Ebédre grillsajtot készítettem magamnak, csak grill nélkül, a serpenyőben oldottam meg a dolgot. Takács hallani sem akart arról, hogy mi itt grillpartit tartunk a forróság kellős közepén. Brúnó és én azóta nem szóltunk a másikhoz, sőt méteres távolságban kerültük a másikat, hogy még csak véletlenül se súrlódjunk egymáshoz, mert akkor elvesztem az eszemet és szerintem az ő fejében is valami ilyesmi gondolatmenet futhatott végig. Még csak rá nézni sem mertem, a lélegzetvételét sem akartam hallani, ugyanis azonnal eluralkodna rajtam minden, amivel jelenleg is küzdök. Az érzéssel, ahogy Brúnó magához ránt, ahogy mindent perzselő szenvedéllyel csókol meg, fogalmam sincs hogyan, de pontosan tudja, hol érintsen meg és miképp, hogy lángra kapjon a bőröm. Az agyamba kattog a kép, újra és újra és újra milyen volt, amikor végig nyaltam és csókoltam a nyakán kidudorodó ütőeret, közben rászorított a csípőmre, a szeme pedig fennakadt... Azonnal elöntött a forróság, de töretlenül próbáltam a szenvedélyes mozzanatok emlékeit elűzni és normális, koncentrált, összeszedett emberkent viselkedni.

- Minden rendben van? – érintette meg a hátamat Iza, mire összerezzentem az ujjai alatt.

- Persze. – hebegtem, majd megdörgöltem az arcomat, hogy visszakerüljek a jelenbe.

- Nem úgy látom... A sajtod kicsit megégett. – fintorodott el. A levegőbe szagoltam és ahogy megcsapott az égett szag a serpenyőmben feketére égett sajtom felé fordultam. Picsába! Dühösen fújtattam egyet, majd elzártam a gáztűzhelyet és félre raktam a serpenyőt a szénné sült kajámmal együtt. Egye meg ott a fene! – Lorna, merre jársz? Reggel óta szanaszét vagy. – vizslatott Izzi aggódva. – Az, ami tegnap este történt? Sajnálom, hogy inni hagytalak. – mondta bűntudatosan.

- Hé! – fogtam meg a kezét. – Vigyáztál rám egész végig és gondoskodni akartál róla, hogy jól érezzem magamat. Én tartozom köszönettel neked, hogy mellettem voltál. Nehogy egy percig is magadat hibáztasd a rémes bűntudatod miatt! – mosolyogtam rá melegen. Izabella arcára kiülő döbbenetnek hála eszméltem rá, hogy mennyire barátságosan viselkedtem, mennyire kedvesen. Megrázva a fejemet húztam el tőle a kezemet. – Nem a tegnapi nap miatt vagyok ilyen. Az, ami apámmal történt hidegen hagy, nem érdekel. Az sem, hogy az összes rokonom tőlem várja a csodát. Leszarom. – vettem eggyel mélyebb hangot.

- Nem probléma, ha mégsem. – nézett rám biztatóan.

- Apám nem érdemli meg még csak azt sem, hogy egy gondolat erejéig foglalkozzak vele. Ez a mentalitás tartott életben. – fújtam ki a levegőt, amit egészen idáig benntartottam és még csak észre sem vettem.

- Akkor Brúnó az oka? – faggatott tovább. Próbáltam, isten lássa lelkem próbáltam uralkodni magamon, a vonásaimon és az arcomra kiülő píron. De Iza azonnal legvágta. – Hát persze, hogy ő. – vetett rám egy mindent sejtő mosolyt. – Szeretnél róla beszélni? – kérdezte félve, de én csak nemet intettem a fejével. – Ha mégis, bármikor szívesen meghallgatlak, Lorna. Tényleg. – szorította meg bátorítóan a karomat.

- Köszönöm. – suttogtam szinte alig hallhatóan.

- Sajnálom, hogy hagytam, hogy a barátságunk elmúljon. Mert hagytam, hogy befolyásoljon a többiek véleménye és nézetei. Melletted kellett volna érvelnem. – jelentette ki határozottan. Szólásra nyitottam a számat, de leintett. – Nem kell magyarázkodnod és nem kell mentegetned sem. Ez az én hibám és megpróbálom jóvá tenni. Megpróbálhatom? – a szemében színtiszta őszinteség csillogott. Az a Lorna, aki még egy hónappal ezelőtt élte a mindennapjait gond nélkül képen röhögte volna a matekos lányt és beintett volna neki. De megbánta és sajnálta. A szavai pedig nem üres ígéretek voltak, tényleg megakarta próbálni helyre hozni. Akárcsak Brúnó...

- Örülnék neki. – mosolyodtam el, mire Iza gondolkodás nélkül átölelt.

Mivel az ebédem a kukában végezte, Iza, Zalán és én úgy döntöttünk, hogy elmegyünk és eszünk valahol egy gyrost. Én a hamburger mellett döntöttem, ugyanis a gyrosban lévő joghurtos/tejfölös szósz tiltólistás nálam és kétlem, hogy kesudió-joghurtból is kérhetném a gyrost. Zalán és Izzi überjófejek voltak, nem hozták szóba a tegnapi napot, nem kérdezgettek apámról, azt sem említették, amikor tegnap este dühkitörés és pánikroham elegyét éltem át. A hallgatásuk pedig érvényes volt az ivászatomra is, hogy életemben először ittam és rúgtam be, illetve a Brúnó és a köztem húzódó szeszélyekre is. Őt is elhívtuk, nyilván, de úgy döntött inkább nem jön. Miközben visszautasította az ajánlatot sem nézett a szemembe. Semleges volt és közömbös, mintha előbb még nem egymás karjaiban lettünk volna, mintha este nem együtt aludtunk volna. Az együtt alvás még rosszabb volt... Nem azért maradt ott, mert többet remélt volna, hanem mert én megkértem rá, azért, mert a közelsége biztonságot és békét jelentett nekem, akárcsak nyolc hónappal ezelőtt is. Reggel pedig ölelkezve, összegabalyodva keltem fel, mintha az éjszaka alatt még álmunkban is egymás közelségére vágytunk volna. Elszorult a torkom, a gondolataim pedig ide-oda csapongtak, feltevések, kérdések, válaszok és megoldások között. A fejem ismét elkezdett fájni a megerőltetéstől.

- Eddig nem akartam előhozakodni vele, – kezdett bele Zalán, miközben épp lenyelt egy falatot – de szerintetek Brúnó jól van? Nem akart eljönni velünk.

- Nekem azt mondta, hogy inkább maradna olvasni. – taglalta Izabella. Kiesett a hamburger a kezemből vissza a tálcámra.

- Szóval tényleg komolyan gondolta... - dünnyögtem magam elé.

- Ti tényleg legjobb barátok voltatok, mikor még a másik osztályba jártál? – pislantott rám Zalán.

- Igen... - sóhajtottam. – Olyan, mintha egy másik életben lett volna az egész. Egy teljesen más társasághoz tartoztam, egy totálisan más világban volt egy másik én. Aki már soha többé nem leszek.

- Ahhoz az énedhez tartozott Brúnó barátsága is. – akadékoskodott Zalán. A tekintetem szikrát szórt.

- Nem csak az övé. Petráé is, amitől mocskosnak érzem magam egy fertőnek. – feleltem indulatosan. – Bocsánat. – szívtam be élesen a levegőt.

- Tényleg így érzel? – kérdezte Iza. Kelletlenül bólintottam. – Évekig voltatok legjobb barátnők, nővérek. Mindvégig tudtad, milyen te mégsem hátrálták ki mellőle.

- Nem mindig volt ilyen. Ő is szeretett olvasni, szeretett velem Hobbitot nézni, remekül festett. Aztán valamiért úgy döntött, hogy ez kevés, hogy én és a barátságom kevés, Több kellett neki, kellett a hírnév, a féktelen bulik, a rengeteg pasi... Lemondott az álmairól, arról, aki volt, lemondott rólam! Naiv voltam, egy kis hülye, amiért hagytam, hogy így kihasználjon. Próbáltam megakadályozni, próbáltam megtartani őt, de esélyem sem volt. Hibáztattam magam, marcangoltam, bántottam magam, amiért ő ilyen lett. A verekedés után ébredtem rá, hogy semmiben nem vagyok hibás, ami vele kapcsolatos. Csakis ő. Képes voltam ezt elengedni, túllépni rajta, de ehhez el kellett engednem mindent, ami ahhoz kötött. – nyíltam meg hirtelen és talán nem kellett volna, de már nem érdekelt. Rohadtul nem.

- Emlékszem arra a napra, amikor a balhéd volt. – súgta elhűlve Izzi. – Kemény volt, olyan voltál mint... - de itt megakadt.

- Mond csak ki. Mint egy eszelős. – húztam kelletlen mosolyra a számat. – Talán nem kellett volna. Csak el kellett volna sétálnom és magára hagynom, ő akkor is többet veszített volna, mint én. De képtelen voltam rá. Az, amiket mondott, az, ahogyan mondta, elvette az eszemet. Valami olyan szakadt ki belőlem, amit nem tudtam kontrollálni. És utólag belegondolva, nem bántam meg. Piszok jó érzés volt, hogy a hajcsomója ott lifegett a kezemben. – vigyorodtam el gonoszan és ezen a két iskolatársam is kénytelen volt elmosolyodni.

Többet nem hoztuk fel ezeket a kényes témákat, másra tereltük inkább a beszélgetést. Sokat csacsogtunk és nevetgéltünk és Zalánt egyáltalán nem zavarta, hogy ezt lányok társaságában kell folytatnia. Mikor elindultunk visszafelé gondoltam bedobom a Szilvesztra labdát, amivel Zalán láthatólag eléggé bajlódott. Megbánta, hogy elmondta nekem és járjak közben érte a barátnőmmel, mert mindannyian tudjuk, hogy ezzel az utolsó esélyét is előtte. Elmesélte, hogyan is keveredtek össze, kevésbe szerelmes hangvételben, mint tegnap este, megkímélt a kényes részletektől, de végig úgy láttam rajta, hogy komolyan gondolja, hogy valóban vonzódott Esztrához és nem csak az ágyban, ettől pedig kicsit összefacsarodott a szívem. Esszi sosem volt az a típus, aki kapcsolatra vágyott volna, erre megvoltak neki is a saját érvei és indokai, de Zalánnak valahogy olyan különösen csillogtak a szemei, amikor róla beszélt. Gyengéden és törődően tette mindent, soha senki nem beszélt is korábban Esztráról. Elgondolkodtam rajta, milyenek lennének ők ketten és arra jutottam, hogy szerintem Zalán boldoggá tudná tenni a barátnőmet. Ettől függetlenül nem fogok beleavatkozni a kettejük viszonyába, hagyom, hadd döntsék el ők, mit is akarnak a másiktól. Esztrával mindig is önfeledt voltam, ő volt az egyetlen, aki képes volt nevetésre késztetni, a támaszom volt, felkarolt, amikor mindenki elengedett. De most, itt Zalánnal és Izzivel annyira más volt, nevettem és csak úgy csacsogtam, amire korábban azt sem tudom, mikor volt utoljára példa. Augusztus elsején erre szinte semmi esélyt nem láttam, sőt próbáltam mindent úgy intézni, hogy egyikükkel se kelljen komoly társalgást folytatnom. Az események valahogy mégis úgy folytak a medrükbe, úgy pörögtek, hogy egymás mellé szegődtünk és egy kicsi része a lelkemnek akarta is ezt, hogy végre ismét tartozzon valahova. A nagyobb fele azonban még mindig kételyek között őrlődött és rettegett, hogy ismét elveszíti a fejét és ugyan oda kerül, mint februárban. Hittem az emberekben, bíztam bennük és mindent feladtam a „szeretteimért". Ez volt a vesztem és megfogadtam, hogy soha többé nem teszem ezt. Soha többé nem teszem ki magam ekkora kockázatnak. Esszi tanított meg rá, hogy az életben önzőnek kell lenni, túl kell élni ennek kell lennie az egyetlen célnak, hogy a magunk fajták ne veszítsék el a fejüket. Nekünk, a jéghegy hátán is meg kell élnünk és nem foglalkozhatunk azzal, hogy kiket kell eltaposnunk eközben, meg kell tennünk, mert különben minket fognak eltaposni és kegyetlen módon kihasználni újra és újra.

- Ezért pedig senki nem hibáztathat téged, Lorna. – mondta nekem. - Magadnak, csakis saját magad kell, hogy a legfontosabb legyen ezen az egész kibaszott világon, különben elveszel. – végül is igaza volt. De az a picike darabka, ami az elmúlt napokban megmozdult bennem valamiért nem így gondolta és akartam is, hogy ne is így gondolja. Ez pedig megrémített.

Visszaemlékezés:

A folyosón sétáltunk Petrával le a büfé felé. Egész nap sugárzott és csillogott a szeme, ugyanis Gyurcival kimondták egymásnak, hogy szeretik a másikat. Természetesen ez az ő esetükben nem jelentett semmit, Gyurci egy világi seggfej volt, Petra élete szerelme sztorit pedig már lefuttattuk egyszer Oszinál is és tudjuk mi lett a vége... Egy percig sem támogattam a Gyurcival való kapcsolatot, még jobban kiélesítette Petrának azt az oldalát, amitől meg is feledkeztem, hogy milyen is volt egykor az én legjobb barátnőm, a társam. Én olyan voltam, mint egy zombi, a szüleim válása nem alakult fényesen, ölték egymást és Pici még csak egy hónapja halt meg... A halála olyan szinten kikészített, hogy levegőt venni is képtelen vagyok, amikor eszembe jut, hogy fulladt meg a hirtelen beállt betegsége szövődményei következtében. Belém mar, milyen volt látnom, ahogy egy utolsót emelkedik a teste, milyen volt, mikor utoljára fújta ki magából a levegőt. Nem tehettünk semmit. A fülemben cseng anyám síró hangja, amint az állatorvosnak telefonál, hogy mi tévők legyünk. Az ablaknál álltam és csak zokogtam, képtelen voltam mellette lenni... Látom magam előtt Lilla könyörgő arcát, ahogy apánkra nézett, hogy segítsen rajta. A combomon lévő égés után maradt sebek azonnal zsibbadni kezdtek a borzalmak hatására.

- Figyelsz te rám egyáltalán?! – csattant fel Petra hangja mellettem. Ez rántott vissza.

- Tessék? Ne haragudj, nem erre járok... - fordultam felé.

- Hát azt látom, mostanában esélytelen veled kommunikálni! – morogta.

- Mostanában sok szar történik velem. – dünnyögtem magam elé.

- Ja, mint mindenkivel. – kontrázott rá Petrónia. Megálltam, mire fújtatva fordult utánam.

- Parancsolsz? – kérdeztem jeges hangon.

- Hiányzik a legjobb barátnőm Lori! – nyafogta.

- Ne hívj így! – dörrentem rá olyan hangnemben, hogy mindenki, aki elhaladt mellettünk megdermedt. Petra arcára hitetlenkedő vonások ültek ki. – Kértem már többször is, hogy ne hívj így. – vettem visszább.

- Miatta vagy ilyen kibaszott befordult? – tette csípőre a kezét. Tudtam, kire gondol. Csak egy valaki hívott Lorinak, vagyis többé már senki és szerettem volna, ha ez így is lenne, de Petra ezt nem tudta, vagy inkább nem is akarta levetkőzni.

- Ennek semmi köze hozzá. – sziszegtem, holott ez is hazugság volt. A sorscsapásaim azzal kezdődtek, amikor Brúnó szilveszterkor megcsókolt és ennek már majdnem két hónapja. Amikor úgy döntött, a csók következtében inkább megszakít velem mindennemű kapcsolatot, hogy nem válaszol az üzeneteimre és hagyja, hogy órákon át várjak rá az új év első napján.

- Akkor? Jó lenne, ha ennek végre pontot tennénk a végére! Tudom, hogy most szar neked. Hiszen minden lépésnél ott vagyok veled és támogatlak. – kezdte el az önfeláldozó szerepet. – De neked is támogatnod kéne engem a boldogságomban! Tudod, hogy Roccoék nem engedik, hogy Gyurcival találkozzak, de szeretjük egymást. Arra gondoltam, hogy azt mondanám nekik, hogy nálad alszok. Benned bíznak és tudják, hogy anyukádékkal milyen a kapcsolatom, hozzátok mindig elengednek.

- Nem! – a szó olyan hévvel szakadt ki belőlem, hogy ha akartam volna se tudtam volna visszafogni magam. Életemben először mondtam nemet Petróniának, aki most jelenleg olyan képet vágott, mint akit arcon csaptak.

- Nem? – kérdezett vissza úgy, mint aki nem hallott jól.

- Nem. – erősítettem meg az előbbi kijelentésemet.

- Magyarán a kapcsolatom ellen vagy és nem támogatsz! – a hangja olyan vékony lett, amilyet korábban egyszer sem hallottam tőle.

- Én nem ezt mondtam... - kezdtem volna bele, de a szavamba vágott.

- Legjobb barátnők vagyunk! – a hangja azonnal hisztérikussá vált. – Én mennyi mindent áldoztam érted? Állandóan magammal vittelek mindenhová, hogy legyen egy kis társasági életed és ne csak a könyveid felett ülj begubózva tizenhét évesen! Amikor buliznod kellene és kavarnod azzal, aki szembe jön! Próbáltam erről mindig gondoskodni, hogy jókedved legyen, de te sosem értékelted, sőt mindig lenéztél emiatt! Azt hitted, hogy nem tudom, mit gondolsz rólam és a lányokról, amikor megbújsz a sarokban és az Ady idézeteidet olvasgatod? Mégsem hagytalak cserben! Nem akartam, hogy befásult legyél, te pedig annyire nem vagy képes, hogy ennyit megtegyél értem, hogy a barátommal lehessek? – úgy fújtatott, mint valami bika. Én pedig csak álltam ott előtte, néztem az arcát, a szemét és még csak a hasonlóságot sem tudtam volna felidézni aközött a Petra között, aki a legjobb barátnőm és eközött a valami között. Olyan régóta próbáltam elnyomni, lenyelni érte a békát és kitartani mellette, hogy már képtelen voltam. Azt hittem, hogy amikor erre a beszélgetésre majd sor kerül, sírni fogok, vagy kiabálni, de... Én csak elkezdtem nevetni.

- Te most komolyan kiröhögsz? – hüledezett.

- Igen. – vallottam be őszintén. – Soha nem kértelek, hogy szakíts ki a „befásult" életemből. Utáltam minden partit, amire elrángattál, amikre csak azért mentem el, hogy Roccóék ne baszogassanak érte, hogy legyen, aki ellátja a részeg seggedet! Fogalmam sincs, mikor törődtél velem utoljára, mikor nem szólt minden rólad! – nyomta meg az utolsó szót. – Mindig csak rólad! Én nem akartam mindenkivel kavarni, de soha nem róttam fel neked, hogy te igen!

- Jaj, igen tudom! – vette gunyorosra a figurát. – Mert te a nagy Őre vársz, aki el is jött nem igaz? Szilveszterkor! Komolyan azt hitted, hogy akar tőled bármit is, amikor szó szerint mindenkit megkaphat? Azt hitted, hogy a kis idézeteiddel, a fantasy világoddal, majd pont ŐT fogod az ujjaid köré csavarni? Komolyan, ne röhögtess már, mert ez még viccnek is borzalmas! – a szemeimet azonnal elöntötték a könnyek és megállíthatatlanul csurogtak végig az arcomon. Petra szája diadalmas mosolyra húzódott.

- Mondtam, hogy ennek semmi köze hozzá! – törölgettem le a könnyeimet.

- Azért nem támogatsz engem és Gyurcit, mert nem kaptad őt meg és féltékeny vagy?

- Te eszednél vagy? – léptem közelebb hozzá. – Ilyennek ismersz?

- Nem ismerlek! Felismerhetetlen vagy az utóbbi időben! – dobbantott dühösen a lábával.

- A szüleim válnak Petra! Nekem pedig az alkoholista apámmal kell maradnom, amíg be nem fejezem az iskolát. A macskám pedig meghalt! Sajnálom, ha ezek után éppen nem az esküvődet szervezem. – el akartam tűnni onnan. Tudtam, hogy mindenki minket néz, hogy mindenki hallja, amiről beszélünk, mert már egy kisebb tömeg alakult ki körülöttünk.

- Bazd meg Lorna! Egy macska miatt dobsz félre engem? Szerinted ez, hogy esik nekem! – a nyál megakadt a torkomon, ahogy kiejtette a szavakat a száján. A szemeim a lehető legjobban kikerekedtek és úgy éreztem magam, mint akinek felmetszették a mellkasát.

- Mit mondtál? – kérdeztem olyan halkan, hogy először azt hittem meg sem hallotta. De nem így történt.

- Csak egy macska, Lorna! Nőj már fel, jó ég! – csapott egyet a combjára.

Fogalmam sincs, milyen érzés tört fel belőlem. Olyan ősi volt, olyan mélyről jött és annyira, de annyira dühvel teli, hogy egy pillanatra meg is rettentem tőle és gondolkoztam rajta, hogy inkább elsétálok. De mindig ez voltam én, nem? Aki inkább elsétál, aki kerüli a bajt és a konfliktust, aki mindent elnyom magában. Ezt azonban nem tudtam elnyomni. Hagytam, hadd járjon át ez a harag, ez az undor, ami olyan erős volt, hogy éreztem, ahogy a vénáimat szaggatja. Ledobtam a táskámat a földre és egy ugrással Petra előtt teremtem. Ahogy belenézett a szemembe, elöntötte a félelem és a rettegés. Egy határozott mozdulattal ragadtam meg a torkát és kezdtem el szorítani. Sikított és ütött, tépett, karmolt, ahol ért. Könyörgött és fenyegetőzött, hogy hagyjam abba, de aztán megragadtam azt a tökéletesen ápolt haját és téptem, marcangoltam. Mindenki ott morajlott körülöttünk, de senki nem mert beleavatkozni. Nem érdekelt, hogy az arcomba ütött és éreztem, ahogy vér önti el a számat, csak az az érzés számított, ahogy kirántottam a haját a fejbőréből. Ekkor értek oda a tanárok. Ketten szedtek le a zokogó és vérző Petráról, de az én arcom érzelemmentes volt. Kérdezgették, hogy vagyunk, mi történt, miközben próbálták szétoszlatni a körént gyűlt tömeget.

- Váradi, nézzen rám! – ragadta meg a vállamat Takács.

Tekintette ontotta magából az aggodalmat, miközben a felpüffedt számat és államat tanulmányozta. Petrára rá sem néztem, nem láttam milyen állapotban van és nem is akartam. A köd elszállt a fejemről és nem maradt utána semmi. Szó szerint semmi. Ettől pedig kétrét görnyedtem. Nem attól, hogy mit tettem, nem is a sérüléseimtől, hanem attól, mennyire kibaszott üres vagyok odabent. Mert már ezt is elvesztettem. A haragomat Petra iránt, már ezem sem volt. Takács felkarolt és az egyik üres terem felé terelt. Ahogy felnéztem szembe találtam magam Brúnóval. Ott állt, álla a padlót súrolta, akárcsak Ároné. Brúnó barna szemei szinte fekete szénként izzottak és szabályosan ugrott egyet az álkapcsa, ahogy a tekintete a vérző ajkaimon állapodtak meg. De nem szólt semmit. Nem kérdezett semmit. Én pedig elrántottam róla a tekintetemet.

- Lori, jól vagy? – szólt utánam Áron remegő hanggal. Visszanéztem rá a vállam felett, mielőtt Takács ránk zárta volna az ajtót. Csak bólintottam.