A magasban szállok, valahol a messzi űrben. Mindenfelé feketeséget látok, csak a napkorong sugárzik fehéren. A talpam alatt hideg, kemény és göcsörtös sziklatömb. Amint hátrafordulok, nemcsak az üstökös csóváját pillantom meg, hanem Csongort is, aki mögöttem áll.

Odalépek hozzá, és hosszan átölelem őt. Az én szeretett Csongorom!

– Emese, a te időd még nem jött el – szól hozzám váratlanul a mély hangján.

– Hogy érted? – szegezem neki a kérdést. Hiába nézek mélyen a szemébe, csak üres tekintettel találom szembe magam.

– Neked még fontos küldetésed van a földön. Meg kell akadályoznod, hogy kitörjön a Somló – dörmög.

– Tudom. Én viszont szeretlek, és nem megyek vissza – válaszolok bizonytalanul. – Képtelen vagyok elengedni téged! – Már lábujjhegyre állnék, hogy megcsókoljam őt, de nem jutok el addig.

– Sajnálom, de el kell hogy engedj – hátrál meg. – Ha örökre nem is, de addig biztos, amíg végig nem mentél azon az úton, amit a sors kijelölt neked... Bízz magadban, Emese!

Hirtelen mintha csak egy örvény kerítene hatalmába, egy pillanat múlva pedig már messze szállok az üstököstől, és távolodom Csongortól.

– Mi ez az egész? Segítség! – kiáltok fel, de hiába. Az űrszél úgy pörget, akárcsak egy papírgalacsint, miközben zuhanok. Nemsokára megpillantom magam alatt a földbolygót, rövidesen pedig narancssárgásan izzik fel a környezetem, amint belépek a légkörbe. Felordítok a fájdalomtól, amint a testemet szétperzseli a hő, de aztán a világ megszűnik körülöttem létezni...

✦

Kipattan a szemem, majd fellélegzem, amint rájövök, hogy a jurtaházban vagyok, és már reggel van. A megkönnyebbülésem azonban nem tart sokáig: észreveszem, hogy Csongor ágya mellett fekszem, mivel a rémálmomban leestem onnan az éjszaka folyamán. És ami még rosszabb, hogy Csongornak hűlt helye...

Felpattanok, és a szám is tátva marad: a lepedőn már csak egy kupac fekete hamu hever, a közepében a lánccal és a titkos ajtó kulcsával. Egy pillanatig azt hiszem, csak káprázik a szemem, de aztán tudatosul bennem, mit is látok pontosan. Csongor tegnap még élő, hús-vér ember volt, mára csupán ennyi maradt a testéből, ahogyan elveszítette minden energiáját, és utolérte őt a végzet.

Felüvöltök a lelki fájdalomtól, miközben úgy érzem, hogy legszívesebben én is meghalnék. Pedig tegnap este már tudtam, hogy ez lesz, de mégis lesokkol. Hisztérikus sírás szakad fel belőlem: utoljára talán tíz éve bőgtem ennyire, amikor az a szörnyű nap megtörtént. A világ összefolyik előttem, mialatt a könnyeim zuhatagként folynak lefelé a szememből. Ennyi volt. Csongor nincs többé...

Hosszú percekig sírdogálok, egyszer csak azonban mintha már nem is a szomorúságtól reszketne a testem. A szeizmográfhoz lépek, és látom, amint a toll egyre szélesebb vonalakat rajzol a papírra, de mire felkiáltanék, hogy földrengés, addigra már a talpamon keresztül is érzem talaj mozgását. A polcról könyvek hullanak alá, a konyhapult széléről pedig néhány edény ér földet hangos csörömpöléssel. Neked még fontos küldetésed van a földön, visszhangzanak a fülemben Csongor szavai az iménti álmomból.

Bár a könnyeim még mindig folynak, de erőt veszek magamon, hiszen nincs idő pityeregni. Egy szál hálóingben vagyok, de át sem öltözöm, hanem csak felkapom a hamuból a díszes ajtó kulcsát.

Hamarosan már a hosszú bazaltlépcsőn futok lefelé a mélybe, a kezemben a kristályt szorongatva, mialatt figyelek, hogy el ne essek az újabb rengések közben. Miután leérek, a sziklába vájt, háromszög alakú jelzéseket követem, ahogyan Csongor mondta. Szlalomozva kerülgetem a lávazuhatagokat és a hasadékokat, ahol pedig mászni kell, ott szinte már átugrom az akadályokat.

A terep meglepően ismerős, amint viszont az utolsó kanyarnál befordulok, majdnem hanyatt esem: a lávaszörny már teljesen áttörte a földkérget, és egészen közelről vicsorít rám a lángszerű fogaival. Szerencsére sikerül megőriznem az egyensúlyomat, miközben próbálok kedvezőbb támadópozíciót felvenni. A szörny kétfelé ágazik: az egyik fele utánam kúszik hörögve, a másik fele pedig tüzes százlábúként mászik felfelé a kürtőn. Meg kell akadályoznod, hogy kitörjön a Somló, hallom ismét Csongor szavait az elmémben.

Hiába futkos végig a csontjaimon a félelem, amint megint szembetalálom magamat a szörny pofájával, célzok a kristállyal, és koncentrálok, hogy lesújthassak rá. Behunyom a szemem, és próbálok felidézni egy szép emléket, ez azonban sehogyan sem akar összejönni...

Pattog az öngyújtó. Kattan a dezodor. Forró, kékes-sárgás láng csap fel, ami bármikor berobbanhat...

– Mi van, csak nem félsz a dezodortól?

– Nehogy leperzseljem a szőke hajacskádat, hercegnő!

– Ha be mersz köpni, legközelebb a szép pofid lesz, amit lefújunk!

Hangos nevetés lengi körbe az öltözőt, csak én vagyok az egyetlen, akinek elerednek a könnyei...

Üvöltés zökkent ki. Kinyitom a szemem, és látom, hogy a szörny már bekerített, miközben a kristály csak erőtlenül pulzál a kezemben. Basszus, Emese, koncentrálj! Egyszer már sikerült, akkor most is kell hogy sikerüljön! Nem halhatok meg! Nemcsak a saját életem, hanem a környező falvak lakosainak élete is az én kezemben van!

Mélyet szívok a fülledt, kénes bűzű levegőből a tüdőmbe, majd ismét lehunyom a szemem. Ezúttal Csongort látom magam előtt, a hangja pedig mintha csak az egész csarnokban visszhangzana, még úgy is, hogy csak suttog. Bízz magadban, Emese!

Rászorítok a kristályra, és akárcsak egy diafilm, úgy forog vissza a fejemben az idő kereke egészen a kisgyermekkoromig, amint pedig beugrik egy emlék, mintha az idő is megállna. Semmit sem látok, és hallani sem hallom a szörny hörgését, helyette egy ismerős hang cseng a fülemben...

✦

– Óvatosan, Mesi! Ott már nem ér le a lábad – szólal meg Apa.

– De van rajtam karúszó, akkor nem süllyedhetek el! – nevetek. Imádok a Balatonban pancsolni, és szerencsére Apát sem kell győzködnöm, hogy jöjjön be velem a vízbe, ellentétben Anyával, aki mindig csak kint szokott napozni.

A víz csak fodrozódik, és igazi strandidő van. Apa mögöttem sétál, kezében egy kicsi gumilabdával, amivel mindig játszani szoktunk. Már egészen bent vagyunk, ahol a víz gyorsan mélyül, így nemsokára azon kapom magam, hogy nem ér le a lábam, miközben a tó mintha csak befelé húzna engem a közepe felé. Hiába van rajtam a karúszó, mégis félelmetes.

– Apa! – kiáltok fel, miközben kapálózni kezdek, de Apa rögtön mellém lép, így meg tudok kapaszkodni a karjában.

– Mondtam, hogy ott mély a víz. De nem kell félni tőle. Gyere, kimegyünk a sekélyesbe, és megtanítalak úszni – bátorít, miközben a szeme csillog a napfényben.

Megkönnyebbülök, amint kijjebb megyünk, és ismét érzem a talpam alatt az iszapot.

– Megmutatom a kutyaúszást. Így egy helyben is fent tudsz maradni a vízen – tanít engem Apa. – A lényeg, hogy a kezedet és a lábadat felváltva egyenletesen mozgasd fel és le. Látod, ahogy én csinálom? Mint egy kutya. Vau-vau!

– Ez vicces! – nevetem el magam, mivel Apa tényleg olyan, mintha csak egy nagyra nőtt kutya lenne.

– Próbáld ki! Persze a karúszó nem engedi, hogy elsüllyedj, de ha így mozgatod a kezed és a lábad, akkor fent tudsz maradni anélkül is – biztat.

Kipróbálom, és bár az elején még nem igazán megy, de aztán belejövök, miközben Apa tovább mutatja, hogyan kell csinálni.

Miután ez megvan, a mellúszást tanítja meg, bár nem értem, miért ez a neve, hiszen a békaúszás sokkal jobban ráillene. Ismét elnevetem magam, amikor Apa brekegni kezd, miközben mutatja a kar- és lábmozdulatokat.

Mire feleszmélek, azon kapom magam, hogy már megint bent vagyunk a mély vízben, és a lábam ugyan nem ér le, de már nem is félek. Egyre magabiztosabban mozgatom a karomat és a lábamat, miközben olyan jó érzés, hogy megtanultam úszni! És ezt is Apának köszönhetem! Korábban mindig féltem a mély víztől, de most már nincs mitől tartanom, és úgy úszkálok, ahogy csak akarok...

✦

Tiktak, tiktak. Mintha csak egy gyorsuló stopperóra ketyegne a fejemben, nemsokára pedig már összefolynak az ezredmásodpercek, mialatt a jóleső gondolataimból visszatérek a valóságba. Amint kinyitom a szemem, vége is szakad a lassított felvételnek, és csak azt látom, hogy ezernyi jégtű repül minden irányba, amik aztán belefúródnak a lávaszörny testébe. A kristály rám gyakorolt lökéshullámára már számítok, így stabilan állok a lábamon, sőt, lábujjhegyre pipiskedek, és megpördülök a tengelyem körül, akárcsak egy balerina, mindenfelé szétszórva a kéken csillogó szilánkokat.

Egy pillanatig teljesen elvakulok a kristály fényétől, amint a lehető legnagyobb energiát közvetítem, de aztán hamarosan újra látok, és megállok a két lábamon. A szörny felüvölt, miközben a csápjai és a szelvényei már obszidiánná kövülve hullanak a földre. A kétfejű tűzsárkányból csupán egy óriáskígyónyi láva marad, ami azonban továbbra sem veszélytelen.

Elégedetten nézem az eredményt, de azzal is tisztában vagyok, hogy még nem győztem, és még egyszer le kell sújtanom. Koncentrálok, és amint újabb és újabb kellemes emlékek jutnak eszembe, ismét felizzik a kezemben a kristály, a kitörő repeszeket pedig már célirányosan zúdítom a lávaszörny még élő és mozgó része felé úgy, hogy csak rövid ideig hunyom le a szemem. A szörny halálsikolya visszhangzik a bazaltcsarnokban, miközben tűzgömbökként pattannak szét a maradványai, amik ezután a beleszúródott jégtövisektől ártalmatlan tekegolyókká szilárdulnak.

A szörny kőbe zárt hullája egy ideig még sziszegve füstölög, de aztán rövidesen már csak a lávatavak bugyogását hallani. Megkönnyebbülök, amint látom, hogy teljesen elhárítottam a veszélyt. Megcsináltam! Megakadályoztam a kitörést! Csongor biztosan büszke lenne rám, ha ezt látta volna! A kezemben megremeg a kristály, de már nem a félelemtől, hanem az izgalomtól és az eufóriától, hogy képes voltam egyedül is helytállni.

Hosszú másodpercekig nem mozdulok, csak előre nézek, akárcsak egy hős a legyőzött ellenségére, de aztán sarkon fordulok, hogy elinduljak visszafelé. Bár a forró levegő fojtogató, ennek ellenére kényelmes tempóban gyalogolok, elvégre már nincs miért kapkodni, elhárult a veszély. Útközben ugyanakkor a szomorúság is úrrá lesz rajtam, hogy Csongorral már nem tudom megosztani a sikerélményt. Egyúttal kimerültnek is érzem magam, bár ez nem csoda, hiszen a kristály leszívta az energiámat, ahogyan az erőmet használtam.

Amint magamra nézek, hüledezni kezdek: újabb sebek borítják a végtagjaimat, még ha nem is olyan sötétek és mélyek, mint amilyenek Csongoron voltak. Rajtam csak halovány rózsaszínes foltok látszódnak, ettől függetlenül viszont minden apró érintésre fájnak, akárcsak a napégette bőr. Bizonyos téren félelmetes és sokkoló érzés megtapasztalni, hogy lassan, de biztosan elvész az energiám, míg végül kínzó fájdalmak közepette én is egyszer Csongor sorsára fogok jutni...

Fújtatok, amint felérek a lépcső tetejére a pincéhez: azért még nem vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ennyit másszak felfelé, hiába voltam már kétszer is itt lent a mélyben. A díszes ajtót bezárom magam mögött, a kulcs a láncával együtt pedig már az én nyakamba kerül, miközben fájdalom nyilall belém arra gondolatra, hogy egyedül maradtam, és mostantól rajtam múlik a Somló és a környék sorsa. De ahogyan Csongor is mondta, a táltosok magányosságra vannak ítélve, így jobb, ha megbarátkozom ezzel a helyzettel.

A pincében néhány bor megint leesett a földrengéstől, amiket gyorsan összetakarítok, majd visszatérve a lakásba oda teszem a kristályt, ahol még először volt, amikor idekerültem. Talán itt jobb helyen lesz kéznél, mint a pincében, és csak nem verem le, mint ahogyan egyszer majdnem levertem takarítás közben.

Körbenézek, hogy felmérjem a károkat, de szerencsére semmi sem tört össze, így miután összeszedem a leesett fémedényeket, odalépek az ágyhoz, amin már csupán egy kupac hamu hever.

A könnyeim ismét folyni kezdenek, akárcsak a hirtelen támadt záporeső, de aztán próbálom összekapni magam, hogy Csongor maradványait mielőbb nyugalomba helyezhessem úgy, ahogyan azt ő kérte. Óvatosan összehajtom a lepedőt, majd a bebugyolált hamvakat leviszem a szentélyhez, bár időnként meg kell állnom, hogy letöröljem az arcomat, és a könnycseppek ne hulljanak rá a csomagra.

A pincében még el kell pakolásznom pár borosüveget, hogy hozzáférhessek a szentély bejáratához, mialatt eszembe jut az első nap, amikor idekerültem. Akkor még nem is gondoltam, hogy bele fogok szeretni Csongorba, most pedig máris el kell őt engednem...

Kitárom az aprócska faajtót, és csak lehajolva tudok bemenni a szentélybe. Körbenézek az aprócska, kör alakú helyiségben, aminek a kupoláján egy nagyobb, körülötte pedig pár kisebb lyuk engedi át a napfényt. Eddig nem is tűnt fel, hogy a pince tetején ilyenek is vannak, holott a lankás domboldalról elvileg rá lehet látni. Nem igazán jövök rá, hogy milyen funkciója lehet a szellőzésen kívül, hacsaknem az, hogy a lyukakon keresztül a mennybe tudjon szállni a lélek.

A helyiség közepén a kristályokból körberakott szentély látszódik, amin megcsillan a fentről beszűrődő fény, az alján pedig egy lecsiszolt márványlap található. Csongor csakugyan erről beszélt.

A szentély közepére szórom a hamvakat, majd összeteszem a kezemet, és azért imádkozom, hogy Csongor lelke a mennybe jusson. A könnybe lábadt szememmel a magasba nézek, és úgy tűnik, mintha valóban felfelé szállnának a szemcsék, amik meg sem állnak a mennyországig.

– Ég veled, Csongor! El sem hiszed, hogy mennyire szerettelek, mi több, mindig is szeretni foglak az idők végezetéig – búcsúzom tőle a bánatos arcomat törölgetve, de aztán visszatérek a pincébe, és becsukom a kis ajtót, hogy így hagyjam őt teljes békességben nyugodni.

Visszapakolom az üvegeket, ahogyan voltak, hiszen több dolgom már nem lesz a szentélyben. A következő én leszek, aki egyszer majd oda fog kerülni. Erre a gondolatra görcsbe rándul a gyomrom. Vajon hány támadással kell még szembenéznem? Mindig sikerül majd használom az erőmet, vagy én is úgy fogom egyszer végezni, mint Levente? És vajon hány évem van még addig, amíg teljesen szénné nem égek?

Megannyi kínzó kérdés, de a könyvespolc felé fordulva felcsillan egy reménysugár, hogy talán megtalálhatom a válaszokat rájuk, mivel eddig nem is figyeltem, miféle gyűjtemény van itt lent a pincében. A szemem rögtön meg is akad a polc tetején, ahol egy hatalmas könyv fekszik: az lesz a táltosok enciklopédiájának első kötete, amiről Csongor beszélt, és ami ki tudja, mennyi titkot rejt...

––––––––––

Eddig tartott a tizenharmadik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊