Szeptember 20.

Egy idegesítő, rezgő hang szakít ki az időközben édessé vált álmaimból. Igen, az emberiség végül felülkerekedett a robotok invázióján. Nagy nehezen kinyitom a szememet, még épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy a mobilom szép lassan az éjjeliszekrényem széle felé táncol, világító képernyővel. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy visszaalszom és hagyom a telómat a szőnyegen landolni, de végül inkább érte nyúlok. Atya világ, még csak hajnali hat van! A kijelzőn az a bizonyos szívecske jelzi, ki is zaklat ilyen kora reggel.

- Mit akarsz, Alex? Szombat van, ez az addig alszom, ameddig csak akarok napom! – dünnyögöm olyan hangosan, ahogy csak a félálomban tengődő energiám engedi.

- Úgy néz ki, Alexnek is. Pár óráig még biztos nem veszi észre, hogy valaki kicsempészte a mobilját. Azt hinné az ember, hogy a múltkori kivégzésszerű vízbefojtás után jobban vigyáz a cuccaira.

- Jason? Miért Alex mobilján hívsz? – kérdezem meglepődve. Nagy erőfeszítések árán feltápászkodom, törökülésbe húzom a lábaimat és szabad kezemmel a kócos hajamba túrok. A múltkori események után Alexnek új telefont kellett vennie, de a régi számát megtartotta.

- Nem volt meg a számod, később majd kimásolom, de addig is megtanítom hőn szeretett alfánknak, hogy óvatosabb is lehetne, ha az értéktárgyairól van szó – suttogja Jason, gondolom azért, hogy ne ébressze fel Alexet.

- Az előzőt is te dobtad a tóba?

- Tisztázzuk: az az eset baleset volt, és nem én vagyok az egyetlen vandál a bandában. A katasztrófák ikrei is ugyanúgy benne voltak a dologban, mint én.

- Okéé – nyújtom el a szó végét. – A Főhadiszálláson vagytok, ott aludtatok?

- Nem egészen...

- Mi az, hogy nem egészen? – kérdezem kissé gyanakodva.

- Alex lakásában vagyok, a nappaliban, a kanapén.

- Miért vagy ott?

- Betörtem – jelenti ki lazán.

- Hogy mit csináltál? Miért? Hogy? – emelem fel a hangom, aztán vissza is fojtom.

- A hoggyal kapcsolatban legyen annyi elég, hogy sokoldalú tehetség vagyok. A miértre pedig: hajnalban arra ébredtem, hogy tegnap elfelejtettem elkérni a számodat, és mivel én az a „rögtön cselekszem, amint valami eszembe jut" típus vagyok, felkerekedtem, és idáig hozott a lendület.

- Szóval, felkeltél az éjszaka közepén és betörtél valakihez azért, hogy pár órával korábban szerezd meg a telefonszámom? Ez most vagy nagyon édes, vagy nagyon ijesztő – nevetek fel.

- Ez vagyok én: egy elbűvölő mániákus zaklató. – Egy kis szünet után folytatja. – Na, de ha már felhívtalak, nincs kedved később összefutni? Ne hagyd, hogy unatkozzak, mentsd meg tőlem a világot!

- Végül is, semmi programom nincs mára. De csak délután, ha nem alszom ki magam rendesen, könnyen elpattannak az idegeim. A szombat egy szent nap számomra.

- Zsidó vagy talán? – nevet halkan.

- Nem. Csak gimnazista.

- Megértem. Délután kettőkor a plázában? Eszünk valamit, nézelődünk, beszélgetünk...

- Oké. Akkor ott találkozunk. De most hagyj aludni, mert jelenleg csak a lelkem tart ébren, a testem a párnámért sikítozik némán.

- Rendben, szép álmokat – köszön el Jason, majd kinyomja a telefont. Én visszadőlök az ágyikómba, és pillanatok alatt álomba merülök.

Sokszor előfordult már velem, hogy az álom és a valóság mezsgyéje elkülöníthetetlenül összemosódott a fejemben: mikor elaludtam kocsiban és idegen embereket láttam a szüleim hangján beszélni, miközben azok ugyanazt a párbeszédet folytatták le az első ülésen; vagy, mikor az álmomban valamiért nem tudtam mozgatni a kezemet, aztán mikor felébredtem, éreztem, hogy rajta fekszem és teljesen elzsibbadt. Most is valami ilyesmiről lehet szó, mert bárhogy is próbálok rájönni, fogalmam sincs, hogy épp mi történik, és mi ez az erős, dübörgő hang, ami mindenfelől támad, mégse látom a forrását. Minden erőmet összeszedve kikecmergek ebből a poshadék univerzumból, kinyitom a szememet és minden – az elmúlt hetekben egyre élesedő – érzékszervemmel a zajra fókuszálok. Hamar rájövök, mi is történik pontosan: Valaki épp ritmikus ütőgyakorlatokat végez az ajtómon, ami persze tök logikus; sokkal olcsóbb mind beszerezni egy igazi dobfelszerelést.

- Kicsim! Élsz még? Ha igen, lennél szíves megtisztelni bennünket a jelenléteddel az ebédnél? Kihűl a leves – ébreszt fel apu, az adatokból ítélve, dél körül.

- Hömm – nyögöm ki a jelenlegi állapotomtól elvárható, legösszetettebb mondatot.

- Öt perc – válaszolja az apám, majd egyre halkuló léptekkel lebattyog a lépcsőn.

Nyűgösen lerugdosom magamról a takarót, miközben szakadatlanul átkozom azt a hülyelányt, aki nem volt képes hajnali négy előtt lecsukni azt a nyomorult laptopot, és elmenni aludni. De nem tehetek róla, a hétvége gondolata mindig megrészegít, úgy érzem, hogy enyém a világ minden ideje, és elfelejtem, hogy - ha nem is reggel hétkor -, de ebédidőben már muszáj felkelnem. Szörnyű.

Megpróbálok felkönyökölni, de a karomat a lepedő helyett véletlenül az elszabadult tincseimre támasztom, ezzel visszarántva magam a párnára. Szeretem, hogy hosszú, de reggelente... Haj, haj mindenütt. Nagy nehezen, végül is kikecmergek, kiveszek egy hajgumit az éjjeliszekrényem fiókjából, szoros kontyot varázsolok a fejem búbjára, majd úgy, ahogy vagyok, pizsiben, elindulok a konyha felé.

Félúton, a lépcsőn, olyan hirtelen torpanok meg, hogy meg kell kapaszkodnom a korlátba, nehogy lezúgjak a lendülettől, de az egyik papucsom így is a padlóig repül. Eszembe jut az igen gyatrán elrejtett pisztolyom, pár másodpercig fontolgatom, hogy visszarohanok és kezdek vele valamit, de aztán úgy döntök, későbbre hagyom a dolgot. Fürgén dobogó szívvel leülök az egyik lépcsőfokra, majd azt az időt, amit a „reggeli" készülődés kihagyásával spóroltam, arra használom fel, hogy elgondolkodjam azon, mi is történt tegnap. Mivel a kis kaland nagy része már leülepedett bennem, tisztábban látom az eseményeket, amik így utólag eléggé megijesztenek. Annyit voltam egyedül életemben, annyi időm volt magamon gondolkodni, hogy úgy hittem, teljes mértékben ismerem minden pszichológiai állapotomat és viselkedési formámat, de a tegnapi, vagyis az elmúlt pár hétben történtek alapján rá kellett döbbenjek: senki sem ismerheti igazán önmagát, amíg tőle idegen helyzetbe nem keveredik. Annyira kimaradt az életemből a normális szocializálódás, hogy mikor alkalmam nyílt rá – bármennyire is tűnt furcsának a szituáció – kapva kaptam az alkalmon és tekintet nélkül a következményekre bólintottam rá mindenre, amit javasolt egy idegen, akiről épp csak sejtésem volt, kicsoda is ő, és ez a sejtés nekem elég volt, hogy bízzak benne.

Elmélkedésemből a csend zökkent ki. Furcsamód semmi zaj nem szűrődik ki a konyhából, se csörömpölés, se beszélgetés, evőeszközök koccanása vagy széknyikorgás. Lassú léptekkel indulok el ismét a földszint felé, felveszem a nemrég leesett papucsomat, majd elérve a konyhaajtót, feszülten és gyanakodva nyomom le a kilincset. Belépve hátborzongató látvány tárul a szemem elé. Anya és apa, kimérten ülnek az ebédlőasztalnál, tekintetüket mereven rám szegezik, aztán anyám, azzal a félreérthetetlen „most beszélgetni fogunk" mozdulattal int, hogy foglaljak helyet a székemen. Az idegesség csiklandozza a hasamat, az arcomból kiszáll minden vér. Remegő lábakkal csoszogok el az asztalig, majd leülök és szememmel a tányért fixírozva várom az ítélethirdetést. Tudtam, hogy tegnap túl könnyen megúsztam!

- Charity, eddig nem hoztuk fel a dolgot, de egy ideje már tudunk róla – fordul felém apám. Én kérdő tekintettel felpillantok rá és a pontosítás kedvéért megkérdezem:

- Miről?

- A falkáról. A farkasokról az erdőben – válaszol anyám ridegen, de egyáltalán nem támadóan. – Pár éve már észrevettük, hogy vannak itt rajtunk kívül más alakváltók is, de nem gondoltuk, hogy valaha is, vagy legalábbis a közeljövőben kapcsolatba kerülsz velük.

Ezernyi gondolat kezd el keringeni a fejemben, de olyan intenzitással, hogy köpni, nyelni nem tudok. Megijedtem, zavart vagyok és kimondhatatlanul mérges. Kell néhány néma másodperc, hogy legalább egy kicsi leülepedjen abból az érzelem-üledékből, amit anyáék bejelentése felkavart. Miután az első hullám elcsitul, felszínre tör egy eddig rejtőzködő gondolat. Olyan megalázottság érzet szakad rám a semmiből, hogy magamban sem tudom tartani, egy apró nyögésként távozik belőlem.

- Szóval, ha jól értem, az elejétől fogva tudtatok mindenről, mégis hagytátok, hogy hülyét csináljak magamból a titkolózással. Hagytátok, hogy elhiggyem, hogy van egy kis saját, családon kívüli világom, de ehelyett... ehelyett. – Elhallgatok. Fogalmam sincs mihez kéne hasonlítanom a helyzetem. Talán... - Olyan ez, mint az a film, amiben egy ember azt hiszi, hogy átlagos élete van, de kiderül, hogy minden lépését közvetítik egy tv műsorban. Vagy mikor véget ér a történet és kiderül, hogy végig egy elmegyógyintézetben voltál és az egész csak a fejedben létezett. Így lesz egy vígjátékból pszicho-thriller!

- Drágám, tudom, hogy ez most nagyon rosszul esik, és nem mondom, hogy nem követtünk el hibát, mert mi is kezelhettük volna jobban a dolgot – magyaráz apu, jellegzetesen megnyugtató hanglejtésével. – A legelején úgy állapodtunk meg anyáddal, hogy ha már belekezdtél, akkor találd meg a saját utadat, mi nem szólunk bele, de mint látod, ez az elhatározás nem tartott túl sokáig. Mert tudni akarjuk, hogy mi van veled, hogy hogy boldogulsz és persze, hogy milyen társaságba keveredsz.

- Tudjuk, hogy több farkas is van a környező városokban, de nem ismerjük őket – veszi át a szót anyu. - Nem igazán szeretnénk komolyabban belefolyni a természetfeletti közösségekbe, de azt tudni akarjuk, hogy miféle szerzetekkel töltöd a szabadidődet. És persze azt is, hogy csatlakozni akarsz-e ahhoz a falkához.

Vállat vonok, mert fogalmam sincs, hogy erre mit válaszoljak. Erősen hajlok a csatlakozás felé, és igazából fogalmam sincs, hogy miért hezitálok, de valamiért mégsem tudok semmit sem biztosra kijelenteni ezzel kapcsolatban. Anya mintha kissé felderült volna attól, hogy nem válaszoltam igennel.

- Igaz, hogy eddig nem igazán beszélgettünk a vérfarkasságról, nem álltunk hozzá túl jól. Valójában még mindig nem vagyok kibékülve a helyzettel, de ha már így alakult, úgy gondolom, jobb lenne, ha tőlünk kérdeznél, tőlünk is – hajol közelebb hozzám anya az asztal fölött, próbálva kicsit bensőségesebb hangulatot teremteni, gondolom én.

- Oké, máris kérdeznék valamit – kezdem a faggatózást, mert tudni akarom, hogy pontosan mennyi mindennel vannak tisztában a srácokkal kapcsolatban. – Azt tudtátok, hogy a falka alfája is Született?

Anya szeme meglepetten tágra nyílik a kérdésemet hallva, hirtelen hátradől a székén, majd jelentőségteljes pillantást vált apámmal.

- Nem, ezt nem tudtuk. Mesélnél kicsit róla nekünk?

Megszeppenve nézek rájuk, a szememmel kettejük közt cikázva. Nem tudom, hogy mit áruljak el, és mit ne. Hogy mire jöttek már rá maguktól is, és mit tudok még titokban tartani. Miért kérdeztek ilyen furcsa hangsúllyal?

- Tudod – kezdi anyu -, mikor elsején késve jöttél haza az iskolából, volt egy enyhe alkohol szagod... nem hiszem, hogy ittál volna, több okból kifolyólag sem, de járhattál olyan helyen, olyan emberekkel, ami nem feltétlenül neked való...

- Mi? – nevetek föl kissé zavartan. – Nem voltam kocsmatúrán Alexszel, vagy ilyesmi – jelentem ki, ezzel elárulva a faggatózás tárgyának nevét. Nem baj, ennyi alapján még a neten sem találsz rá senkire. – A...Alex tudta, hogy mi vagyok és szeretett volna segíteni, mert ő már kiskorában átalakult és nem értette, hogy én miért nem.

- Szóval segített neked, és most cserébe a falkájában akar tudni? – néz rám anya megemelt szemöldökkel.

- Nem! – vágom rá határozottan. – A falkatagságot csak felajánlotta. Bemutatott a többieknek és nagyjából elmagyarázta, hogy mit is jelentene a csatlakozás.

- Szóval, akkor nem kényszerít rá, inkább próbál belecsábítani a döntésbe, hogy úgy tűnjön, te végig ezt akartad.

Ledöbbenek, és kikerekedett szemekkel bámulok rájuk.

- Nektek mégis mi bajotok van? Mik ezek az összeesküvés elméletek? Miért akarna engem bárki is a csapatába? – akadok ki.

- Tudod, szívem, a Született vérfarkasok nem csak ritkák, de erősek és kimagaslóak, több szempontból is – kezdi apa a magyarázatot, és én már előre félek a végkifejlettől. – Szóval... két Született gyereke egy olyan erőteljes utód vérvonalat tudna létrehozni, amivel könnyedén le tudnánk... - csuklik el apa hangja, miután anya nem túl diszkréten bokán rúgja az asztal alatt, majd vet rá egy éles figyelmeztető pillantást. – Khm... A lényeg, hogy elképzelhető, hogy ezzel az Alexszel nem véletlenül találkoztatok össze, és nem feltétlenül puszta szívjóságból segített neked.

Ha most lenne valami a számban, ez lenne az a pillanat, amikor kiköpném. Érzem, hogy minden vér az arcomba gyűlik és egy pillanatig, nem tudom, hogy nevessek vagy sikítsak.

- Apa! – kiáltok fel. – Ő egy tizenkilenc éves srác! Lehet, hogy a gyártási folyamat gyakran jár a fejében, de nem hiszem, hogy a fő célja a gyerek csinálás lenne. Jesszusom! – pattanok fel. – Ha nem pizsamában lennék... - mutatok a hátsó ajtó felé, jelezve, hogy kérdés nélkül elhagynám a házat. – A szobámban leszek. Ne gyertek utánam!

Sarkon fordulok és megindulok a lépcső felé. Lehet, hogy ma nem ebédelek, de őszintén, nincs is étvágyam.

Mikor felérek, becsapom magam mögött az ajtót, ráfordítom a kulcsot a zárra, majd dühösen ledobálom magamról a pizsit és beviharzok a fürdőszobámba, majd ugyan ezzel a lendülettel ki is jövök onnan, mert eszembe jut, hogy valami ruhát is elő kéne szednem a szekrényből. Belepréselem magam egy kinőtt melltartóba és úgy döntök, nem halasztgatom tovább a vásárlást: mielőtt felhívnám Jasont, hogy hánykor találkozzunk, beugrom egyedül a plázába és beszerzek pár új fehérneműt. Automatikusan nyúlnék a kopott farmer, kinyúlt póló kombó felé, de észbe kapok és a megújulás jegyében megpróbálok kreatívabb megoldást találni. Pár perc kutakodás után, magamra rángatok egy fekete harisnyát, fölé egy fekete-sötétkék skótkockás, szövet rövidnadrágot húzok, felülre pedig egy egyszerű, v nyakú kék pólót, olyat, ami annyira nem adja ki a szűk melltartóban enyhén deformálódott ciciimet. Juj, a cici egy furcsa szó. A hajamat kifésülöm, majd magas lófarokba fogom. A sminket letudom egy szempillaspirállal és egy halványpiros ajakápolóval. Felkapok egy táskát, beledobálok minden szükségeset és már trappolok is le a lépcsőn. Belebújok egy fekete dorkóba, majd kirohanok a házból és elindulok a buszmegálló felé.

Fél óra múlva már a bevásárlóközpont ajtajában állok, de mielőtt belépnék, előbb gyorsan írok egy SMS-t Jasonnek - a számra, amit még valamikor délelőtt Alex telefonjáról küldött -, hogy úgy egy óra múlva összefuthatunk valahol, mondjuk a kajáldáknál. 

Elküldöm az üzenetet, aztán megindulok a legközelebbi ruhásbolt felé, direkt nem fehérnemű butikot keresek, mert valamiért kínosnak érezném, ha egy olyan szatyrot kéne lóbálnom az emberek orra előtt, amibe kizárásos alapon csak valami intim ruhanemű lehet. Vagy harisnya, de ez ilyen márkákról előbb jut mások eszébe a csipkés tanga bugyi, mint egy pár puha zokni.

Tíz perc elteltével már a próbafülkék felé tartok, négy különböző színű és fazonú melltartóval. Mielőtt belépnék a függöny mögé, a szemem sarkából észreveszek egy fekete árnyat, amitől kiráz a hideg, de inkább nem foglalkozom vele, fontosabb dolgom is van.

Levetkőzöm, és már épp készülök felpróbálni az első darabot, mikor megrezzen a telefonom a táskámban. Gyorsan előkapom, és egy ismerős szám jön velem szembe a kijelzőn, feloldom a zárat és elolvasom az üzenetet: „Szia, rendben. Én már egy ideje itt vagyok, csörgess meg, ha ideértél." 

Oh, hát végül is nekem sincs szükségem olyan sok időre akkor. Bepötyögöm, hogy én is itt vagyok, megírom a bolt nevét és, hogy pár perc múlva végzek. Visszadobom a telóm a tatyómba, majd elkezdem sorba felpróbálni a felpróbálnivalókat.

Mikor a harmadik darabot veszem le és akasztom vissza a vállfára, jó öreg Cherry módjára a negyedik melltartót véletlenül leejtem, lehajolok érte, de mikor felállok, pár pillanatig nem fogom fel, hogy épp mi történik. A függöny megmozdul, először arra gondolok, hogy talán valamim beleakadt és én rángatom, de aztán a másodperc tört része alatt eltűnik előlem a sötét szövetanyag, a védelem köztem és a bolt többi vásárlója között. Az ajtóban Lexi áll, telefonjával a kezében és mielőtt mozdulhatnék, már villan is a vaku. Gyorsan magam elé kapom a kezem, de már késő.

- Ez megy a netre, ribi! – nevet Lexi, a pár perccel ezelőtti sötét árny, amivel nem foglalkoztam. Nem tudok megszólalni, össze szorul a torkom és könny gyűlik a szemembe.

- Jó szívű leszek! Rakok rá valami filtert, hogy azért nézzél ki valahogy – Lexi felém emeli a mobilját, megmutatva mit alkotott. El tudnék süllyedni szégyenemben! A könnyeim között már csak foltokat látok, valaki felénk közelít, pislogok párat, hogy tisztán lássak. Jason jelenik meg Lexi mellett, megmarkolja a csuklóját, majd kicsavarja a telefont az ujjai közül.

- Hé! – kiállt fel a lány, majd kirántja a kezét Jason szorításából.

- Pont időben – mosolyodik el a fiú. – Még nem töltötte fel és már nem is fogja, törlöm minden lehetséges tároló helyről.

Akkora kő esik le a szívemről, hogy a puffanást valószínűleg a szomszéd városban is hallani lehet. Aztán hirtelen észbe kapok, és magam elé rántom a függönyt.

- Azt ne mond, hogy mostanában unalmadban szuperhősöst játszol! – néz Lexi gúnyosan Jasonre. Ezek ismerik egymást?

- Jobb hobbi, mint a tied. Te mit játszol? A sátánt? – húzta fel a srác a szemöldökét, kezében még mindig ott volt Lexi telefonja.

- Visszaadnád? – tartja fel a démon, tökéletes karmokkal díszített kezét.

- Francokat! Minek adnám vissza, te...

A beszélgetés többi részét csak foszlányokban fogom fel, inkább a felöltözésre koncentrálok. Már épp kész vagyok mindennel, mikor egy hangos csattanásra leszek figyelmes. A függöny ismét eltűnik előlem, Jason megragadja a karom és a kijárat felé vezet. Visszapillantok a vállam felett és látom, ahogy Lexi a szemközti fal felé bámul kétségbeesett szemekkel, a padlón fekete és szürke telefon darabkák hevernek.

- Te most...? – mutatok hátra.

- Újabb telefon lelte halálát a közreműködésemmel – bólintott Jason.

Gyors léptekkel távolodunk a bolttól, csak akkor lassítunk le, mikor már a pláza túloldalán kerülgetjük a tömeget. Jason kinéz egy üres padot pár méterre tőlünk, odasétálunk, majd - megelőzve egy szatyrokkal megpakolt, vélhetően kényszerből itt lévő szerencsétlen srácot - letelepszünk rá.

- Nem jött utánunk? – pásztázom át a tömeget gyanakodva.

- Nem valószínű. Hatásos volt a kilépőnk.

- Nagyon köszönöm! De tényleg! Az a dög képes lett volna tönkretenni az életemet pár lila folt miatt, amiket egyébként is ő provokált ki magának – mondom, miközben arcomat a tenyerembe temetem, könyökömmel a combomon támaszkodva.

- Lexi tipikus iskolapéldája az elkényeztetett, de egyben el is hanyagolt gyereknek, pszichológiai értekezést lehetne róla írni. Én agyon lettem babusgatva, ezért az én pusztító hajlamom csupa szívjóságból ered – dől hátra Jason, lábait keresztbe rakva.

- Régóta ismeritek egymást?

- Gyakorlatilag együtt nőttünk fel. A szüleink azonos körökben mozognak, mondhatni barátok. Pár éve jártunk is egy-két hétig... aztán elfogyott a fű. Lexi a drogfogyasztás káros mellékhatása, és ez még a legszebb kifejezés, amit használni tudnék rá.

- Oh... értem. Részvétem.

- Mi lenne, ha most elindulnánk, kiélveznénk a vásárlás örömeit és elfelejtenénk az elmúlt pár perc borzalmait? Csak egy rossz, nagyon életszerű álom volt.

- Mint Freddy Krueger – bólintok, majd Jasonnel együtt felkelek a padról.

A délután további része jó hangulatban telik. Szerencsére nem találkozunk össze Lexivel, valószínű, hogy már nincs is az épületben. Diszkréten beszerzek pár melltartót, mert már tényleg nem halasztgathatom tovább. Elgondolkodunk rajta, hogy beülünk egy filmre, de miután nem találunk semmi nézhetőt, inkább elmegyünk pék sütizni, ami már rám is fér: az ebéd kihagyása miatt kezdtem szédülni.

A nap végére szinte teljesen túlteszem magam a korábbi incidensen, de a déli trauma még mindig nyomaszt, így esélytelen, hogy máris hazamenjek. Egyedül sem szeretnék maradni, mert akkor elkezdenék rajta agyalni, és nagyon nem szeretnék úgy Alexre gondolni, ahogy anyuék beállították.

- Nincs kedved eljönni a Főhadiszállásra? Legalább szoknád a környezetet – ajánlja fel Jason a lehetőséget, mintha csak a fejemben olvasna.

- De igen, van! – vágom rá rögtön, talán kicsit túl hirtelen. – A többiek is ott lehetek szerinted?

- Az ikrek ott laknak, szóval valószínűleg a kanapén döglenek, Jeff is sokat van az erdőben, pedig neki van lakása. A többiekről fogalmam sincs.

- Oké, rendben – mosolygok. – Egyébként, ugye van még egy srác, akivel eddig nem találkoztam? Julian – érdeklődöm, miközben beszállunk egy, a Pláza előtt várakozó taxiba, J megad a sofőrnek egy számomra ismeretlen úticélt és már indulunk is.

- Igen, Jules. Fotózást tanul az egyetemen. Azt hiszem, valami kéthetes gyakorlaton van, valahol jó messze, nem igazán figyeltem, mikor bejelentette, hogy elutazik. Pár nap múlva kell, hogy hazaérjen, ha minden igaz. Huszonegy éves, de ő az úgymond legfrissebb tag. Csak tavaly változott át, biztos örülne, ha tudná, hogy már nem ő a zöldfülű a falkában.

- Oh, szóval már bandatag vagyok? – kérdezem játékosan, miközben elrendezem a szatyraimat a lábam mellett.

- Hát, hivatalosan még nem, de mi okod lenne, nem felesküdni? Tudsz a titkos helyünkről, többünkkel összebarátkoztál... segíthetünk neked.

- Mit is takar pontosan a „felesküdni" szó? – sandítok a sofőr felé, jelezve: csak diszkréten. Bár erre valószínűleg magától is rájött.

Jason vesz egy mély levegőt, majd előveszi a telefonját és pötyögni kezd rajta. Szóval ezt nem lehet farkas cenzúrával elmondani. Pár perc múlva J felém nyújtja a mobilját, a képernyőn világít a sárga jegyzetlap, rajta pedig a válasz a kérdésemre:

„Teliholdkor, mielőtt átváltoznál, Alex megharap, ezzel kialakítva egy köteléket közte, közted és a falka többi tagja között. Fizikailag nem kötelez a harapás semmire, mármint, ha Alex kér valamit, eldöntheted, hogy megteszed-e vagy sem, de felerősíti benned az érzelmeket és az ösztönöket, mint például a féltést vagy a hűséget. Érezni fogod, ha valamelyikünk bajban van. Attól függetlenül, hogy személy szerint kit kedvelsz, vagy ki ellenszenvesebb a srácok közül, mindenki iránt érezni fogsz egy bizonyos szintű törődést. Mint mikor utálod a testvéredet, de ha gondja van, segítesz neki, mert mégiscsak a rokonod és valamilyen szinten azért szereted. Közösségi szempontból: használhatod a közös kasszát, kapsz kulcsot a főhadiszálláshoz, akár be is költözhetsz. Néha-néha befigyel egy kis házimunka is, de ha nem csinálod meg az sem baj. Mindig van valaki, akit annyira idegesít a kupi, hogy inkább megcsinálja helyetted. Tömören ennyi."

- Oh. Aha. Oké – könyvelem el magamban a tényeket és nyújtom vissza Jasonnek a mobilját. – Nem is olyan vészes.

- Talán az első lépés az, ami kicsit furcsa lehet, de nem olyan para – von vállat J. – Egyébként kezdhetünk szedelőzködni, mindjárt megérkezünk.

Idő közben valahogy kiértünk a városból, jelenleg egy autóúton kocsikázunk, azt hiszem északi irányába. A taxi pár pillanat múlva leparkol egy kis éjjelnappali mellett, a semmi közepén. Jason kifizeti a fuvardíjat, majd elindul a fák irányába.

- Ez a legrövidebb út az erdő széle és a bázis között – magyarázza J. Szó nélkül követem és próbálom beazonosítani, hogy merre lehetünk mi, és merre a főhadiszállás, tudva, hogy a házamtól mennyit gyalogoltunk múltkor Alexszel. Ez az erdő hatalmas, többen eltévedtek már benne. Három város épült köré. Az enyém délen, északra az Egyetemváros: ahol a legtöbb akadémia és elit iskola található. A rengeteg keleti felén pedig ott az „Alvóváros", ahol leginkább szállodák, hotelek és a környéken dolgozó vagy tanuló emberek lakásai kapnak helyet. Akkor most valahol nyugaton lehetünk, az Egyetemváros felé tartó összekötőúton.

- Jason?

- Igen? – néz hátra rám a fiú.

- Megkérdezhetem... de ha nem akarsz, nem kell válaszolni. Szóval, érdekelne, hogy te mikor változtál át és, hogy hogyan csatlakoztál a csapathoz – nyögöm ki kicsit szégyenlősen. Nem tudhatom, hogy mennyire érinti érzékenyen a téma.

- Kábé két éve lettem vérfarkas – vágja rá hanyagul, jelezve, hogy a téma nem érinti rosszul. – Alex harapott meg.

- Szóval tényleg gyűjtötte a „J" betűsöket – dünnyögöm az orrom alatt.

- Mi?

- Semmi, folytasd! Véletlen volt? Mármint, Alex valami miatt bekattant, vagy ilyesmi?

- Á, nem! Én kértem. Ő is az én gimimbe járt. Igazából véletlenül jöttem rá a titkára. Egyik nap furcsán csillant a szeme és máshogy viselkedett, mint szokott, gondolom a telihold hatása volt. Azt hittem, valami újfajta drog van a dologban ezért követtem az erdőbe. Ott Alex találkozott Lucassal, aki nem tudta kontrollálni magát és átváltozott. Én tuti józan voltam, és amúgy is nyitott voltam és vagyok a természetfölöttire, ráadásul akkor is épp iszonyatosan unatkoztam, így másnap megkerestem Alexandert és megkértem, hogy vegyen be a buliba.

- És csak úgy rábólintott?

- Á, először nagyon ellenkezett. Tagadni nem próbálta, mert hát tudta, hogy nem vagyok vak, de megkísérelt érvekkel ledumálni a dologról. Én tovább erősködtem és végül beadta a derekát. Nem volt még senki a falkában, akit ő maga változtatott át. Azóta is én vagyok az egyetlen. Gondolom párszor már megbánta, voltak gyenge pillanataim.

- Váo! Alex sosem akart tagokat toborozni? Mármint több embert is átváltoztathatott volna már.

- A mi falkánk inkább haveri társaság, Alex senkit nem kényszerítene bele ebbe az életbe, nem való mindenkinek. Vannak hatalmas falkák, törzsek, hierarchikus rendszerrel meg minden, de a miénk nem ilyen. Átváltoztatni valakit nagy felelősség, főleg azért mert nem mindenki éli túl a harapást. A lányok általában nem vészelik át a procedúrát, ezért sincs belőlük túl sok a farkasok között. Alex mindent elmagyarázott: kockázatokat, az előnyöket, a hátrányokat. Én elég erősnek éreztem magam a túléléshez, és az is voltam.

- Oh, tehát akkor a többieket mind valaki más változtatta át. Akkor, hogy kerültek Alexhez?

- Hát, tömören, legtöbbjüket csak úgy megtámadták, nem ismerték az átváltoztatójukat, vagy ha mégis, dühösek voltak és összezavarodottak. Nem mennék bele a részletekbe, ha el akarják neked mesélni a történetüket, majd úgy is megtudod. Lényeg a lényeg, valamilyen úton - módon, mind a környéken kötöttek ki. Iskola, munka, véletlen...

- Ez olyan sorsszerűnek hangzik – nevetek fel.

- Hát, valami olyasmi – von vállat mosolyogva Jason. – Nemsokára megérkezünk, gyere!

Pár perc múlva elérjük a varázslatos fűzfakaput, ami mellé simán el tudnék képzelni pár éneklő erdei nimfát és szálló tündérport, de mielőtt belépnénk rajta, heves vita üti meg a fülünket, valahonnan a fák közül. Ahelyett, hogy a főhadiszállásra mennénk, a zaj felé vesszük az irányt. Nemsokára megérkezünk a helyre, ahol épp Lucas kiabál hevesen valakivel, aki pont háttal áll nekünk, Alex pedig kettejüket figyeli, készen arra, hogy közbelépjen.

- Majdnem tönkretettél! Mindennek vége lehetett volna! – üvöltötte Lu.

- Tényleg sajnálom! Igazán! Baleset volt. De nézz magadra, minden jól alakult – válaszol egy furcsán ismerős hang. Közelebb lépek Alexhez, hogy biztos legyek benne, ki is ő. A látvány enyhén szólva sokkolt.

- Azért kerestél meg, hogy mentegetőzz? Azt hiszed, hogy egy bocsánatkéréssel el van intézve minden? Hogy majdnem elvesztettem az álmomat, hogy el kellet hagynom a szüleimet? Te vagy az utolsó ember, akit látni akarok – kiabál Lucas, vádlón és elkeseredetten nézve Carterre, a drámatanáromra. Mi a...?

- Csak tudni akartam, hogy jól alakult-e az életed. Mikor meghallottam, hogy felvettek a művészeti akadémiára, meg akartalak látogatni, hogy gratuláljak és elnézést kérjek. Aztán kaptam egy állásajánlatot a környéken, elkezdtem tanítani. Úgy gondoltam jobb lesz, ha inkább békén hagylak, de aztán Cherry átváltozása után, feltámadt bennem valamiféle óvóösztön, vagy minek nevezzem. Még nála is fiatalabb vagy, tudnom kellett, hogy jó helyen vagy-e a többi farkas között.

Jaj, ne. Be lettem vonva a beszélgetésbe. Alex kérdőn néz rám.

- Ő a drámatanárom, akit már említettem korábban. Mi folyik itt?

- Ha jól szűröm le, Carter harapta meg Lucast.

- A tanárom voltál, felnéztem rád! Bíztam benned! – vádaskodik tovább Lu. – Rendben, oké – folytatja higgadtabban. – Egy hetedikes osztálykirándulást az erdő közepére szervezni nem túl okos dolog, elkóborolni a többiektől buta ötlet. De te tudtad, hogy ott leszünk, tudnod kellett, hiszen a tanári kar tagja voltál. Telihold volt, értem én, nehéz kontrollálni magad, de igazán találhattál volna egy másik helyet a tombolásra.

- Azt hittem ennyi év után, már nem lesz vele gond, de tévedtem és ezt nagyon, de nagyon bánom. Másnap azonnal felmondtam és elköltöztem. Gyáva voltam. Egy szemétláda.

- Megpróbáltam otthon maradni, de nem bírtam kezelni a szüleimmel való együttélést, jelentkeztem az akadémiára, de majdnem elbuktam, a folyamatos rángások és a dekoncentráció miatt. Csak az járt a fejemben, hogy megkereslek és bosszút állok, de aztán találkoztam Alexszel és helyrejöttek a dolgok. Ki tudtalak verni a fejemből. Erre most felbukkansz és tönkreteszel mindent!

- Sajnálom. Most lelépek, rendben? Többet a közeledbe sem megyek, az erdő a tietek. Nem költöznék el, ha neked úgy megfelel, de távol maradok, ígérem.

- Hogy lehetnél biztos benne, hogy nem fogunk összefutni? – kérdezi Lucas, már inkább kétségbeesetten, mint haragosan.

Én közben azon agyalok, hogy rossz ember vagyok, ha az jár a fejemben, hogy „Légyszi, Lucas, ne üldözd el az egyetlen normális tanáromat!" ? Ha nem is rossz, önző mindenképp.

- Sehogy, de más városban lakunk. Ha átjönnél az enyémbe, csak írj rám és esküszöm, aznap otthon maradok, és nem megyek ki az utcára – nyújtja Carter Lu felé a névjegykártyáját, rajta a telefonszámával.

- Hát ez egy nagyszerű terv! – forgatja Lucas szarkasztikusan a szemét.

- Kérlek! – néz bánatos szemekkel a drámatanárom. Furcsa látvány, ahogy egy felnőtt férfi egy tizenöt éves fiúnak könyörög.

- Rendben, de még mindent rendesen át kell gondolnom. Majd írok, ha letisztázódtak bennem a dolgok – teszi zsebre Lu Carter névjegyét.

A tanárom bólint, majd elindul a fák közé. Lucas a földet pásztázza kipirult arccal, feldúltan rugdossa a port, nem akar ránk nézni.

- Hát ez gáz volt! – jelenik meg mögöttünk Jamie, majd Jim is felbukkan közvetlen utána.

- Kösz! – kapja fel a fejét Lucas idegesen.

- Először a szüleim, most meg a drámatanárom! Marad még olyan felnőtt ember a környéken, akinek nincs csontváz a szekrényében? Titkok, hazugságok... sokkal több értelme lenne, ha Izaura Lusesita lenne nevem – akadok ki én is, mert miért ne?

- Cherry, ez... - kezdene vele Alex.

- Csitt, Juan Carlos! Ez most nem olyan probléma, amit szavakkal meg lehetne oldani! – játszom a megtört szívű, elárult árvát. A hátam mögül az ikrek nevetése zeng fel. Legalább valakinek tetszik. Lucas rám mosolyog, tekintetében hála tükröződik, amiért eltereltem róla a figyelmet. Lassan lenyugszanak a kedélyek és együtt elindulunk a ház felé.

Benn az ikrekkel ledőlünk a kanapéra, és mivel haza menni nem akarok, elkezdünk nézni valami régi vígjátékot. Azok a legjobbak.

Alex félrehívja beszélni Jasont a billiárdasztal szintre, gondolom a reggeli akció nem maradt titokban. Kíváncsi vagyok, hogy mi fog történni, de ezzel csak később törődöm. Most csak pihenni akarok és a film ártatlan humorával kikúrálni a mai nap megrázkódtatásait.