- Jó reggelt! – köszöntem a többieknek, akik már kint ültek a nappaliba, felöltözve, útra készen.

- Szia Lori! – pillantott fel rám Brúnó. Senki nem hívott így azelőtt. Az én nevemnek nem igazán van becézése. A szüleim sem becéztek sehogy, esetleg Lornácskának, amikor még kicsi voltam, bár szerintem förtelmes egy becenév. Amikor közelebb kerültem Brúnóhoz, ő kezdett el így hívni engem. Utána pedig mások is átvették ezt a szokást.

- Lorna, te mindig ilyen elvetemült zenére ébredsz? – nézett rám kérdőn Izabella. Aki természetesen most sem hazudtolta meg magát. Csinosan fel volt öltözve, smink díszítette az arcát, a haja szépen ki volt vasalva, annak ellenére, hogy dolgozni megyünk. Ezzel szemben én egy fekete térdig érő spagetti pántos overált vettem fel, a göndör hajam felkötöttem egy copfba, sminket pedig egyáltalán nem használtam. Ebbe a dög melegbe feleslegesen applikáltam volna fel bármit az arcomra, két másodperc múlva lefolyt volna. Gyors belebújtam a fekete sportcipőmbe, a vállamra kaptam a táskámat és leültem a többiek mellé, vártuk Takácsot, aki nem kevesebb, mint egy perc múlva be is toppant.

- Én azt tartom elvetemültnek, hogy úgy kikened magad, mintha valami középkori bálba mennél, holott poros könyvek közé mész. Elhiheted, hogy Tolsztojnak nem kell a rúzs. – mondtam gúnyos hangon.

- Mennyire örülök lányok, hogy a ti hisztériátokat hallhatom először a mai nap folyamán. Bár, még mindig jobban örülök neki, mintha Fekete tett volna valami pofás megjegyzést. – lépett be Takács az ajtón.

- Ne aggódjon tanár úr, nem fog elmaradni. – kacsintott rá Brúnó, mire a tanár csak megforgatta a szemeit.  

- Kész csoda, hogy elkészültek a megbeszélt időre. Nem gondoltam volna, hogy ez már az első alkalommal problémamentesen fog menni. – tett most Takács gúnyos megjegyzést, mire Zalán úgy nézett, mintha nem tudná, ilyen esetben pontosan mi is a teendő. Megértem, a mi osztályunkat nem tanítja Takács, nagy szerencse. Egy jókora előnye volt az áthelyezésemnek, hogy nem én szívok már vele, hanem Petra. – Pontosabban két embertől nem vártam az időben elkészülést. Horváth úr, Önt nem ismerem, így Magáról nem tudok véleményt nyilvánítani, de gondolom nem fog problémát okozni az időben való elkészülés. – nézett rá Zalánra.

- Nem! Nem fog tanár úr! – bólogatott hevesen az osztálytársam. Szegény, lehet félt.

- Persze, csak én és Brúnó nem tudunk felkelni időben. Evidens. – mondtam unottan.

- Fekete jó párszor elkésett már az óráimról, azzal az indítékkal, hogy elaludt. – nézett rá Brúnóra, mire a fiú csak széttárta a karjait, amolyan én erről nem tehetek stílusban. – És ahogy hallom, mostanában Ön is szeret elkésni az első órákról, Váradi kisasszony. – intézte most felém szavait a felügyelő tanárom. – Magának is az elalvás a mentsége? – fonta keresztbe mellén a karjait.

- Vagy talán az, hogy beleszarok az iskolába, ki tudja. – támasztottam meg a kézfejemen az államat és ártatlanul mosolyogtam. Brúnó öblös nevetését halottam meg magam mögül.

- Maguk reménytelenek. Ideje indulnunk. – hagyta ránk a tanár úr. Feladta a küzdelmet.

Hátra sandítottam Brúnóra, aki csak rám kacsintott. Azonnal visszakaptam a fejem, nem akartam, hogy lássa a mosolyomat. Nem akartam, hogy lásson rajtam bármi reakciót is, amit ő vált ki. Nincs közöm hozzá és nem is lesz. Vége ennek a szar jótékonykodásnak, utána pedig ismét szellemnek nézhetjük egymást az iskolában. Ha pedig végre vége van az egész iskolának, megszabadulhatok mindentől és mindenkitől, magam mögött hagyhatok minden szart és előre tekinthetek. Messze innen, valahol, ahol tiszta lappal kezdhetek. 

Elindultunk. Nagyjából 15 percet gyalogolhattunk a hőségben. Igen, már reggel olyan hőség van, hogy elviselni is nehéz. Élmény lesz így dolgozni, ugyanis a nyakamat merem tenni rá, hogy semmiféle légkondicionáló nem lesz abba a szaros kis könyvtárban. Egy évvel ezelőtt még megőrültem volna, egy ilyen melóért. De azóta rengeteg minden változott. Rájöttem, hogy felesleges a könyveket bújni, keresni az értelmet a versekben, mikor a világom darabokra hullott. Már nem azt az életet élem, aki 20000. alkalommal is megtudja nézni a Hobbitot és a Gyűrűk urát, vagy romantikus, illetve szépirodalmi regényeket habzsolja. Semmi közöm nem volt már ahhoz a Lornához, akit bár mindenki kedvelt mégsem volt sosem a figyelem középpontjában. Az Petrónia szerepe volt, de csak egészen addig, amíg meg nem történt a botrányunk februárban. Igazából némi örömmel tölt el a tudat, hogy ő is ugyan akkorát esett a lóról, mint én. Mert bár azóta van egy új kapcsolata, másból nem áll az élete. A nagyszülei kirakták otthonról, mondván ők már túl idősek az ilyesfajta tevékenységhez, amit Petra művel. Az időben külföldről hazaköltözött apjához került, aki pont telibe szarja, hogy Petra mégis miket csinál és kivel. Az iskola tandíjával is el vannak maradva, az anyja próbálja törleszteni az adósságot, küld haza annyi pénzt amennyit tud, de az apja nem fizet semmit, azzal az indokkal, hogy a gyerek már így is nála lakik, ami elég költséges. Petróniának nem volt senkije, addig amíg én nem jöttem. Mégis fontosabb volt nálam a hírnév, a buli és a pasik. És most semmije nincs. Egy leszarom apja és egy lecsúszott pasija van, ennyi. Néha pedig elgondolkodom, hogy lehet ő koppant nagyobbat, mikor kiesett Oszvaldék társaságából, ami a világot jelentette neki. Mikor én lemondtam róla, ebbe a társaságba próbált görcsösen kapaszkodni, csakhogy senki volt már akkor, Oszi nélkül, legalábbis abban a közegben. A nagyszülei is lemondtak róla ő pedig rólam akkor, amikor megismerte Oszvaldot, így kénytelen voltam én is lemondani róla. Az élet, amit annyira imádott élni elszállt a feje felett és soha többé nem jön már vissza. Ahogy az én életem sem.

Fekete Brúnó szemszöge:

Emlékeztett ez a meleg a tavaly nyárra, pontosan ugyan ilyenkor. Tavaly Békéscsaba melletti kisvárosban voltunk felújítani egy idősek otthonát. Az egész egy hosszantartó bulinak tűnt, velünk voltak az akkori végzősök is, Oszvaldék. Az egész társaságunk együtt hülyült és csintalankodott, mindenki rólunk sutyorgott és próbált a közelünkbe férkőzni, de mi nem voltunk az a nagyon nyitott társaság. Legalábbis így idegenekkel nem. Emlékszem, hogy egy nagyon menő táborhelyen voltunk, igazi elsőosztályú hely volt, az udvaron pedig egy hatalmas medence helyezkedett el. Mindenki ott akart lógni, de a mi társaságunk volt a „kiváltságos" ugyanis, ha mi ott voltunk, akkor mások nem nagyon mertek vagy akartak oda jönni. Hírnevünk volt, méghozzá nem is akármilyen, de nem mindig volt jó. Sokan gondolták azt, hogy lekezelőek és bunkók vagyunk, többünkre pedig ez igaz is volt. De nem Lornára. Valószínű ezért is nem illeszkedett be sose, csak Petrónia miatt járt el velünk, később pedig mertem remélni, hogy miattam is... Ő mindig mosolygott, harsány volt, kimondta, amit gondolt, sosem nyelte le a békát, legalábbis a barátaiért nem tette. Sose érdekelte, hogy vele mi van, csak a barátai, vagyis akikről azt hitte, hogy a barátai, csak ők legyenek rendben, más sosem számított neki. Csodáltam benne ezt az önfeláldozó ént, viszont sokszor nem értettem, hogy miért csinálta. Petra rohadtul nem érdemelte meg, ahogy Vivi és Jázmin sem, hogy Lorna feláldozza magát értük. Én pedig a legkevésbé... Osztálytársak voltunk, akkor már két éve, de nem igazán vettünk tudomást egymás létezéséről. Ha iskolai dolog volt, azt két szóban lerendeztük, esetleg elkértem tőle a házit, ha úgy volt, de ennyi. Teljesen más életet éltünk egészen addig, amíg Petra és Oszi össze nem kerültek. Egyébként ezért később hálás voltam a sorsnak, annak ellenére, hogy Lori rohadtul nem tartozott közénk. Ő mindig is jobb volt nálunk, igazából mindenben.

A könyvtár ajtaja nyitva állt, kibe és be lézengett rajta egy alacsonyabb termetű, rövid barna hajú szemüveges nő, aki nagyjából egy idős lehetett Takáccsal. Tehát egy őskövület.

- Áh, megérkeztek?! – szólt lelkesen, amikor megtorpantunk a bejárat előtt. – Jöjjenek be, csak bátran. Ahogy beléptünk könyvkupacokba ütköztünk, mindenhol azok voltak, illetve polcok még nem összeszerelt állapotban. – Mint látják, elég nagy a felfordulás, de biztosíthatom Önöket, ha követik az utasításaimat, akkor minden a legnagyobb rendben fog menni. – mosolygott ránk kedvesen. Lornára pillantottam, aki óvatosan pislogott körbe a könyvekre. Tudom, hogy ez a gyengéje, egy ilyen lehetőségért még egy évvel ezelőtt ölt volna. Most meg csak lustán pillantott körbe, teljesen közömbös volt. – Gondoltam elmesélem, hogy azt a koncepciót tervezzük itt érvényesíteni, hogy minden hónap egy költőről vagy egy íróról fog szólni, egy olyan nagy emberé, aki abban az adott hónapban született. Azok a művek mindig oda – mutatott az ablak alatti kis kirakatra – fognak kerülni. E szerint kell berendezzük a könyvtárat. Mint tudják, szeptemberben nyitunk, így egy olyan költőt fogunk népszerűsíteni, aki ebben a hónapban született. Esetleg van ötletük, hogy ki lehet az? Annyit segítek, hogy nem nagyon elismert, a saját korában és műfajában két másik személy volt, akik kitűntek, így őrá nem irányult akkora figyelem. – nézett körbe rajtunk. Oh, ez kissé kínos. Szegény nő olyan izgatott, majd mindjárt rájön, hogy itt mindenkit hidegen hagynak a költői.

- Tompa Mihály. – szólalt meg unott hangon Lorna, mire mind felé kaptuk a fejünket.

- Így van! Kedves...? – dicsérte meg a nő.

- Lorna. – válaszolta.

- Oh, micsoda érdekes név, még nem is hallottam korábban. Én Ida vagyok, nyugodtan tegezzetek, remélem ti sem bánjátok, ha ezentúl én is tegezni foglak titeket. – mondta buzgón Ida, a könyvtár igazgatója. – Esetleg megkérdezhetem, csak kíváncsiságból, hogy nem e tudod véletlenül, ki született ebben a hónapban, nagyon híres magyar költő. Többiektől is kérdezem, ha tudják mondják nyugodtan. – Lorna felhúzott szemöldökkel nézett körbe rajtunk, hátha tudja valamelyikünk.

- Kölcsey Ferenc született augusztus 8-án. – válaszoltam meg én a kérdést.

- Igen így van! Esetleg a nevedet tudhatom?

- Fekete Brúnó.

- Rendben Brúnó, te jártas vagy az irodalomban véletlenül? – kérdezősködött tovább.

- Jaj, dehogy is! – húztam kínos mosolyra számat. – Ezt csak véletlenül tudtam, egyszer nagyon, de nagyon meg kellett tanulnom. – intéztem a szavaimat Lori felé, de ő azonnal elkapta rólam tekintetét.

- És te Lorna? Van kedvenc költőd, íród, könyved? – faggatózott tovább Ida.

- Nincsen. – szólt kurtán.

- De jártas benne. – válaszoltam Lorna helyett. – Nagyon jól megy neki, igazi irodalmi zseni és nem túlzok.

- Brúnó, befognád? – sziszegte felém, mire én csak széttártam a kezem, amolyan nem tudom, most mi a bajod stílusban.

- Oh igazán? Kik a kedvenceid? – tett úgy a könyvtáros, mintha meg sem hallotta volna Lori felém intézett mondatát.

- Már nincsenek kedvenceim. – reagálta le ennyivel, vagyis csak szerette volna, mert én ismét közbe szóltam.

- Nagyon szereti Ady Endrét, József Attilát, illetve Márai Sándort. Olvasta az összes Ibsen és Csehov drámát és a kedvenc szépirodalmi regénye a Mester és Margarita. – feleltem vigyorogva.

- Te komolyan nem tudsz kussban maradni baszki?! – szólt rám élesen.

- Váradi, vigyázz a szádra! – korholta le Takács. – Fekete, te meg ne beszélj annyit, inkább állj neki dolgozni.

- Rendben van, akkor csináljuk. – vette Ida is a lapot, hogy a helyzet kezd kissé kellemetlenné válni.

- Jó sok mindent tudsz Lornáról. – jegyezte meg mellettem halkan Izabella, de figyelmen kívül hagytam a megjegyzését.