A hét utolsó munkanapján, pénteken, hatodik órámon ültem, ami irodalom volt, újdonsült osztályfőnökömmel. A megszokott helyemen s persze egyedül ültem padomban. Ebben a hétben legfőképpen az volt a legfurcsább, hogy amióta Mr. Min megfenyegette az osztályt, azóta nem intéztek felém egyetlen szót sem. Boldog voltam, hisz nem abban a szarban és mocsokban kellett szenvednem mint ahogy eddig. Imádtam ezt a nyugalmat és ennyi szenvedés után meg is kaptam. Nem úgy léptem be most már az iskolába mint eddig, behúzott nyakkal és farokkal, hogy minél kisebbre zsugorodva, és észrevehetetlenebbé válva eltűnjek onnan, elkerülve a sértések sokaságát. Nem! Kíhúzva magam, félelemmentesen léptem be azon a kibaszott ajtón! Csak ennyi kellett nekem. Hogy végre valaki ne az idegent lássa meg bennem, aki az országába merészkedett, hanem egy olyat, akire barátként tud tekinteni.

- Hannah Wick - hallottam meg osztályfőnököm felcsendülő hangját, mire azonnal rákaptam tekintetemet. Azt sem tudtam hogy most fiú vagyok e vagy lány. Rosszra számítottam, hisz ha valaki a teljeses nevemen szólít, akkor csak rosszra számíthatok. Lélegzetvételem szaporább lett, és szívem újra a torkomban dobogot. Egész testemen újra az az érdekes borzongás futott végig - El tudná nekem mondani, hogy ki írta A Nagy Gatsby-t?

- F. Scott Fitzgerald... Ha jól emlékszem - válaszoltam kicsit halkan. Nem voltam benne biztos, hisz régen olvastam a könyvet, és a hirtelen kérdéstől csak rávágtam ami girtelen eszembe jutott.

- Jó válasz - intézte szavait még utoljára hozzám, még mindig azon a mondoton, unott hangom, majd folytatta eddigi mondandóját, nelyre most már figyeltem - Szóval. Romantikus dráma, amit ajánlatos elolvasni, de ha lusták vagytok, akkor biztos hogy a filmjét fogjátok megnézni. Jay Gatsby egy rejtélyes gazdag férfi, aki a főhősünk mellett lakik. Az elején Mr. Gatsby figyelte Carraway-t, és megtudta, hogy régi szerelme a férfi rokona.. - ahogy mesélte röviden a dolgokat, közben eszembe jutott, hogy Mr. Min engem szokott figyelni. Akaratlanul is szemeim előtt megjelent az a kép, ahol az udvarról néz fel rám. Ő is olyan volt mint a könyvben szereplő Jay Gatsby. Rejtélyes, elegáns, kiszámíthatatlan... és a szomszédom - .. a lányt sajnos már férjhez adták. De Jay még mindig küzd érte, hátha újra együtt lehetnek, és remélte hogy rá tudja venni Daisy-t a válásra.. - érzelemmentes, mély hangját a csengő éles hangja szakította félbe, de még gyorsan elhadarta a végét - Egy hónap múlva kérek mindenkitől egy dokumentációt róla. Forrás, ki írta a könyvet, a filmet ki rendezte, röviden miről szól, mi tetszett benne és mit nem, és a többi. Találkozunk a következő órán - lassan beszélt, s szemeit folyamatosan végigfuttatta az osztályon. Azok a sötét íroszek azért kiáltoznak felém hogy mélyen beléjük nézzek, elvarázsolva engem és bezárva, akár egy madárkát. Szépen húzott mandula szemei megbabonáztal. Ennek a férfinek tökéletes arca, és teste van. De személyisége még mindig ismeretlen. Vagy csak én vagyok annyira bugyuta hogy nem vettem még észre.

...

Utolsó órámon ülve néztem Mr. Min-t, ahogy a sötét teremben a prezentációjához fűzi szavait. Szépen ívelt ajkaival úgy formálta a szavakat ahogy eddig még senkitől sem hallottam. Érdes, férfias hangja arra csábította füleimet hogy csak rá figyeljenek. Kezeimmel folyamatosan írtam az általa diktált anyagot. Szemeivel olykor-olykor ránk pillantott, de ugyan úgy mint máskor, senkinek sem szentelte különösebben a figyelmét. Oldalra volt fordulva, hogy ő is lássa a táblára vetített képek sokaságát, melyeket ő válogatott ki az órára. Az asztalhoz közelebb lévő keze az azon nyugvó mattfekete laptopja billentyűje felett tartotta, s egyik, csontos hosszú ujját egy gombra helyezte, melyel majd váltani tudja a képet. Haja mint mindig, most is tökéletesen állt, öltönye és az ahoz tartozó nadrág most barnásszürkés színben pompázott rajta és néhol sötét és világos csíkok voltak rajta így elérve hogy halványal látszódjon hogy kockás az anyag. Kiegyensúlyozta a ruha sötétsége arca fehérségét és haja világosságát. Mikor így figyelem ezt a férfit és tanulmányotom mozdulatait, olyan mintha egy vadat figyelnék meg. Tudni akartam mit miért csinál. Miért mutatja itt a jeges, megtörhetetlen és rideg maszkját, és miért veszi ezt le mikor már alig látja valaki? Miért szokta azt nézni, ahogyan én figyelem az eget az ablakomból, vagy játszok a kutyámmal? Miért teszi mindezt? Mi értelme van?

...

Lassan kinyitva pilláimat, próbaltam kijózanodni édes álmaim bódító tengeréből. Őszintén szólva a legkisebb kedvem is elment eme szörnyű világban élni, illetve létezni. Olyan szinten voltam fáradt hogy legszívesebben dobhártyaszaggatóan hangos zenét hallgatva gubbasztottam volna a szobámban, elzárkózva minden elől. De ahogy szokták mondani, nekem pont nincs ilyen szerencsém.

- Jó reggelt - hallottam meg anyukám hangját, s ahogy kinyitja az ajtót, melyek mellé szakora körömkopogások társultak és egyre közelebb értek hozzám, majd hirtelen abba maradtak, de azon nyomban súlyt éreztem magamon - Szellem, keltsd fel a Gazdit. Ne lustálkodjon egész nap - amint befejezte mondatát, becsukta maga után az ajtót. Szellem azonnal mellém feküdve, helyezte magát kényelembe.

- Na mi van? Hm? - oldalra fordulva, felül lévő kezemmel elkezdtem simogatni puha fejét, mire lehunyta szemeit - Imádlak - karoltam át majd hozzábújtam - Ugye tudod hogy te vagy az egyetlen férfi akit a legjobban szeretek? Hm? - tettem fel neki a kérdést, bár tudtam hogy választ nem kapok. Imádtam ezt a pasit, és ölni tudtam volna érte.

Hirtelen felpattant, majd az ablakomnál lévő fekvőhelyhez rohant ahol kifelé nézett az ablakon. Pontosabban balra. A szomszéd férfi irányába. Hogy miért? Azt magam sem tudtam, de kíváncsi voltam mit is láthat Szellem. Takarómat oldalra dobva, keltem fel az ágyamból, majd kutyám mellé lépkedve néztem ugyan abba az irányba. A napsütötte fényes ég alatt, ott ült a hintaágyon szétterpesztett lábaival, s olvasott egy sötétbarna könyvet. Lábai térdig érő, fekete rövidnadrágba volt bújtatva és felsőtestét egy fehér póló takarta. Haja kicsit kócos volt, bár így is munt mindig, tökéletesen állt neki. Sötét íriszei cikáztak ahogy a sorok peregtek le előtte, s fejtette meg azoknak jelentését. Húsos, rózsaszínű ajkait megnyalva nedvesítette be azokat. Kertjében egy barna színű kiskutya rohangált és sokszor folyamatosan visszatért gazdájához lejelentkezni, majd ahogy ezt megtette, folytatta tovább. Egy ilyen férfinak, akinek a vonásai kemények, és határozottak, hogy lehet hogy egy ilyen kis termetű, édes kutyuskája van? Azt gondoltam hogy nagyobb kutyája van illetve azokat szereti, de úgy látszik tévedtem.

...

Felvéve egy normális öltözéket, ami nálam azt jelenti hogy egy alig kinyújtott piros póló, és egy fekete, majdnem térdig érő rövidnadrág volt, ami persze női. Lábaimra húzva egy fekete dorkót, mely igazából a ház körülre szoktam hordani, de csoda hogy még ép állapotában van. De csak a szomszédba megyek. Nem kell sehova sem kiöltöznöm. Vagy lehet csak én vagyok így ezzel.

Kilépve az ajtón sétáltam át lassan a szomszédom háza elé. Szemeimmel újra és újra végigtanulmanyoztam házát. Garázsa ajtaja előtt egy Dodge Charger állt, melyel mindig látom ahogy jön és megy. Elegáns mégis laza kocsi, akár csak ő, és fekete színével mindenhez passzol.

Az ajtaja elé érve, kicsit megtorpantam, de végül megnyomtam a bal oldalon lévő csengőt. Dallamát tompán hallottam, de legalább tudtam hogy működik és nem kell átugranom a kerítésen hogy szóljak neki.

- Jó reggelt Hannah - nyitotta ki előttem az ajtót egy halvány mosollyal az ajkain. Fejemet fel kellett hogy emeljem, hogy íriszeibe tudjak nézni - Vagy inkább jó napot? Mert mindjárt dél.

- Bocsánat ha zavarok.. - kezdtem volna bele, de félbeszakított.

- Mondtam hogy egész nap zaklathatsz. De inkább gyere be, ha már a házat akartad megnézni - állt félre, hogy be tudjak mellette menni. Besétáltam mellette, majd megálltam mögötte, mivel megvártam míg becsukja az ajtót. Levettem a cipőmet, majd besétáltam a tágas nappaliba.

Mindenhol a fekete és a fehér szín uralkodott, de leginkább a világosabb. Otthonosan mozogtam a még számomra ismeretlen házban. Egy fehér kanapé foglalt helyet a nappali közepén, s előtte jobb oldalt a falra fel volt szerelve egy hatalmas tévé.  Stílusa az van, azt meg kell hagyni. Balra fordulva egy konyhát találtam ami nem kicsit volt tágas. Fekete márványmintás pult, fekete szekrények, fehér falak. A konyha előtt állva néztem be a szobába. Mellettem a fal mentén egy lépcső vezetett fek az emeletre.

- Tudsz is főzni, vagy csak dísznek van itt a sok kés- és merőkanál gyűjtemény - fordultam felé mosolyogva.

- Tudok. Ha egyedül élsz, akkor nem élhetsz mindig gyorskaján vagy szendvicsen - oktatott ki még mindig mosolyogva - Az emeletre itt tudsz felmenni - mutatott jobb oldalra az általam már felfedezett lépcsőre. Afelé véve irányom mentem fel az emeletre. Egy kisebb folyosó tárul fel előttem ahol mindkét oldalr kettő-kettő ajtó sorakozott fel. Az elsőbe belépve egy letisztult és egyszerű hálószoba tárult fel előttem. Fekete ágy, fekete fal, de néhány bútor fehér volt, ezzel kiegyensúlyozva a sötét színt. Szemben velem egy ablak volt, ami a kertre nézett. Oda lépkedtem, majd onnan néztem a tájat. Innen szokott engem figyelni, s én most ott állok ahol ő szokott. Elképzeltem milyen is az ő szemszögéből innen nézni a dolgokat. Innen tökéletesen rá lehetett látni kertünkre. Oldalra fordítva a fejem mentem oda az asztalához, ahol pont ugyan azt a barna könyvet találtam amit ma reggel láttam nála. Láttam benne a könyvjelző szélét, ezzel megmutatva nekem hogy hol is tart pontosan. Kezembe vettem kötetet, s ahol tartott ott kinyotottam. De igazából nem erre számítottam. Ez a könyvjelző egy kis fotó volt, amin én vagyok rajta... Éppen a füvön ülök, és mint mindig, nézem az eget. Szívem felgyorsul s torkomban gombóc keletkezik melytől levegőt is alig kapok - Van már ötleted? - hallottam meg hirtelen hangját, mire összerezzentem és ijedtemben becsuktam a könyvet. Mellkasomat fogva fordultam felé egy apró mosollyal az ajkaimon, melyel lepleztem valódi érzelmeimet.  Kezdtem tőle tartni, és kezdtem egy kicsit félni. Az ajtófélfának volt támaszkodva, s onnan nézett engem - Bocsánat. Nem akartalak megijeszteni - elkezdett felém sétálni, majd mikor bezárta a köztünk lévő távolságot, kivette a kezemből a könyvet, s az asztal feletti polcra tette - Dél van, és még a felénél sem tartasz a ház nézésének. Van kedved velem ebédelni? Főztem - nevetett fel utolsó szavánál.