Egy pillanat alatt fagyott meg a vér az ereimben és dermedtem kővé a táncparkett kellős közepén. Iza után pislogtam, aki idegbeteg módjára választotta szét maga előtt a tömeget, hogy megtudja közelíteni Brúnóékat. Szinte hallottam, ahogy a szőke hajú lány üvöltözik Zalánnal, a dübörgő zene és az embertömeg ellenére. Az infós fiú fülét-farkát behúzta, miközben Izabella ráolvasta a fejére azt, amit bármikor kitaláltam volna. Hogy mit keresnek ők itt, hiszen engem azért hozott el ide, hogy minél távolabb legyek Brúnótól, annak ellenére, hogy ha Takács erre rájön, még ki is rúghatnak minket. Láttam, ahogy Zalán magyarázkodik, de Izzi erre csak még idegesebben kezd el gesztikulálni és ordítani. És ott volt Brúnó, aki mellettük állt és bár végig hallgatta az ő bájcsevejüket rájuk se figyelt, ugyanis éppen azzal volt elfoglalva, hogy lukyat égessen a mellkasomba a tekintetével. Nem bírtam állni a tekintetét, nem bírtam elviselni a perzselést, amit okozott pedig a terem két végében álltunk. Gondolkodás nélkül nyomakodtam át a táncoló emberek között, a bárt célozva meg, ami előtt már igencsak szép tömeg állt. Nekem viszont most azonnal szükségem volt valami erős piára, azt akartam érezni, amit az előbb is, hogy ellazuljon minden vénám, kizárjam a kattogást, amik megállíthatatlanul zakatoltak bennem és amitől a levegő megakadt és nem jutott el a tüdőmig. Katt... Tudtam, hogy Brúnó keres a tekintetével, hogy meg akar találni én viszont nem akartam a közelébe kerülni. Így nem, csalódást okoztam neki, megbántottam és a tüzes tekintete, amitől még régen megborzongtam, most csak egy késdöféssel ér fel a szívembe. Katt... Szinte egy örökkévalóságnak tűnt, mire sorra kerültem. Ugyan az a férfi szolgál ki most is, aki korábban.

- Szia! Mit adhatok? – kérdezi. Az arcán verejtékcseppek csordogálnak, gondolom a buli beindultával nekik szinte nincs is megállás.

Fogalmam sincs, mit kérjek, nem értek a piákhoz, a mai napig egy korty alkoholt sem ittam, de ha már minden téren el van cseszve, hát mikor máskor próbálja ki az ember, ha nem ma. – Egy whiskyt szeretnék kérni és egy colát. – mondom azonnal. Nem ismerem a whiskyket és szerintem a pultos is látja rajtam, ugyanis először csak ráncolja a homlokát, majd az üvegpolcokhoz nyúl, ahol az alkoholok sorakoznak egyfajta sorrendben, amit én nem értek és levesz egy Jack Danielses üveget. Ugyan az ízét nem ismerem, a hatását annál inkább, ugyanis apámnak is ez a kedvenc piája. Nyilván egy alkoholista nem válogat, azt issza, ami van, de apám szeret adni az „igényes" piákra és ez a kedvence. Literszámra képes meginni belőle, de mielőtt az emlékképek ellepnék a gondolataimat lehúzom a barnás színű szeszt. Égeti a torkom és összefacsarodik az arcom. De hisz' ennek borzalmas az íze! Megborzongok, minden szőrszálam égnek áll az undortól. Azonnal a kezembe markolom a colámat és nem foglalkozva azzal, hogy a szénsav az agyamig megy, szinte egyszerre iszom ki az édes üdítőt bízva abban, hogy elveszi a whisky édes és egyben égett ízét. Könnyek csorognak ki a szememből és érzem, hogy brutálisan megszédülök és megrogynak a térdeim. Már látom magam előtt, hogy én leszek az a lány, aki képes lesz 3 rövid ital totálisan fejre állni, ám ekkor két kéz markol rá a derekamra és ismerős parfüm önti el az orromat, amitől azonnal hevesebben kezd el verni a szívem.

- Te mi a fészkes fenét csinálsz Lorna?! – üvölti az arcomba Brúnó. Szinte csak pár centire van tőlem, így közelebbről is képes vagyok szemügyre venni a vonásait. Egy ér dagadt ki a halántékán és szinte látom, ahogy pulzál. A szemeiből sugárzik a nyers düh, amit a megkeményedett arcvonásai is alátámasztanak. Mégis van egyfajta ragyogás a barna szemeiben, ami szinte tűzként lobban fel. A kezei kellemes hőséget árasztanak a derekamon és szinte ikonikus pillanat is lehetne, ha nem lökne le az első utunkba eső székre. – Te SOHA nem iszol! – kiabál még mindig rettentően mérgesen. – Mégis mi ütött beléd? – a karjait keresztbe fonja a mellkasán és fölém magasodik miközben számon kér a rossz cselekedeimért, mint egy atya. Izabella és Zalán mögötte állnak és csak érdeklődve figyelik a következő perceket.

Minden erőmet össze kell szedjem, hogy úgy tudjak válaszolni, hogy ne botoljon meg közben a nyelvem, az arcom pedig tekintélyt és észt sugározzon, na nem mintha jelen esetben bővelkedtem volna bennük, de nem adhattam meg az örömöt Brúnónak, hogy igaza legyen. Mert tudtam, mit gondol, kiolvastam az agyából. Azzal, hogy ma ittam, áthágtam a legnagyobb szabályomat, amim csak létezett. Mindig is megvetettem az alkoholt és azt, amit kihozott az emberekből, hiszen otthon ezzel kell minden nap együtt éljek, ezeknek a borzasztóan negatív hatásoknak az elszenvedője voltam nap, mint nap. Hiszen ki ne utálná az alkoholt, ha a saját apja olyan részeg, hogy képes lenne egy erőteljes ökölmozdulattal gyomorszájon vágni, amiért hazavitt egy egyest. És most én sem vagyok jobb, mivel a problémáimat valamilyen piával, bármilyen piával akarom megoldani és bár görcsbe rándul a gyomrom, amiért ilyen ótvar módon szegültem szembe saját magammal és az elveimmel, amik életben tartottak ebben az elcseszett világban. És az sem segít a lelki állapotomon, ahogy Brúnó néz rám. Csalódott és zavart, nem tudja mit kezdjen egy ilyen helyzettel, nem tudja, hogy mit kezdjen velem.

- Nem kell az atyáskodás Brúnó, pláne nem tőled! Hányszor rúgtál be a bulikon? Számtalanszor, hiszen tanúja voltam! – vágom hozzá keményen a szavakat. Érzem, hogy ég az arcom.

- Már nem iszom... - motyogja az orra alatt fagyos tekintettel.

- Ch, mégis mióta? – vicsorgok rá gúnyosan. Ne most akarja nekem megjátszani a kibaszott szentet, mert sosem volt az.

- Június óta! – villan át az arcán valami sötétség, valami kegyetlenség. Június... Először nem is értem, mire akar kilyukadni, aztán arcon csap a felismerés. Júniusban halt meg Áron, két hónapja volt még csak és mégis, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. A fiúk berúgtak, Áron pedig elvesztette a kontrollt a Balaton habjaiban, a többiek pedig nem tudtak segíteni rajta. Könnyek szöknek a szemembe, amiket ezúttal hagyok is lecsurogni az arcomon.

- Sajnálom... - valami fojtogatja a torkom egy vasmarok, ami tüskés ujjaival átlyukasztja a bőrömet. – Én nem is gondoltam bele.

- Az elmúlt órákban túl sokat sajnálkozol Váradi! Előbb gondolkozz és utána vádaskodj! – fröcsögi rám a szavakat. Egész testemben remegek a súly alatt, amit cipelek és érzem, hogy nem sokáig fogom tudni tartani a gyeplőt. Kezd behomályosulni előttem minden, az alakok összemosódnak, egybefolynak.

- Brúnó, szerintem inkább hagyd most. – lép elő Iza, miközben finoman Brúnó vállára teszi a kezét.

- Te meg mégis, hogy hagyhattad neki, hogy igyon?! Te is tudod, hogy korábban soha nem ivott! A problémáit ezzel kicseszettül nem oldja meg, sőt holnap csak még nagyobb bűntudattal fog felkelni! – esett most neki a matekos lánynak.

- Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni mit miért csinálok, köszönöm! – csattanok fel, mire Izzi csak egy hálás pillantást küld felém.

- Tényleg soha nem ittál még? – kérdezi Zalán, mire én csak megrázom a fejem, ami hiba volt, mert csak még jobban forogni kezd velem a térség.

- Felnőtt ember, aki úgy viselkedik, mint egy óvodás! – atyáskodik tovább Brúnó. Nem áll jól neki ez a szerep. Nem vagyok egy szaros törött váza, amit úgy kell óvni, nehogy teljesen szét törjön.

- Jól vagyok, a kurva életbe! – pattanok fel, de azonnal vissza is huppanok a székbe.

- Azt látom... - duzzog tovább Brúnó.

- Nem vagyok kíváncsi, a csalódtam benned pillantásokra Fekete! Kaptam belőle eleget életem során. – a vasmarok még mindig nem ereszti a torkomat és sorra villannak be a szörnyűbbnél szörnyűbb emlékek. Amikor nehéz volt az iskola, nagyon keményen kellett tepernem, hogy azt a színvonalat hozzam, amit elvártak tőlem. Azt mondták a szüleim, majd később még megköszönöm. És ha nem sikerült ez a színvonal, akkor kaptam mindent, csak szépet nem. A telefonom repült a falnak, fenyegetések és átkozódások szálltak a fejemnek minden nap, amíg nem javítottam. De dicséretet akkor sem kaptam, csupán annyit, hogy ez a kibaszott minimum. Ha nem sikerült egy verseny, szintén ugyan ezek játszódtak le, újra és újra. Soha nem voltam vékony testalkatú, de ahogy a családunkban szinte senki sem. Anyámat kivéve, aki persze mindig is vékony volt és ha mondjuk egy kakaós csigát mertem vacsorázni, akkor közölte, hogy nagy a fejem és brutálisan el vagyok hízva, de persze nem kell ráálljak a mérlegre, dugjuk homokba a fejünket, egyem csak tovább azt a kakaós csigát. Nem! Elég! Már nem ezt az életet élem, már én irányítok mindent, 9 hónapja már az életem az én kezemben van, ezek az emlékek pedig nem születhetnek újjá!

- Én nem csalódtam benned, csak... - most ő hebeg a kellemetlen helyzet következtében, de nem várom meg, amíg befejezi. Most végre sikerül úgy felállnom, hogy talpon is maradok.

- A faszt nem. – hajolok a képébe, de azonnal ki is kerülöm és Zalánt karon ragadva húzom magammal a bárhoz. Kell még valami!

- Ez durva volt. – mondja, mikor beállunk az ismételt hosszú sorba.

- Volt már durvább is. – tudom le ennyivel, ezzel pedig jelzem, hogy nem is szeretnék erről többet beszélni. – Mit iszol? – kérdezem.

- Egy gin tonikot, de meghívlak. – vágja rá azonnal. – Te mit kérsz?

- Nekem is jó lesz az. – felelem. Végtére is, a korom belieknek már megvan a kedvenc italuk, de én mindezekről lemaradtam, így hát most kell kipróbálnom őket. Mert nem akartam olyan lenni, mint az apám. De attól, mert fiatal vagyok és eljárok bulizni, nem leszek olyan, mint ő. Legalábbis ezt mondogatom magamban, amikor lenyelem az italt, ami számomra a fogkrémre hasonlít. Egyáltalán nem finom, de talán valamivel jobb, mint a whisky.

- Jól vagy? – vizslat Zalán, miközben két italt szorongat a kezében. Magának azonnal kettőt kért. Valamivel akkor is hadilábon áll.

- Tökéletesen... - morgom, mert már szinte csak erre vagyok képes. Fogalmam sincs, milyen zene dübörög a hangszórókból, de a táncparkett felé lökdösöm magam és elkezdek az ütemre táncolni.

Csak ilyenkor érzem magam szabadnak és gondtalannak, ha táncolok. Ez az én menekülésem a sok szar elől. Érzem, ahogy Brúnó aggódó tekintete a táncparkett széléről koslat utánam. Valamilyen szinten megnyugtat a tudat, hogy ő itt van és vigyáz rám, bárcsak ne ilyen áron tenné. Hirtelen egy durva kéz fonódik a derekam köré és a csípőmozgásomnak megfelelően ölel szorosabban. Hátra döntöm a fejem és látom, hogy egy nálam igencsak idősebb szőke hajú férfi gondolta úgy, hogy ez a tökéletes alkalom, hogy együtt táncoljunk. Csak kacsint rám, amikor rá nézek. Végtére is egész jól néz ki, konstálom, majd tovább tekerem a csípőm a zenére. Ám ebben a pillanatban egy erős taszítást érzek, Brúnó pedig védelmezően közém és a szőke hajú férfi közé áll. A nézése mindent elárul, nem is kell mondani semmit.

- Bocs... - dörmögi, majd el is veszik a tömegben újabb „préda" után kutatva.

- Én táncolni akartam! – nyávogom olyan hangon, hogy még én is meglepődők. Ez nem is az én hangom – nevetem el magam. Milyen vicces, most olyan vagyok, mint amilyen Petra és a csitrijei voltak.

- Micsoda? – szökik égbe Brúnó szemöldöke a csodálkozástól. – Vele?

- Hát valakivel. Ő is jó lett volna. – nyávogom tovább, de a testem egy perce sem áll le, riszálom magam a zene ütemére. Brúnó szemei hatalmasra nyílnak és egyszerűen megszólalni is képtelen. Megértem, az a Lorna, akit ő ismert, soha nem tekergőzött volna egy idegen karjai között. Bár ő mégis elhitte, hogy képes lettem volna valaki mással csókolózni. – Szerintem le kellene ülnöd. – feleli zavartan. Szinte fel se fogom mit csinálok, ugyanis egyik pillanatról a másikra Brúnóhoz araszolok, majd a karjaimat a nyaka köré dobom és táncolok tovább. – Most meg mit csinálsz? – csillan meg a szemében a tűz, miközben nem tudja, hogy ellökjön, vagy táncoljon velem.

- Mivel elzavartad azt, aki hajlandó lett volna táncolni velem, most neked kell. – fecsegem fesztelenül.

- Én nem szoktam táncolni Lori, te is tudod, soha. – pillant le rám, hiszen vagy egy fejjel magasabb nálam. A hangja most sokkal gyengédebb, mint korábban, amikor kioktatott.

- Kérlek. – pillantok rá kérlelően. Látom, ahogy vívódnak az érzelmek az arcán.

- Nem tudok táncolni. – súgja feszengve.

- Nem nehéz. – mondom, azzal megragadom a két karját és a derekamra teszem. – Nincs jó vagy rossz lépés, csak kövesd a zenét és engem. – az alkohol hatásának köszönhetően észre sem vettem, hogy így minden porcikánk összeér. Brúnó lehelete cirógatja az arcomat és most már értem, miért vívódott magával. Hiszen eddig csókolóztunk, levetkőztettük egymást, majd megint csókolóztunk, összevesztünk én berúgtam ő pedig jött és megmentett, most pedig megint itt vagyunk egy igenis intim helyzetben. Már pont el akarnék húzódni, mert ez mégsem volt a legjobb ötlet, de Brúnó tenyere ekkor lejjebb vándorol a derekamról a csípőmre, szinte érzem, ahogy az ujjai súrolják a fenekemet. Ütemesen táncolunk a zenére, nem törődünk semmivel magunk körül, csak egymással és arra, hogy a testeink teljesen összhangban simuljanak egymáshoz. – Kérdezhetek valamit? – búgom a fülébe, amire őt kirázza a hideg. Akaratlanul is elmosolyodom ezen.

- Igen?

- Miért jöttél ide?

- Zalán azt akarta, hogy kizökkenjek, de aztán elszólta magát, hogy ti itt vagytok és volt egy rossz érzésem, így szinte követeltem, hogy ide jöjjünk. És jól tettem. – mondta, mire melegség öntött el. Tudta, hogy szétestem, tudta, hogy szükségem van rá, annak ellenére, hogy milyen csúnyán összevesztünk, ő jött. – Most én is kérdezhetek valamit?

- Persze. – vágtam rá azonnal.

- Neked kivel volt életed eddigi legjobb csókja? Hallanom kell, teljesen mindegy, hogy mi a válasz. – a szemeiben már egy futótűz lángolt és éreztem, hogy szénné fog perzselni, ha kimondom a választ. De tudtam, hogy nincs választásom. Én is követeltem az igazat, ez neki is kijár.

- Veled volt. – feleltem teljesen őszintén. Az arcán hatalmas vigyor jelent meg, majd bólintott egyet, bár feltételezem, hogy sokkalta magának, mint nekem. – De ne bízd el magad! – csíptem bele az oldalába.

- Már késő. – kacsint rám. – Szeretném megfagyasztani az időt. – mondta, a mosolya pedig szinte azonnal le is fagyott. – Szeretnék elveszni az aranyzöld szemeidben. – teljesen megnémult körülöttem minden és csak az ezerrel dübörgő pulzusomat hallottam. Éreztem az ereimben ezerrel száguldó vért. Éreztem, hogy most vele kell lennem.

- Én pedig szeretnélek megcsókolni. – súgtam az ajkaira. Egy hajszálnyira voltunk egymástól, a gyomrom ezerrel szaltózott az adrenalintól, amit csak ő volt képes adni. Az arcára teljes meglepettség ült ki, de csak egy pillanatig. Eltűrt az arcomból egy kósza rózsaszín tincset, majd a nyakamra siklott a keze, két kézzel markolta meg, mintha csak arról akarna meggyőződni, hogy ott vagyok és valóban ezt mondtam. Megkeményedtek a vonásai és a szemében lévő tüzet kioltotta a szomorúság. Ugyanis a csók helyett, amire zsigerből vágytam, csak egy óvatos puszit kaptam a homlokomra.

- Nem most... Nem így. – azzal tett egy nagy lépést hátra és kézen fogva húzott le a tánctérről. Az arcomat könnyek szántották végig, ugyanis tudtam, hogyha holnap reggel felkelek, ezek mind csak megbánandó pillanatképek lesznek és most én is arra vágytam, hogy kurvára megfagyjon az idő.