A nap további része lassan ugyan, de eltelt. Elmentünk közösen ebédelni Takáccsal és a könyvtáros nővel, aki miután megtudta, hogy szeretem az irodalmat le sem akart szállni rólam, hiába mutattam passzívitást. Brúnót is próbálta faggatni, de ő, ha tudott is valamit az irodalom óráról, az csak nekem volt köszönhető. Az együtt töltött idő alatt elkerülhetetlen volt, hogy ne kezdjem el bombázni az irodalmi zsenialitásommal, ő pedig tényleges érdeklődést mutatott felém, nem nevetett ki, hogy engem az ilyen dolgok érdekelnek. Sosem tudtam, hogy csak ilyen jó színész és megjátsza, vagy valóban érdekelte az, amit hagylatyoltam. De azok után, hogy megjegyezte, mikor van Kölcsey Ferenc születésnapja, úgy gondolom, hogy volt benne némi figyelem is, nem csak színészkedés. Egy felelésre kellett felkészülnünk emelt irodalomból, mégpedig Kölcsey Ferenc volt a témánk, nyilván a faktra sokkal több mindent kellett tudni róla, mint általánosságban. Imádtam az iskola könyvtárban tanulni, szinte senki nem járt oda (mai fiatalságnál ez egyáltalán nem meglepő), de mivel nem az iskola épületében volt található, így este nyolcig nyitva volt, nekem pedig tökéletes közeget biztosított a tanulásra, a feleletekre való felkészülésre. Egyik délután pedig Brúnó velem tartott, hiába mondtam neki, hogy nem fél órát fogok ott tölteni, ő kedvesen csak annyit mondott, hogy majd feltalálja magát. És ez így is történt. Hozott nekem enni, inni, megcsinálta a leckéjét, nem zavart be nekem semmit, mégis eszméletlen jól esett, hogy ott volt mellettem. Mikor végeztem, haza kísért és megkérdezte miből is kellett pontosan ennyit tanulnom, én pedig elmondtam, hogy Kölcsey a téma, milyen verseket kellett elemezek, erre ő rávágta, hogy még csak azt sem tudja, mikor született, vagy halt meg. Én pedig ezen felháborodva a haza vezető úton addig magyaráztam, hogy a nagy magyar irodalmi alak mikor született és távozott el az élők közül, amíg Brúnó megjegyezte. Úgy látszik, hogy azóta sem felejtette el. Tudtam, hogy nehéz lesz ez az egy hónap, arra viszont nem gondoltam, hogy ennyi emlék fog bennem felbukkanni.

Maró érzéssel hatottak a torkomra és a gyomromra, úgy éreztem, hogy elveszíthetem a kontrolt, ez pedig borzasztóan megijesztett. Egyszer már feladtam volna mindent Brúnóért, ő viszont nem kért belőlem, csak játszott az érzéseimmel. Lefogadom, hogy még jól ki is röhögtek engem Osziékkal, a szerencsétlen, teljesen átlagos lány, aki azt hitte, hogy lehetett volna bármi esélye is a nagy Fekete Brúnónál, aki bármelyik lányt megkaphatja, ha akarja. Sosem álltattam magam azzal, hogy kellenék neki, mert ugyan miért kellenék. Persze legbelül reménykedtem, de felesleges volt. Senkinek nem mondtam el az érzéseimet, még Petrának sem mertem, féltem, hogy nem értené meg, sőt visszamondaná Oszinak. Aztán mikor szilveszterkor Brúnó megcsókolt, minden irányt változtatott bennem. Január elsején úgy keltem fel, hogy végre ez az év lesz az, ami majd meghozza a boldogságom. Még január másodikán és harmadikán is ezt hittem. Aztán mikor a téli szünetnek vége szakadt, Brúnó pedig köszönés nélkül sétált el mellettem az iskolában, tudtam, hogy minden álmodozásom teljesen felesleges volt. A szégyen és a fájdalom, amit akkor éreztem, arra volt jó, hogy a szobámban, kulcsra zárt ajtó mögött égessem a bőrömet, abba az egy adott pillanatba torzítva a fájdalmamat, a szégyenemet. Majd, amikor Petrával a folyóson szinte kikapartuk egymás szemét, rájöttem, hogy a testem nem érdemli meg, hogy ezt tegyem vele, olyan emberek miatt, mint Brúnó vagy Petrónia, sőt a családom sem tehette ezt velem.

Fekete Brúnó szemszöge:

Miután visszaértünk a saját „házunkba", ami egy hónapig ad otthont nekünk, úgy éreztem, hogy szükségem van ismét egy kiadós futásra. Csak ezzel tudtam segíteni a megfáradt agyamon és lelkemen és még egészséges is. Kondiban tartom magam, nem mintha mondjuk visszamennék úszni akár mikor is, de legalább nem kezdek el más alternatívákat használni arra, hogy a saját szégyenfoltomat kimossam. Mert Áron halála az én feketeségem, az én hibám volt és lesz örökké. Sosem fogom tudni magamnak megbocsátani, vagy elfelejteni azt a pillanatot, amikor az életéért könyörögve hánykolódik a vízben, vagy amikor zokogva a teste felett próbálom újraéleszteni. Ahogy kiértek a mentők átvették tőlem az újraélesztést, de teljesen reménytelen volt, nem tudták megmenteni, későn jöttek. Amikor rám nézett és azt mondta, hogy őszintén sajnálja, csak egy hörgő üvöltő hang jött ki a torkomon, minden lelassult körülöttem, nem kaptam levegőt és úgy éreztem, hogy elnyel a föld, bárcsak elnyelt volna, minden erőmmel azon voltam, hogy nyeljen el. Nem akartam senki szemébe nézni, nem akartam senkivel sem beszélni. Amikor a szüleim értem jöttek a Balatonra, könnyezve öleltek át, én pedig csak álltam, mint valami szerencsétlen fadarab, semmi érzelmet nem mutattam és nem is akartam. Egy hónapig nem beszéltem, fájt volna megszólalni, vagy bármi mást csinálni. De mindenki azt mondta, hogy a gyásznak ez is csak egy szakasza, majd túl leszek rajta. Akkor úgy voltam vele, hogy mindenki forduljon fel, hogy lehetne ez jobb, ez a szorító és nyomó érzés a mellkasomban, ami arra emlékeztetett, hogy felelős vagyok a legjobb barátom haláláért, hogy a kurva életbe lehetne jobb?! Éjszakánként rémálomra ébredtem, amik gyakran torkoltak pánikrohamba és egyszerűen csak nem akart jobb lenni. Sára, a húgom jött oda hozzám kedvesen, hogy ő azt hallotta egy reklámban, hogy a futás segít kitisztítani a gondolatokat, én pedig kipróbáltam, mert hát veszteni már úgysem tudtam mit. Nem volt már legjobb barátom, nem volt már csapatom sem életcélom, nem érdekeltek sem a bulik sem a csajok, mint azelőtt. És nem volt ott nekem Lorna... Senkire nem vágytam volna akkor, csak őrá. Ha mellettem lett volna, lehet a gyász és minden egyéb sokkal másképp alakulhatott volna. De akkor már nem volt ott nekem ő sem, mást pedig nem akartam.

Soha nem volt vele bajom, mint osztálytársak mindig jól kijöttünk, de nem volt köztünk szorosabb kapocs, egészen tavaly nyárig, amikor is egy baráti körbe keveredtünk. Hirtelen ő is ott volt, ahol én, aztán már természetes volt, hogy ő is ott van, utána már vártam, hogy ő is ott legyen, végül pedig beleszerettem. Soha nem gondoltam volna, Áron világított rá engem erre egy szép novemberi napon, amikor épp Lorival chateltem, folyamatosan vigyorogva, az ujjaim azonnal nyomták is a választ minden szavára.

Visszaemlékezés:

- Öregem, te mégis mi a szart csinálsz? – vágott oldalba Áron.

- Mi? Szóltál? – kaptam felé a fejemet a telefonból.

- Most mondom, hogy tovább léptem egy szintet, de kb. már vagy ötödjére. – bökött a fejével az Xbox felé.

- Ja, az nagyon jó! – motyogtam, azzal már nyomtam is volna tovább a telefont, ugyanis láttam, hogy Lori válaszolt az idézetre, amit küldtem neki. Ám Áron úgy gondolta, hogy ezt megakadályozza, ugyanis kikapta a kezemből a telefont.

- Lassan úgy érzem, hogy lecserélsz, te szerencsétlen! – dobta vissza mosolyogva az ölembe a telefont, miután meglátta, hogy kivel beszélek.

- Nem cserélek én senkit, de most keresnem kell egy idézetet Márai Sándortól, úgyhogy ne zavarj! – feleltem, miközben az internetet bújtam, hogy milyen frappáns idézettel vághatnék vissza Lorinak.

- Te neked elmentek otthonról, vagy mi? Jól értelmezem, hogy te és Lorna idézeteket küldözgettek egymásnak? – hördült fel meglepetten a legjobb barátom.

- Aha. Tök sok menő idézet van, nem is gondolná az ember, hogy ez a sok elvont irodalmár tudott néha értelmes dolgokat is kinyögni, de mégis. – magyaráztam Áronnak.

- Nem értem, miért nem mondod meg neki, hogy szereted. – reagálta le ennyivel, majd folytatta tovább a játékot.

- Micsoda? Én nem szeretem! Mármint nem úgy, ahogy gondolod. – vágtam rá azonnal.

- Áh, tényleg nem! – nevette el magát. – A hülye is látja, hogy odáig vagytok egymásért. Ami teljesen rendben van, Lorna egy jó fej csaj. Végre nem valami idióta picsa, akikkel kavarni szoktál és mióta így összemelegedtetek, szerencsére nem is foglalkozol azokkal a hülye tyúkokkal és sokkal normálisabb vagy.

- Szerinted tetszem neki? – kaptam fel a fejem. – Mármint, hogy kedvelem engem? Nem csak, mint barát?

- Csak annyira, amennyire ő tetszik neked. – vágott elégedett fejet Áron.

- Ne nézz már rám így, te gyászkeret, inkább adj nekem is egy kontrollert. – vágtam hozzá egy párnát.

- Csak azért nem szereted, hogy így nézek rád, mert ilyenkor mindig igazam van, ez pedig bosszant téged. – állt fel a kanapéról, hogy hozzon nekem is egy kontrollert.

- Okostojás, mesélj még... - kaptam ki duzzogva a kezéből a játékhoz szükséges eszközt, ő viszont teljesen jól elszórakozott rajtam.

- Elküldted már a szerelmes idézetedet Márai Sándortól, vagy várjak még esetleg egy kicsit? – húzta tovább az agyamat.

- Indítsd már el! – meredtem rá a tv-re.

- Jó jó! Nem gúnyollak ki, te költő! – röhögött teli szájjal, miközben rányomott a Start gombra.

Visszaemlékezés vége

Váradi Lorna szemszöge:

A lakásba visszaérve azonnal magamra kaptam az edzős szettemet, ami szinte alig különbözött a tegnapitól, viszont ma sokkal többet kell gyakoroljak, mint tegnap, így hamarabb is kell neki álljak. Ám nem csak én ácsorogtam a lakásban edzős ruhában, hanem Brúnó is, aki valószínű most is futni készül, mint tegnap.

- Ma is táncolsz? – kérdezte, miközben a cipőt vette fel.

- Igen. Minden nap többet kell gyakoroljak. – feleltem.

- Csak nehogy túlhajtsd magad. Az sosem jó. – mondta.

- Miből gondolod, hogy túlhajtom magam? – kérdeztem most én.

- Sokat fogytál. – jegyezte meg szemrebbenés nélkül.

- A tánchoz kénytelen voltam, meg rám is fért.

- Miből gondolod ezt? Teljesen rendben volt az alakod. – nézett a szemembe.

- Te is tudod, hogy volt rajtam a felesleg, közöm nem volt Petra vagy a többi lány alakjához akkoriban. – álltam keresztbe font karral.

- És az mégis miért volt baj?

- Mert az a testalkat az ideál, nyilván. – vágtam rá egyből.

- Már akinek. Nekem tetszett az alakod, szerintem rendben volt. De persze neked kell jól érezned magad a bőrödben. – mondta. – Na én mentem futni, szia! – mosolygott rám halványan, majd kiment az ajtón.