A többiek még beszélgette, de én egy ügynök kíséretében elhagytam a szobát, majd lementem a börtön szekcióba.

- Beszélhetek a bátyámmal?

- Nem kaptam rá utasítást.

- De arra sem, hogy nem beszélhetek, igaz?

Nem tudott válaszolni, így engedte, hogy beszélgessünk. Nick amint meglátott, elborzadt, gondolom, megmaradt egy pár folt, meg persze, nem volt rajtam ruha.

- Mi történt?

- Kísérlet – rántom meg a vállam.

- Ez nekik a kísérletezés! – nagyon kiakadt. – Megveretnek és levetkőztetnek! Ez kísérletezés! Ha..ha ott lettem volna, én...

- De nem voltál. Nem is bánom, mert bajod eshetett volna.

- De így neked esett.

- Túl élem – rántom meg a vállam újra.

- Ne rángasd a vállad, mert rohadtul nem mindegy, semmi.

- Tudom, de mit tehetnénk.

- Tudsz valamit azokról?

- Nem, mióta eljöttünk nem.

- Remélem tudják, hogy élünk.

- Én bízom bennük és tudom, hogy nem adják fel olyan könnyen – mosolyodok el.

- Hölgyem, most már mennünk kell – jön közelebb az ügynök.

- Rendben – bólintok, majd elindulunk a saját cellám felé.

A cellámnál, azonban kellemetlen meglepetés vár, ugyanis a fal kikapcsolva, illetve a szemközti át volt törve. Csak néztem a törmelékeket, aztán a mögöttem lévő ügynök elterül én megugrok egyet, de meglátom ki is áll mögötte és a nyakába ugrok.

- Tudtam, hogy megtalálsz.

- Hiányoztál – suttogja a hajamba. Távolabb jövök, majd beleütök a vállába.

- Mi tartott eddig?

- Aú – neveti el magát, majd átkarolja a vállamat.

Vissza mentünk Nickhez, aki meglepetten néz e mellettem álló ismerősre.

- Bucky?

- Helló haver.