- Mondtam hogy ne hívj így.. - morgott egyet mély hangján, mitől újra görcsbe rándult alfelem. Csípőjét megint egy kicsit előre lendítette, mire megremegtem és éreztem, ahogy szoknyámat feljebb tolta, így kemény dudora mostmár fekete fehérneműmet nyomta. Érzékeny bőrömnek nyomódott nadrágjától kirázott a hideg, hiszen testem tudta, hogy csak pár rétegnyi textil választ el minket attól, hogy egymáshoz érjen a bőrünk. A gondolat tetszett, de ebben a pillanatban nem tudtam mit tegyek. Forduljak meg és csapjan arcon? Nyomjam hozzá magam és hagyjam magam az érzésnek és a pillanatnak? Mondjam hogy várjunk ezzel? Mit kéne tennem? Az agyam ezerrel kattogott, miközben próbálta megtalálni erre a választ - Elnémultál Kislány? - mondta érzékien fülem mellett rekedt hangján. Lehellete simogatta bőrömet és testem ellenem fordulva, többért és többért könyörgött - Ezt teszed velem.. minden egyes alkalommal mikor így hívsz.. Pedig mondtam hogy ne tedd.. - keze derekamra csúszott, majd körkörös mozdulatokkal simogatni kezdte azt a területet. Egyre nagyobb köröket tett meg, így az egyiknél felgyűrte a szoknyámat és combomat kezdte ez cirógatni. Libabőrös lettem az érintésére és érdekes volt az a tudat, hogy ennek az embernek a hatalmas kezei oly' birtoklón s mohón barangolják be bőrömet, mintha az övé volna réges-régóta. A szomszédom. A tanárom. Az osztályfőnököm teszi ezt velem és én mit csinálok ahelyett hogy ellökném magamtól és megmondanám neki hogy ezt nem szabad? Élvezem minden egyes érintését, a közelségét, és iszom a szavait. Miért nem tudok helyesen cselekedni? Miért nem tudok ellenállni? Miért nem tudom mondani hogy hagyja abba? - Apucinak tetszik amit lát.. Francia és csipkézett.. Jól áll neked Kislány.. - kuncogta - Miért kell ilyen szépnek lenned? - lassan nyakamra hajolt, majd lágy csókokkal kezdte el beborítani bőrömet. Lélegzetvételei mélyek voltak és gyorsak. Egyik kezével lejebb húzta vállamról az egyenruhát, hogy dús ajkaival jobban hozzá tudjon férni. Olykor nem csak párnáit éreztem, hanem nyelvének sima, nedves érintését, vagy fogai finom karcolását. Csípőjével teljesen nekinyomott a pultnak és éreztem ahogy kicsiket lök rajta, de olykor nagyobbakat is. Mindkét kezét csupasz combjaimon tartotta, azokat simogatva és el nem engedve azokat egy percre se. Nem tudtam megmozdulni, sem ellenállni. Ez a férfi úgy elvarázsolt engem ezekben a napokban, hogy észre sem vettem... Ezért hagyhatom neki mindezt... A mássága.. A törődése.. A védelme.. A barátsága.. A szépsége... Talán újra meg fog történni. Talán újra meg fofok szeretni valakit... De mivan ha csak most leszek neki jó és utána semmi nem lesz?...

- Yoon Gi.. - nyöszörögtem hallkan, miközben próbáltam eltolni magam a pulttól, de visszanyomott és megállt.

- Ne menj... - motyogta nyakamra. Kezei előre vándoroltak hasamra, majd átkarolva testemet, megölelt és nem eresztett. Szinte eltűntem karjai közt, annyira apró voltam hozzá képest. Ölelésében semmi erőszakos nem volt. Szeretet, gyengédség és mintha a félelem kicsiny jelenlétét is éreztem volna. De hogy miért, az én sem tudnám megmondani. Talán én vagyok az aki rosszul érzi.

Csendes ölelésünket a csengője hangja szakította meg, melyre először nem ugrott Yoon Gi, de mikor pár másodperccel utána újra megszólalt, óvatosan elengedett és az ajtóhoz lépkedett, megnézve hogy ki zavart meg minket. Léptei határozottak voltak és lazák, amilyen mindig is szokott lenni. Hosszú, csontos ujjaival szőke hajába túrt, majd tincseit hátra nyalta. Zakóját is megigazította magám. Mozdulatait csak eddig láttam, mivel utána eltűnt a látókörömből. Feleszméltem és rájöttem, hogy megint megrögzötten őt bámultam, mire elpirultam. Megigazítottam ruhámat és amíg nem volt itt, addig folyamatosan pakoltam ki a táskából, de olyan gyorsasággal, hogy olyat még szerintem és sem láttam. Forrt a fejem ahogy visszagondoltam az elmúlt percekre. Én tényleg... Tényleg odaadtam volna magam neki... Remegtem mint a nyárfalevél, szívem pedig majd' kiugrott.

- Oh Köszönöm. Már kész is vagy? - jött be a konyhába, egy becsomagolt dobozzal a kezében. Gyanítom, a postás volt itt.

- Igen - válaszoltam hatarozottan, vagyis úgy ahogy tudtam. Nehéz volt úgy beszélni, hogy közben nem remeg meg a hangom, vagy nem pirulok el - Nem volt nagy dolog - mosolyogtam rá.

Írói szemszög

Yoon Gi ágyában forgolódott, ahogy visszagondolt a mai napra. Álom nem akart jönni a szemére, így elmélye a nap egyetlen jelenetét mutatta neki, mely folyamatosan lejátszódott előtte. Ahogy a lányt csókolgatja, érinti meg, és öleli. Rég várt már ezekre a dolgokra. Hogy mióta? Amióta ideköltözött. Figyelte őt. Fotókat csinált róla. És írt neki mindenféle dolgokat, de azokat persze magánál tartotta. Ez ment egész nyáron és most a mai napig. Sokszor úgy írja meg az üzeneteket, mintha hazajönne hozzá, és elmesélné a napját. Elképzelt egy világot, melynek a lány is része volt. Megszállottá vált, de ezt még saját magának sem akarta bevallni. Mindezt arra fogta, hogy csak tetszik neki, és szép, és hogy minden rajongása a lány iránt el fog múlni hamarosan. De nem! A mai nap bebizonyította neki, hogy ez nem így lesz. Ez nem csak egy múló érzés valaki iránt, hanem ez lesz az az érzés, melyre oly' rég várt..