- Én nem tudom, mit mondjak... - súgtam magam elé révetegen. - Soha nem gondoltam, hogy valaha hallani fogom ezeket a te szádból. - vallottam be őszintén. Nem mertem rá nézni. Ott ültem mellette és próbáltam olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak képes voltam. A szellőhöz hasonló finomsággal tette a kezét az enyémre, mire én élesen beszívtam a levegőt.

- Ha ez vigasztal, én sem gondoltam volna, hogy valaha ezeket fogom mondani. - hallottam a hangján, hogy mosolyog, de még mindig képtelen voltam ránézni. - És tudom, hogy nem érdemlem meg a bizalmadat azok után, amiket tettem. Azzal is tisztában vagyok, hogy felépítettél egy életet, amiben én már nem szerepelek és soha nem várnám el tőled, hogy felrúgd a szabályaidat csak... Melletted akarok lenni, azt akarom, hogy elérjelek. - a szavai úgy simogatták a szívemet, mint a bársony. - Valóban akarlak, soha nem akartam még nőt ennyire. De megértem, hogy te nem így érzel és hülye lennék, ha elhinném, hogy egy két kedves szótól a karomba veted magad, mert ennél sokkal jobban kell tepernem, hogy újra barátok lehessünk, de Lori mindenre megesküszöm, hogy megteszem! - a könnyek marták a torkomat. Ez nem lehet igaz! Kilenc hónappal ezelőtt mindent megadtam volna, hogy ezeket halljam tőle, hogy azt mondja, kellek neki, úgy, mint még senki. Most azonban csak egy késrántással értek fel a szívembe, mert igaza van. Nem vetném magam a karjai közé, többé már sohasem. Esztra utasításait kell követnem, minden eshetőséggel tisztában kell lennem és úgy kell alakítanom a helyzetet, hogy sebezhetetlen legyek, mert a magunk fajták csak így maradnak életben. Ugyanakkor Brúnó mellett képtelen voltam a kemény szerepet felvenni, mellette elolvadtam... Ez pedig megrémisztett, mert kilenc hónappal ezelőtt evidens volt, hiszen menthetetlen és reménytelen szerelmes voltam, de most csak egy elcseszett lány, aki kizárta a külvilágot és igyekszik felépíteni az életet a romokból. A legjobb barátnőm szavai visszhangzottak a fejemben. Totálisan szerelmes beléd. Nem fog elengedni, nem fog lemondani rólad, mert tudja, hogy te is szerelmes vagy belé. Valóban nem fog elengedni és nem fog lemondani rólam, ezt egyértelművé tette. Bármilyen vágyáról képes lemondani, de arról nem, hogy neki és nekem közünk legyen egymáshoz és a gondolattól, hogy még mindig szerelmes belém szúró gombóc költözött a gyomromba. Láttam a csillogást a szemében tegnap este, a vágytól elsötétült tekintetét, miközben a karjaiban tartott. Vajon az én tekintetem is ilyen volt? Ilyen nyilvánvalóan tükröződött benne, hogy mit is akarok?

- Elérsz. - feleltem súgva. Csak ennyi jött a torkomon, de elégnek bizonyult, mert Brúnó gyengéden az ujjai közé vette az államat és megemelte a fejemet, hogy a tekintetünk találkozzon.

- Te is elérsz engem. - felelte, mire én csak bólintottam. Fogalmam sincs meddig bámultunk bele a másik lelkébe így, miközben ez a szó és a még rengeteg ki nem mondott gondolat, ami hozzá tartozott ott lebegett közöttünk. Brúnó ujjai körbe fonták az államat, hüvelyujja az alsó ajkam ívét követte. - Most én is kérdezhetek? - pislogott rám nagy szemekkel, miközben a tekintete ismét kezdett sötétre színeződni. Még mindig képtelen voltam megszólalni, úgyhogy megint egy bólintással jeleztem, hogy kérdezzen. - Te mikor jöttél rá, hogy szerelmes voltál belém? - felszisszentem, annyira hirtelen ért a kérdés, mire Brúnó elengedte az államat. - Bocsánat, ha túl fájdalmas a kérdés vagy ilyesmi, nem akartam! - szabadkozott.

- Egy októberi napon. - mondtam összeszorított ajkakkal. - Akkor, amikor Petra egy hétig nálunk lakott, talán egy hétfői vagy keddi nap volt. Igazából elég hamar arcon ütött a felismerés, mármint ki ne szeretetett volna beléd? - nevettem hisztérikusan. - Az iskola legmenőbb és leghelyesebb fiújába.

- Tudod, hogy soha nem ez alapján tartottam számon magam. Nem kértem ezt, csak megkaptam. - mondta, miközben az ajka egy vonallá préselődött.

- Tudom. Én sem így tartottalak számon. - mondtam a nyilvánvalót. Soha nem azért voltam Brúnó társaságában, mert élveztem volna a hírnevével járó „prioritásokat".

- Akkor hogyan? - kérdezte, miközben a vonásai kezdtek felengedni, a tekintete pedig csillogott.

- Azon a nyáron, amikor mi jóba lettünk, én egy nagyon mély ponton voltam. Aida akkor halt meg, a szüleim jóformán ölték egymást, Petrónia pedig teljesen Oszvald központú lett, nem volt senkim és akkor jöttél te. Fogalmam sincs, miért kezdtél el velem beszélgetni, miért akartál a kedvembe járni, miért jöttél minden összejövetelre, amin én is ott voltam, de többé már nem voltam egyedül. És amikor az iskola elkezdődött gondoltam majd már nem fogunk együtt lógni, de nem ez történt és én tényleg nem értettem az egészet, csak azt, hogy mindent el akarok mondani neked magamról. Még Jázmin és Vivi sem tudott az égetésről, Petrát pedig egy idő után rohadtul nem érdekelte. Az volt az én legnagyobb titkom és azzal, hogy nem valami szociopataként reagáltál le tudtam, hogy ki is vagy valójában. Kedves, vicces, önzetlen, segítőkész és én mérhetetlenül hálás voltam. - meséltem, miközben a remegő ujjaimat néztem.

- Szerettem veled lenni, már jóval azelőtt tudtam ezt, hogy felismertem volna az egész helyzetet. Te megértettél és támogattál, akkor is, ha valami szart csináltam. Soha nem tekintettem volna rád úgy, mint egy szociopatára, azért, mert nálad nagyobb szarral küzdesz nap mint nap. Csak azt tudtam, akkor amikor elmondtad az égetést, hogy megszakadt a szívem, amiért szenvedni látlak és soha többé nem akarom, hogy azt kelljen érezned. Akkor, amikor pánikrohamod volt az iskolában, még szeptemberben, azért, mert rossz jegyet kaptál fojtogatott a tehetetlenség. Nem tudtam mit is kellene tennem, de segíteni akartam, ott akartam lenni és egekre, felgyújtottam volna az egész iskolát, ha az segít. Talán már ott tudnom kellett volna, hogy egy nap te leszel a mindenem... - erősen lehunytam a szememet. A mindenem! Már nem tudtam visszatartani a könnyeimet, némán folytak le az arcomon, miközben éppen csak szipogtam. Emlékszem arra a napra, amikor ez történt. Az első jegyünk volt, amit kaptunk abban az évben, ráadásul pont matekból, amiből sosem remekeltem és hát nem is sikerült valami fényesen a dolgozat. Apám megnézte a mozanaplómat és utána felhívott.

Visszaemlékezés:

Miután apám rám rakta a telefont, éreztem, hogy szédülök. Az epe a torkomba szökött, miközben a zokogás kerülgetett. Eluralkodott rajtam a rettegés, hogy délután haza kell menjek. Nem akartam, valósággal féltem...

- Mit mondott? - kérdezte Petra komor arccal.

- Hogy egy hálátlan geci vagyok... - feleltem csukladozva. - És hogy senki nem lesz belőlem, mert én csak egy lusta balfasz vagyok, aki nem igaz, hogy ennyi külön óra után nem tud jobb jegyet produkálni. Elveszi a telefonomat és a laptopomat, merthogy biztos ezek miatt nincs időm tanulni. - éreztem magamon Jázmin és Vivi szánakozó tekintetét, akik csak nem tudták mit is mondhatnának. Nekik ilyen sose volt, nem voltak jó tanulók és a szüleik nem is várták el. Ők sosem kerültek otthon ilyen helyzetbe. Néha kaptak egy kis ejnye-bejnyét de ennyi.

- Majd kijavítod. - simogatta meg Petra a karomat. - Egy kettes nem a világ vége. Ügyes vagy és ha oda mész Takácshoz, biztos ad neked valami plusz feladatot, amivel tudsz jobb jegyet szerezni. - támogatott, de én addigra már képtelen voltam visszatartani a sírást. Úgy éreztem megfulladok. - Jól vagy? - vizslatott tovább, mire én csak bólintottam. Berkes pedig ekkor jelent meg a folyosó végén, így kénytelenek voltunk bemenni a terembe, mert kezdődött a magyar óra.

A magyar terem nem volt éppen a legnagyobb, de szerettem. Ez volt az egyetlen óra, amin önmagam lehettem. De most ez sem segített. Három pad volt egymásnak tolva, több soron keresztül. Mi az utolsó előttiben ültünk, mint mindig. Petra a falnál, mellette én, majd Vivi és Jázmin. Mögöttünk ültek Brúnóék, aki azonnal hatalmasra nyílt tekintettel követte minden mozdulatomat, ahogy beléptem a terembe. Mélyeket lélegezve és kifújva próbáltam nyugtatni az egyre szaporább pulzusomat, mindhiába. A pánifélelem eluralta a testemet, éreztem ahogy csurog a hátamon a verejték és meg mertem volna esküdni, hogy fal fehér vagyok. Folyamatosan a könnyeim törölgettem, de csak nem maradtak abba. Egy kisebb sikoly szakadt fel a tüdőmből, mire mindenki felém kapta a fejét.

- Lorna? - pillantott rám kérdőn Berkes. - Minden rendben?

- Elnézést... - lihegtem úgy, mint aki lefutott egy maratont. - Ki mehetek a mosdóba? - kérdeztem, mire a tanárnő kissé ijedten, de bólintott.

- Loresz? - hallottam meg magam mögül Brúnó hangját, de képtelen voltam reagálni rá. Ki kellett jussak innen.

Felkászálódtam a székből és megpróbáltam irányítani a kocsonyához hasonló lábaimat. Léptem egyet, de megrogytam, a székem támlájába kapaszkodtam meg. Petra és Brúnó azzal a lendülettel rúgták magukat hátra a székkel. A barátnőm az egyik karomat a vállára dobta, miközben átkarolta a derekamat, Vi ugyan így cselekedett, csak a másik karommal. Ekkor már képtelen voltam visszatartani, zokogva lógtam a barátnőim vállain, akik igyekeztek kicitálni a teremből. Jázmin indult meg az ajtó felé, hogy kiengedjen minket. Berkes egy épkézláb mondatot nem tudott megfogalmazni csak folyamatosan kérdezgette, hogy mi történt és hogy jól vagyok e. Petra nyakába fúrva a fejemet kapkodtam a levegőt, miközben éreztem, ahogy az egész osztály engem bámul, mint valami szappanopera jelenetet, pedig ez kurvára a valóság volt. Az én mindennapjaim, a pánikroham, a félelem és a remény, hogy egy nap majd jobb lesz.

- Mi a franc ez az egész?! - kiáltott utánunk Brúnó, gondolom inkább a lányoktól várva a választ, mintsem tőlem. - Francba! - csapott tenyérrel az asztalra, amikor kiléptünk a teremből.

A lányok velem együtt berongyoltak a mosdóba, ahol hál istennek senki nem tartózkodott. Petrónia azonnal a csaphoz citált és megengedve az arcomba lögybölte a hideg vizet. A könnyeim, a sminkem és a víz maszlagos elegye folyt le a fejemről, miközben éreztem, hogy valamelyest kezdek csitulni. Már nem éreztem a szétfeszítő érzést a csontjaimban, csak a mérhetetlen űrt.

- Igyál is egy kicsit. - tanácsolta Jázmin, miközben Vivi eltűrte a hajamat, hogy ne legyek még jobban vizes. Remegő kezeimből ittam ki a vizet és éreztem minden egyes ponton, ahol végig ment a testemen.

- Jobban vagy? - kérdezte Petra, miközben a hátamat simogatta. Csak bólintottam. Az ujjaim a csap szélét szorították, már szinte egybe olvadtak a fehér csempével, annyira kiment belőlük a vér. - Nem kellene ennyire kikészülnöd apád miatt. Nem adhatod meg neki ezt az örömöt Lorna! - korholt kissé. Mindig azt mondta nekem, hogy erősebbnek és okosabbnak kell lennem az alkoholista apámnál és keménynek. Nem láthatja rajtam, hogy mennyire megvisel, amit velem csinál.

- Tudom. - súgtam. Értékeltem, hogy mindig az őszinte véleményét mondta, de sosem értett meg igazán. Az, aki nem úgy megy haza minden nap, hogy retteg, az apja csak éppen annyira itta le magát, hogy még magánál van és képes lenne akár ököllel is közelíteni feléd, vagy már szerencséd van és teljesen kiütötte magát, sosem fogja megérteni. - Összeszedem magam, ígérem. Menjetek csak, mindjárt megyek én is. - magyaráztam, de a tekintetem még mindig csak a vizes csapra meredt. Nem akartam rájuk nézni, nem akartam a tükörképemet sem látni, pedig biztosan borzalmas volt. Ekkor azonban kivágódott a mosdó ajtaja és mindannyian egyszerre kaptuk oda a fejünket.

- Jól vagy? - lépett be rajta Brúnó, aki láthatólag kicsit sem zavartatta magát, hogy éppen a lánymosdóban tengődik. A tekintete aggodalmat és csalódottságot tükrözött, miközben engem mustrált a gyönyörű barna szemeivel. Erős lehunytam a szememet, ugyanis pontosan úgy nézhettem ki, ahogy az ki is ült az arcára. Mintha valami szerencsétlen mentális beteg lennék.

- Jól. - pusmogtam. Ekkor néztem a tükörbe. Az arcom fel volt püffedve, a szemeim vérben forogtak és a szempillaspirálomat teljesen elkentem. Szipogtam egyet, majd felszegtem a fejemet és egy papír zsebkendő segítségével megpróbáltam a lehető legjobban letörölni a szétfolyt szemfestékemet.

- Mi történt? - lépett mellém, majd a tenyerét a hátamra simította. Szinte alig láthatóan rángtam egyet az érintése következtében.

- Mi akkor most visszamegyünk. Ne maradjatok ti se soká. - mondta Petra, azzal még egyszer mélyen a szemembe nézett, azt sugározva, hogy minden rendben lesz, majd visszament a terembe, a lányok pedig őt követték.

- Mi történt Lori? - kérdezett rá Brúnó még egyszer.

- Apám nem lett elégedett a matekdolgozatommal. - feleltem nyeldekelve. - És nem is volt már szomjas, amikor felhívott és elküldött a picsába.

- Baszki! - túrt a hajába idegesen. - Miket mondott neked?

- Nem hiszem, hogy részletezni szeretném. - mondtam, miközben a körmöm körüli bőrt tépkedtem, addig, amíg ki nem serkent a vérem.

- Ugye tudod, hogy amiket a fejedhez vág nem igazak! - biztatott, de én csak meredtem bele a tükörbe, miközben már összevéreztem a csapot is. - Elég! - nyúlt a kezem felé egy gyengéd, ám határozott mozdulattal. - Nem az vagy, akinek ő mond. Sokkal több vagy! Minden vagy... - nézett bele mélyen a szemembe. Megremegett a gyomrom a gondoskodásától.

- Köszönöm! - feleltem hálásan. Brúnó csak mosolyogva rám kacsintott, majd óvatosan magához vont és átölelt. Amióta mellettem van nem érzem magam annyira egyedül. Egyetlen nézésével képes belőlem eloszlatni minden kételyt. A fejemet a nyakhajlatába fúrva mélyen letüdőztem az illatát, amitől mindig úgy éreztem magam, mint aki képes lenne egy pillanat alatt elolvadni.

- Sose köszönd! - búgta bele a hajamba. - Vissza tudsz menni az órára? - tolt el kissé magától, mire én csak határozottan bólintottam. A kezemet megfogva lépett ki velem a mosdóból.

- Te komolyan utánam jöttél a lánymosdóba? - torpantam meg egy pillanatra a hitetlenkedéstől.

- Persze. - felelte úgy, mintha ez teljesen normális és megszokott lenne.

- Még jó, hogy a nagynénéd nem látott meg. - mondtam nevetve.

Visszaemlékezés vége

- Nem mondhatod ezt csak így! - csattantam fel.

- Mégis mit? - nézett rám értetlenül.

- Hogy a mindened voltam! Azt, hogy vágysz rám és engem akarsz Brúnó, ez nem így működik! Nyolc hónapig nem volt közünk egymáshoz és ez a kevés idő, amit együtt eltöltöttünk ez így... Ez nem így megy. - akadékoskodtam tovább. Egy ember, aki nyolc hónapig nem érez a másik iránt semmit, nem dobálózik csak úgy ilyen nagy szavakkal.

- Az alatt a nyolc hónap alatt is a mindenem voltál és akkor ugyan úgy vágytam rád és téged akartalak. - jelentette ki határozottan. Vártam, hogy a tekintetében majd valamiféle hazugságot vagy ámítást fogok felfedezni, de nem. A totális őszinteség ült ki az arcára és az arca olyan komoly és rezdületlen volt, mint egy szoboré.

- Bárcsak szilveszterkor mondtad volna ezeket... - súgtam inkább magamnak, mint neki. - Akkor talán lehetett volna valami következménye, valami, amit mind a ketten akartunk. De most már nem, már nem lehet. - álltam fel mellőle. - Barátok lehetünk, de ennyi. - miközben kimondtam ezeket a szavakat, olyan érzés volt, mintha üveggel karcolták volna a torkomat.

- És te ezt akarod? Biztosan? - pillantott rám nagyot sóhajtva.

- Ezt. - feleltem. Erősnek és keménynek kellett lennem. Brúnó nem láthatta, mit vált ki belőlem, ahogy annak idején apám sem.

- Tudod, amikor az idézeteket küldözgettük egymásnak Márai Sándortól, emlékszel ugye? - villant rám kissé dühösen a tekintete.

- Hát persze, hogy emlékszem, mindenre emlékszek. - szakadt ki belőlem.

- Volt egy, ami nagyon tetszett, amit azóta meg is jegyeztem.

- Melyik volt az? - kérdeztem, miközben a szám belsejét harapdáltam.

- „A legnehezebbet kísérelte meg, amire ember vágyakozhat az életben. Tudja mit csinált? Értelemmel akart közömbösíteni érzéseket." - szinte összeestem, annyira váratlanul ért az idézet. Felért egy arcon csapással. Csak álltam ott, mint egy szerencsétlen ő pedig felpattant az ágyamról, ahol nemrég még együtt aludtunk összeölelkezve és rám se nézve kikerült. Kivágta az ajtómat és kicsörtetett rajta.