Fekete Brúnó szemszöge:

Másra sem tudtam gondolni a történtek után, csak arra, hogy mennyire elbasztam. Izzadtam, remegtek a térdeim, levegőt szinte alig kaptam, a torkom szúrt, a szemeim égtek.

- Brúnó, minden oké? – zökkentett ki Zalán, aki Izával együtt megpróbált a bensőm legmélyére látni, miközben én Lori hűlt helyét bámultam a konyhában.

- Persze... - támaszkodtam meg a szék támláján.

- Szerelmes vagy belé, Brúnó? – kérdezte lágyan Izabella. A hangjában nem hallottam gúnyt, sem megvetést. Egyszerűen és egyenesen kérdezett rá.

- Az voltam. Szilveszterkor, szerelmes voltam belé. Aztán Nelliék elhitettek velem egy kitalált történetet, én pedig elhittem nekik... Akkor összetört a szívem, kiszakítottak belőlem egy darabot, megfosztottak valamitől, ami igazán kellett, valakitől, aki igazán kellett. Ezt pedig soha nem bocsátom meg nekik, soha! De legfőképpen magamnak nem bocsátom meg, hogy elhittem a rágalmakat, hogy esendő voltam és gyenge, nem küzdöttem érte eléggé. Korábban sem érdemeltem meg, de most aztán végképp nem. Ő felépített nélkülem egy életet, nem foszthatom meg ettől. Akkor valóban pokolra jutnék. – vallottam be őszintén.

- Nyilván való, hogy még vonzódtok egymáshoz. – mondta Iza. – Akkor miért nem érdemelnétek meg egymást?

- Azért, mert azóta annyi minden történt, hogy nem lennék képes tőle ekkora áldozatot elvárni, nem is tenné meg. Ő cselekedett jól, én mindenkire csak a bajt hozom, ezt tettem vele és ezt tettem Áronnal is... - a levegő egyre nehezebben jutott el a tüdőmig, szinte szédelegtem az oxigénhiánytól. Ne, csak még egy pánikrohamot ne! Nem akarom! Éreztem, ahogy fulladok, kivörösödik az arcom és a pánifélelem eluralja a testem minden porcikáját, szépen lassan bekúszik mindenhová.

- Haver, jól vagy? – kérdezte aggódva Zalán.

- Igen. – préseltem ki magamból nagy nehezen. – Elmegyek futni. – jelentettem ki határozottan.

Villám gyorsan rángattam magamra a futósruhámat, a szobában inkább körbe se néztem, így is folyamatosan azon járt az eszem, amin... Lorin, a finom ajkain, a puha bőrén, a magnólia illatú parfümén. Nem! Össze kell szednem magam, nem tehetek mást. Szinte kirohantam a házból, bedugtam a fülhallgatómat, majd elindítottam a Maneskin zenéiből összeállított lejátszási listámat és futottam. Olyan tempóval és olyan hévvel, ami hosszútávon nem igazán egészséges, de ez most nem érdekelt. Ki akartam űzni magamból mindent, azt akartam, hogy a futással kitöröljek mindent, de egyszerűen képtelen voltam rá. Minden egyes pillanat az egy órával ezelőtti eseményt idézte fel nekem. Szerelmes voltam belé, tényleg az voltam, Áron mellett a legjobb barátom volt, bíztam benne, számíthattam rá, szerethettem őt... Annyi minden történhetett volna ez alatt az elmúlt 8 hónap alatt, amíg távol voltunk egymástól, ha nem szúrom el akkor szilveszterkor. Ha nem hiszek Nelliéknek és rákérdeztem volna, sőt rá sem kellett volna kérdeznem, tudnom kellett volna, hogy azok csak rágalmak, nem valósak. Együtt lehettünk volna, mint egy pár, erre vágytam mindennél jobban, ehelyett összetörtem mind a kettőnk szívét. És bár mindent megadnék, hogy ismét visszakapjam őt, nem várhatom el ezt tőle, nem kérhetek tőle ekkora áldozatot. Felépített nélkülem egy életet, megtett mindent, hogy túllépjen rajtam, annak ellenére, amik történtek vele februárban. Ő bátor volt, felállt és ment tovább, emelt fővel, mindig is ilyen volt, mindig bátrabb volt, mint amilyen én valaha is leszek. Én csak némán figyeltem őt az elmúlt 8 hónapban, a sötétből, a háttérből, mert nem volt elég erőm hozzá, hogy felkeressem. Áron mindig nyüstölt érte, hogy keressem meg Loreszt, beszéljek vele, ne hagyjam ezt annyiban, de én hajthatatlan voltam.

A lábaim nem bírták a strapát és feladták a szolgálatot, miután körbe rohantam a falu háromnegyedét. Egy fának támaszkodtam neki, miközben lihegtem és éreztem, ahogy az izzadság csordogál végig a homlokomon. 8 hónap rohadt sok idő volt nélküle, szinte egy idegen nézett rám a hónap elején, aki valamikor az én Lorim volt, mára viszont szinte semmi nem maradt meg belőle. Elveszett a szeméből a ragyogás, a gyönyörű arany szemeiből, a mosolya kifakult és olyan volt, mintha éveket öregedett volna egyetlen hét alatt. Akkor februárban személyiséget váltott, amiért senki nem hibáztathatja. A rózsaszín haja, a csupa fekete szerelés, a tetoválás, a piercingek, a komor tekintet, a dühös arc... Nem olvas könyveket, nem blogol, nem lovagol, holott ez a három dolog volt a világon a mindene. Petrónia, az apja és én ezeket is elvettük tőle, a szívem pedig beleszakad, ha az egy évvel ezelőtti Váradi Lornára gondolok, akinek minden vágya és álma az volt, hogy újságíró lehessen, aztán pedig magyar szakon szerezzen egy második diplomát, aki imádott lovak között lenni, szót értett velük és emberi lényekként kezelte őket. Imádott harsány lenni, élesen nevetni, mindent megadni a barátainak, amit csak tudott. Köztük nekem is. Tönkre tettük őt, kijátszottuk őt, annyira egyértelmű volt, hogy ő mindenkinek ugrik, de senki nem foglalkozott igazán azzal, hogy mi zajlik őbenne. Ennyi szar után ma mégis úgy forrtunk össze, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nem félt kitárulkozni előttem, nem gondolkodott csak a vágyai hajtották, ahogy engem is. Az arcán pedig ott volt az a mosoly, amibe beleszerettem, a szemeiben pedig feltűnt az a ragyogás, amibe akárhányszor el tudtam veszni. Ezeken agyaltam, miközben szépen lassan visszasétáltam a házunkhoz, a testemet inkább nem gyötörtem tovább a futással. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig voltam távol, de már kezdett sötétedni, mikor visszaértem a ház ablakain azonban bőven szűrődött ki fény, illetve zúgolódást hallottam, mikor megközelítettem a kertkaput. Azonnal sietősebbre szedtem a lépteimet, bármennyire is nehezemre esett és jóformán beestem az ajtón. Iza az ajkát tépdesve állt a kert felé nyíló ajtó előtt, Zalán pedig egy kicsivel mögötte, mind a ketten aggodalmas arcot vágva kifelé néztek, ahonnan már színtisztán hallottam Lori hangját, aki kiabált és sírt egyszerre.

- Mi az isten folyik itt? – rohantam oda én is.

- Lori telefonál. Most kapta a hívást, hogy az apja atomrészegen vezette Lorna autóját, a rendőrök pedig lekapcsolták. Az apja bent fekszik a rendőrségen, de nincs magánál, a jogosítványát bevonták. Lori kocsijával nincs nagy baj, csak egy két karcolást kapott, most megy érte a nagynénje, az apjáért meg a nagybátyja meg a kapitányságra. – felelte összeszorult torokkal.

- Mi a franc?! Baszki! – teljesen sokkot kaptam, csak álltam és néztem kifelé, miközben Lorna fel alá járkált, miközben káromkodva kiabált és könnyek csorogtak végig az arcán. – Kivel beszél most? – kérdeztem.

- Az anyjával. – válaszolta Zalán. – Nagyon rossz állapotban van. – tette hozzá. Gondolkodás nélkül furakodtam közéjük és léptem ki a kertbe.

- Nem érdekel, remélem, hogy megdöglik! – üvöltötte a telefonba, amit aztán lecsapott az asztalra.

- Lori... - közeledtem felé óvatosan.

- Ne! – tette fel a kezét, miközben rám se nézett, utasítva ezzel engem arra, hogy ne menjek közelebb hozzá. – Hagyjatok egyedül! – kiabálta, mire biccentettem a többieknek, hogy menjenek el, majd én maradok. – Nem, ez nem lehet igaz, biztos csak álmodom... - motyogta, miközben jóformán tépte a haját.

- Szerintem le kellene ülnöd kicsit. – tanácsoltam, miközben közelebb araszoltam.

- Nem! – rúgta fel a számára útban lévő műanyag széket. Áradt belőle a harag, a kőkemény, forró harag és indulat. – Mondtam, hogy hagyjatok egyedül! – esett térde a fűben, az arcát a tenyereibe temetve zokogott. Azonnal mellé léptem és átkaroltam, magamhoz szorítottam. – Engedj el! – ellenkezett, de erősen tartottam, szóval utána feladta. Hagyta, hogy a haját simogatva vigasztaljam, miközben ő hangosan sírt. – Mindent megtettem, amit elvártak tőlem, mindent! Mi jön még? Mi lesz még?

- Hé, te nem tehetsz semmiről. – mondtam, miközben a rázkódó testét próbáltam nyugtatgatni.

- Nem akarok így élni! – emelte fel a fejét és nézett a szemembe. A szívem ketté hasadt, mikor megláttam, mennyire kétségbe van esve. Két kezem közé fogtam az arcát és a könnyeit töröltem.

- Nem lesz semmi baj, hidd el. Minden meg fog oldódni és a helyes kerékvágásba fog kerülni, csak ki kell tartanod, oké? Kérlek, tarts ki!

- Nem tudok Brúnó. – merevedett meg az arca és lesöpörte magáról a kezeimet. – Hagyj békén! – köpte felém flegmán.

- Nem hagylak itt! – jelentettem ki határozottan.

- Nem vagy az őrangyalom! Senkim vagy! Már nem kellesz, amikor pedig kellettél nem voltál velem, szóval köszi, de nélküled is megoldok mindent! – lökött el magától egy erős mozdulattal.

- Tudom, de most itt vagyok! – emeltem meg én is a hangomat. – Nem megyek sehova! Nem fogok. – ráztam meg hevesen a fejemet.

- Én csak az öngyújtómat akarom... - kuporodott össze magzatpózban a fűben, miközben tovább sírt. Először nem értettem, mire mondja, azt hittem cigizni szeretne, mikor rájöttem.

- Te még mindig csinálod? – az állam a padlót súrolta. Tudtam, hogy mielőtt jóban nem lettünk Lori önbántalmazó volt, amit az öngyújtójával csinált. A combjain, a karjain, ott, ahol nem feltűnő. De amíg mi számíthattunk egymásra, megesküdött rá, hogy nem csinálja soha többet. – Lori, nézz rám az istenit! – térdeltem le mellé és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Te megint égeted magad?!

- Mit hittél? Hogy mentem át ezen a sok szaron? Mosolyogva? – vágta nekem gúnyosan.

- Megígérted, hogy nem csinálod! – kiáltottam rá. Gondolkodni is képtelen voltam, csak azon kattogott az agyam, hogy hányszor bánthatta magát Lori az elmúlt nyolc hónapban. – A kurva életbe! Te rohadt idióta! – vágtam fejbe magam.

- Most miért kiabálsz? – tápászkodott fel a földről.

- Sajnálom... Annyira sajnálom! – fogtam meg a kezeit, de képtelen voltam a szemébe nézni.

- Mit? Nem értem... - szipogta értetlenül.

- Hogy ezt kellett tenned, hogy nem voltam veled. Igazad van, nem voltam melletted, mikor szükséged lett volna rám. – feleltem könnyes szemekkel. – Miattam is csináltad, ugye?

- Régebben... - vallotta be, mire én csak szorosan lehunytam a szemeimet.

- Soha nem akartam, hogy miattam bántsd magad. – húztam közelebb magamhoz.

- Tudom, emlékszem azt mondtad, hogy ha ilyet szeretnék csinálni, inkább menjek hozzád és verjelek meg. – mosolyodott el halványan.

- Ez most is áll. – simítottam egyet az arcán. – Mi történt pontosan? – kérdeztem, miután láttam, hogy kicsit megnyugodott.

- Olyan részegen vezetett, hogy se kép se hang nem volt nála... Pattkától pattkáig ment, majdnem neki ment egy nagy teherautónak is, amikor négyen telefonáltak be a rendőrségre, hogy egy ámokfutó van az utakon. Nem állt meg a rendőröknek, több kilométeren keresztül üldözték, mire nem sokra nagynénémék házától fogták meg. Gondolom oda akart menekülni... Bevitték az őrsre, de azt mondta a rendőr, ő még ilyet nem látott, mert mikor kiszedték a kocsiból, aludt. – a hangja remegett, a tekintete ismét ködössé vált. Éreztem, ahogy szépen gyűlik bennem a harag és az undor mocskos egyvelege. – Az én kocsimmal volt! – sóhajtott fel hisztérikusan. – Az enyémmel, mert az övé szervizben van. Mindenki olyan könnyen tud ítélkezni és olyan könnyen tudja osztani az észt, de én vagyok az, aki hallgatja, ahogy önkívületi állapotban okádja össze magát, minden kicseszett hétvégén. Nekem kell végig néznem, ahogy megöli magát, ahogy tönkre teszi a cégét, a megélhetésünket. Évek óta játsza ezt a játékot, könyörgünk évek óta, hogy ne üljön itassan a volán mögé, mert ez lesz a vége. A jogosítvánnyal keresi a kenyerét, enélkül létezni nem tud, de ő csak nyomta és csinálta, szart bele mindenbe, azt hitte, hogy sérthetetlen. Most pedig bent alszik a fogdában, 50 évesen és várják, hogy magához térjen. – a szemei ismét megteltek könnyel, az arca hol hullasápadt volt, hol pedig lángvörös. – És ha megölt volna valakit...?

- Ilyen szerencsére nem történt! – öleltem magamhoz gondolkodás nélkül.

- Én csak a kiskutyámat akarom. A kiskutyámat és a kiscicámat! – sírta bele a felsőmbe. Ismerem ezt az érzést. Amikor a valakinek a hiánya annyira fáj, hogy fojtogat belülről, hogy nem kapsz levegőt és csak kaparod magad körül az üres teret és a sav maró érzésével tudod egyenlővé tenni, ami kínoz.

- Tudom, mennyire hiányoznak. – szorítottam magamhoz olyannyira, amennyire csak képes voltam. – Hidd el, mindenkinél jobban ismerem ezt. És bár már nem lehetnek veled, a szívedben mindig élni fognak. De én itt vagyok neked!

- Annyi minden történt az elmúlt nyolc hónapban én... - próbált kibújni az ölelésemből, de nem engedtem neki. – Egyedül szeretnék lenni, kérlek! – a hangja olyan megtört volt, hogy lelkeket lehetett volna vele darabolni.

- Biztos, hogy nem hagylak most magadra. – fogtam két kezem közé az arcát, de nem akart rám nézni. – Hé, nézz rám! Reggelente szinte tükörbe sem tudok nézni azért, amit veled tettem, hogy lemondtam rólad, hogy próbáltalak kiűzni a szívemből. Áron mellett, te voltál az egyetlen támaszom, az egyetlen, aki számított. Őrülten szerelmes voltam beléd, a jóságodba, a nagylelkűségedbe, a segítőkészségedbe, az önfeláldozásodba, a mosolyodba, a gyönyörű aranybarna szemeidbe, abba, hogy mennyire odáig voltál az irodalomért, ahogy lapoztad a könyveket, kizártál akkor mindent és csak te voltál, ragyogott az arcod, csodáltalak ezért! Szerelmes voltam beléd, amikor A hobbitot vagy A gyűrűk urát nézted és kívülről szavaltad a szöveget, vagy amikor lovagoltál, ahogy eggyé váltál a lovaddal. Soha, senki iránt nem éreztem így és megfosztottam magam ettől, megfosztottalak téged, hogy elmondhassam, mert önző voltam és gyáva, emiatt pedig undorodom magamtól és soha nem bocsátom meg ezt! – szakadt ki belőlem hevesen, gondolkodás nélkül ontottam magamból a szavakat, nem törődve a következményekkel, vagy hogy mennyire vagyok sebezhető jelen pillanatban. Lori pedig csak állt előttem, miközben még mindig az arcát cirógattam és hatalmasra nyílt szemekkel bámult rám. – Bocsánat, kissé túl heves voltam... - emeltem el a kezem az arcáról.

- És most mit érzel? Mert már nem olvasok, nem nézek Hobbitot és nem is lovagolok... Már nem vagyok nagylelkű és önfeláldozó sem, csak egy szerencsétlen, aki az alkoholista apjával él és keres valami kapaszkodót az életben, de nem találja és csak csúszik lefelé. – kérdezte könnyes arccal.

- Az vagy aki vagy. Ezen nem az változtat, hogy sportot meg hajszínt váltottál, vagy már nem nézed azt a filmet, amit eddig. A szenvedélyedet és a belső értékeidet nem ez határozza meg. Az apádnak pedig végképp nincs hozzá köze. Soha nem is lehet, mert te nem vagy olyan, mint ő, még csak hozzá hasonló sem. – feleltem őszintén. – Az érzéseim pedig kuszák és nagyon zavarosok, de melletted akarok lenni, ezen semmi sem változtat.

- Nézz csak rám! – tárta szét a karját tehetetlenül. – Egy roncs vagyok. Mégis mit akarhatsz tőlem?

- Hogy mit? – csattantam fel kissé hisztérikus hangon. – Még ezek után sem jöttél rá?

- Csak azt soroltad el, milyen voltam nyolc hónappal ezelőtt, hogy nyolc hónappal ezelőtt mennyire szerettél, de hiába mondom neked, hogy én már nem az vagyok! Minden, amit most elmondtál, értéktelen és felesleges! Az a Lorna soha nem lesz már, verd ki a fejedből, hogy valaha is létezett! – vágta a fejemhez.

- Nem fogom és neked sem kellene. Az az éned ugyan úgy te vagy, mint a mostani. De ha ez kell... Szeretem, ahogy táncolsz, hogy mennyire átszellemülsz és fuzionálsz a zenével, szeretem, hogy megtudsz bocsátani, szeretem, hogy bátor vagy és kibaszott erős, szeretem, hogy ismersz és támogatsz, hogy mikor éjszaka rémálmom van a folyosó másik végéről is képes vagy meghallani és átfutni hozzám, szeretem, hogy amikor arra kértelek, aludj velem, mert szükségem volt rád, azonnal megtetted, nem törődve azzal, hogy mekkora sebeket fog ez feltépni benned! – a hangom remegett, akárcsak a testrészeim, miközben Lorna szemei ismét könnyeket ontottak. – Csak te vagy nekem. Senki másra nincs szükségem. – araszoltam hozzá, majd a homlokomat az övének támasztottam.

- Nem lehet rám szükséged. – suttogta. – A szarjaim elárasztanak mindent és nem tehetem meg ezt veled, azok után, amin keresztül mentél.

- Dehogyisnem! – jelentettem ki határozottan, majd egy szemrebbenés alatt borultam az ajkaira.