Szeptember 19.

Marynek jár egy vállveregetés, amiért péntekig kibírta anélkül, hogy a kérdéseivel bombázzon, azzal a furcsa üzenettel kapcsolatban, amit még kedden küldtem neki. (Fölöslegesen, teszem hozzá. Ez vagyok én és drága barátném: paranoia.)

Az előző óránk óta viszont látszik rajta: már csak az utolsó kicsöngetés áll köztem és Mary hetet megkoronázó vallatása között. Sokat gondolkodtam, hogy hogyan tudnám kikerülni, átugrani, vagy elhessegetni ezt a témát, de végül rájöttem, hogy fölösleges. Mary olyan nekem, mint egy nővér, és bár Eddie nem áll ennyire közel hozzám, mégis csak a barátom, így ő is megérdemli az őszinteségemet. Ezért úgy döntöttem, hogy elmesélek nekik mindent. Jól van, talán azért nem mindent. Az Alex sztorit, farkasok nélkül. Így is elég nehéz lesz arról az estéről beszélnem, mikor megismerkedtem az alfámmal. Mély levegő! Csak nyugalom.

Azért pozitív dolgok is történtek ebben a pár napban. Lexi eltűnt. Nem, igazából nem, pedig milyen kellemes meglepetés lenne. Huss, Lexi sosem létezett, csak egy rémálom volt, ami hosszú időn át kísértett. Valójában, ha igazak a pletykák, épp egy wellness kiruccanást tesz valahol, jó messze innen. Nem tudom, mi járhat a fejében, de addig jó, amíg nincs a közelben. Legalább tisztul kicsit a suli szennyezett aurája.

Ennek eredményeként feltűntek olyan emberek, akik nyíltan felvállalták, hogy támogatnak és mellettem állnak. Illetve állnának, ha nem félnének ennyire, de lélekben mindig velem lesznek. Ez néha csak egy röpke mosolyban, vagy egy felmutatott hüvelykujjban nyilvánul meg, de én akkor is nagyra értékelem.

Lassan vége a napnak, készülnöm kell a beszédemre. Túl sok időt nem kapok rá, ugyanis amint kiérünk a suli ajtaján, Mary megragadja a karom, majd leránt maga mellé egy padra. Eddie állva marad, furcsán bámul ránk, de legfőképp az elvetemült szemekkel méregető vörös barátnőnkre.

- Cherry, hidd el, én próbálkoztam. Tényleg, hatalmas erőfeszítés kellett, hogy elnyomjam a hangokat a fejemben, amik kényszeríteni próbáltak, hogy kérdezzek rá, de nem bírom tovább!

- Semmi gond, biztos találunk hivatásos ördögűzőt a környéken – fogom meg Mary kezét, megértően bámulva rá.

- Ne poénkodd el, lányom, ez komoly! Mégis mit műveltél te kedden?

- Azt hiszem, egy csöppet le vagyok maradva – szól közbe Eddie. – Miről is van szó tulajdonképpen?

Veszek egy mély levegőt és intek Eddienek, hogy huppanjon le mellénk, mire ő felhúzza a szemöldökét és meg se moccan.

- Komolyan, ülj már le! – nézek rá csúnyán, amire végre szót fogad és elhelyezkedik mellettem a padon. Én ülök középen, nem is baj, amúgy sem akartam egyikük szemébe sem nézni. Így is elég frusztráló erről beszélni. Megvárom, míg az embertömeg elvonul, és viszonylag nyugodttá válik az iskolaudvar. Körbekémlelek, hogy van-e valaki a közelünkben, majd nehezen, de elkezdem a mondókám.

- Szóval, úgy döntöttem, hogy elmondom az igazat, erről az egészről. Az üzenetről, Alexről.

- Alex? A szívecskés? Szóval neki is köze van ehhez, mi? – szól Mary, inkább elkönyvelve a tényt, semmint kérdezve. Én csak bólintok, majd folytatom.

- Az első tanítási napon kezdődött az egész. Mr. Lawson megkért, hogy várjam meg iskola után, hogy beszéljünk a töri versenyről, de az egész nagyon elhúzódott, lekéstem az utolsó buszomat, és már nagyon haza akartam érni, ezért a rövidebb utat választottam. Tudjátok, ami az erdő szélén halad. Rosszkor voltam rossz helyen. Hazafelé találkoztam pár részeg sráccal, és hát... - rázom a lábam idegességemben és a pulcsim alját ráncigálom, de tudom, hogy folytatnom kell, ezért erőt veszek magamon. – Szóval, fogalmazzunk úgy, hogy megtámadtak. – Mary nagyon kétségbeesetten néz rám, ezért jobbnak látom minél hamarabb folytatni.

- Nem történt meg a legrosszabb, szerencsére, mert valaki közbelépett. Alex volt az. Először nem hittem a szememnek, azt hittem, hogy egy bukott angyal tűnt fel a semmiből, tudjátok, mennyire oda vagyok értük – próbálom viccesre venni a figurát. – Szóval az egyik srácot elintézte, a többi gyáva féreg meg menekülőre fogta. Legközelebb másnap találkoztunk, amikor visszahozta nekem a kardigánomat, amit ott hagytam az erdő szélén. Aztán többször is összefutottunk, barátkoztunk. Kedden elvitt, hogy bemutasson a haverjainak. Színes társaság – mosolyodom el. Liamet inkább nem említem meg, sem a csókot, sem azt, hogy ő is a csapatba tartozik.

Mary arcvonásai két érzelem közt vergődve, furcsa játékba kezdenek.

- Nem tudod eldönteni, hogy mélységes sajnálatot érez irántam, vagy örülj, amiért végre társasági életet élek? - rámosolygok, próbálom azt sugallni, hogy tényleg nincs semmi probléma és nem tört össze a gyenge kis lelkem.

Még mielőtt Mary válaszolhatott volna, Eddie felállt és szó nélkül átölelt. Mindig is elég báránylelkű fiúnak ismertem, de ilyesmit mégsem vártam volna tőle. Mi van a mai férfiakkal és a hirtelen érzelemkinyilvánításaikkal? Őrült világban élünk. De azért jólesik. Mikor Eddie ellép tőlem, mindketten Mary felé fordulunk és várjuk a reakcióját.

- Jól van! Egy: tudom, hogy utálod a pszicho dumát, szóval, ha azt mondod, nincs gond, akkor elhiszem. Mert ha mégis lennének még negatív érzések benned, nem én akarok az lenni, aki felkavarja őket. Kettő: igazán mesélhettél volna erről a srácról, ha már szívecskét kapott a drágám a névjegyzékedben...

- Stop! Itt álljunk meg egy kicsit! – szólok közbe. Jobbnak látom még most tisztázni a dolgokat, mielőtt M rátér a következő pontra.

- Azt a szívet nem én írtam oda, hanem Alex csempészte a telómba. Elmondása szerint: egyszer úgyis odakerült volna, ő csak megelőlegezte.

- Oké... Nem ismerem ezt a srácot, de ez alapján el nem tudom képzelni, hogy ilyen emberrel barátkozz, vagy randizz. Nem a mi fajunk – szólt közbe Eddie.

„Faj." Furcsa, hogy ezt a szót használja. Valóban nem az ő fajuk, de az enyém igen.

- Nem olyan Lexi féle, egészen normális, néha. A barátai is nagyrészt kedvesek, viccesek, lököttek, de szokhatóak.

- És itt értünk el a harmadik pontig! – kiált fel Mary, kikövetelve magának a figyelmet. – Le ne merj cserélni minket, te lány!

- Nem állt szándékomban – nevetek fel. – Velük is jóban akarok lenni, de mindig is ti lesztek az elsőszámú barátaim. A testvéreim. Pf... ez de nyálasan hangzott! De komolyan gondolom.

- Helyes! – mosolyog Mary. – Most már megkönnyebbülve indulhatok haza, és az ijesztő hangok a fejemben sem zavarnak többé a tanulásban.

- Ennek örülök! Na, akkor sziasztok, én még visszamegyek pár könyvért a könyvtárba, majd holnap találkozunk - búcsúzom el tőlük, aztán visszaindulok az iskolába.

Odabenn, az suli legnyugodtabb helyiségében, a „csend szentélyében", hosszasan válogatok a különböző irodalmak közül, anyaggyűjtés és a saját szórakoztatásom céljából is egyaránt. Úgy háromnegyed óra elteltével, négy – szerencsére viszonylag könnyebb – könyvvel távozom. Mielőtt kilépek az ajtón, még egy barátságos mosolyt küldök drága jó könyvtárosnőnk felé, aki jelenleg a délutáni sziesztáját tölti egy csésze gőzölgő tea társaságában, miközben új, zöldfülű kolleginája épp egy létrán készül hősi halált halni egy kupac lexikonnal a kezében. Piszkos munka lepasszolva. Élni tudni kell. Vigyorgok magamban, majd tovalibbenek.

***

A buszom már a város szívében zötykölődik... Zötykölődik? Francokat, úgy száguldozik a sofőrünk, mintha az Apokalipszis lovasai vágtatnának utánunk. A következő gyalogátkelőnél akkorát fékez ez az elmebeteg – annak érdekében, hogy ne csapjon el egy járókeretes nénit a zebrán -, hogy a lendülettől a fejem a sofőrt védő üvegnek vágódik. A nagy koppanás után hamar összeszedem magam, de csak az jár az eszemben, hogy szerencséje annak az állatnak, hogy van valami szilárd dolog, ami kettőnk közé állhat, különben semmi nem tartana vissza attól, hogy átrendezzem az arcberendezését. „Cherry, lélegezz! Nyugodj meg!" - mondogatom magamban. Ha legalább hátrafordulna elnézést kérni! Mindegy. Hagyjuk.

Pár perc múlva, valami furcsa, bizsergő érzés fut rajtam keresztül és arra késztet, hogy kinézzek az ablakon. Tudom, hogy nem kaptam agyrázkódást, ez valami más lesz. Nem telik sok időbe, mire rájövök, mi okozza bennem ezt a csiklandozó hideghullámot. Korábban is tapasztaltam már ilyet. Felpattanok az ülésről és még pont időben, az ajtózárás előtt, leugrom a veszedelmes járműről.

Ott állok a járda közepén, nem törődve az emberek elfojtott szitkozódásaival. Nagy a hely, kerüljenek ki, ha akarnak. Az út másik oldalán ácsorgó kis párocskát bámulom, kezükben apró csomagocskákkal, amik ártatlan kis ajándékoknak néznek ki, de én egy mély levegővétel után már érzem, hogy nem bonbon és nem is szerelmeslevél lapul a borítás alatt. Furcsamód, először nem a lányt szúrtam ki, pedig őt ismerem. Maya az, a jókedvhozó, drámaórás dílerünk. Épp az utánpótlást szerzi be - titokban, mégis mindenki szeme láttára – egy megkapó külsejű fiútól. A srácnak csokibarna haja van és gesztenyebarna szeme, ami az életuntság mellett még valami mást is tükröz. Ugyanaz a láng ég benne, mint bennem, mint Alexben, mint minden vérfarkasban. Valamiért úgy sejtem, hogy ő a két személy egyike, akivel még nem találkoztam a falkából. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy ő az a bizonyos sportkocsigyilkos, tányértörögető, szabadszellemű Jason, akiről Lucasék meséltek a kávézóban.

Maya vidáman átöleli a srácot, majd könnyed léptekkel továbbáll. A fiú közönyösen búcsút int, majd a kabátja belső zsebében kezd keresgélni valamit. Miután láthatóan nem találja azt, a táskája után nyúl, és hogy mindkét kezét használhassa, a korábban kapott boríték egyik sarkát a szájába veszi. Nem nagyon érdekel, hogy mi után is kutat éppen. Valamiért nem tudom levenni a szememet az ajkairól. Uram Atyám, miért izgat fel ennyire, az csak egy kicseszett boríték, két telt és puha... Fejezd már be te lány! Túl sok romantikus regényt olvasol! De nem tehetek róla, nagyon helyes. Túl helyes. Inkább elindulok, az lesz a legjobb, ha szépen sétálni kezdek, és visszatérek a földre, mert ez nevetséges. Én nem vagyok olyan csaj. Olyan nyáladzó tini ribi. Vagy igen? Na jó, lépés indul!

De abban a pillanatban, hogy megszületik a fejemben a menekülés terve, „feltehetően Jason" szeme megakad rajtam, észrevett, vége. Kiveszi a szájából a papírt, majd a pénztárcájával együtt a bal zsebébe süllyeszti. Tehát azt kereste. Nem indul el felém, csak áll és végigmér, konkréten beszkennel. Mit is láthat pontosan? Egy furcsa lányt, leharcolt fekete bakancsban, fekete farmerbe csomagolt – már nem fogpiszkáló, de még mindig szánalmas látványt nyújtható – lábakkal. Egy végre normálméretű, egyszerű mintás pólót, ami fölé azért még felkaptam egy hosszú kardigánt, mert, bár már megbarátkoztam az új méreteimmel, a nyomorult sportmelltartó úgy leszorít, hogy még sincs mivel büszkélkednem, ami mellett eltörpül az a probléma, hogy levegőt se igazán kapok benne. A loboncomat lófarokba kötöttem, mert annak ellenére, hogy a hosszú hajam ápol és eltakar, iszonyat kényelmetlen és idegesítő. A táskám húzza a vállam, az arcom pedig valószínűleg egészségtelen mértékben kipirult.

A fiú, miután vélhetően mindezt elkönyvelte magában, elindul az út széle felé, megvárja, míg a lámpa zöldre vált, aztán ráérősen, de az én zaklatott lelkiállapotommal tekintve fénysebességgel közelít felém. Hülyén nézne ki, ha elfutnék, igaz? Sőt, egyszer így is, úgyis meg kell majd ismernem. És már itt is van!

Szinte érzem, ahogy a pír eltűnik az arcomról és átveszi a helyét a hullasápadtság.

- Szia, Charity. Sok furcsaságot hallottam rólad, örülök, hogy megismerhetlek. Az én nevem Jason – nyújtja felém a kezét „most már biztos, hogy Jason".

Miután kezet rázunk, a fiú ahelyett, hogy leengedné a karját, a tenyerével felfelé ismét felém emeli.

- Mit... - értetlenkedek összezavarodva.

- A táskád – biccent a tatyóm felé. A táskám?

- Te most ki akarsz rabolni engem? – nevetek fel kissé döbbenten.

- Pontosan. Életem vágya, hogy több kiló iskolaszert lopjak el fényes nappal, egy láthatóan védtelen lánykától. Minden éjjel, órákon át álmodozom egy ehhez hasonló jelenetről – mosolyodik el, kissé erőltetett ábrándozó tekintettel Jason, majd fél szemöldökét felhúzva ismét felém nyúl. – Látom, hogy nehéz. Elviszlek egy kis „ismerd meg jobban a srácot" túrára, és nem terhelném a lelkiismeretem egy esetleges gerincferdüléssel.

Sosem voltam egy túlbuzgó alkat, és igazság szerint, a feminizmusom is kimerül annyiban, hogy: Nem minden nő tud főzni! A takarítás sem a hobbink! Ha a férfiaknak kellene szülni, kihalna az emberi faj! Szóval egy ilyen ajánlatot az Istenért sem utasítanék vissza; leemelem a táskát a vállamról, majd odaadom Jasonnek. Atya világ, mennyivel könnyebbnek érzem magam, repülni tudnék. Eddig nem is tűnt fel, hogy ennyire fájt, de valószínű, hogy a pánt vörös csíkot dörzsölt a bőrömbe. Sokszor elképzeltem már, hogy egyszer egy oldaltáska olyan nehéz lesz, hogy átvág a húsomon és a csontomon, majd a karommal együtt a földre zuhan.

Mire a kis monológom végére érek, Jason se szó, se beszéd elindul, két oldalán a cuccainkkal. A pántok eltorzult x-et formálnak a hátán. Viccesen néz ki. Mint egy pofátlanul jóképű és kidolgozott felsőtestű málhás szamár.

- Hé, várj meg! Mégis hová megyünk? – szedem a lábam, nemsokára utol is érem. Tulajdonképpen olyan hirtelen történt minden, hogy fel sem fogtam, hogy rábólintottam a túrára, de ha már így van, megpróbálok bizakodva hozzáállni. De miért is vagyok ilyen pozitív? A mesélt történetek alapján, mégis mire számíthatok?

- Tudom, hogy hallottál rólam ezt-azt, és nem, nem fogom tagadni a vádakat, néha valóban túlzásba viszem az unatkozást. Épp ezért ragadom meg ezt a lehetőséget, hogy megmutassam, milyen is valójában egy nagyvárosi úriember.

Az utolsó kifejezésen akaratlanul is felnevetek.

- Ehhez hozzátartozik az iskolatársaimnak árusított Delíriumot és Retardációt Okozó Gond izé... izé... khm?

- Huh, fogalmam sem volt róla, hogy ez egy mozaikszó – kacag fel Jason – Gond izé, mi? – röhög tovább szakadatlanul.

- Rögtönözz jobbat tíz másodperc alatt! – nyújtom ki rá a nyelvem. Remélem nem látta.

- Jól van, na! Mit is mondtál? Maya az iskolatársad?

- Aha, a drámaórák hangulatfelelőse, bár én sosem kóstoltam a sütijeit.

- Ő a kedvenc vevőm!

- Ezt is csak unalomból csinálod? A dílerkedést?

- Igen, nagyjából. Nem vagyok bűnöző vagy ilyesmi, csak füvet passzolok le pár emberkének. Pénzt se kérnék érte, de Maya ragaszkodik hozzá.

- Hmm – bólintok, mivel más reakciót nem tudok kipréselni magamból.

- Szeretnél valamit harapni a kis kalandunk előtt? Van egy király pizzéria a belvárosban, dubai mintára alakították ki. High-tech étterem.

- High-tech? Robotok szolgálnak fel vagy... - kezdek bele a tippelgetésbe, de nem tudom befejezni, ugyanis Jason hirtelen megragadja a kezemet és rohanni kezd, magával rántva engem is.

- Ott egy szabad taxi a sarkon, csapjunk le rá! – szól hátra.

Nemsokára el is érjük a célpontot, behuppanunk a hátsó ülésre, Jason bediktálja a sofőrnek a címet, és már indulunk is.

- Eredetileg sétálni akartam, de a kocsi világító sárga színe felébresztette a nyugvó lustaság hormonjaimat, remélem nem bánod – fordul felém a srác.

- De bánom! Tudod, egy igazi élmény lett volna keresztülvonszolni magam a városon. Ja, nem – forgatom a szemeimet, aztán megeresztek egy kis mosolyt. – Pár hete, egy ilyen sprint után haldokolva nyúltam volna el járdán.

- Alex sokat mesélt rólad, meg arról a dologról, hogy már az is érdekes benned, hogy egyáltalán létezel.

A visszapillantó tükörben látom, hogy a sofőr döbbenten húzza fel a szemöldökét. Nem csodálom.

- Ezt a beszélgetést folytathatnánk majd négyszemközt? – biccentek a vezetőülés felé.

- Persze, bár igazából szeretem, ha sokkolhatok másokat. Megfizethetetlen a zavart arckifejezésük – suttogja az utolsó mondatot egy sunyi vigyor kíséretében.

Körülbelül tíz perc múlva megérkezünk a célhoz, a taxi leparkol, Jason pedig egy bankjegyet nyújt a sofőrnek, ami egy jókora borravalót is tartalmaz. Kiszállunk, majd megközelítjük a pizzériát. Belépve kissé megdöbbenek. Na jó, ezek a robot pincérek vagy nem robot pincérek, vagy a mesterséges intelligenciák már rég köztünk járnak tökéletes emberi álcájukban. Már megkezdődött volna az invázió?

- Gyere, üljünk le oda! – mutat Jason egy üres boxra.

Mikor odaérünk, helyet foglalunk a meglepően puha, műbőrrel borított padokon, a táskáink pedig a fiú mellet landolnak.

- Szóval – kezdek bele. – Mi is olyan csúcsszuper ezen a helyen?

- Ez itt – mutat maga elé, a szimpla fekete asztalra.

- Ez? – kérdezem kételkedve.

- Ez nem csak egy asztal, ez egy érintőképernyő. Figyelj!

Jason végighúzza a kezét az asztal lapján, ami erre felvilágít, majd egy kör jelenik meg rajta, mellette pedig feliratok. „Ital" „Feltét" „Szósz" stb.

- Ezzel a körrel állíthatod be, hogy mekkora pizzát szeretnél, aztán mindenféle dolgot pakolhatsz rá, akár minden szeletet megtervezhetsz külön–külön, csak rájuk kell húzogatni a feltéteket – magyaráz Jason, majd pár példával demonstrálja is, amit mond.

- Hát ez hihetetlen! Elképesztő! Inkább befogom a szám, mert sikítani támadt kedvem.

A két kezemet szorosan az arcomra szorítom, mert tényleg komolyan gondolom azt az üdvrivalgást. Ez bámulatos! És talán mégse kell féltenem a földet egy esetleges robot megszállástól.

Miután lehiggadok, óvatosan megközelítem a kezelőfelületet.

- Te csináld meg a pizza egyik felét, én meg a másikat. Hölgyeké az elsőbbség – biccent a srác az asztal felé.

Olyan lendülettel vágok bele pakolgatásba, mintha karácsonyi ajándékokat bontogatnék. Pár perc múlva megszületik a mesterművünk. Az én oldalamra hagyma nélküli gyrosos feltét került, Jasonére pedig valami beazonosíthatatlan ételkupac. A összeg pedig... Atya világ, egy spórolós ember ennyi pénzből egy hónapig jól lakik.

- Ez rengeteg! Hogy tervezted, eszünk aztán futunk? – bámulok rá megrökönyödve.

- Ne félj, ki tudjuk fizetni – mosolyog „J" jókedvűen.

- Falka pénzből? Ugye nem? Nem leszek bűntárs, még csak bele sem adtam abba semmit.

- Nem abból, van nekem saját pénzem. Tudod, a szüleim, fogalmazzunk úgy, piszok gazdagok. Bár az első randin álltában nem ezzel indítok.

- Gazdagok... de várj, mi? Ez randi? – zavarodom össze teljesen. Randiról itt szó sem volt!

- Akár annak is nevezhetjük, nem ragaszkodom a pontos definíciókhoz. És igen, gazdagok. Ez van – von vállat.

- De ha gazdag vagy, mégis miért a falka pénzéből vettél magadnak sportkocsit?

- Említettem már, hogy elég extrémek az unatkozási szokásaim? Anyámékat már nem tudom kiakasztani egy ilyen húzással, de Alexet még igen. Aztán mikor összetörtem, nem akartam a szüleimtől kérni még pluszt a zsebpénzem mellé, mert gyűlölöm, hogy tőlük függök.

- Megértem – bólogatok.

- Inni mit szeretnél? – vált témát Jason.

Választunk, majd elküldjük a rendelést. Az evés alatt nem beszélgetünk sokat, de nem is baj. Csak élvezzük az isteni ízeket, tényleg nagyon finomak, bár ár alapján az egésznek aranyból kellene lennie.

Miután elhagyjuk a helyet, úgy érzem, mintha egy sci-fi filmből lépnénk ki, vissza a régi, unalmas világba. Ráadásul még mindig nem tudom, hogy mi is a kis túránk végállomása. Ha ez csak a kezdet volt, mi jöhet még?

- És most? – érdeklődöm.

- Most megint keresünk egy taxit. Oh, ott is van egy! Szerencsés nap ez a mai.

Ez az út sokkal hosszabbnak tűnik, mint az előző, talán mert hosszabb is. Áthajtunk a városon, ki egy ritkábban lakott területre. Végül egy hatalmas épület előtt parkolunk le, amint az áll: „Rendőrségi gyakorló épület".

- Mit csinálunk mi itt? – kérdezem meglepetten, miután kiszállunk a taxiból.

- Lövöldözni fogunk – vigyorog szélesen Jason.

- Hogy mit csinálunk? Komolyan? Tudod, az eszem azt mondja: „ez a srác megőrült", a szívem viszont már az első akciófilmem óta azért ver, hogy igazi fegyverrel lőhessek. Huh, remegek egy kicsit – ragad át rám is „J" széles mosolya.

- Remek! Féltem, hogy nem fog tetszeni az ötlet.

Elindulunk befelé, miközben Jason elmagyaráz pár dolgot.

- A házban található egy lőtér, az emeleteken pedig különböző szituációkat tudnak gyakorolni a rendőrök, mielőtt élesben bevetnék őket. A hely nem hatósági létesítmény, a tulaj alapvetően nekik tartja fenn a helyet bérleti díj ellenében, de néha civileket is beenged játszani.

- Nem kéne ehhez, mondjuk nagykorúaknak lennünk, vagy ilyesmi? Hány éves is vagy?

- Tizennyolc leszek novemberben, de ez nem lényeges. A pénz mindig felülírja a törvényt, így működik ez a világ, jegyezd meg!

- Oké, azt hiszem – nézek előre kikerekedett szemekkel, de közben teljesen felspannolva.

Mikor beérünk, Jason megkér, hogy maradjak az ajtónál, amíg ő mindent elintéz. Egy kisebb hoteléhez hasonló előcsarnokban állok, a falak szürkék, a helyiség közepén pedig egy lestrapált kanapé kap helyet, aminek színe épp passzol a sarokban fonnyadozó szobanövény leveleihez.

A srác pár perc múlva visszatér, két fülvédőt tartva a kezében. Int, hogy kövessem.

A terem másik felében, egy barna ajtón keresztül elérünk egy meredek, lefelé vezető lépcsősort. Mivel a sötétséggel mostanában már nincsen gondom, és egy halk kattanás után a lámpák ezt a problémát amúgy is kiküszöbölik, minden félelem-energiám a tériszonyomra fókuszálódik, ami nem épp egy kellemes élmény, tudniillik az én gyomrom már attól görcsbe rándul, ha a tévében látok embereket magas helyeken. Nem beszélve arról, hogy a viktoriánus korban cselédlányok százainak halálát okozták a meredek lépcsők. Szorosan markolom a korlátot és egyesével lépdelek lefelé. Jason jóval előrébb jár, sőt, ha jól látom már a szilárd, biztonságos talajon áll. Szerencsés ember. Én elfehéredett ujjpercekkel és remegő lábbal kényszerítem magam lejjebb és lejjebb, előre és tovább.

- Mindjárt ott leszek! – nyugtatom Jasont, de leginkább magamat.

- Nem mondod, hogy ennyire félsz? Nem olyan magas ez, csak ugorj le, úgy gyorsabb. Ugyan már, farkas vagy – suttogja az utolsó mondatot, de én tisztán hallom. Igaza van. Mégis mit művelek? Szánalmas. Veszek egy mély levegőt és a maradék távolságot egy jól koordinált ugrással szelem át.

- Ne szólj semmit! Csak folytassunk úgy mindent, mintha ez a kis jelenet meg sem történt volna – kérem, majd lehajtott fejjel haladok tovább a lőtér felé.

- Szóval – lép mögém Jason. – Először is, felakasztjuk a céltáblákat – fordul a sarokban álló asztalkához, fog róla két emberi alakot ábrázoló papírlapot és felakasztja az apró kampókra. A lapok addig hátrálnak, amíg megfelelő távolságba nem érnek.

- Most pedig feltesszük a hangtompítót. Először a tiedet – helyezi a fejemre a fülvédőt, majd ő is felveszi a sajátját. A táskájából – ami jelenleg a földön hever az enyém mellett – előhúz egy fekete dobozt, amiből két kézifegyver kerül elő.

- Ezek végig nálad voltak?

- Nem, fenn kaptam őket, csak gondoltam, a tatyóban kényelmesebb lecipelni. Tessék – nyújtja oda nekem az egyiket. Izgalmas érzés egy valódi fegyvert tartani a kezemben.

- Érzed a hatalmat, ugye? Még természetfeletti ragadozóként is megbizsergeti az embert. – Mosolyog a fiú. Röviden elmagyarázza, hogyan kell használni a pisztolyt, majd tart egy kisebb bemutatót is. Tökéletesen céloz.

- Állj kényelmesen, támaszd ki a lábad és vigyázz, mert a fegyver visszarúg – magyarázza.

Felemelem a pisztolyt, próbálom stabilan tartani, a célpont közepére fókuszálok. Pár másodperc koncentráció után valami történik. A belső kör, ahova lőni szeretnék, teljesen kitisztul, és mintha közelebb is jött volna hozzám, pedig nincs közelebb, ugyan ott van, ahol eddig is. Farkaslátás? Szuper! Magabiztosan húzom meg a ravaszt és nem tévesztek célt. Fantasztikus!

- Gratulálok!

- Köszönöm – vigyorgok, mint a tejbe tök. Megtaláltam az új hobbimat. – Meg lehet ezt valaha unni?

- Talán. Nem tudom, én még biztos messze járok attól a ponttól.

Lövünk még párat, elfogyasztunk pár tárat, mielőtt Jason ismét felém fordul.

- Fel akarsz menni? A gyakorlópályákra?

- Miért is ne? – válaszolom teljesen felpörögve.

Mikor felérünk, már egy merőben más környezet fogad minket. Egy átlagos szálló folyosóján találjuk magunkat.

- Vázolom a helyzetet – kezd bele Jason. – Éppen egy drogbandán ütünk rajta, mind veszedelmes bűnöző, nincs kegyelem, mindet meg kell ölnünk. Ha látsz egy báb-maffiózót, ne hezitálj! Ez a túlélésről szól! Induljunk!

Felnevetek, majd követem őt a falhoz lapulva. Úgy tartom a fegyvert, ahogy a filmekből tanultam. Elérjük az első szobát, Jason hezitálás nélkül nekiesik az ajtónak, kitöri a zárat a tokból, egy katonás bukfenccel begurul a célterületre, majd az ágyon ülő zsákemberkére céloz és lő.

Látva, hogy itt nincs dolgom, tovább indulok a következő ajtóig, amit hirtelen felindulásból azonnal megpróbálok berúgni, sikeresen. Az ajtó kinyílik, reccsen, csak úgy, mint a térdem. Ez fáj, ez fáj, ez fáj! Au! Elmorzsolok egy könnycseppet, veszek egy mély levegőt és megvárom, amíg megszűnik a lüktetés a lábamban. Valószínűleg semmi súlyos.

- Mi történt? – bukkan fel Jason egy percen belül.

- Berúgtam az ajtót, de az ellenség kitört és megtámadott. Megsérült a lábam, ezért nem tudtam üldözőbe venni, de már indulhatunk – húzom ki magam. A fiú egy mosollyal konstatálja, hogy benne vagyok a játékban, majd rögtön indul is tovább.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, percek, vagy órák, de végül elérünk az utolsó ajtóig. A kezem a kilincsre helyezem.

- Nyitva van, nekem ez egy kicsit gyanús – morfondírozom.

- Valóban, de kockáztatnunk kell – bólint Jason, jelezve, hogy meg kell tennünk, bármi áron. Kinyitom az ajtót, de „J" a másodperc tört rész alatt hátra ránt, aztán már csak egy pukkanást hallok, a fiú elterül a földön, mellkasán pedig egy nagy vörös folt jelenik meg. Egy pillanatra meghűl bennem a vér, de a szag alapján hamar rájövök, hogy mindössze egy festékgolyó találta el hős barátomat.

Letérdelek mellé, kezét a sajátjaim közé veszem.

- Feláldoztad értem az életedet! Köszönöm! Sosem foglak elfelejteni – folytatom a játékot kizökkenés nélkül.

- Öröm volt ön mellet szolgálni, kisasszony. Egy másik életben talán még találkozunk – leheli ki a lelkét, majd lehunyt szemmel nyúlik el a padlón, igazán élethű hullapózban.

- Szomjas vagyok – jelentem ki.

- Hát ez egy gyönyörű szép gyászbeszéd volt – kecmereg fel törökülésbe Jason, majd feláll, és felsegít engem is. – Lenn van egy automata, amíg én leadom a fegyvereket, vehetsz magadnak valamit. Gyere!

Visszaérünk a zöld kanapés terembe, ahol valóban állt egy italautomata. Fura, hogy mennyi élménnyel lettem gazdagabb azóta, mióta betettem ide a lábamat. Az üvegajtón át látom, hogy közben teljesen besötétedett, de valahogy jelenleg nem zavar, hogy leszidnak-e vagy sem.

- Mindjárt visszajövök – töri meg Jason az elmélkedésemet.

- Oké – mondom, majd elindulok beszerezni valamilyen üdítőt. Előkotrok egy kis aprót, bedobom a gépbe, aztán élvezem, ahogy hideg lé folyik le a torkomon. Érdekes nap volt ez a mai.

Nemsokára már kinn állunk a friss levegőn, a fuvarunkra várva. Az épület körül minden a feketeségbe merül, csak egy utcai lámpa és a ház fénye világítja be azt a területet, ahol éppen ácsorgunk.

- Köszönöm ezt a mait. Az egész napot. Reggel még sejtelmem sem volt, hogy ilyen lehengerlő péntek délutánom lesz.

- Igazán nincs mit – mosolyog Jason, majd elővesz valamit a táskájából. Egy közepes méretű, bordó színű dobozkát. Majd nagy meglepetésemre, átnyújtja nekem. – Emlék az első randinkról – kacsint rám, én pedig úgy döntök, nem vitatkozom a „randi" elnevezéssel. Elveszem a dobozkát, majd felnyitom.

- Ez... ez igazi? – lepődöm meg.

- Igen, igazi – bólint a fiú.

- Ezt nem fogadhatom el, nem is tarthatom magamnál – hüledezem. Egy csinos kis női pisztoly hever a bordó tokban, a markolatába egy pár aranyos cseresznyét gravíroztak. – Ez túl sok, komolyan Jason, ez...

- Tudom, hogy tetszik, és hogy meg akarod tartani. Ne sérts meg, csak fogadd el!

- Jól van, tényleg imádom, nagyon cuki. De még fel kell dolgoznom, hogy tényleg az enyém. – Lecsukom a dobozkát és a táskámba süllyesztem, ami közben visszakerült hozzám.

- Hirtelen ötlet volt, megláttam a vitrinben, és megkérdeztem az eladót, hogy tud-e varázsolni rá valamit, és mivel elég beszédes a beceneved, végül ez lett belőle.

- Tökéletes – nevetek. Még mindig hihetetlen ez az egész. Nemsokára megérkezik a taxink, fél óra múlva pedig már az utcánkban kocsikázunk a házam felé. Negyed tíz van. Vajon mekkora vitára számíthatok?

- Hát, itt vagyunk. Még egyszer köszönöm – mosolygok rá, egy kis kétellyel a szememben. Még mindig alig hiszem el, hogy ez a nap valóban megtörtént. Bár a bizonyíték a táskámban van. Jason egy vállrándítással jelzi, hogy igazán semmiség, és a tekintetéből ítélve valóban így is gondolja. Mielőtt lenyomnám a kocsi kilincsét, a fiú közelebb hajol hozzám és halkan, hogy a sofőr még véletlenül se hallja meg, egy jó tanáccsal tesz pontot a búcsúnk végére.

- Mivel a kis játékszerhez nincs használati utasítás, itt és most leszögezném: nem arra való, hogy macskákat és egyéb kisállatokat terrorizáljanak vele, és a híradóban sem szeretnélek viszont látni, mint a következő iskolai mészárlás főszereplőjét.

Csúnyán nézek rá, amiért ilyeneket feltételez rólam, majd miután rám villant egy játékos mosolyt, szem forgatva elköszönök tőle.

Kiszállok a taxiból, majd beszaladok a házba, leveszem a cipőmet, és rohannék is felfelé, de anya abban a pillanatban belép az előszobába és érdeklődve néz rám. Nem akarok vele beszélgetni. Idegen vérfarkas és puskapor szagom van, de kérlek, ne kérdezz rá egyikre sem!

- Szólhattál volna, hogy később jössz. Tudtommal arra van a mobilod – kezd bele a tipikus szülő szövegbe.

- Bocsánat, elfelejtettem szólni, nem volt betervezve a mai – magyarázom, de közbe csak az jár a fejemben: egy pisztoly van a táskámban! Egy pisztoly van a táskámban! – De eddig azt akartad, hogy éljek egy kicsit. Legközelebb üzenek, jó?

Hadd ússzam meg ennyivel, légyszi!

- Tudom, hogy nem szeretsz velem beszélgetni, ezért nem is erőltetem. Péntek van, nem vagy már kisgyerek, sokkal komolyabb döntéseket is meghoztál nemrégiben nélkülünk, szóval azt hiszem, ennyi önállóság jár neked. De azt nem róhatod fel nekünk, hogy aggódunk érted. Szóval megértem, hogy a magad ura szeretnél lenni, de azért máskor értesíts, hogy ne kelljen izgulnunk miattad. Rendben?

- Jól van. Bocsánat!

- Éhes vagy? Van még egy kis csirkehús grillpácban. Szeretnél enni? - tereli el anya a témát.

- Aha, jól hangzik – bólintok. – Csak előbb ledobom fenn a táskám, tele van könyvekkel.

A szobámban gyorsan előveszem a fegyvert és az íróasztalom egyik fiókjába teszem, egy nagy kupac papír alá. Ez csak ideiglenes, később majd keresek egy jobb rejtekhelyet. Más kamasz pornót vagy cigit dugdos a szobájában. Én egy egyedi kézifegyvert.

Hamar megvacsorázom, veszek a forró fürdőt, majd bevackolom magam a takaróm alá, ölembe a laptoppal, és bepótolom az elmaradt sorozataimat.

Nem tudom mikor aludtam el, de vörösen izzó szemű, ember formájú, pincér ruhás hódító robotokról álmodom.