Lilla hosszú másodpercekig méreget engem, de aztán leül a konyhaasztalhoz, mialatt Csongor visszaveszi a pólóját, és innivalóval kínálja a vendégét. Én nem megyek oda hozzájuk, hanem csak leülök az ágy sarkára, és onnan figyelem őket. Elfog a féltékenység, mert az előbb még hiába masszíroztam Csongor hátát, egyik pillanatról a másikra mégis parkolópályára kerültem. Lillának csak sikerült megint beleköpnie a levesembe.

Azt is nehezen akarom elhinni, hogy Csongor elfelejtette a születésnapját. Persze aztán lehet, hogy tényleg kiment a fejéből, de ha tudtam volna erről, akkor biztosan készültem volna neki valami meglepetéssel. Így viszont most Lilla térfelén pattog a labda, és nem is rest kihasználni a helyzeti előnyét, amint egy kisebb ajándékcsomagot nyújt át Csongornak.

Ezután csak bambulok előre, miközben Csongort hallgatom, aki a támadás részleteit ecseteli, és hogy egyre nehezebben bírja már. Minden gondját Lillára zúdítja, aki jó hallgatóságnak bizonyul. Nem tudom eldönteni, hogy ez jót vagy rosszat jelent: neki megnyílik és panaszkodik, míg nekem mindig csak az erős és rendíthetetlen férfit játssza. Vajon őt kedveli, hogy beszél neki a problémáiról, vagy engem, akinek sosem akarja a gyenge oldalát mutatni?

Csongor hamarosan az én beavatásomat is elmeséli, és hogy milyen ügyesen elhárítottam a veszélyt.

– Legutóbb nem is gondoltam volna, hogy te is közénk való vagy – fordul felém Lilla. – Gratulálok! Ha így folytatod, biztos nem kell attól tartani, hogy kitörne a Somló – dicsér.

– Köszönöm, igyekeztem! – nézek a szemébe, de aztán egy pillanat múlva lesütöm a tekintetem. Lilla ezután visszafordul Csongor felé, hogy tovább fűzze őt.

A beszélgetés egyre laposodik közöttük, ami számomra jó jel. Amikor az előbb összenéztem Lillával, bizonytalanságot véltem felfedezni a tekintetében: mintha csak attól félne, hogy mégis én leszek az, aki meg fogja hódítani Csongor szívét. Vicces belegondolni, hogy valószínűleg nemcsak én vagyok rá féltékeny, hanem ő is rám. Amint ezen töprengek, kezdem is magamat nyeregben érezni, mivel ha félretenném az irigységemet, akkor kettőnk közül én lehetnék az, aki uralni tudná a helyzetet, kellő magabiztossággal pedig már tutira én lennék a befutó.

A korán jött önbizalmam azonban hamar messze száll, amint Lilla témát vált:

– Készültem amúgy egy tortával is, csak azt otthon hagytam a nagy kapkodásban – magyaráz Csongornak. – De ha gondolod, eljöhetsz hozzám, aztán tudnánk ott ünnepelni kettesben – csábítgatja őt, mire nekem megfagy a vér az ereimben. Miért csak kettesben, engem már el sem hív?

– Hát, nem tudom. Lenne is kedvem, de fáradt is vagyok. – Csongor nem éppen határozott.

– Kocsival hamar ott vagyunk, meg majd haza is doblak – győzködi őt Lilla. – Támadástól úgysem kell tartanotok, hiszen ha most volt, akkor pár napig tutira nem is lesz. Meg amúgy is Emese vigyáz a házra.

– Ez igaz. Végül is, lehet róla szó. – Csongor beadja a derekát, mire Lilla azon nyomban fel is pattan:

– Részemről indulhatunk! Amúgy is lassan esteledik. – Diadalittas mosoly terül szét az arcán, majd csak egy rövid pillantást intéz felém, amiből egyértelműen leveszem az üzenetét: a csatát ő nyerte.

De még ha a csatát meg is nyeri, a háborút biztosan nem fogja, bár nehéz elképzelni, hogyan tudnék fordítani, ha az orránál fogva vezeti Csongort. Lerí, hogy Lilla nem véletlenül hagyta otthon a tortát, hanem ez csak egy csel, hogy Csongor átmenjen hozzá. És ha már ott van nála ünnepelni, akkor hamar beindulnak az események közöttük, és nem nehéz kitalálni, hogyan fog végződni az este...

Szétvet az ideg, de próbálom nem kimutatni, így csak meredten ülök az ágy szélén. Csongor és Lilla hamarosan már útra készek, majd elbúcsúznak tőlem.

– Ne félj, Emese, este hozom haza Csongort – int nekem Lilla kedélyesen, mire én majd megpukkadok, de erőt veszek magamon, és álszent módon csak visszaintegetek neki.

– Vigyázz a házra, Mesi! Este jövök! – köszön el Csongor is, miközben összeakad a tekintetünk. Megbabonáznak a szemei: mintha csak így próbálna elnézést kérni tőlem, hogy itt hagy engem, és elmegy Lillához csavarogni. Ráadásul most először szólított a becenevemen...

A pillanatnyi eufória rögtön elszáll, amint becsukódik mögöttük az ajtó. Az ablakpárkányra támaszkodva látom kifelé nézve, hogy beülnek a kocsiba, majd eltűnnek a lejtős úton a falu irányába. Mögöttük csak nyomasztó csend marad a lakásban: a magány és a szomorúság csendje. Lehet, mondanom kellett volna, hogy ha akarja Lilla, ha nem, de megyek velük, most már viszont késő...

Megunva a tétlenséget, úgy döntök, kimegyek a telek végébe a táltos fájához, hogy onnan csodáljam meg a naplementét. Magamra dobok valami melegebb ruhát, majd miután bezárom a lakást, elindulok a szőlős lankás emelkedőjén. Csak baktatok előre, mialatt próbálom kiszellőztetni a fejemet, de nem nagyon sikerül.

Hamarosan megérkezem a magas tölgyhöz, aminek a tetejére hamarjában fel is mászok a létrafokokon, hogy aztán leülhessek a kispadra. A messzeségbe pásztázok: az égbolt alja narancssárgásan izzik, a nap pedig már nyugodni készül a keszekusza felhők között. Ha belenézek, nem is vakít: a fénye meglehetősen gyér, akárcsak egy haldokló csillagé. Már javában benne vagyunk az őszben, így nem is csoda, hogy az alacsonyan járó napkorong ilyen bágyadt, és a sugaraival már semmi meleget nem áraszt magából. A haldokló őszi nap, ami nemcsak a természetnek hozza meg a hideget és a lehangoltságot, hanem a szívemnek is.

Körülbelül egy hét telt el azóta, hogy Csongorral kettesben ültünk itt fent, és hogy majdnem elcsattant közöttünk az első csók. Nem hosszú idő, de mégis sokkal többnek tűnik. Az évszakváltó front után már nem tért vissza a meleg, a fák megbarnult levelei is hullani kezdtek, én pedig egyedül ülök itt, miközben csak kínzom magam, amint eszembe jut az elmélyült beszélgetésünk. Akkor sokkal hangulatosabb volt itt ücsörögni, mint most egyedül.

A távolba tekintek a többi tanúhegy felé. Elvileg a legközelebbinél, a Halápnál vannak ők, és biztosan jól elszórakoznak egymással, amíg nekem csak a csalódás jut. Pedig Csongor akár nemet is mondhatott volna, de mégis belement a buliba. Mi az, ami Lillában megvan, és bennem nincsen? Leszámítva persze azt, hogy én fiatalabb vagyok nála. Komolyan, ez ennyit számítana?

A nap lebukik a horizont mögé, helyette már az üstökös fénye ragyogja be az égboltot. Felnézek a magasba, és azért fohászkodok, hogy Csongorral ne csak jó fej lakótársak és táltosok legyünk, hanem ennél sokkal többek. Egy pillanatig nyugalom járja át a testemet, de aztán váratlanul az a mondat jut eszembe, aminek nem lenne szabad. Örökre szűz maradsz!, visszhangzik a fülemben az egyik olyan gúnyolódás, ami most különösen rosszulesik.

Felrémlenek az intézetben történtek, de erőt veszek magamon, és igyekszem nem gondolni az elmúlt évekre. A végtelen agonizálással amúgy sem megyek semmire, helyette inkább valamit lépnem kellene. Valami merészet, amivel meg tudnám lepni Csongort a születésnapja alkalmából, és amivel ki tudnám ütni Lillát a ringből. De vajon mit adhatnék neki?

A fejemben kigyullad egy villanykörte, ennek megfelelően pedig le is mászok a fáról. A megélénkülő szélben néhány falevél beleakad a hajamba, de én ezeket egy magabiztos mozdulattal kifésülöm a kezemmel, és elindulok visszafelé a szőlősön keresztül.

Rövidesen már bent vagyok a jurtaházban, és begyújtok a kályhába, mivel kezd hűvös lenni. Szinte el sem hiszem, hogy már milyen könnyen megy. Amikor megszöktem az intézetből, álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha is képes leszek újra meggyújtani egy gyufát. Persze az is igaz, hogy a lávaszörnyek elleni harchoz viszonyítva ez semmiség.

Miután ezzel végzek, harapok egy falatot, majd a lábamnál ténfergő Galuskának is adok enni.

– Mit szólsz hozzá? Meglepjük Csongort? – cirógatom a bundáját, mire ő egy nyávogással válaszol. – Biztos meg fog lepődni attól, amit kitaláltam! – kuncogok.

Kitárom a ruhásszekrényt, és kutakodni kezdek a holmijaim között. Hamar meg is találom azt a fehérneműszettet, amit még Ajkán vett nekem Csongor a többi mellé, ezt azonban még egyszer sem vettem fel eddig, nem véletlenül. A kezembe fogom a selymes tapintású anyagot, aminek csipkésen szabott a széle, és mind a bugyin, mind a melltartón egy-egy masni is található elöl. Csongornak a ruhaboltban nem tűnt fel, hogy ez nem csupán egy hétköznapi fehérnemű, hanem egy olyan darab, amit különleges alkalomra tartogattam. És ez a különleges alkalom most elérkezett.

Gyorsan letusolok, majd fel is veszem a cuki fehérneműt. Szemrevételezem magamat a tükörben, és először érzem azt, hogy elégedett vagyok a testemmel. Nyilván nem tökéletes, de talán nem is szükséges, hogy a tökéletesség mércéjén nézzem magam, hiszen nem egy kirakatbábú vagyok.

Egy pillanatig még beugranak a régi gúnyolódások, de amint igazítok egyet a melltartómon, félre is teszem a negatív érzéseket. Kár lenne tagadni, hogy nagybetűs nővé cseperedtem, és ebben a szerelésben kizárt, hogy Csongor ellen tudjon állni nekem. Hiába vagyok papíron tizenhét éves, ez ilyenkor már mit sem számít. Különben is hülyeség, mert szűk egy év múlva átlépem a tizennyolcat, és akkor már mindjárt hú, de nagyon felnőtt leszek, most viszont még a dogmatikus kötöttségek rabja vagyok, és Csongor is csak úgy néz rám, mint egy kamaszlányra. De remélhetőleg ma este rá fog jönni, hogy nem egy kamaszlánnyal, hanem egy érett nővel van dolga.

A hirtelen jött önbizalmam hamar tovaszáll, amint eszembe jut, hogy Csongor pontosan hol is van és mit csinálhat. Szinte borítékolható, hogy egy ekkora ziccert nem fog kihagyni Lillánál, és így hiába az én készülődésem, mire hazaér, már nem is fog engem kívánni. Rájövök, hogy az egész tervem hamvában holt, mert csak akkor működne, ha Lillánál nem történne semmi, erre viszont sajnos kicsi az esély. Én és a hülye ötleteim! De talán még nincs minden veszve...

Egyszerre izgulok, mialatt várom, hogy Csongor hazaállítson, ugyanakkor a szédülés is kerülget, amint csak arra gondolok, hogy a tervem kudarcra van ítélve. Végül magamra kapom a hálóingemet, ami alatt semmi sem látszik. Legrosszabb esetben marad minden így, és megyünk aludni, ahogyan egy szokásos estén is szoktunk, holnap pedig könnyes szemmel csempészhetem vissza a szekrénybe a selymes fehérneműt, mintha mi sem történt volna.

A párkányra könyökölök, bár az esti sötétség miatt semmit sem látok odakintről, csak a benti lámpa fénye és a szőke kobakom tükröződik vissza az ablakon. Jöhetne már Csongor, de úgy tűnik, hosszúra nyúlik az estéje. Valószínűleg jól érzik egymást Lillával...

Percek múlva egy autó fényszóróját veszem észre az utcában, majd a jármű meg is áll a ház előtt. Megjöttek! A gyomrom görcsbe rándul, mintha csak rajtakaptak volna, mire készülök, de emellett az is felzaklat, hogy Lilla minden bizonnyal elérte a célját.

Látom, amint Csongor kiszáll, majd miután a sziluettje integet pár rövidet, a jurtaház felé indul, a kocsi motorja pedig felbőg, és visszakanyarodik az útra, hogy aztán amerről jött, arra el is menjen.

Hátralépek, mielőtt Csongor észrevenné, hogy kifelé bámészkodom, és mire nyílik az ajtó, addigra már a konyhában állok és egy pohár szódavizet kortyolgatok.

– Mi a helyzet? Minden rendben volt itthon? – vigyorog rám, a tekintetéből azonban meggyötörtség sugárzik.

– Persze! Viszont te nem festesz túl jól. Csak nem valami baj történt? – aggodalmaskodom.

– Ja semmi különös, csak fáradt vagyok, ennyi. – A szája kényszeredett mosolyra húzódik, amin rögtön látom, hogy hamis.

– Milyen volt a tortázás? – próbálom belőle kiszedni az információkat, miközben a szívem a torkomban dobog, bár valószínűleg csak azért, mert másodperceken belül arcul csaphat a megsemmisülés érzése, hogy Lillával milyen jót születésnapoztak.

– Lehetett volna jobb is – sóhajt, miközben a kabátját a fogasra dobja.

– Miért? Mi volt? – Basszus, harapófogóval kell belőle mindent kiszedni! Ugyanakkor megkönnyebbülök, mivel úgy tűnik, az este nem Lilla tervei szerint alakult.

– Nagyon semmi – ránt egyet a vállán, mintha csak takargatni próbálna valamit, de amint újból megszólal, rájövök, hogy tényleg nem történhetett nagyon semmi. – Azt hiszem, Lillát akaratlanul is megbántottam. Gondolom, te is láttad, hogy akart volna tőlem egy s mást...

– Hogyne láttam volna! – vágok a szavába dacosan, de aztán csak fülelek tovább.

– Mivel nem az esetem, ezért finoman, de vissza kellett utasítanom, amit nyilván nem fogadott kitörő örömmel. Ez sajnos az a helyzet, amiből nem lehet jól kijönni, mert bármit is mond az ember, mindenképpen megbántja a másik felet – fúj ki egy nagy levegőt.

– Ez így igaz – rágom a körmöm, legszívesebben azonban felkiáltanék örömömben. Szóval visszautasította! Ha pedig Lilla vissza lett utasítva, akkor már nincs más hátra, mint hogy az én születésnapi ajándékom is előkerüljön...

– Remélem, ezek után már nem fogsz féltékenykedni. Láttad volna magadat, amikor elmentünk. Szikrákat szórtak a szemeid! – neveti el magát, ezúttal őszintén.

– Tényleg? – lepődöm meg. Basszus, ennyire az arcomra lenne írva minden?

– Tényleg! – nevet tovább. – Na de szerintem lassan menjünk aludni, legalábbis én hulla fáradt vagyok – ásít, majd a hűtőhöz lép, hogy ő is igyon egy pohár szódát.

Érzem, hogy eljött az én időm, de nem merek cselekedni, hanem csak egy helyben toporgok. Jaj, innen már nem szabad meghátrálnod, Emese! Bátorság!

– Minden okés? – sandít rám Csongor, mire ledermedek, de aztán veszek egy nagy levegőt, és nekikezdek a terv végrehajtásának:

– Persze. Csak készültem neked egy ajándékkal a születésnapodra... – A hangom rögtön el is csuklik.

– Mivel? – néz rám kedvesen. – Bár igazán nem kellett volna bármivel is készülnöd.

– Hogy mivel? Először csukd be a szemed! – utasítom őt egy huncut mosoly kíséretében.

– Rendben. – Egy szó nélkül teszi, amit mondok, mire én remegő kézzel, de leveszem a hálóingemet, így már csak a csábító fehérnemű marad rajtam.

– Kinyithatod – szinte már suttogok, miközben izgalom járja át a testemet, ugyanakkor fel is lélegzem, mivel volt bennem annyi spiritusz, hogy meg mertem tenni ezt a lépést. – Boldog születésnapot!

Csongor kinyitja a szemét, majd fülig ér a szája:

– Jaj, te, milyen lökött vagy! De ugye most csak viccelsz? Ne csináld, Emese! – kacag fel.

– Nem viccelek. Komolyan gondolom – győzködöm őt csendesen, de határozottan.

– Ne értsd félre, bírlak, meg minden, de... – Hirtelen nem tud mit mondani, és látom, hogy zavarba hoztam.

– De? – nézek rá kikerekedett szemmel. Azt hittem, könnyebb dolgom lesz, de jobban belegondolva attól még, hogy Lilla pofára esett, az nem jelenti azt, hogy én nem járhatok ugyanígy.

– Hibát követsz el azzal, hogy csak így kitárulkozol és felajánlod magadat. Én nem fogok visszaélni a helyzettel, de más férfiak simán kihasználnának. Felelőtlenség, amit csinálsz, mert felnőttként aztán hamar megbánja az ember, hogy fiatalként ilyen vakmerő volt – okít, miközben a tekintete már merev és üres. Rosszabbul nem is alakulhatna a dolog. Megint belekerültem a tizenéves fruska szerepébe...

– Miért bánnám meg? Persze azt a kifogást mindig fel lehet hozni, hogy csak tizenhét éves vagyok, de basszus, nem vagyok már gyerek! – mondom, ami csak a számra jön, bár érzem, hogy félre kellene tennem a kirohanásaimat, mert így csak eltaszítom magamtól. Na meg akárhogyan is, nem kényszeríthetem semmire, még akkor sem, ha szeretem és kívánom őt.

– Én elhiszem, hogy dúlnak benned a hormonok, de következetlenségre vall, ha rögtön odaadod magadat egy férfinak, akit csak egy hónapja ismersz. Most még nem tudhatod, miért, de később lehet, megbánnád, ha én lennék neked az első...

– Kifogás – szalad ki a számon. – Az eszed hiába ellenkezik, és jön a korkülönbséges marhasággal, a szíved nem tudja letagadni, hogy szeretsz engem... – Egyre rosszabb irányt vesznek az érveim, de amint a nadrágjára pillantok, már tudom, hol találhatok rajta fogást. – Látom, hogy kívánsz. Ne ellenkezz, csak engedd el magadat, és hagyd, hogy boldoggá tegyelek...

Csongor köpni-nyelni sem tud, de aztán nagy nehezen bevallja az érzéseit:

– Jó, nem tagadom, hogy kívánlak, mi több, nagyon vonzó is vagy. A körkülönbséget sem hozom fel, mint kifogást, és azt a szűk egy évet sem, ami még addig kell, hogy tizennyolc éves legyél. De azt hiszem, most mégsem fog menni – süti le a szemét.

– Miért? – kérdezem remegő hangon.

– Nem veled van a gond, csak rázós napom volt, és tudom, hogy így nem fog menni. És nem Lilla miatt – néz őszintén a szemembe.

– Hanem? – Hirtelen valami azt súgja, hogy nagyobb gond is lehet annál, mint hogy félresikerült a szülinapozás Lillával, és a balsejtelmem csakugyan beigazolódik, amint Csongor mesélni kezd:

– Ma este a Halápnál is volt szörnytámadás. Lilla majdnem meghalt – csuklik el a hangja egy pillanatig. – Az a szerencse, hogy ott voltam, mert felkaptam a kristályát, és még időben le tudtam sújtani a szörnyre. Sajnos én is megsérültem – veszi le a pulcsiját és a pólóját, és látom, hogy az eddigieknél jóval csúnyább sebek éktelenkednek a bőrén. – Sok volt ez mára, és nem is tudom, meddig fogom ezt bírni. Minden egyes támadás egyre durvább az utóbbi időben...

– Te jó ég! – érintem meg az arcomat a két tenyeremmel, miközben reszketek, amint végignézek Csongor kormos, sebes felsőtestén. Szinte már nekem fáj csupán a látványtól, hát még neki hogy fájhat...

– Úgyhogy ez történt. Remélem, így már megérted, hogy miért nincs kedvem most ehhez. Sajnálom... – A szeméből megbánás sugárzik.

– Megértem, persze – válaszolok cérnavékony hangon.

– Vedd vissza a hálóinged, és menjünk aludni – lép hozzám, majd megsimogatja a kobakomat.

Némán teszem, amire Csongor kér, de aztán megtöröm az átmeneti csendet:

– Szólj, ha valamiben tudok segíteni! – Most már értem, miért festett ennyire pocsékul már akkor is, amikor hazaért.

– Köszönöm, majd szólok, ha kell valami – biccent a fejével, de aztán eltűnik a fürdőszobaajtó mögött, kezében a lóbalzsamos tégellyel.

Hanyatt dőlök a matracon, és csak a plafont bámulom, miközben kettős érzések kavarognak bennem. Egyrészt boldog vagyok, mert úgy hiszem, hogy megtört a jég, és már egyértelmű, hogy Csongor kedvel. Az időzítés ugyan nem volt jó, de ha jobban lesz, akkor beteljesedhet végre a szerelmünk, és remélhetőleg a továbbiakban már nem úgy fog rám nézni, mint egy buta kamaszlányra. Lilla is kikerült a képből, bár mindettől függetlenül azért örülök annak, hogy Csongornak sikerült megmentenie őt.

Másrészt viszont szomorú vagyok, hogy így megsebesült, és tényleg ki tudja, meddig fogja még ezt bírni. Hamarosan eljöhet az idő, amikor elveszíti a képességét, és a váltójaként rám marad az a feladat, hogy egymagam birkózzak meg a lávaszörnyekkel. Nem lesz piskóta, de fel kell készülnöm erre, és meg kell védenem nemcsak Csongort és a jurtaházat, hanem az egész Somló környékét...

Csongor visszatér a zuhanyzásból egy szál alsónadrágban. Még látom, amint bevesz egy fájdalomcsillapítót, de aztán lekapcsolja a villanyt, és beheveredik az ágyába, kisvártatva pedig már szuszog is. Remélem, hamar kiheveri a fájdalmait. Sajnálom őt.

Én is kezdek álmos lenni, így az oldalamra fordulok, és magamhoz ölelem a kispárnámat. Már majdnem elnyom az álom, de előtte még rándul egyet a testem. Hiába hiszem úgy, hogy már nem kell sok ahhoz, hogy Csongor az enyém legyen, mégis rossz előérzetem támad. Egyszerűen túl szép lenne, hogy igaz legyen.

––––––––––

Eddig tartott a tizenegyedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊