Ebben a részben fontosnak tartom kiemelni, hogy sok a valós életből származó leírás, így nem mondható teljes kitalációnak ez a rész!

Már rám sötétedett, mire befejeztem a táncot. Kifáradva, megizzadva mentem be a lakásba. Csönd volt az egész házban, valószínűleg mindenki aludt, viszont ekkor megpillantottam Brúnót, aki épp hideg vizet vett elő a hűtőből.

- Most értél vissza a futásból? – kérdeztem, miközben én is kivettem a kulacsomat a hűtőből, amit előtte megtöltöttem vízzel.

- Aha. Gyors beszóltam Takácsnak, mert kérte, hogy jelezzem, ha visszaértem. Csodálkozott, hogy ilyen sokáig kimaradtam. – mondta két korty között. – Te is most fejezted be a táncot? – pillantott rám felvont szemöldökkel.

- Igen. Már nem láttam semmit odakint, úgyhogy kénytelen voltam abbahagyni. De szerencsére úgy érzem, hogy fejlődők, így nem bánom, hogy ennyi energiám rámegy. – magyaráztam.

- És iskola mellett lesz rá időd? Mármint a táncra? – érdeklődött tovább.

- Miért ne lenne? – álltam előtte értetlenül.

- Mert ez az utolsó év és érettségizni fogunk, úgyhogy biztos sokat kell tanulni. – mondta úgy, mintha egyértelmű lenne.

Számomra is az volt, még tavaly ilyenkor. Minden vágyam az volt, hogy jó érettségit szerezzek, ezzel pedig felvegyen Debrecenbe vagy Pécsre, de még Szegednek is örültem volna. Újságíró akartam lenni, láttam magam előtt a képet, hogy én az leszek. Érzékem is volt hozzá, blogot vezettem, illetve a gimnázium újságjánál is írtam, volt, amikor kritikát, de olyan is volt, amikor interjút kellett készítsek. Imádtam mindegyiknek minden percét, de február óta már egyiket sem gyakorlom. Az elején még hiányzott. Szinte elvonási tüneteim voltak, hogy nem ülhettem a laptok előtt és nem gépelhettem be a gondolataimat az érzéseimet egy kitalált keret közé, amit szabadon fogalmazhatok meg, ami csak az én világom, az én területem. Aztán átlendültem ezen és elkezdtem táncolni. Másba fektettem időt és energiát, így már nem volt időm rá, hogy azon agyaljak, milyen jó is volt írni. Ugyan ez vonatkozik a könyvekre és az irodalomra. Minden könyvet kiszanáltam a szobámból és beleraktam őket egy kartondobozba, ami pedig a padlásra került. Messze tőlem, nem akartam őket látni. Arra a lányra emlékeztetett, aki a könyvekben élte az életét, aki azt hitte, hogy belőle is lehet egyszer egy híres író, vagy hogy a szülei egyszer ténylegesen el fogják fogadni őt és büszkék lesznek rá, a barátai csodálni fogják, a szerelme pedig viszonozni fogja az érzéseit. Miden egyes könyvben volt valami, ami arra emlékeztetett, amit én sosem fogok megkapni, ami sosem lesz az enyém, de egy ideig elhittem, hogy mégis. Nincs helye az életemben a képzelgésnek, a naivitásnak és az ábrándozásnak. Reálisnak kell maradnom, mert csak így maradhat tiszta a fejem, csak így fókuszálhatok azokra a dolgokra, amik valójában fontosak a számomra, mint például a tánc.

- Már nem izgat, hogy sokat kell tanulni. Ha vége az iskolának a tánccal 100 százalékban foglalkozni. – szóltam, majd meg sem várva, hogy mit mond, fogtam a kulacsomat és besétáltam a szobába.

Összeszedtem mindent, ami kell a fürdéshez, pizsama, törülköző, majd a fürdő felé vettem az irányt. Engedtem magamnak egy kád vizet, amibe nyomtam tusfürdőt, ezzel csinálva habot. Jól esett bele feküdni. Nem volt nagy kád, de a célnak tökéletesen megfelelt. Örömmel konstáltam, hogy helyesen tettem, hogy harcoltam ezért a fürdőszobáért, most maximálisan ki is használhatom. A hajamat is megmostam, amit aztán nem megszárítottam, hanem alaposan megtöröltem és hagytam, hadd tapadjon vizesen a nyakamhoz. Nem szoktam megszárítani, mert göndör hajam van, így teljesen felesleges, így se úgy se fogok tudni reggel vele mit kezdeni. Emlékszem, hogy tavaly ilyenkor még csak úgy mertem kimerészkedni a lakásból, ha legalább egy minimális smink volt rajtam, a hajam pedig szépen, kivasalva omlott a vállaimra. Ha visszagondolok, hogy mennyi mindent megtettem, csakhogy tartozzam Petráékhoz, kicsit is olyan szép vagy csinos lehessek, mint ők, felfordul a gyomrom. Azt hittem, hogy az a szép, ha platina szőke hajam van, ami állandóan ki van vasalva, a fejemen pedig egy tonna smink díszeleg, mindenféle kontúr, bronzer és highlighter. Szerencsétlenségemre, vagy éppen szerencsémre sosem tudtam olyan jól használni a sminkecseteket, mint Petra, Jázmin és Vivi. Ők mesterien húztak tusvonalat, én pedig örültem, ha valamit a szemem köré varázsoltam. Mindig hallgattam, hogy nem is olyan nehéz, nem értik, nekem miért nem megy. Talán tudat alatt már akkor is szartam az egészre. Bárcsak hamarabb megszabadulhattam volna attól a társaságtól. Igen, most fél évvel később azt kívánom, hogy a februári cirkusz Petrával, bárcsak már hamarabb megtörtént volna. Nem illettem oda, mégis annyira görcsösen ragaszkodtam, próbáltam kapaszkodni a semmibe. De az igazság az, hogy Petrát teljesen elveszítettem, amikor Oszvalddal szakítottak. Szerintem Petra is elvesztette önmagát akkor. Oszi volt a mindene. Előtte rajtam kívül nem volt senkije, aki tényleg ismerte volna az ő valódi énjét, akivel tényleg lelkitársak lettek volna. Ő pedig hitt Osziban, magában és a kapcsolatukban is annyira, hogy oda adta a szíve és a lelke egy darabját. Nekem is oda adta, igaz más módon, de Oszin kívül tényleg én voltam az egyetlen, aki úgy ismerte őt, mint a tenyerét. Szerettem Petrát, a lelkitársamnak tartottam, az ikerestvéremnek, de már az Oszival való kapcsolata alatt szépen lassan veszítettem el őt, a szakításuk után meg aztán tényleg végleg. Oszvalddal való együtt járás áldozatokat követelt, amiknek Petra inkább eleget tett, csak ne veszítse el a fiút. Szomorú, hogy ez ennek ellenére is bekövetkezett. Soha nem felejtem el, amikor elém állt azzal a gyanúval, hogy megcsalják őt. Igazából meglepni nem lepett meg, mind hallottuk és ismertük Oszi természetét, így az unszolásomra Petra kerek perec rákérdezett Oszinál, aki úgy érezte felesleges, hogy tovább tagadja, meg már nem is akar Petróniával lenni, így ott helyben ki is dobta. Nem is tudom, hogy akkor mennyit volt nálunk Petra és csak sírt. Amikor pedig nem nálunk volt, valamelyik kocsmában itta le magát. Akkor azt mondtam neki, hogy ez teljesen rendben van, inkább így gyászolja meg a kapcsolatát, minthogy kárt tegyen magában, de nem. Kurvára nem volt rendben. 16-17 évesen az alkoholba menekülni, mint valami szerencsétlen, csak mert egy pasi megcsalt übergáz. Én egyszer mentem el Petrával egy ilyen alkalomból kocsmázni, aminek az lett a vége, hogy hulla részegen csempésztem be a lakásunkba, anyámék és mindenki előtt, imádkozva azért, hogy le ne bukjunk. Szerencsére ez nem történt meg, de utólag visszagondolva talán jobb lett volna, ha mégis. Akkor jöttem rá először, hogy a legjobb barátnőm elindult valami olyan süllyesztőbe, ahova én nem követhetem, nem is tudnám. Ez a tudat pedig éket vert közénk, aminek aztán februárban, az iskola folyosóján egy hajtépést követően lett meg az eredménye. A macskám egy hónapja halt meg akkor, a szüleim pedig éppen válófélben voltak. A verekedés után láttam őket utoljára kettesben. Akkor még ketten jöttek el értem az igazgatói irodába, utána pedig hipp hopp el is váltak. Anyám gyors vett egy házat a nővérétől nem messze, aki Békéscsaba melletti kis faluban él a családjával. Lilla ment anyával, én pedig maradtam itthon, a saját poklomban.

Előkészítettem holnapra ruhámat, összepakoltam a táskámat is, hogy ezzel már ne kelljen foglalkozzak holnap és ennyivel is tovább tudok aludni reggel. Az a fél óra is áldás az egész napos munka előtt. Halkan kiosontam a folyosóra, hogy megigyak még egy pohár vizet, mikor zörejre lettem figyelmes, aztán hörgésekre, nyögésekre, majd kiabálásra. Ezek pedig Brúnó szobájából jöttek. Nem voltak érthetőek, így biztosra vettem, hogy nincs magánál. Zalán álmos fejjel jött ki a szobájából, amit ugye csak a fürdő választ el Brúnóétól.

- Szerinted rosszat álmodik? – kérdezte tőlem, majd az ajtóra szegezte a tekintetét, ahonnan még mindig érthetetlen kiabálások szűrődtek ki.

- Valószínű. – feleltem összeszorult torokkal.

- Fel kéne kelteni, nem? – vakarta meg aggodalmasan a fejét Zalán.

- Majd én intézem. Menj csak aludni nyugodtan. – mondtam ösztönszerűen. Francba! Brúnó szobája felé vettem az irányt, majd gondolkodás nélkül nyitottam be.

- Ne! Kérem ne! Segítsenek, kérem segítsenek! – hörögte, miközben az ágyban vergődött. Fájdalmasan rándultam össze, amiért így kellett látnom. Brúnó mindig is tele volt élettel, pörgött, voltak céljai. Most viszont teljesen ki van szolgáltatva a gyászának, a legjobb barátja elvesztésének.

- Brúnó! Hé! Kelj fel, légy szíves, rosszat álmodtál. – simogattam meg a karját, mire ő egy mozdulattal ült fel az ágyban és nézett rám, óriási szemekkel. – Ne haragudj... Csak kiabáltál és gondoltam felkeltelek... - magyarázkodtam. Pár pillanatig még nézett rám, megpróbálva összerakni a képkockákat, majd, amikor sikerült neki, a kezeibe temette az arcát. – Jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Aha, igen. Bocsánat, ha felkeltettem valakit, nem volt szándékos. Megpróbálok magamra odafigyelni... - hebegte.

- Ne kérj bocsánatot, ez bárkivel előfordul! – fojtottam belé a szót.

- De ez velem rendszeres, Lori! – emelte meg a hangját mérgesen, de tudtam, hogy nem rám haragszik, hanem magára. – El vagyok cseszve! Két hónapja megy ez és egyszerűen nem múlik el. Minden kibaszott éjjel ez megy! – vágott ököllel a párnák közé. Az érzésem pedig, hogy Áron halála kísérti őt éjszakánként pedig beigazolódott.

- Azon nyomban verd ki a fejedből, hogy el vagy cseszve! – dörrentem rá, amin látszólag meglepődött. – A rémálmoktól nem leszel elcseszett. Csak próbálod feldolgozni a szart, a fájdalmat, ami veled történt. Az lenne a csoda, ha nem így tennél... Szóval eszedbe se jusson ilyeneket gondolni magadról, te barom! – szóltam rá dühösen.

- Neked is... Voltak rémálmaid? – kérdezte.

- Voltak. Nem így, nem ilyen formában, mint neked, de igen. Miután elveszítettem azokat, akiket a világon mindennél jobban szerettem. Akik a távozásukkal elvittek belőlem egy darabot, amit vissza már sosem kapok. – mondtam összeszorított szájjal.

- Akkor neked hogyan voltak a rémálmaid? – mászott felém közelebb az ágyban Brúnó.

- Nem hiszem, hogy erről kéne beszélgetnünk, késő van és... - próbáltam terelni a témát.

- Kérlek! – nézett rám könyörgéstől csillogó barna szemekkel. – Ülj le és meséld el, kérlek. – mutatott maga mellé. Vonakodva, de leültem mellé. Mélyeket sóhajtottam, mert nem szerettem ezekre visszaemlékezni. Gyűlöltem őket, amiért éjjel úgy feküdtem le, hogy vajon megkísértenek e, vagy sem.

- Amikor a dédimamám meghalt 12 éves voltam. Abban az időszakban sokszor álmodtam újra az utolsó találkozásunkat, ami a halála napján volt a kórházban. Újra álmodtam a kórházi szagot, az érzést, ahogy kint ültem az épület előtt sírva. El sem tudtam köszönni tőle, mert rosszul lett a látogatás alatt és ki kellett jöjjek tőle. Másnap reggel anyu és a papám leültetett és azt mondták nekem, hogy a dédi elaludt. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi is van valójában, mert azt hittem, hogy csak alszik, mivel előtte nem tudott aludni a kórházban, mert nem érezte jól magát. Aztán mikor a papám elkezdett sírni rájöttem, hogy miről is van szó. Kis buta voltam, igaz? – töröltem le durván egy könnycseppet és kínoson elmosolyodtam.

- Dehogy voltál, Lori! – tette a kezét a combomra. – Nem a legrosszabbra gondoltál egyből, ez nem rossz és nem butaság. Sajnálom a dédimamádat. Ezt sosem mesélted korábban.

- Ez nem olyan, amivel az ember egy beszélgetést indít. És egyébként is régen történt már... - magyaráztam.

- Aztán kit veszítettél el? – kérdezte. – Azt mondtad, hogy akiket mindennél jobban szerettél... A kutyádat, Aidát ugye? – Brúnóval akkor lettünk jóba, amikor Aida halála még teljesen aktuális volt. Csak bólintott.

- Sokszor álmodtam azt, hogy él. Hogy kimászott a sírból és életben van, vagy hogy beteg, de meg lehet gyógyítani, hogy ott van velem... Nem kiabáltam álmomban, vagy ébredtem fel az éjszaka közepén, de... De reggel ott lebegett előttem minden, olyan élesen, mintha tényleg megtörtént volna. Csak nem történt meg... - maró érzés keletkezett a torkomban, ahogy láttam magam előtt, hogyam romlik a saját kutyám állapota, akivel együtt nőtem fel. Néztem, hogyan fekszik magatehetetlenül, hogyan mondja fel a teste majd az elméje is a szolgálatot. Teljesen mindegy, hogy mikor történt, mennyi idő múlva fogok gondolni rá, ez a maró érzés mindig ott lesz a torkomban és nem tudok vele mit kezdeni. Igazából, ha Brúnó és én akkor tavaly nyáron nem kerülünk közel egymáshoz, valószínűleg fel sem épülök a gyászból. Mellette nem volt időm azon agonizálni, hogy mi lett volna ha... Ő ott volt és megnevetetett, elterelte a figyelmemet, ha pedig mégis sírnom kellett, akkor ő átölelt és megvigasztalt. Ezért igazából mindig hálás leszek neki.

- Tudom, hogy ő számodra érzékeny téma... De ezeket az álmaidat sem mesélted nekem, soha. Miért nem? Akkor is voltak még, amikor mi barátok lettünk? – kérdezte kíváncsian.

- Voltak. De már nem annyiszor, nem olyan sűrűn. Így nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam. – magyarázkodtam, pedig valójában azért nem szóltam róla, hogy voltak ilyen álmaim, mert akkor én is azt gondoltam, mint Brúnó most, hogy defektes vagyok, valami nincs rendben velem. Pedig csak így gyászoltam, így próbálta a tudatalattim feldolgozni a traumát, ami akkor ért engem.

- Elmondhattad volna. – nézett mélyen a szemembe, mintha csak kiolvasta volna a fejemből a gondolatokat.

- Nem számít. – ráztam meg hevesen a fejemet, ezzel is próbálva magamat és őt is kizökkenteni ebből az intimebb pillanatból. Ugyanis nekünk már nincs közünk egymáshoz, szilveszter óta nincsen.

- Utána ki volt? – szólt kicsit távolságtartóbban, aminek köszönhetően nem éreztem magam annyira befeszülve.

- A macskám. – hadartam gyorsan, mert ez egy nagy hazugság volt... Aida után őt veszítettem el, miután megcsókolt újévkor én pedig viszonoztam. A mai napig nem tudok magyarázatot, hogy miért nem keresett fel, miért nem adott magyarázatot, csak tűnt el, mint valami kámfor, mintha soha nem lettünk volna egymás életének részei. Igazából azt sem tudom, hogy minek csókolt meg... Valószínűleg marha vicces volt részegen az én érzelmeimmel szórakozni, csak ezt az egy épkézláb magyarázatot találtam. Részegen megcsókolt, amin aztán egy jót röhögtek Oszvaldékkal, én pedig kerültem a lecsóba, ahogy Petra is... A csók után éjszakánkét sokszor álmodtam újra azt a pillanatot, ahogy magához von vagy, hogy utána felkeres, bocsánatot kér, amiért eltűnt... Naiv kis szerencsétlen álmok, amik a lelkemre úgy hatottak, akárcsak egy véres rémálom. Szétszabdalta vele az így is sebzett szerelmes szívemet. Petra elvesztése már nem hatott az álmaimra. Talán azért, mert addigra megedződtem és rájöttem, hogy az emberekben nem kell bízni, hiszen úgyis mindenki, ha teheti, hátba szúr. Petróniáról pedig tudtam, hogy el fogom veszíteni, nem ért váratlanul. Azt viszont nem tudtam, hogy úgy fogom, hogy az egész osztály ellenem fordul és még majdnem ki is rúgtak az iskolából.

- Sajnálom... Hallottam, hogy hirtelen lett beteg és halt meg. Tudom, hogy Aida után ő volt a mindened.

- Tényleg az volt. – töröltem le ismét egy határozott mozdulattal egy könnycseppet. – Viszont most már mennem kéne aludni, késő van és holnap korán kelünk. – álltam fel mellőle. – Te is próbál meg aludni, jó? – ő erre csak bólintott.

- Köszönöm Lori! – nyúlt utánam és simított egyet a karomon, amin egy gyors bizsergés szaladt végig.

- Khm... Nincs mit. – mondtam dadogva.

- Sajnálom, hogy nem voltam ott... Amikor Pici meghalt, vagy amikor a szüleid elváltak. Rohadtul sajnálom Lorna, ezt szeretném, ha tudnád. – szólt ismét utánam, mire én megkövülve álltam az ajtóban, a szemeimet szorosan lehunyva.

- Kérlek, ne most gyere ezzel Brúnó... - néztem rá. – Ami volt, elmúlt... Én is rettentően sajnálom, hogy nem kerestelek fel, mikor Áron meghalt, mert kellett volna. Vagy legalább csak írnom, hogy részvétet nyilvánítsak, mivel látni úgysem akartál volna... - magyaráztam, de Brúnó hevesen a szavamba vágott.

- Várj, ezt mégis miből gondolod? – nézett rám értetlenül.

- Öh, talán abból, hogy újév után leléptél, mintha sosem ismertél volna? – tettem fel a „költői kérdést".

- Én nem léptem le, te smároltál mással úgy, miután mi csókolóztunk, mintha semmi nem történt volna, mintha neked semmit sem jelentett volna! – vágta sértetten a fejemhez. Először meredtem rá, mint valami bamba ponty, aztán kitört belőlem a nevetés. – Most meg min nevetsz? Ebben semmi vicces nincsen! – mondta dúlva fúlva.

- Bocsánat, de ez nevetséges! – kacarásztam tovább. – Soha senkivel nem kavartam volna szilveszterkor, soha nem volt szokásom, pláne úgy, hogy előtte mi ketten – mutattam felváltva magunkra – csókolóztunk.

- Lorna, nem kell a mentegetőzés. Én is ezt hittem, amíg meg nem láttam a képet. – mondta flegmán.

- Milyen képet? Mutasd meg, most! – szóltam rá erélyesen. Ő unott arccal nyúlt a telefonjáért és kereste ki azt az állítólag képet, amin én valami faszival csak random smárolgatok.

- Ez az. – mutatta felém, de ő rá se nézett a telefonra, mintha undorodna a fotótól. És igen, ott volt. Egy lány, háttal a kamerának az én pulcsimban, miközben valami idősebb sráccal kavar.

- Ez nem én vagyok... - suttogtam magam elé.

- Az a te pulcsid, együtt vettük, így tudom, nem kell letagadni.

- Az nem én vagyok a képen, te barom! – kiáltottam rá, miközben a szemembe könnyek gyűltek a dühtől. – Az Petra a képen, az én pulcsimban, mert majdnem megfagyott, én pedig oda adtam neki, mert nekem volt kabátom.

- Micsoda...? De, hogyan? Nelliék azt mondták, hogy az te voltál és... - ekkor pedig mintha minden összeállt volna a fejében. Tényleg lehettem volna az én a képen, hiszen a lány alakja nem látszik rendesen a képen és háttal áll. A hajunk színe kb. megegyezett akkor Petrával, sötét is van, szóval tényleg lehettem volna én is, csakhogy nem én voltam.

- Te seggfej! – indultam meg az ajtó felé.

- Hé, Lori várj meg! – szaladt utánam és még az ajtóban elkapta a derekamat, hogy ne tudjak kimenni.

- Eressz el! – sziszegtem, miközben éreztem a leheletét az arcomon.

- Ne haragudj! Annyira sajnálom, teljesen igazad van! Egy seggfej vagyok én csak... Annyira mondták, hogy az te vagy a képen, hogy el is hittem... - magyarázkodott.

- És te inkább annak a kurvának hittél, minthogy megkérdeztél volna engem? Engem! Aki elvileg az egyik legjobb barátod volt! Akit megcsókoltál szilveszterkor! – a könnyek pedig némán folytak le az arcomon, miközben a tekintetem dühtől szikrázott. – De megkérdezned sem kellett volna senkitől, mert ismerned kellett volna! Tudnod kellett volna, hogy én ilyet soha nem csinálnék, mert nem az a típus voltam, soha nem voltam olyan!

- Igazad van... Lori basszus én nem tudok mást mondani, minthogy kurvára sajnálom! – nézett rám kétségbeesett arccal.

- Egyet mondj még nekem. Ha ennyire kicsire tartasz, tartottál akkor újévkor... Miért csókoltál meg? – kérdeztem remegő ajkakkal. – Most már tudnom kell a magyarázatot, eddig rohadtul nem érdekelt, próbáltam kiverni a fejemből és másra fókuszálni és volt is, amire tudtam, de most már tudnom kell...

- Soha nem tartottalak kicsire! Téged tartottalak a legnagyobbra én... Én akartam, hogy köztünk legyen valami, valami, ami több barátságnál! Lori én tényleg annyira akartam, úgy sajnálom!

- Ezek szerint mégsem akartad annyira... - húztam gúnyos mosolyra a számat, majd egy erős, határozott mozdulattal lelöktem magamról Brúnó kezét és kivágódtam az ajtaján. Még hallottam, ahogy szitkozódva belevág az ajtófélfába, de engem rohadtul nem érdekelt már. Csak egyedül akartam lenni...