is a leégett ház felé indulok, mintha csak abban bíznék, hogy mégis meglelem élve Apát.

– Emese, kislányom, gyere vissza! Már nincs miért oda menni – hallom Anya sírását, én viszont nem fordulok meg, hanem csak megyek előre. Már ott állok, ahol nemrég még a bejárati ajtó volt, amikor egy ismerős hang cseng a fülemben.

– Mesi...

– Apa? – kapom fel a fejemet, de akárhova nézek, nem látom Apát.

– Mesi – hallom ismét.

– Apa! Hol vagy, Apa? – kérdezem, de nem érkezik válasz.

Amint átlépem a küszöböt, koromsötétté válik minden. Próbálok tapintással tájékozódni, de hiába, semmit sem érzek. Megijedek, mivel már a talpam alatt sincs semmi, és olyan, mintha az űrben lebegnék. Legszívesebben visszatérnék Anyához a valóságba, de bármerre nézek, csak feketeséget látok, és úgy tűnik, hogy örökre itt ragadtam.

– Apa... Merre vagy, Apa? – kiáltom el magam, mivel úgy hiszem, hogy Apának mégis itt kell lennie valahol. Nem is tévedek: a sötétségben felragyog egy kis pont, ami egyre nagyobb lesz, és végül meglátom Apát teljes terjedelmében.

– Apa! – Már ugranék oda hozzá, hogy megöleljem, azonban hiába: csak a semmiben lebegek, és Apa már mögöttem van.

– Csak a szellememet látod. Sajnos már nem tudsz megölelni, ahogy én sem téged – hallom Apa szomorú hangját.

Megdöbbenten nézek rá, de aztán újból felkiáltok:

– Mi ez az egész, Apa?

– Valószínűleg azért bukkant fel a szellemem, hogy elbúcsúzzak tőled – beszél hozzám kedvesen, még ha a szája lefelé is görbül.

– De nem halhatsz meg, Apa! – visszhangzik, amit mondok, még úgy is, hogy a semmiben vagyunk.

Apa egy ideig nem válaszol, csak a szemembe néz, de aztán végül megszólal:

– Sajnálom, de a sors úgy akarta, hogy a mai napon itt hagyjalak titeket. Az úristen nem bocsátotta meg nekem, amikor ott hagytalak téged felügyelet nélkül az adventi koszorúval és az égő gyertyákkal.

– De Apa! Nem a te hibád, ami történt! Az én hibám! Én tettem... Én gyújtottam fel a házat... – Apát egyre homályosabban látom a könnyeimtől, amint elsírom magam.

– Nem a te hibád, Mesi! Felnőttként és apukaként az én felelősségem lett volna, hogy vigyázzak – duruzsol a fülembe Apa szelleme. – A sors igazságtalan tud lenni, de valamiért mégis ezt akarta, hogy a lángok és a füst martalékává váljak. Bármennyire is nehéz felfogni, de mi, emberek, alá vagyunk rendelve a sors kezének. Az egyik nap még élünk, a másik nap pedig meghalunk, és nem tudhatjuk, mikor kerülünk át a másvilágra. Egyedül csak annyit tehetünk, hogy amíg élünk, megpróbáljuk megtalálni a boldogságot.

– De hogyan lehetnék boldog, ha már nem vagy itt velem? – fakadok ki, miközben tovább bőgök.

– Ettől még minden adott, hogy boldog legyél. Emiatt ne sírj – vigasztal Apa szelleme. – Ha én már nem is lehetek melletted, de ettől még szép jövő vár majd rád, amikor felnősz.

– És ha nem? – törölgetem a könnyeimet az arcomról.

– Hunyd be a szemed, és mutatok neked valamit – szól hozzám sejtelmesen.

Engedelmeskedem Apának, és egészen addig csukva tartom a szemem, amíg azt nem mondja, hogy kinyithatom.

– Te ki vagy? – nézek az Apa mellett álló lányra, aki a semmiből termett itt. A haja és a szeme pont olyan színű, mint az enyém.

– Én? Emese vagyok – mosolyog rám. – A felnőttkori éned.

– Te vagy a felnőtt Emese? A felnőtt én? – tátom el a számat.

– Pontosan. Azért jöttem, hogy elmondjam, milyen jövő vár rád – néz mélyen a szemembe.

– Tényleg? És milyen? – kérdezem rögtön, miközben abbamarad a sírásom.

– A gyerekkorod nem lesz könnyű, és nehéz évek várnak rád. De felnőttként már minden adott lesz, hogy megtaláld a boldogságot, amikor úgy döntesz, hogy elindulsz a saját utadon, és amikor rájössz, hogy táltosnak születtél.

– Táltosnak? – kiáltok fel.

– Igen. Bár a táltosság számos kihívást fog neked tartogatni, ugyanakkor meg fog nyílni előtted a világ. Barátokra fogsz lelni, és az igaz szerelmet is megtalálod majd. Minden adott lesz ahhoz, hogy boldog életet élj, ha képes leszel túllépni a múltadon, még ha azt nem is lehet elfelejteni vagy megváltoztatni. De nem is kell elfelejtened vagy megváltoztatnod, hanem meg kell találnod a jelen boldogságát, hogy előre tudj nézni a jövőbe. A múltunk formálja a jelenünk, viszont csak a jelenünknek szabad formálnia a jövőnket, nem a múltunknak. Lehet, hogy ez most még hihetetlen, de egyszer majd te is így fogod látni, mint én. Apa mindig fog hiányozni, de ettől még az élet megy tovább. – A felnőtt Emese váratlanul magához ölel, és meglepő módon ezt már érzem is.

Apára pillantok, az ő szelleme viszont már távolodik, de egészen addig integet nekem, amíg egy apró pont sem marad belőle, miközben visszatérek a valóságba...

✦

A hipnózis hatása megszűnik, és már ismét az óra mutatóit látom magam előtt, ahogyan az egyik előrefelé pörög, míg a másik álló helyzetből lassan újraindul. Ez a mozzanat nem is tart sokáig: hirtelen kék, majd fehér fényt látok, még úgy is, hogy végig csukva tartom a szemem. Bár ellentartok a lökéshullámnak, végül mégis hanyatt esem, ennek ellenére magabiztosan tartom a kezemben a kristályt, és közvetítem belé az energiát.

Hosszú másodpercek telnek el, mire már nem vakít a ragyogás, és ki tudom nyitni a szemem. A kristály már csak haloványan pulzál, miután az összes jégtű távozott belőle, hogy aztán belefúródjon a lávakígyóba. A szörny hatalmasat ordít, amint a testét milliónyi jégszilánk borítja be, fokozatosan obszidiánná változtatva mindenét.

Fél percig is eltart, mire a végére ér a reakció, és az egész kígyó megkövülve fekszik előttem. A feje egy ideig még füstölög aláhullva a kürtőből, de aztán az is már csak úgy hever a földön, mintha mindig is ott lett volna a fosszíliája. Annyi jégrepeszt szabadítottam fel a kristályból, hogy a környező lávatavak is obszidiánná dermedtek, ennek ellenére viszont kellően világos van a csarnokban a kürtőn beszivárgó fénytől. Bár a Gulács már sosem lesz olyan, mint régen, mivel egy nyílt kráter virít a tetején, a lávaszörny viszont nem tudott kiszabadulni, és sikerült a környéket megvédeni a pusztulástól.

Feltápászkodom, és egy ideig csak magam elé nézek, mialatt el sem akarom hinni, hogy ennyi energiát képes voltam felszabadítani, és egy támadással elpusztítottam a lávakígyót. Ezután a fiún akad meg a tekintetem, akit ugyan szintén ledöntött a lábáról a lökéshullám, de szerencsére minden probléma nélkül fel tud állni.

Egymás felé lépünk egészen addig, amíg össze nem találkozunk a kürtő alatt, ahol a magasba felnézve megpillantjuk a kéken ragyogó égboltot.

– Hű, ez nem semmi volt! Nélküled szerintem meghaltam volna, és nem tudtam volna megakadályozni, hogy a szörny kijusson – szól hozzám álmélkodva, miközben azt a néhány darab jégtüskét szedegeti ki magából, amivel véletlen őt is eltaláltam. – Zsolt vagyok egyébként, az itteni táltos – mutatkozik be.

– Én pedig Emese vagyok, a Somló táltosa – mutatkozom be én is, majd aggódó pillantásokat vetek a csenevész fiúra. – Ugye nem sebesítettelek meg nagyon?

– Dehogyis, nincs para! Megúsztam kisebb karcokkal, meg egy kicsit vizes lett a ruhám a jégtől, ami már elolvadt – neveti el magát megkönnyebbülten.

– Hála istennek! – sóhajtok fel. – Úgy tűnik, amennyire veszedelmes a jég a szörnyekre, annyira ártalmatlan ránk nézve.

– Viszont azt hiszem, a mai napnak ezzel még nincs vége. Át kell mennünk a Tóti-hegy alatti alagútrendszerbe, hogy segítsünk az ikertestvéremnek, Zsombornak. Attól tartok, hogy ő sem fog tudni egyedül boldogulni. Van viszont egy járat, ami összeköti a két hegyet – mutat jobbra, amerre csakugyan egy hosszú, lámpásokkal megvilágított alagút nyílik, aminek a vége sem látszik.

– Igen, tudom – helyeselek. – Jobb lesz, ha sietünk! Bár én Hangával együtt jöttem, aki kitett itt engem, hogy neked segítsek, ő pedig továbbment, hogy Zsombor is kapjon segítséget. Az erősítés viszont mindig jól jön.

Zsolt csak bólogat, majd nemsokára már egymás mögött futunk az alagútban, ami meglepően szabályos formájú. Minden bizonnyal emberi kéz alkothatta, nem a természet. Az első kötetből is rémlik valami, miszerint azzal a céllal vájták ki, hogy a mélyben is át lehessen járni a két hegy között.

Csak futunk és futunk, mialatt hangosan lihegünk: akárhogyan is, mindkettőnkből sokat kivett, hogy ennyit kellett használnunk az erőnket. Egy szakaszon a lábunk elé is figyelnünk kell, ahol sínek maradványai hevernek szanaszét. Talán valamikor csillével is lehetett itt közlekedni, jelenleg viszont csak a két lábunkra hagyatkozhatunk, hogy átjussunk a Tóti-hegy alatti csarnokba.

Már látni véljük a fényt az alagút végén, de aztán kiderül, hogy egy újabb lávaszörnnyel nézünk farkasszemet, ami megakadályozza a továbbhaladásunkat.

– A francba! Az nagyon nem jó jel, ha ide is bejött egy! – aggodalmaskodik Zsolt.

– Nem baj, vágjunk oda neki! – nyújtom a lény felé a kristályomat, hogy azon nyomban le is csaphassak rá. Eszembe jutnak a korábbi gondolatok, és megnyugvás járja át a testemet. A nehéz intézetis éveimen már túl vagyok, és bár Apa már sosem lesz itt velem, de azt hiszem, a jövőben képes leszek megtalálni a boldogságot. Lehet, nem várnak rám hosszú évek, hiszen táltosként én is korán meg fogok halni, de tenni fogok róla, hogy az a kis időszak, ami előttem áll, szép legyen...

Amint ezen gondolkozom, felvillan a kezemben a kristály, hamarosan pedig már a lávaszörny testében landol is az első adag jégszilánk. Ezután felváltva indulunk rohamra Zsolttal egészen addig, amíg már csak élettelen sziklák maradnak a bestiából, és szabaddá nem válik előttünk az út.

Bár egy örökkévalóságnak tűnik, de végül megérkezünk a Tóti-hegy nagycsarnokába, ahol egy újabb lávakígyóba futunk bele, ami ugyan még felfelé ágaskodik a kürtőben, de a teste nagy része már kőbe zárt dögként terül el. Megpillantom Hangát, aki éppen támadásába lendül, és bár nagyon küzd egyedül, de most már mi is itt vagyunk, hogy segítsünk neki.

– Basszus, mi történt veled, Zsombi! – kiált fel Zsolt.

Amint közelebb érünk, észreveszem Zsombort, aki eszméletlenül fekszik a földön, mellette a kristályával, miközben a Hanga ellen küzdő lávakígyó nem adja fel, hogy bekerítse őt.

– Na megállj csak! – gyúlok haragra, és amikor támadni készülök, már másvalami jut eszembe. Csongort látom magam előtt: bár a teste hamuvá porladt, de úgy hiszem, a lelke nem halhatott meg, és bármi is történjen, de meg fogom találni a prizmát, hogy visszahozzam őt az életbe. Elképzelem, ahogyan hosszan átölel, majd szenvedélyes csókokat nyom az ajkamra. Hiszen bevallotta, hogy szeret, csak már túl későn. De talán mégsem túl késő, és remélhetőleg hamarosan újra látni fogom őt...

Mindhárman egyszerre sújtunk le a szörnyre, ami nem sokkal később ki is leheli a lelkét. A korábban lávaként tekergő kígyó már nem ad fényt, helyette a felhasadt hegytetőn át sütnek be a cirógató napsugarak. Síri csend és nyugalom terül el a csarnokban, véget ért a már mióta tomboló földrengés.

Odalépünk Zsomborhoz, hogy magához térítsük. Bár mindannyian megrettenünk, hogy mi van, ha meghalt, de aztán életjeleket mutat, és nagyokat lélegzik a fentről beáramló friss levegőből, mire megkönnyebbülünk.

– Hála az égnek, tesi, hogy élsz! – fakad ki Zsolt, aki segít felülni az ikertestvérének.

– Emese, Zsolt, ti jól vagytok? Nem esett bajotok? – anyáskodik felettünk Hanga, miközben végignéz rajtunk.

– Azt hiszem, minden rendben. Csak újabb égési sebeket szereztem, mivel sok energiát használtam el. Az a rohadt kígyó az egész csarnokot elfoglalta, de szerencsére le tudtuk győzni Zsolttal – húzom ki magamat elégedetten.

– Igazából Emese győzte le a szörnyet, nekem sajnos csak megpuhítani sikerült – egészít ki Zsolt.

– Azért az túlzás. Valljuk be, egyedül egyikünk sem lett volna képes elhárítani a veszélyt. Ennyi szörnnyel csakis csapatmunkával lehetett megbirkózni – értékelem az eredményt.

Lepacsizunk, miközben együtt örülünk a sikernek, hogy megvédtük a környéket. Ekkora támadással még sosem kellett szembenéznünk, de mivel számíthattunk egymásra, így képesek voltunk felvenni a harcot.

Zsombor már egészen jól van, így el tudunk indulni a felszín felé. Hála istennek senkinek sem esett baja azon kívül, hogy újabb sebeket szereztünk a kristály használata miatt.

Mialatt felfelé lépcsőzünk, nevetgélve beszélgetünk, és abban bizakodunk, hogy talán ez volt a szörnytámadások tetőpontja, és remélhetőleg innen már sokkal könnyebb dolgunk lesz, hiszen az első kötet szerint mindig vannak ciklikusan ismétlődő nehezebb időszakok. Most tudatosul bennem, hogy milyen jó érzés valakikhez tartozni, és tagja lenni egy csapatnak. Korábban sosem volt részem ilyesmiben, mivel én voltam a kivetett, akinek soha nem voltak barátai, de szerencsére ez már csak a sötét múlt, amit ideje elfelednem.

A jurtaházba felérve boldog nyávogásnak leszünk fültanúja, amint Zsombor lélekmacskája örül annak, hogy életben maradt a táltosa. Gyorsan felmérjük a helyszínt, mivel ez a rengéssorozat most igen erős volt, de magában az épületben hála istennek nem keletkezett kár, csupán a berendezések mozdultak el mindenfelé, valamint a polcokra helyezett könyvek és különféle tárgyak potyogtak le.

Rendet rakunk négyen, majd a fájó sebeinket is ellátjuk lóbalzsammal, amiből Zsombornak majdnem egy teli tégellyel akad. Ezután felmerül, hogy Zsolt házában is fel kellene mérni a károkat, de aztán az ikrek úgy döntenek, hogy szusszannak egyet a kimerültség miatt, és majd később mennek át összepakolni.

Hamarosan elköszönünk tőlük Hangával, mivel még hosszú út áll előttünk. Bepattanunk a kocsiba, amiben Galuska köszönt minket egy hangos nyávogással.

– Akkor irány a Badacsony és az Öreg, hátha nála lesz a prizma! – Hanga gyújtást ad.

– Reméljük. – Nagyot nyelek, amint eszembe jut valami. – De azt hiszem, előtte még kellene tennünk egy gyors kitérőt.

– Hogy érted? Hova szeretnél menni? – néz rám meglepetten az orrára csúszott szemüvege mögül.

– Zánka határába, a Hegyestűhöz – veszek egy nagy levegőt. – Azt hiszem, eljött az ideje, hogy végleg lezárjam a múltamat.

––––––––––

Eddig tartott a tizenhetedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊