Sebes léptekkel gyalogolok a járdán, miközben megcsapja az arcomat a friss, hűvös szél: a szabadság szele. Amennyire csak lehet, közel sétálok az emeletes házak falához, és bár a közvilágítás fényáradatában nem könnyű rejtve maradnom, de az éjszakai utca teljesen kihalt, így nem kell tartanom a lebukástól.

Az utca végén feltűnik a szombathelyi vasútállomás boltíves épülete: nem kell sok ahhoz, hogy vonatra pattanva már nagyobb sebességgel kerüljek minél messzebb a gyermekotthontól. Bár az intézetet gyermekotthonnak hívni merő cinizmus, a börtön szó sokkal inkább ráillik. A börtön, ahová soha többé nem akarok visszamenni. Pedig már egy évet sem kellett volna kibírnom a nagykorúságig, de egyszerűen nem ment. A szófogadó Emese eddig tartott, innentől átveszi a helyét a lázadó Emese.

Amint megérkezem a vasútállomásra, a szívverésem is kezd visszatérni a normális ütemre. Sikerült megszöknöm! Ugyan még fogalmam sincsen, hol fogok elrejtőzni, és mit fogok kezdeni magammal, de bízom abban, hogy a sors majd valamilyen módon megsegít. A táskámba összepakoltam, amire szükségem lehet, sőt, az irodából némi pénzt is ügyesen elemeltem, szóval minden adott, hogy egy ideig túléljek.

Vasárnap kora hajnalnak megfelelően alig lézengenek az állomáson. Már keresném a pesti gyorsvonatot, a jegypénztárak mellett azonban lecövekel a lábam. Lehet, mégsem kellene bliccelnem? Ciki lenne, ha a szökés nehezén sikerült túl lennem, aztán a vonaton kapcsolnának le.

Hosszú másodpercekig csak tétovázom, de végül odafáradok a kasszához. A hajnali fáradtságtól bambán néző hölgy csigalassúsággal adja ki a bérletemet, én pedig fizetek. Ez a biztos megoldás: így egy hónapig nem kell aggódnom, bármerre is vezessen az utam.

Hamarosan már az aluljáróban téblábolok, majd a megfelelő vágánynál a lépcső tetejére felérve látom, hogy a vonat bent áll, és az információs kijelző szerint rövidesen indul. Pont időben vagyok! Már szállnék is fel, amikor váratlanul nyávogást hallok, és észreveszek egy fekete macskát az egyik oszlop tövénél gubbasztva. Akarva-akaratlanul is lehajolok hozzá:

– Hát szia, cica, van gazdád? Nem félsz a vonatoktól? – kérdezem, mintha csak értené, amit mondok neki. A macska egy újabb nyávogással válaszol, majd nyalogatni kezdni magát. – Te kis buta, hogy kerültél ide? – gügyögök neki, de aztán kinyitom a hátitáskámat, és előkotrom belőle a kekszes zacskót. Nem ártana beosztani az ennivalómat, de úgy vagyok vele, hogy ennyi jótékonykodás még belefér.

A cica nagy mohón befalja a kekszet, amit elé teszek, ezután viszont hiába dörgölőzik a lábamhoz, nem adhatok neki többet.

– Sajnálom, cica, itt kell hagyjalak, mert lekésem a vonatom. Vigyázz magadra! – simogatom meg a kobakját, miközben a smaragdzöld szemébe nézek.

Nem sokkal azután, hogy felpattanok a vonatra, és leülök, már indul is utazás. A szerelvény rágyorsít, én pedig megkönnyebbülök, hogy itt hagyom Szombathelyt, csökkentve az esélyét annak, hogy elkapjanak.

A fejemet az ablaknak támasztom, amiben a neonos világítás mellett a tükörképemet is látom a kócos szőke hajammal és a nyúzott ábrázatommal együtt, odakintről ugyanakkor néhány elsuhanó lámpán kívül semmi sem vehető ki a sötétségben. A testem átveszi a vonat rezonanciáját, de ez az a hangulat, amitől bizsergés járja át mindenem, hiszen kezdetét vette az új életem, ami ugyan ki tudja, mit tartogat, de az intézeti raboskodásnál bármi más csak jobb lehet.

Arra ocsúdom fel, hogy egy idősebb fazon, a kalauz áll meg mellettem, de miután lecsippantja a bérletemet, megy is tovább unott arccal. Újabb kő esik le a szívemről, mivel ismét sikerült észrevétlennek maradnom. Kissé paranoiásan nézek körbe, de azt az egy-két utast a közelemben szintén nem érdekli semmi: az egyikük elterpeszkedve szunyál a négyes páholyban, a másikuk pedig a telefonját nyomkodja. A zakatolást leszámítva csend és nyugodtság honol, amiben eddig nem sokszor volt részem.

Kényelmesebb pozícióba helyezem magam, és próbálok bóbiskolni egyet, elvégre éjszaka egyáltalán nem aludtam, mialatt véghez vittem a szökést. A szemhéjam lecsukódik, a fejem ugyanakkor nem kapcsol ki, amint azon töprengek, hogy leszálljak-e Veszprémnél, és onnan induljak el valamerre, vagy menjek-e fel egészen Pestig.

Így agyalok félig elszundítva. Már pár megállót maga mögött hagy a gyorsvonat, amikor egyszer csak valami puhaság huppan az ölembe. A szemem kipattan, és majdnem infarktust kapok, amikor a legnagyobb megdöbbenésemre azt látom, hogy a szombathelyi állomáson talált fekete macska ül az ölemben.

– De megijesztettél! Hogy kerülsz ide, te cica? – suttogok neki, de nem tudok rá haragudni, amint csak engem bámul. – Minek jöttél utánam? Basszus! – sóhajtok. Hiába kedves jószág, de nem hiányzik, hogy egy macskának is a gondját viseljem. Lesz elég gondom magamra is.

A macska egy ideig az ölemben csücsül, de aztán váratlanul felugrik az előttem lévő ülés támlájára.

– Mit csinálsz, cica? – szólok rá, ezt követően azonban megfagy a vér az ereimben, amint a macska az ablak tetejéhez nyúl a két mellső mancsával, és a piros kallantyúba kapaszkodva meghúzza a vészféket. Előrebukok, miközben csak a kerekek fülsüketítő csikorgását hallom: mire észbe kapok, a vonat már meg is állt. A mozdony kürtje hallatszik valahonnan elölről, kétszer hosszú–rövid–hosszút morzézva, ezután viszont baljós csend telepszik végig a vagonon, leszámítva az egyik utas anyázását, akinek kiesett a kezéből a telefonja.

A sápadt arcomat még az ablak tükröződéséből is látom, de aztán ösztönösen felpattanok, mivel bármelyik pillanatban lebukhatok. Első ötletként a vécé jut eszembe, ahová elbújhatnék a kalauz elől, azonban az előtérben megtorpanok a dupla szárnyú ajtónál, ahol ez a lökött macska a már a kallantyúba csimpaszkodik, és keservesen nyávog.

– A francba! – szitkozódom, ekkor viszont megvilágosodom, hiszen mi sem lenne egyszerűbb, mint lelépni innen. A hátamra dobom a táskámat, és a cica helyett is elfordítom a kart, majd megrántom a harmonikaajtót, ami hangosan csapódva éri el a nyitott pozícióját. Minden további nélkül leugrom a járműről, és igyekszem gyorsan eltűnni az ismeretlenben. A vonat pechemre pont egy kisebb megállóhelyen állt meg: az állomásépület tábláján a Somlóvásárhely szó néz velem szembe, ami éppenhogy csak kivehető a félhomályban. A közeli bokros részt veszem célba, hogy ott próbáljak meg kereket oldani a sötétségben, de amint odaérek, rögtön el is botlom a susnyásban.

Egy helyben lapítok, miközben a térdemet fájlalom, amit minden bizonnyal még a nadrág alatt is lehorzsolhattam. Rövidesen a kalauz hangját hallom a vonat felől:

– Ki húzta meg a vészféket? – kiabál, majd átmeneti szünet után folytatja. – Le is szállt, gratulálni tudok... – Ezután még motyog valamit, de ezt már nem hallom a bokrosból.

Idegtépő percek következnek, mialatt mozdulni sem merek, csak a gallyak és a levelek takarásából figyelem a vonatot, amit az utastérből kiszűrődő fény rajzol körbe. Hála istennek senki sem indul a keresésemre: hamarosan kigördül szerelvény az állomásról, utána pedig már csak a sötétség és a rozsdás vaspor szaga marad a peron környezetében.

A távolodó vonat süvítése egy ideig még hallatszik, de aztán kísérteties csend ül a környékre. Amint viszont kifújok egy nagy levegőt, összerezzenek a mellőlem jövő nyávogásra. Szóval ez a hülye macska is leszállt. Sóhajtok egyet, majd feltápászkodok, és leporolom a nadrágomat. A cica a lábamnál tekergőzik, és kíváncsian néz rám: a zöld szeme annak ellenére is csillog, hogy alig van fényforrás a közelben.

– Na most merre tovább, te csacsi? – sutyorgok neki, miközben már nem tudok rá dühös lenni. A macska pedig, mintha csak értené a szavaimat, nyávog egyet, majd kiugrik a bozótosból, és szaladni kezd a közeli utca irányába.

Rövidesen már Somlóvásárhely főutcáján gyalogolok, és a fekete szőrgombolyagot követem. Bár úgy érzem, nem vagyok normális, valami viszont azt súgja: talán nem is véletlen, hogy így alakul az utazásom. Sosem hittem a babonákban, mégis nagy léptekkel visz előre a lábam, hogy lépést tudjak tartani a cicával. Bármerre is kolbászoljon, de hátha elvezet valahova, ahol elkezdhetem az új életemet.

Miután keresztezzük a vasúti átjárót, az utunk egyenesen halad előre, magunk mögött hagyva a település belterületét. Bár már benne vagyunk a szeptemberben, az út menti fák még nem kezdték el lehullajtani a leveleiket, és nyáriasan ki van zöldülve a természet. A hőmérsékleten ugyanakkor már érződik, hogy vége a nyárnak, és a hajnal olyannyira csípős, hogy a kezemet a kabátom zsebében próbálom melegen tartani.

Egy ponton megritkulnak a fák, így a párás, pirkadati homályban már jobban is szemügyre tudom venni a közelben lévő hegyet, ami úgy domborodik ki a sík vidékből, akárcsak egy teknős páncélja. A Teknős-hegy nem is lenne rossz elnevezés, de aztán a település nevéből hamar rájövök, hogy Magyarország egyik tanúhegye, a Somló magasodik velem szemben.

Tovább követem a macskát, miközben nagyokat szippantok a friss levegőből: végre itt van az a szabadság, amire mindig is vágytam! Persze magamnak is köszönhetem a sorsomat, hiszen ha egy évtizede nem történik meg az, ami megtörtént, akkor talán ma is egy boldog, békés családban élhetnék a szüleimmel...

Egy könnycsepp gördül le az arcomon, az ujjaim pedig megremegnek, amint visszagondolok az elmúlt évek kínszenvedéseire. Csak percek múlva sikerül megnyugodnom, hogy most már minden rendben, és szabad vagyok.

Hamarosan elérem a lankás domboldalt, mialatt a cica időnként hátrafordul, mintha csak ellenőrizné, hogy tényleg követem-e őt. Az ég alja már narancssárgás árnyalatokban virrad, a hátam mögé pillantva azonban a horizont elveszik a talajközeli sekély ködfoltok homályában. Feljebb az égbolt már van annyira világos, hogy csak a fényesebb csillagok látszanak, na meg persze az üstökös, amiről napok óta cikkeznek a híroldalak tudományos rovatai, hogy egészen október végéig csodálhatjuk. Elkápráztat a látvány, főleg, hogy most időm is akad a zavartalan nézelődésre. Az üstökös hosszú csóvát húz maga után: mintha csak egy hullócsillag lenne, ami azonban sosem hullik le. Erre a gondolatra kívánok is egyet, mégpedig azt, hogy soha többé ne kelljen visszamennem az intézetbe.

Keskeny és kétoldalt bazaltkockákkal kikövezett utcákon haladunk tovább a macskával, ahol már a szőlős terül el, elszórtan kis házakkal és pincékkel tarkítva. Ezalatt elbizonytalanodom, hogyan fogok egyáltalán túlélni, mivel előbb-utóbb a lopott pénz is el fog fogyni, és valahol meg is kellene húznom magam.

A gondolataimból a macska zökkent ki, aki letér az útról, majd egy halk nyávogás kíséretében megáll az egyik pince ajtajánál.

– Mit akarsz? Menjünk be ide? – kérdezem tőle, mire ő egy újabb nyávogást követően felugrik és belekapaszkodik a kilincsbe. Végigfut a fejemben, hogy mennyire lenne jó ötlet besurranni, de aztán győz a bátorságom és a kíváncsiságom, így kitárom a széles faajtót, ami meglepő módon nincs is kulcsra zárva.

Néhány lépcső után már lent is találom magamat a téglákból kiépített pincében. Bármennyire is próbálom nesztelenül követni a macskát, a lépteim kongva visszhangzanak, egyúttal pedig a hideg is kiráz, mivel itt mintha még annál is hűvösebb lenne, mint odakint volt. Körbenézek: a folyosón boroshordók állnak, a pince végén lévő teremben trófeák díszelegnek a falon, a falba vésett vájatokban pedig üvegek fekszenek egymáson piramis alakban, tele fehérborral. Bárkinek is legyen ez a borospincéje, jó ízlése van, ami a berendezést illeti.

Egyedül a jobb oldalt álló könyvespolc az, ami kevésbé illik az összképbe, de tulajdonképpen az sem zavaró. A másik oldalon egy csőszerű fekete kályha és a hozzá tartozó tűzifa található. Furcsa konstrukció: már magam előtt látom, ahogyan visszajön a füst, kicsapnak a lángok, és akik itt tartózkodnak, azok biztosan meg is halnak... De a kályha nincs begyújtva, a pincében pedig rajtam és a cicán kívül egy árva lélek sincsen.

Jobbra-balra ténfergek, mialatt azon töprengek, egyáltalán miért jöttem én ide a macska után. De ha már itt vagyok, akkor lehet, valami muníciót el tudnék innen csenni. Erre a gondolatra rögtön bűntudatom támad, másrészről viszont a túlélésem a tét, és a jóisten talán megbocsátaná nekem, ha ezt-azt elvinnék. Már ha lehetne mit, ugyanis semmi értelmes dolgot nem látok. Legfeljebb borral tudnék betárazni, de azt meg igya inkább a többi dugipiás gyökér az intézetben, akik pokollá tették az életemet. Nekem elég volt egyszer megkóstolnom az alkoholt, azóta is hányingerem van tőle.

Addig lófrálok körbe-körbe, amíg a pince végében meg nem állok egy hatalmas ajtó előtt. Méretre körülbelül akkora lehet, mint a bejárat, de a fába mindenféle díszes mintákat faragtak csigavonallal. Lenyomom, majd megrántom a kilincset, de az ajtó többszöri próbálkozásra sem nyílik, pedig minden erőmet bevetem. A zár hangosan kattog, így le is állok, nehogy feltűnést keltsek.

Jobb ötlet híján feladom, azonban mégis motoszkál bennem a gondolat, hogy talán valamilyen trükkel ki tudnám nyitni az ajtót, vagy még egyszerűbb dolgom lenne, ha valahol megtalálnám a kulcsát. Körbepillantok, és az egyik boltíves mélyedésben egy egészen kicsi, puritán faajtót is észreveszek, amihez viszont az előtte álló boroktól nem férek hozzá. Hátha az nyitva van!

Mérlegelés nélkül elkezdem félrepakolni az üvegeket, az egyik azonban kicsúszik a kezemből, és egy hatalmas csattanás kíséretében ripityára törik a padlón. Ledermedek, miközben csak a szilánkokat és a szanaszét folyó fehérbort nézem, de aztán kapcsol az agyam, hogy ideje lelécelni.

A macska már sehol, így én is a kijárat felé indulok, félúton azonban lépteket hallok a lépcső felől, mire megáll bennem az ütő. Szép volt, Emese, jó kis slamasztikába keverted magad!

Egy hordó mögé próbálnék elrejtőzni, de már késő: egy magas, nálam határozottan idősebb férfi terem előttem, aki rám szegezi a fáradt és morcos tekintetét.

––––––––––

Eddig tartott az első fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! 😊